A hetvenes évek második felében feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új rajongói sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás.

Fekete bárányok koncert, 1980

A Beamter-Szabó duó az egykori Duna szálló bárjában - Fotó: Fortepan

Szeptember 30-án, szombaton este fél héttől a modern magyar jazz egyik korai központjából, az Astoria bárból indul az a Beyond Budapest égisze alatt szervezett belvárosi jazzséta, amelyet Szabó Katával közösen dolgoztunk ki és vezetünk. A mintegy másfél órás program a Merlin Jazz Klub épülete előtt ér véget (Budapest első nemzetközi hírű jazzklubja közvetlenül a rendszerváltozás után nyílt), közben érinti az egykori Eötvös Klubot (ma Centrál Kávézó), a már nem létező Paradiso bárt (Március 15. tér 3-5.) és a Bristol/Duna hotel helyét (ide épült 1968-ban az Intercontinental, ma Marriott), illetve a hetvenes évek legfontosabb helyszínét, a FUGA Klubot (Petőfi Sándor u. 5,). A legvégén pedig – fakultatív programként – a BMC-be lehet átvillamosozni egy jazzkoncertre.

A Piramis együttes körül kialakuló rajongás okairól és lehetséges következményeiről 1979 júniusában Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel többoldalas vitaindító cikket jelentetett meg az Ifjúsági Magazin. Arra keresték a választ, hogy mi indíthatta arra a korabeli tinédzsereket, hogy az építőtáborokban Piramis brigádokat alakítsanak, hogy Révész Sándorról és Som Lajosról úttörőőrsöket nevezzenek el, vagy hogy az iskola központi folyosójára – igazgatói engedéllyel – 10x8 méteres óriásplakátot tegyenek ki kedvenc zenekarukról. A következő négy hónapban az IM folyamatosan közölte az erre a cikkre érkezett olvasói reakciókat. A fiatalokon kívül társadalomkutatók, pedagógusok, pártfunkcionáriusok, popzenei szakemberek és szülők egyaránt véleményt nyilvánítottak.

Korabeli IM-poszter

Marc Bolan

Miközben a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az Egyesült Államokban popfronton a Monkees és a nyomában érkező rágógumizene hódított, és lett az új melltartó nélküli nemzedék legfontosabb irányzata, addig Angliában a középtempójú, jól táncolható, könnyen fütyülhető középutas popzene (Middle of the Road, Rubettes, Hot Chocolate) indult hódító útjára. A legnépszerűbb brit tinisztárnak pedig kétségkívül Marc Bolan (T. Rex) számított. Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem szerdai – sorrendben 26. – előadásán (2017. szeptember 6., 17:30, Örkény könyvesbolt, belépés ingyenes).

Az előző évad progresszív rockos túlsúlya után a következő öt előadásban ezúttal a hetvenes évek kommersz popzenéjének irányzatai állnak a középpontban. Hogy aztán a februári folytatásban megérkezzünk majd a minden előzményre nagy ívben köpő punkhoz. Részletes (tervezett) tematika a hajtás után.

David Bowie az 1973-as Aladdin Sane LP borítóján

Budapest sokáig egyetlen rendszeres szabadtéri koncerthelyszínének, a Budai Ifjúsági Parknak lényegében két aranykora volt: az egyik a hatvanas évek legvégén, amikor a nézőcsúcsokat a rhythm and blues alapú külvárosi, „parkos” zenekarok (Liversing, Meteor, Sakk-Matt, Tűzkerék) hozták, a második pedig egy évtizeddel később a csöves szubkultúra virágzásának idejére esett. 1978-tól szinte minden kemény rockot játszó nemzedéki zenekar – Beatrice, Edda, Hobo Blues Band, Korál, Mini, Piramis, P. Mobil – koncertjére megtelt a park. 1978-ban a Piramis, P. Mobil páros április 30-i szezonnyitó bulijára tízezren váltottak jegyet, a december 23-i karácsonyi Piramis-koncertre közel nyolcezren gyűltek össze, míg a „normál bulikra” átlag három-négyezren voltak kíváncsiak.

Fotó: Urbán Tamás/Fortepan

Hallgatás, kriminalizálás, látványos tömegdemonstrációk, zenekaros oszd-meg-és-uralkodj – a hetvenes évek második felében jellemzően így reagáltak a hatalom képviselői, amikor – miként Cseh Tamás énekelte – „tetőzött az ifjúsági probléma”.

A Beatrice fénykorában - fotó: beatkorszak.blog.hu

Fotó: Urbán Tamás

Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai. Azé a virágkorát a hetvenes évek második felében élő ifjúsági mozgalomé, amelynek kulturális identitását a leginkább az egyre keményebb rockzene, illetve az azokat játszó zenekarok (Piramis, P. Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band, Korál, Edda) iránti rajongás határozta meg.

„Semmit sem fejeztem be. Ahogy cinikusan mondogatni szoktam: befejezetlen ember vagyok." - nyilatkozta Ráduly Mihály (1944), akit a nagyközönség elsősorban a progresszív rockot játszó Syrius szaxofonosaként ismer. Apai ágon muzsikuscigány családból származik, kezdetben hegedülni tanult, később áttért a szaxofonra, példaképének John Coltrane-t tekintette. Már az 1962 őszén megnyílt első budapesti jazzklub, a Dália jam sessionjein részt vett, miközben a Mediterrán együttesben a Szörényi testvérekkel és Bajtala Jánossal zenélt. 1968-tól a Pege Aladár Quartetben játszott, melynek tagjaként a Montreux-i jazzfesztiválon szólistaként első díjat nyert. 1970 januárjában csatlakozott a Syriushoz, mellette a következő években a Rákfogóban és Szabados György együttesében is játszott. 1973 őszén a bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasa lett, de a jazzakadémiát végül nem végezte el. New Yorkban telepedett le, ahol több zenekarban (köztük az ígéretesen induló Speed Limitben) játszott, ám a nyolcvanas évek elején abbahagyta az aktív zenélést és a továbbiakban pincérként dolgozott – egészen 2007-es nyugdíjba vonulásáig. Azóta ismét Magyarországon él. A Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramja életútinterjú-sorozatának keretén belül beszélgettünk.

A Syrius 1973-ban (Ráduly a kép jobb szélén)

"Vászonról ránk néztek" - A könnyűzene és a film egymásra hatása a Kádár-korszakban címmel rendeznek június 21-én, szerdán egész napos poptörténeti konferenciát az A38 Hajón. A Cseh Tamás Program Könnyűzenei Alprogramja összesen kilenc előadót hívott, köztük engem is. A nyolcvanas évek undergroundja és a kortárs magyar filmművészet érintkezését igyekszem bemutatni a rendelkezésemre álló 25 percben, többek között Bódy Gábort  és Xantus Jánost, akik filmjeikben tendenciózusan mutatták be a főváros földalatti életének fontos előadóit. Az underground zene és a filmművészet egymásra találásának fontos következménye: mivel az akkori egydimenziós intézménystruktúrában a legtöbb underground zenekar nem jutott, mert nem juthatott lemezfelvételekhez, zenei életművüket épp ezek a filmekhez készült zenék, illetve az ezekben megjelenő koncertfelvételek dokumentálták.

Egy kocka Bódy Gábor: Kutya éji dala című 1983-as filmjéből

A hetvenes évek második felében új nagyvárosi szubkultúra született Magyarországon: a csövesek. Csak erős áttétellel van közük a hajléktalanokhoz, nevüket a cső alakúra szűkített farmernadrágról kapták, amelyhez kockás ing, farmer- vagy bőrdzseki, alföldi papucs vagy western csizma társult. Hívták semmi-nem-kell nemzedéknek is, mert tagjai általában csak a rossz közérzetük kinyilvánításáig jutottak. És egyre vadabb rockzenére vágytak. Ekkor élte virágkorát a Piramis, a P. Mobil, a Beatrice, a Hobo Blues Band, az Edda és a Korál. Többek között róluk lesz szó szombaton kora délután a csallóközi VIII. Viva Rock Fesztiválon tartandó rocktörténeti előadásomon. (Csallóközcsütörtök, június 17., 13:30, Akusztik színpad).

Fotó: Urbán Tamás

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján az addig többé-kevésbé egységes beat/rock különböző stílusokra, irányzatokra, áramlatokra bomlott, és hamarosan hihetetlenül erős és gazdag kínálat alakult ki. A legerősebb hajtásokat - ahogy erről az utóbbi előadásaimon bőven esett szó - a progresszív rock (King Crimson, Yes, Genesis, ELP) mellett a Led Zeppelin, a Deep Purple és a Black Sabbath nevével fémjelzett hard rock/heavy metal, a Miles Davis kísérletei nyomán elinduló jazz-rock, illetve a korszak intellektuális líráját képviselő új szerző-eladó hullám (Joni Mitchell, Neil Young, Van Morrison) hozta. Szintén ekkor született meg a latin rock (Santana), élte virágkorát a southern rock (Allman Brothers) és a swamp rock (Creedence Clearwater Revival) - utóbbi három stílusról lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem következő, szezonzáró előadásán (június 7., szerda, 17:30, Örkény könyvesbolt).

Carlos Santana (jobbra) a woodstocki fesztiválon

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján új rocktrubadúr generáció bukkant fel színen. A lázadó hangvételű, nyíltan és hatásosan politizáló rock irányvonalát elsősorban a Crosby, Stills & Nash formáció, valamint Neil Young és Joni Mitchell folytatta, miközben olyan további szerző-előadók határozták meg a korszakot, mint az éneklő költő Leonard Cohen és az egykori Them-énekes Van Morrison. Angliában ekkor készítette legjobb albumait Roy Harper, Nick Drake és Cat Stevens, az Egyesült Államokban pedig Paul Simon, James Taylor és Tim Buckley. Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásán (május 3., szerda, 17:30, Örkény könyvesbolt.)

Woodstock nemzedékének legfontosabb női szerző-előadója, Joni Mitchell

Bár a progresszív rockhoz és a hard rock/heavy metal irányzathoz hasonló népszerűséget sosem ért el, a hetvenes évek rockzenéjére legalább olyan jelentős hatást gyakorolt a Miles Davis kísérletei nyomán szárba szökkent jazz-rock. A hibrid irányzatba - némileg leegyszerűsítve - a rock hozta az elektromos hangszereket, a gitárokat, a szintetizátorokat, a könnyen követhető ritmusokat, a dinamikát és a hangerőt, míg a jazz az improvizációs betéteket, a hangszerelési gazdagságot, a bonyolultabb harmóniavilágot, a hangszeres virtuozitást. A Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásán (április 5, szerda, f6, Örkény Könyvesbolt) a jazz-rock triumvirátus - Weather Report, Return To Forever, Mahavishnu Orchestra - mellett kitérek az ígéretekre (például Flock, Back Door, Soft Machine) - és persze a szatirikus avantgárd korszaka után ebben a stílusban (is) remek albumok garmadáját készítő Frank Zappára.

Miles Davis a hetvenes évek elején.