Vidékről jön az erő

A friss impulzusok mindig a perifériáról jönnek, mondta anno Hortobágyi László, s nincs ez másként a hazai zenetörténelemben sem: míg a magyar poprockélet egészen a rendszerváltásig egészségtelenül fővároscentrikus maradt, addig az utóbbi húsz esztendő a vidéki zenekarok/előadók meglepő felfutását hozta, gondoljunk csak a Kispál és a Borzra, a Tankcsapdára, a Quimbyre, az Anima Sound Systemre, Sub Bass Monsterre vagy Yonderboira. Ráadásul közülük többen megmaradtak szűkebb hazájukban, példát adva a lokális pályatársaknak, egyben olyan városokat emelve a hazai rocktérképre, mint Pécs vagy Debrecen.

 altFotó: Sopronyi Gyula

Az elmúlt szűk hat évtized kultúrtörténetét oly mértékben meghatározó populáris zene szülőhazáiban, az Egyesült Államokban és Angliában a kezdetek óta természetes jelenség a zenei élet decentralizációja. Jóllehet három metropolis, London, New York és Los Angeles kitüntetett szerepe mindvégig megkérdőjelezhetetlen. Hisz mégiscsak ide koncentrálódnak a világ vezető lemezkiadói, publishing cégei, stúdiói, ügynökségei, itt találhatók a rangot adó koncerttermek, meg hát a trendeket meghatározó médiumok elsöprő többsége is.

 A mindenkori friss zenei áramlatok, a stílusteremtő, műfajtörténeti jelentőségű előadók/zenekarok azonban fura mód - vagy épp törvényszerűen - jobbára mégsem ezekben az üzleti/kulturális/zenei központokban bukkantak fel. Elég, ha végignézzük az elmúlt ötven év legfontosabb irányzatait, sztárjait és újítóit, könnyen megállapítható, hogy a zenetörténeti vérfrissítések rendszeresen valamely korábban jelentéktelennek tűnő városból, régióból érkeztek. Már a rock and roll ötvenes évekbeli megszületésében sem a keleti vagy nyugati parti slágergyárak játszották a főszerepet, hanem a „vidéki” amerikai nagyvárosok, mindenekelőtt Nashville, Memphis, New Orleans és Chicago, ahogy a hatvanas évek Angliájában szintén a „vidéki” nagy iparvárosokból (Liverpool, Manchester, Newcastle, Birmingham) indult hódító útjára az új zene. Közülük a legfontosabb persze messze Liverpool volt, ahol amúgy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján közel 350 új zenekart tartottak nyilván, köztük a beat, sőt az egész rockzene egyik legnagyobb hatású kvartettjét, a Beatlest.

Ez a vérfrissülési tendencia alapvetően a későbbiekben sem változott, a New York-i szubkultúraként induló hiphopot, a szintén onnan startoló, de Londonban berobbanó punkot és újhullámot, illetve a kezdetektől sokközpontú heavy metált leszámítva gyakorlatilag minden fontosabb új zenei irányzat az üzleti/kulturális centrumoktól távol jött létre. Az új évezred elektronikus tánczenéjének alapjait lerakó technón (Detroit) és house-on (Chicago) át a gitárrocknak újra értelmet adó grunge-ig (Seattle), a partikultúra alapját megvető rave-től (Manchester) a hiphop britesített változatáig, a triphopig (Bristol). Miközben az utóbbi tizenöt évben újabb „periféria”, mindenekelőtt Franciaország és Észak-Európa szól bele egyre erőteljesebben a nemzetközi zenei folyamatokba.

Magyarországon ez a fajta decentralizáltság a rendszerváltásig - részben az ország egészségtelen gazdaság- és településszerkezete, részben a korabeli politikai klíma, részben az állami intézmények monopóliuma miatt - gyakorlatilag elképzelhetetlen volt. Pedig az akkori információhiányos környezetben az ország nyugati és déli szélén élők jelentős előnyben voltak a többiekkel szemben: foghatták az osztrák és jugoszláv rádióadókat és tévéállomásokat, könnyebben juthattak hanglemezekhez, zenei magazinokhoz. Mégis, hiába alakult ki már a hatvanas években viszonylag élénk beatélet például Szegeden vagy Pécsen (utóbbit akkoriban a „magyar Liverpoolként” is emlegették), az ott működő zenekarok - például a Kristály, az Angyalok és a Funny Fools - megfelelő felszerelés, kapcsolati tőke hiányában sosem jutottak el az országos nyilvánosságig, az élvonalig.

altPataki Attila, Edda

„Gitározhatok úgy, mint Eric Clapton, énekelhetek úgy, mint Joe Cocker, olyan dobos ülhet mögöttem, mint Charlie Watts, ingem-gatyám rááldozhatom az erősítőre, na mondd, legfeljebb telt ház előtt hinthetem a zenei mannát a külvárosi művelődési ház ifjúsági klubjában. Vidéki próféta szava nem hallik messzire.” - panaszkodott anno a Funny Fools frontembere, Kaponya, s e zenekarok sikertelenségében nyilván az is komoly szerepet játszott, hogy Magyarországon - ellentétben az amerikai vagy brit példával - a vidéki városokban, még ott is, ahol helyi rádió működött, lemez-, rádió- vagy tévéfelvételi lehetőségről szó sem lehetett.

Ezért is van az, hogy a hetvenes évek elején a londoni nyilatkozata miatt a Budapestről kitiltott Illés lehetett - némi malíciával - a „vidék legjobb együttese”, és csak a hetvenes évek közepétől tűntek fel az első olyan nem budapesti formációk, amelyek szűkebb környezetükön túl is hatottak. A korabeli viszonyoknak megfelelően azonban közülük a legsikeresebbek szinte kivétel nélkül felköltöztek a fővárosba, ahogy tette azt például a szegedi East vagy az egyaránt debreceni Pantha Rei és Color. Akik meg megmaradtak „vidékinek”, mint például a szombathelyi Lord vagy a miskolci Reflex, hiába adtak a helyi művelődési házakban, egyetemi-főiskolai klubokban teltházas koncerteket, esetleg turnéztak a keleti blokkban is, gyakorlatilag végig a műfaj perifériáján mozogtak.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján igazából egyetlen vidéki rockzenekarnak sikerült áttörnie ezt a falat, és országos sztárrá válnia: a miskolci Eddának. Pataki Attiláékat azonban ebben - vitathatatlan tehetségükön, elszántságukon és Slamo generációs rockslágerein túl - nagyban segítette, hogy a Hanglemezgyár őket szemelte ki a roppant népszerű, de renitens P. Mobil szalonképes konkurenciájának, így próbálva legalább részben kifogni a szelet a fiatalok tízezreit vonzó hardrock vitorlájából. 

Az Edda sikerei ellenére azonban a hazai rockélet egészen a rendszerváltásig megmaradt fővároscentrikusnak. Hogy aztán a kilencvenes évek ezen a területen is radikális változásokat hozzon: az évtized rockarculatát jelentősen befolyásoló friss formációk - a pécsi Kispál és a Borz, a debreceni Tankcsapda, a dunaújvárosi Quimby és a szegedi Nyers - mind-mind „vidékről” jöttek, miként a poposabb szigetszentmiklósi Pál Utcai Fiúk, az elektro-pop vonalon sokáig legnépszerűbb szombathelyi Anima Sound System vagy az underground tánczenei kultúra apostolának számító győri DJ Palotai is. De folytathatnánk e sort a pörgő nyelvű gyulafirátóti Sub Bass Monsterrel, a később hiperkarmaként elhíresült komlói Bérczesi Róberttel, a mainstream popvonalon taroló ceglédi Zanzibárral és kecskeméti Venusszal vagy a fénykorában a fővárosi metálbandákat is leköröző soproni Moby Dickkel.

Persze hiába szűntek meg az állami monopóliumok, fejlődött ugrásszerűen a telekommunikáció, korszerűsödött/bővült az úthálózat, indultak be a decentralizációs folyamatok a hangfelvétel, a hanglemezkiadás, a nyomda, a terjesztés és a koncertszervezés terén, még a gyakorta példaként emlegetett Kispál és a Borz vagy Tankcsapda esetében is többször felmerült a fővárosba költözés igénye.

altA friss Kossuth-díjas Lovasi András - Fotó: Szabó Bernadett

A korabeli viszonyokat - amikor ugye se mobiltelefon, se internet nem volt - jól jellemzi Lovasiék első nagylemezének a sorsa, melynek például azért lett a címe az eredeti Napozz Holddal helyett Naphoz Holddal, mert a grafikus egyszerűen elértette a szót a telefonban. Plusz a korongra felkerült egy olyan dal is (Őrjárat), ami se megkeverve nem volt, se a borítón nem szerepelt. S mire Lovasiék legközelebb feljöttek Budapestre, már semmit sem tehettek, az album sokezer példányban készen várta, hogy mehessen a boltokba.

„A kilencvenes években kellőképp vagabund rock and roll életet éltünk, ami Debrecenben lényegesen visszafogottabb keretek között tudott maradni, mint ahogy folyt Budapesten. Ha akkor felköltözünk, előbb mentálisan, aztán fizikálisan is belerokkantunk volna. Debrecenben azonban meg tudtunk maradni egyszerű vidéki srácoknak, normális embereknek, a szó szoros értelmében.” - világít rá az otthon maradás előnyének egy másik aspektusára Lukács László, a Tankcsapda vezetője. Azóta pedig eljutottak oda, hogy a stúdió is helyben van, s immár a kiadói emberek és a média jár le hozzájuk és nem fordítva.

Persze a Tankcsapda vagy a Kispál és a Borz helyzete kivételes, a vidéki zenekarok hendikepje ma sem sokkal kisebb, mint volt az ő indulásukkor, a nyolcvanas évek végén. S a helyi koncertélet az idén az Európa Kulturális Fővárosa címet is viselő Pécsett vagy az ország második legnagyobb városának számító Debrecenben sem jobb, mint más városokban: kevés a jól működő klub vagy élőzenés kocsma, változatlan a próbahely-mizéria, a helyi vezetés továbbra sem vagy csak esetlegesen támogatja a fiatal formációkat, miközben maguk a zenekarok között sem tapasztalható kellő összefogás.

altLukács László, Tankcsapda - Fotó: Kurucz Árpád

 Pedig a vidék vérfrissítő szerepe az új évezredben is legalább olyan jelentős a honi könnyűnek mondott zenei életben, mint volt a kilencvenes években, gondoljunk például az egyaránt pécsi altepop 30Y-ra, a szerző-előadó Takáts Eszterre, a tripcore Esclin Syndora és a nu-jazz Singas Projectre, a debreceni indie-pop Gonzóra, az államilag is kitüntetett tatabányai Kaukázusra, az „utazózenés” nyíregyházi Óperentziára, a népzenét a pophoz közelítő kecskeméti Csík Zenekarra vagy a különösen Németországban népszerű mezőkovácsházi extrém metálos Ektomorfra. Ráadásul a vidéki zenekarok állandóbbaknak, kitartóbbaknak bizonyulnak, mint a rövidebb életű, gyakrabban átalakuló fővárosiak. Többek szerint e jelenség épp a hátrányosabb helyzetből fakad: egy pesti csapat hamar sikeres lehet Budapesten, de nehezebben lép ki a fővárosból.

„Egy vidéki zenekar úgy gondolkozik, hogy be kell játszania az egész országot, hogy a zenéjét el kell vinnie mindenhova - fejtegeti Beck Zoltán (30Y). - Száz koncertet is ad, mire kezdik megismerni, és eközben olyan rutint szerez, mint egyetlen pesti sem. Arról nem is beszélve, hogy számos budapesti zenekar esik abba a csapdába, hogy túl hamar felfedezik őket az emberek, beskatulyázódnak, és a továbbiakban annak az ábrándnak kell megfelelniük, amilyennek elképzelték őket.”

De az is lehet, hogy épp a viszonylagos elszigeteltségből fakadó más hang az, amely igazán érdekessé teszi a perifériáról érkező előadókat. Mint például Yonderboit, a „mernyei csodát”, aki a magyar poptörténet egyik legemlékezetesebb sikersorozatát produkálta - elsősorban Nyugat-Európában. Mégha őt és a zenéjét nem kis mértékben épp a sztorija adta el: gimnazistaként a Somogy megyei kis faluból buszozott fel rendszeresen Budapestre lemezekért, aztán otthon a számítógépén barkácsolt dalokat, ezek egyike pedig nemcsak felkerült a Future Sound Of Budapest című albumra, hanem annak révén később több nyugat-európai ország kompilációjára is. Első albuma, a Shallow and Profound 2001-2002-ben hazánk legkapósabb zeneipari exportcikke lett: Portugáliától Németországig szerepelt a slágerlistákon. S az ismeretlen „vidéki” Yonderboinak sikerült az, ami korábban a nagyágyúnak tartott fővárosi Omegának vagy Locomotiv GT-nek csak részben: ismert lett Nyugat-Európában.

altA mernyei csoda, Yonderboi

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016