Dire Straits

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján régóta nem látott pezsgés indult meg a rock and rollban. A tavaszi szemeszterben eddig a szűkebb értelemben vett újhullámosokról, a posztpunk-vonalról, a gótikus rock alapjait lefektetőkről, a rock és az elektronikus zene agresszív, punkos fúzióját jelentő indusztriálról és az újromantikusokról esett hosszasan szó. A Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásban (2019. június 5., 17:30, Örkény könyvesbolt) pedig azok az előadók állnak a fókuszban, akik ugyan szintén ebben az időszakban bukkantak fel, és akik (néha rendkívül) laza szálakkal szintén kapcsolódnak az eddig taglalt színtérhez, de zeneileg az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek szonikus örökségét élesztik fel, illetve értelmezik újjá különböző szinteken. Nevesül Shakin’ Stevens, Elvis Costello, a Jam és a Dire Straits. Plusz a költőien szárnyaló decens erotikát elhozó Kate Bush.

A hetvenes évek derekára nekilendült népzenei revival – élén a Sebő együttessel és a Muzsikással – nemcsak a magyar parasztzene, hanem a magyarországi délszláv zenei hagyományok reneszánszát is meghozta. Ennek legrégebbi és egyben legfontosabb képviselője a Vujicsics együttes. Ahogy magukat definiálták: „öszvérek vagyunk, magyar identitással”. Amit Sebőék Tiszaalpáron vagy az erdélyi Széken találtak meg, arra ők a saját környezetükben leltek rá. A helyi néptáncegyüttes kísérőzenekarában előbb lelkes fiatalokként fokozatosan felváltották az idősebb muzsikusokat, 1974 húsvétjára pedig körvonalazódott az a csapat, amelyet akkor még Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak, de amely 1976 októberében felvette a tragikusan elhunyt zeneszerző és népzenekutató, Vujicsics Tihamér nevét. Miközben évtizedek óta zajlik náluk a családon belüli hagyomány átörökítése, hisz az 1995-ben startoló, javarészt fiaikból álló Söndörgő együttes nemcsak hogy lassan átveszi a stafétabotot az apák generációjától, hanem újabb és újabb színekkel gazdagítja a hazai délszláv zenei hagyományokat. Róluk szól a legújabb könyvem.

Steve Strange és Boy George

A nyolcvanas évek elején formálódó új tinédzser popzene lényegében nem ismert határokat, a samba, a tangó és a ska elemeit éppúgy magába integrálta, ahogy a swinget, a beatet vagy a soult. A new romantics néven összefoglalt új mainstream ráadásul új életeszményt hozott, az új tizenévesek már nem lázadni, hanem szórakozni akartak, és ennek érdekében minden eszközt – zenei és szabadidő divatokat, régi és új szórakozási formákat – felhasználtak. Kajagoogoo, Visage, Thompson Twins, ABC, Spandau Ballet, Adam and The Ants, Culture Club, Duran Duran, Wham!. Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásán (2019. május 8., 17:30, Örkény könyvesbolt).

Robert Smith (Cure)

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján hódító újhullámon belül (mások szerint azon túl) viszonylag jól körülhatárolható áramlatot jelent a dark wave / gothic rock. Képviselőiből csak úgy árad a levertség, a kibukottság, a szorongás, a frusztráltság és a pesszimizmus. Bauhaus, Killing Joke és Cure, valamint a totális teatralitást megtestesítő Sisters Of Mercy és Mission. Plusz a  gépszava, avagy az indusztriál hullám (Genesis P-Orridge, Art Of Noise, Test Dept, Einstürzende Neubauten). Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem következő előadásán (2019. április 3., 17:30, Örkény könyvesbolt).

Ian Curtis (Joy Division)

A punk nem tudott túllépni a mindent tagadásnál. A belőle sarjadó poporientált újhullám és artisztikusabb posztpunk viszont a primer energiánál több újdonságot, újítást jelentett. A Rock and Roll Szabadegyetemen az előző alkalommal a szűkebb értelemben vett újhullámosokról esett szó, a márciusi előadás fókuszában viszont a brit posztpunk zenekarok állnak. Az irányzat Sex Pistolsa, a Public Image Limited, a „brutálisan érzéki és melankolikusan lágy” Joy Division, a „zajos és zabolátlan” Birthday Party és a munkásosztálybeli intellektuelek (Gang Of Four, Fall, Cabaret Voltaire, Au Pairs). (2019. március 6., 17:30, Örkény Könyvesbolt)-

Európa Kiadó

Jóllehet a kortárs magyar film és a popzene a hatvanas évek második fele óta érintkezett egymással, a nyolcvanas évek elején azonban minden korábbinál intenzívebben találtak egymásra. Ebben az időszakban alapvetően három, egymástól karakteresen elváló irányzatot figyelhettünk meg. Egyrészt – nem függetlenül a korhangulattól – a filmvásznakon is megjelent a retrohullám, amely az ötvenes-hatvanas évekbe repítette vissza a nézőket, akik számára ebben az „utazásban” hangsúlyos szerepet kapott a kamaszkori rebelliót alapvetően katalizáló rock and roll. Ilyen volt az egyaránt 1982-ben a mozikba kerülő a Cha-Cha-Cha (Kovácsi János) és a Megáll az idő (Gothár Péter). 1980-ban és 1981-ben bemutattak két, ugyancsak az ifjúkori lázadással foglalkozó, de jelen idejű és kellően rendszerkritikus alkotást is. Az Almási Tamás rendezte Ballagás-t (zene: Edda és Neoton Família) és a Szomjas György jegyezte, a korszak csöveskultúrájának görbe tükröt tartó Kopaszkutyá-t (zene: Hobo Blues Band, illetve egy szám erejéig a P. Mobil). Harmadrészt pedig – és hát voltaképpen ez dolgozatom témája – minden korábbinál intenzívebben talált egymásra a kortárs filmművészet és a popzenei underground. A két legfontosabb kapocs kétségkívül Bódy Gábor (Kutya éji dala,1982) és Xantus János (Eszkimó asszony fázik, 1984, Rock térítő, 1988) voltak, akik filmjeikben tendenciózusan mutatták be Budapest földalatti popéletének fontosabb alakjait és előadóit.

Police - fotó: Richard E. Aaron

A korábbi formákat radikálisan felrúgó punkforradalmat egy virágzó, zenei-esztétikai szempontból sokkalta színesebb és izgalmasabb időszak követte. A Rock and Roll Szabadegyetem februári előadásában a szűkebb értelemben vett újhullámosokról lesz szó. Azokról, aki „túl öregek és túl jók voltak ahhoz, hogy punkok legyenek” (Police), akik feszes, mégis könnyen fogyasztható dalokat prezentáltak (Boomtown Rats), akik megújították Liverpoolt (Echo and the Bunnymen, Teardrop Explodes), akik kellemesen középutas (Blondie) és intellektuális tánczenét (Talking Heads) játszottak. Plusz sikerhibridek (Cars, Knack) és Periférián táncolók (Devo, B-52's). (2019. február 6., 17:30, Örkény Könyvesbolt)

Az intellektuális tánczenét játszó Talking Heads

A punk 1976/77-ben viharként hozott tiszta levegőt a popéletbe, de nem tudott túllépni a mindent tagadásnál. A belőle sarjadó poporientált újhullám és artisztikusabb posztpunk viszont a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a primer energiánál lényegesen több újdonságot, újítást jelentett. Nagyjából hasonló folyamat zajlott le, mint egy évtizeddel korábban a progresszív rock esetében: az új, a korábbi formákat radikálisan felrúgó zenei forradalmat egy virágzó, zenei-esztétikai szempontból sokkalta színesebb és izgalmasabb időszak követte. Az újhullám fogalmát akkoriban még meglehetősen tágan értelmezték, hisz a ténylegesen újhullámosoktól (Police, Boomtown Rats, Echo and the Bunnymen, Blondie, Talking Heads) a múltat újraértelmezőkig (Dire Straits, Elvis Costello, Jam), a posztpunk-vonaltól (Public Image Limited, Gang Of Four, Fall) a gótikus rock alapjait lefektetőkig (Bauhaus, Joy Division, Killing Joke, Cure), a periférián táncolóktól (Devo, B-52's) a ska revivalt elhozókig (Specials, Madness) terjedt a skála. Róluk lesz szó a Rock and Roll Szabadegyetem február 6-án kezdődő IX. szemeszterében. Részletes (tervezett) tematika a hajtás után.

Kodály Zoltán utolsó tanítványainak egyike, Sebestyénné Farkas Ilona – vagy ahogyan a kollégák és barátok emlegetik: Mona néni – a hazai zenepedagógia egyik ikonikus alakja. Nem mellesleg Sebestyén Márta édesanyja. A róla készült monográfiám a folkMAGazin 2018 évi különszámaként jelent meg.

Siouxsie Sioux

A punktriumvirátus (Sex Pistols, Clash, Damned) mellett az 1976/77-es punkszcénából további két fontos, komoly életművet lerakó csapatot (Stranglers, Siouxsie and the Banshees) és számos kisebb, de jellegzetes punkzenekart (Buzzcocks, Subway Sect, Generation X, Adam & the Ants, Slits) érdemes külön kiemelni. No és a mindenkitől elkülönülő, de kultúrtörténeti szempontból jelentős Crasst. Róluk lesz szó szerdán kora este az Örkény könyvesboltban.

A Tékához hasonlóan a hagyományos magyar népzene ápolását, életben tartását, megismertetését, gyűjtését tűzte ki célul az 1978-ban javarészt a Mákvirág együttes tagjaiból alakult Kalamajka. A Fábián Éva (ének), Sipos János (hegedű), Dövényi Péter (brácsa), Petrovits Tamás (cimbalom) és Nagymarosy András (bőgő) felállású zenekar a Belvárosi Művelődési Házban – a „Molnár utcában”, a mai Aranytíz jogelődjében – talált otthonra. Ahol aztán harmincegy éven át, egészen a 2009 májusi „visszavonulásig” tartottak heti rendszerességű táncházat. Hangszer-összeállításban, harmonizálásban, játékstílusban és dallamkincsben egyaránt a parasztzenei hagyományokat követte, és vitte el a koncertpódiumokra, klubokba, iskolákba.

A blogunkban korábban bemutatott Tékához és a Métához hasonlóan szintén a táncházas zenekarok újabb hullámához tartozik a Nikola Parov (1960-, gadulka, kaval, gitár, duda) vezette Zsarátnok együttes, mely az előbbi két formációval ellentétben a balkáni vonalat erősítette.

Sex Pistols

A punk az Egyesült Államokban igazi tömegbázisra soha nem tudott szert tenni, aztán Malcolm McLaren, a Sex Pistols későbbi mentora és menedzsere közvetítésével Angliában az ipari munkásosztály fiataljai között igen robbanékony talajra talált. A punkmozgalom nem feltétlenül a legjobb, de mindenképpen jelenséggé, fogalommá váló botránybandája kétségkívül a Sex Pistols. A Clash messze intellektuálisabb, politikailag elkötelezettebb, zeneileg pedig legalább egy gitárhosszabb jobb volt – míg a Pistols arcul köpte Angliát, a Clash fel akarta lázítani. A punktriumvirátus harmadik tagja, a Damned pedig csak jókor volt jó helyen, így lehetett a punkok közül mindenben az első: ők jegyzik az első kis és nagylemezt, ők szerepeltek először a tévében, őket hívták meg először Amerikába, ők bontottak először szerződést, ők oszlottak fel először, és aztán elsőként ők álltak össze újra. Róluk lesz szó szerdán kora este az Örkény könyvesboltban.

„Hosszas töprengés után úgy döntöttem, a Méta együttest harmincöt év után befejezem, lezárom. Molnár Vica távozásával a három alapítótag közül csak ketten maradtunk... Ez így kerek. Köszönöm mindenkinek az elmúlt 35 évet! (…) A Méta tábor és a Méta fesztivál marad, önálló nevet érdemelt ki magának, és emlékeztet a kiváló zenekarra. Bárkinek van archív felvétele az együttesről, örömmel fogadom és közzéteszem az emlékoldalon” – tudatta mindenkivel a formáció Facebook oldalán 2018 szeptemberében Salamon Bea, a Méta együttes prímása és motorja, egyben jelezte, hogy a továbbiakban a saját neve alatt muzsikál. Ezzel az aktussal végérvényesen pont került a táncházas zenekarok újabb hullámának egyik legígéretesebb képviselőjeként indult, többször átalakult, az utóbbi húsz évben a reflektorfényből kisodródott, de mindig is a magyar népzene sokszínűségét reprezentáló zenekar pályafutásának a végére.