Brit bluespionírok

A rockzene alapjait megvető brit bluesboom öt legfontosabb formálója közül a Rolling Stones rég a csillagokban jár, Alexis Korner huszonhat éve halott, a Yardbirds momentán elérhetetlen, az Eric Burdon vezette Animals és John Mayall azonban ott lesz a StarGardenen. Megidézve azt a kort és szellemet, ahonnan minden későbbi bluesízű rocktörténet eredeztethető.

altJohn Mayall

A hatvanas évek elejének szigetországi zeneforradalma alapvetően két fő centrumban zajlott: egyfelől Liverpoolban a Beatles és más zenekarok révén formálódott a Mersey-beat, másfelől a londoni Sohoban, illetve a fővárosi agglomerációhoz tartozó Richmondban a tradicionális jazzvonalból, részben a skiffle-mozgalomból kinőtt rhythm and blues. A pionírok egyik legfontosabbika volt a gitáros-énekes Alexis Korner, aki az énekes-harmonikás Cyril Davisszel az ötvenes évek derekán szokatlan lépésre szánta el magát: a folytonosan teltházas London Skiffle Club helyén megnyitották a London Blues and Barrelhouse Clubot.

A brit bluesbölcső

A debütáláskor mindössze három érdeklődő jelent meg, hogy meghallgassa a négy zenész játékát, de Kornerék nem adták fel, az új kezdeményezésnek lassan híre ment, és egyre többen gyűltek össze csütörtök esténként a klubban. Ahol nem csak új formációjuk, a Blues Incorporated játszott, de rendszeresen forgattak amerikai lemezeket, és hívtak meg a tengerentúlról fekete blueszenészeket, köztük Sonny Terryt, Brownie McGhee-t, Memphis Slimet, Speckled Redet és Big Bill Broonzyt. Amikor Muddy Waters Londonban járt, ez volt az egyetlen hely, ahol koncertet adott. S többek között az ő hatására kezdtek el a klubba lelátogató fiatal zenészek elektromos gitáron játszani.

A Blues Incorporated volt tehát az első fehér rhythm and blues zenekar, legalábbis Angliában. A kemény mag - Alexis Korner, Cyril Davies, Ken Scott (később neves producer), Dick Heckstall-Smith (John Mayall Bluesbreakers, Colosseum) -  mellett az együttesben többek között Charlie Watts (Rolling Stones) dobolt és Jack Bruce (Cream) basszusozott, vendégénekesként pedig Long John Baldry (Steampocket), John Renbourne vagy Mick Jagger (Rolling Stones) ugrott be.

Az örömzenélések hamarosan nem csak a Roundhouse-ban, hanem az Ealing Jazz Clubban is folytatódtak. Szintén minden héten telt házak előtt mentek a jammelések, ahol a fiatal muzsikusok beszállhattak a Blues Incorporated bulijain, illetve önállóan is bemutatkozhattak. A már említetteken túl itt bukkant fel többek között Brian Jones (Rolling Stones) Paul Jones (Manfred Mann), Ronnie Wood (Faces, Rolling Stones), George Fame (Flames), Jeff Beck, Eric Clapton (a Yardbirds-szel), az Animals, Pete Townshend (Who) és Steve Marriott (Small Faces).

altAlexis Korner

Az ealingi nagysikerű koncertek hatására az angol jazzszövetség felajánlotta Korneréknek, hogy 1962 májusától az ő Oxford streeti klubjukban, a Marquee-ban is heti rendszerességgel felléphetnek. Itt rögzítették az első angol rhythm and blues lemezt (R&B From The Marque), mely jól mutatja mindazt a behatást, ami Korneréket az elmúlt években érte: rajta a vidéki country bluestól a Willie Dixon és Muddy Waters által írt lendületes, vastag hangzású chicagói dalokig terjed a skála, kiegészítve néhány saját szerzeménnyel. Ez az a korong, amit később minden bluesrock sztár legfőbb inspirációs forrásaként jelölt meg, a rajta szereplő dalok java - I Got My Mojo Working, Hoochie Coochie Man, How Long Blues - pedig a később felbukkanó bandák repertoárjának szerves része lett.

A pezsgő rhythm & blues életet 1963-ban egy szakítás rázta meg: Alexis Korner fúvóskórust szeretett volna a Blues Incorporated mögé, a nyersebb, direktebb chicagói hangzáshoz ragaszkodó Davies viszont inkább megalapította saját együttesét, amelynek azonban a befutás lehetősége már nem adatott meg - Davies 1964 elején leukémiában meghalt.

A blues vonzereje

Hogy miért éppen a blues volt az, ami a hatvanas években olyan elemi erővel magával ragadta az angol fiatalokat, annak számos oka lehet. Mindenekelőtt gyökeresen más zenei kultúra volt, mint ami őket körülvette. A merev és agyonszabályozott európai szonikus hagyománnyal szemben egy spontán, földközeli, virulens zene. Világos szerkezet, egyszerű séma, mégis ezer variációra adott lehetőséget. Nem kellett hozzá képzett zenésznek lenni, elég volt ellesni néhány akkordot a haveroktól, kitalálni pár életszerű sort hozzá, és már kész is volt a saját blues. Amit aztán más bármikor tovább költhetett. Nem beszélve a ritmusról, az off beatről, az ebben rejlő erotikáról, gyakorta nyílt szexualitásról. Tele volt improvizálási lehetőséggel, akárcsak a mindennapi beszéd és az élet. Nem kellett csiszolgatni, nem kellett hosszasan memorizálni, vagy jött ösztönből, vagy nem. Nem a szépen ívelő dallam számított, hanem az előadó mindenkori érzelmei, hogy azok a legdirektebb formában törhessenek felszínre.

Ráadásul az angol fiatalok fehér amerikai kortársaik döntő többségével szemben mindenféle fenntartás és faji előítélet nélkül tudtak azonosulni Muddy Waters, Howlin' Wolf vagy Elmore James bluesaival. Azzal a fajta spontán kommunikációval, ahogy örömüket és bánatukat, szenvedésüket és energiájukat beleteszik ebbe az alapvetően ösztönös zenébe. Miként vélhetően az sem véletlen, hogy a hatvanas évek elején nekilendülő rhythm and blues - ahogy a beat - alapvetően a munkásosztály ügye volt Angliában.

A kövek mozgásba jönnek

Mick Jagger és Keith Richards szintén a London Blues and Barrelhouse Clubban szerzett élmények hatására kezdett el saját zenekart alapítani, mely első fellépése tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető: 1962. július 12-én Blues Incorporatednek rádiófelvételre a BBC-be kellett mennie, de csak hat zenészre volt keret, ezért Korner megkérte a „hetediket”, Mick Jaggert, hogy barátaival helyettesítsék őket a szokásos csütörtöki Marquee-bulijukon. A nagy hirtelenjében „Brian Jones and Mick Jagger and the Rollin' Stones” névre keresztelt társulat ekkor adta amúgy mérsékelt sikerű debütáló koncertjét. Alig egy év leforgása alatt azonban befutottak.

altRolling Stones 1962

A Rolling Stones gyors sikerében legalább két dolog játszott döntő szerepet. Egyrészt Andrew Oldham, aki tudatosan erőltette a „rossz fiúk” image-et, miközben fekete öltönybe öltöztette őket. („Engedné a lányát egy Rolling Stone-nal járni?” - ijesztgették az újságok a szülőket.) Másrészt Jaggerék populárisabb megszólalása. Az Alexis Korner-féle szofisztikus rhythm and blues inkább csak a szakmai közönséget (zenészeket, kritikusokat) ragadta magával, meg a jazz felől közelítő vájtfülűeket, a nagyközönség egyszerűbb, közérthetőbb és energikusabb bluesra vágyott. Pontosan arra, amit a Stones nyújtott.

A richmondi Crawdaddy Club ugyanaz volt a Rolling Stones számára, ami a Beatlesnek a Cavern: a hírnevet megalapozó „akol”, ahol hétről hétre összegyűlhettek híveik, hogy ünnepeljenek és „szétverjék a házat”. Jaggerék 1963 februárjában kezdték meg az őket végül országos hírűvé tevő sorozatukat a Crawdaddyben. Az eredeti helyszín már nyár elején nem bírta a rajongók áradatát, ezért átköltöztek a Richmond Athletic Association klubházába, de egy idő után már ott is tarthatatlanná vált a helyzet. Átvonultak hát London belvárosába, a Marquee-ba, mely ekkor már - miután szintén kinőtte eredeti helyét az Oxford Street-en - átköltözött a Wardour Streetre. A rocktörténelem igazából ehhez a Marquee-hoz kötődik, a hatvanas évek derekán itt koncertezett rendszeresen a Rolling Stones mellett a Yardbirds, a Who, a Small Faces vagy a Spencer Davis Group. És ez az a hely, ahol a Londonba látogató amerikai zenészek és bandák, többek között Jimi Hendrix és a Byrds első szigetországi sikereit aratta.

Nyom a pop: a felemás Yardbirds

1963-64-ben a Rolling Stones mellett a Yardbirds volt a korszak legnépszerűbb bluesrock bandája. Még alig voltak pár hetesek, amikor átvették a Crawdaddyt végképp kinövő Rolling Stones helyét. Amikor pedig 1963 végén csatlakozott hozzájuk az akkor tizennyolc éves Eric Clapton, a londoni bluesrock klubok első számú kedvencei lettek.

De bármilyen jók voltak a zenészek, és bármilyen energikusan adták elő a chicagói bluesokat, a Yardbirds nem tudott igazán befutni. A Beatles-szel, a Stones-szal vagy a Who-val ellentétben nekik ugyanis nem volt saját szerzőjük/szerzőpárosuk. Ami pedig 1964-ben a tartós sikerhez már alapkövetelménynek számított. Az első, amúgy nyers, lendületes, felkavaró lemezükön még elmentek az idegen tollak (szinte mindegyik brit banda így kezdte), a továbblépéshez viszont elengedhetetlen lett az eredeti zenei és verbális gondolat.

altYardbirds

1965-ben, a még mindig felfelé tartó rhythm and blues hullámban aztán egy meglepő popslágerrel rukkoltak elő: Graham Gouldman (később 10cc) szerzeménye, a For Your Love egészen a brit slágerlista 3. helyéig jutott el. A régi rajongók szemében pálfordulást jelentő dal minden képzeletet felülmúló siker lett Angliában, több mint kétmillió példány fogyott el belőle, és a többség, úgy tűnt, egyáltalán nem bánta, hogy szakítottak a bluesos gyökerekkel. Eric Clapton azonban nem tudta megemészteni, otthagyta a csapatot, és a John Mayall-féle szabadabb levegőjű Bluesbreakers-hez csatlakozott.

John Mayall, a „röptető”

Persze nem a Yardbirds volt az egyetlen, aki az évtized közepétől egyre inkább feladta rhythm and blues kötődését és populárisabb vizekre evezett. Akadt azonban olyan erős személyiség, aki ugyan viszonylag későn, túl a harmincon készítette első lemezfelvételét, de sosem tért le a bluesos irányról. Sőt, John Mayall folyamatosan próbálta tágítani a blues határait: az Alexis Korner-féle rhythm and bluestól a bluesrockon át 1972-re a jazzbluesig jutott. S bár jónéhány későbbi világnagyság nála töltötte el a tanulóéveket, Mayall sosem tudott olyan népszerűségre szert tenni, mint egyik-másik tanítványa.

altJohn Mayall

Zenekara az évtizedek során amolyan röptetője lett a fiatal tehetségeknek. Mayall mindig jó érzékkel válogatta ki a legtehetségesebbeket a mindenkori feltörekvő generációból, felvértezte őket ismerettel és tapasztalattal, majd amikor túlságosan megerősödtek, és már félő volt, hogy föléje nőnek, útjára engedte őket. (Más verziók szerint egy idő után mindenkinek elege lett ellentmondást nem tűrő személyiségéből.) Tényleg csak a legnevesebb muzsikusokat említve: John McVie, Mick Fleetwood és Peter Green innen indulva alapította meg a Fleetwood Mac-et, Jack Bruce és Eric Clapton a Creamet, Mick Taylor a Rolling Stones gitárosa, Larry Taylor pedig előbb a Mothers of Invension, majd a Canned Heat basszusgitárosa lett.

1969-ben aztán a már Amerikában is népszerű Mayall szokatlan lépésre szánta el magát: a bluesrock virágzása idején egy dob nélküli akusztikus lemezzel rukkolt elő, és a remek Turning Point valóban fordulópontot hozott a pályáján: megkapta érte élete első aranylemezét. A kaliforniai klíma és kultúra pedig annyira magával ragadta, hogy átköltözött Los Angelesbe, a Laurel Canyon negyedbe, és ettől fogva sokáig amerikai zenészekkel játszott és készítette lemezeit. A hetvenes évek során számos jazz/rock/blues kísérletben vett részt, miközben szívesen kísért olyan fekete bluesnagyságokat, mint John Lee Hooker, T-Bone Walker vagy Sonny Boy Williamson.

A „vidék” legjobbja, az Animals

Az első brit rhythm and blues hullám szinte valamennyi meghatározó képviselői Londonban bukkantak fel, az egyik legvibrálóbb, legígéretesebb csapat azonban az északi iparvárosból, Newcastle-upon-Tyne-ból érkezett. Az Eric Burdon és Alan Price energikus duójára épülő Animals főként a chicagói blues standardek szenvedélyes interpretációival vívta ki hírnevét, no és az 1964-65-ös éveket meghatározó slágereivel, mint a House Of The Rising Sun, a Don't Let Me Be Misunderstood vagy a We Gotta Get Aout Of This Place.

altAnimals

500 példányban nyomott demo EP-jük egyike eljutott Londonba, ahol előbb Giorgio Gomelsky, majd Mickie Most vette szárnyai alá a zenekart, vitte őket a Crawdaddy Clubba, majd segítette őket leszerződni a Columbiához. Bob Dylan első LP-jéről kiválasztottak két dalt: a Baby Let Me Take You Home 1964 áprilisában jutott fel a Top 40-be, az alaposan átdolgozott New Orleans-i ballada, a House Of The Rising Sun pedig már az Atlanti óceán mindkét partját listavezető lett. Bár a nagysikerű hangszerelés valójában közös munka volt, szerzőként a kiadó Alan Price-t tüntette fel, ami tovább erősítette a zenekaron belüli ellentéteket.

A következő két évben hét további nagy slágert jegyeztek, köztük a korábban Nina Simone által sikerre vitt Don't Let Me Be Misunderstood remek interpretálását. 1965 májusában, közvetlenül a We Gotta Get Out Of This Place felvétele után Alan Price kivált a zenekarból (hivatalos indoklás szerint nem bírta a turnékkal járó túl sok repülőutat), és ettől kezdve sűrűn cserélődtek a muzsikusok. Az eredeti Animals utolsó koncertjét 1966 júliusában adta.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016