A rock örök - és jól jövedelmező

A rock örök és elpusztíthatatlan - jelentette ki bő három évtizede a bajszát rágva Schuster Lóránt, a P. Mobil frontembere. Majd állítólag csendesen hozzátette: üzletileg sem utolsó vállalkozás. Tőlünk nyugatabbra a fiatal rockkapitalisták - Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector - már a hatvanas évek elején megszimatolták ezt, az egykori néhány dolláros vállalkozásból kezeikben milliárdos üzlet kerekedett. Az akkor forradalmi érték-, norma- és ízlésváltozást hozó mozgalom a hetvenes évek eleje óta, tudjuk, a láthatatlan és ideológiailag behatárolhatatlan establishment szerves része. A nyugati civilizáció új kulturális anyanyelveként ünnepelt rockzene pedig régóta a szórakoztatóipar egyik legjövedelmezőbb üzletága.

A rock öt évtizednyi történelme persze mindig szorosan összefüggött a technika fejlődésével. Fogalmazhatunk úgy is: a rock az elektronikus forradalom sikerterméke. A hangrögzítés és -reprodukálás tökéletesedése, illetve az elektronikus hangszerek és erősítők megjelenése nagymértékben hozzájárult újszerűségéhez, térhódításához, majd későbbi elüzletiesedéséhez.

1954 nem csak azért fontos az amerikai kultúrtörténetben, mert Bill Haley, majd Elvis Presley ekkor rögzítette az első rock and roll felvételeket; mert Ernest Hemingway irodalmi Nobel-díjat kapott; vagy mert a televízió első alkalommal közvetítette Miss Amerika látványos megválasztását. Hanem azért is, mert a kaliforniai Fullertonban ekkor alkotta meg a gitárkészítő Leo Fender az első Stratocastert, a rockzene máig legnépszerűbb hangszerét, egyben a modern Amerikai egyik kulturális jelképét.

Az első elektromos gitár mégsem az ő nevéhez kötődik, hanem a ma 89 éves Les Paul amerikai gitároshoz, aki nem sokkal korábban tökéletesítette pályatársa, Charlie Christian találmányát: elektromos hangszedőt helyezett el gitárján, amely felvette a pengetett hangot, a mechanikus rezgést elektromos rezgéssé alakította át és egy erősítőhöz továbbította. Ezzel beindította azt a folyamatot, amely a kezdetekben nagyban segítette a rockzene elterjedését, később azonban túlnőtt rajta és a hetvenes évek közepére már egyre inkább a minőség ellen dolgozott.

A rockzene legfontosabb újítása ugyanis - az újszerű ritmus mellett - éppen a hangzás, a hangerő, a dinamika. Ahogy az egész megszólal. Egy rockkoncert nem csak esztétikai izgalmat okoz, hanem totális hangzásélményt ad. Nem csak füllel érzékeljük a zenét: testünk minden porcikájával rezonálunk rá. Nem fokozatosan kerít a zene hatalmába, hanem egyszerűen mellbevág. Gyakorta olyan elementáris erővel, hogy esélyünk sincs kitérni előle. Ráadásul az egyre növekvő hangerő a közönség egészségére is egyre veszélyesebb: nem csupán a dobhártyát érik a hangfalakból kiáramló hanghullámok, hanem az orvosok szerint hatnak a rekeszizomra, a halántékra, a foggyökerekre, a gerincvelőre, de mindenekelőtt a gyomorgödör idegeire.

E totális hangzásélményben a legfontosabb szerepet a már emlegetett elektromos gitár játszotta. A hatvanas évek második felében felbukkant szólisták - Jimi Hendrix, Jeff Beck, Eric Clapton, Jimmy Page, Ritchie Blackmore - képességeinek köszönhetően pedig a rockzenét már tekintélyes zenei szakemberek is egyre inkább elismerően méltatták, teljes értékű műalkotásként kezelték. Különösen az 1970-ben, alig 27-évesen elhunyt Hendrixnek köszönhet sokat e szakma, aki nem csupán zeneileg továbbfejlesztette a gitárnak az ipar által tökéletesített technikai játéklehetőségeit, hanem egyidejűleg korának eredeti művészi kifejezőeszközévé tette a hangszert. Ahogy egyik kritikusa találóan megjegyezte, az ő átdolgozásában megszólaló amerikai himnuszban „valósággal gépfegyverek ropogtak. Hallani lehetett a gránátok és vadászrepülők zúgását, a gyerekek sírását. Hendrix szüntelenül vonító hangok, gerjesztéssel előállított hangzások, keverési és repeszhangok poklát szabadította fel. Egészen egyéni módon használta a visszhangot és a torzító hatású technikai segédeszközöket”.

A másik nagy technikai „áttörés” - szintén a hatvanas évek végén - a Pink Floyd nevéhez fűződik. Hatásuk azért is kiemelkedő, mert a rockzenében az elsők között koncerteztek elektronikus billentyűs hangszerekkel. Elektronikai kísérleteikkel, hangképeikkel, „hangzuhatagaikkal” valósággal kitágították a rockzenét. Az „új csodafegyverek” eredményeképpen koncertjeiken a vízesés zaja, a gépfegyverkattogás, szívzörejek, a repülők zúgása éppúgy hallható volt, mint a tenger hullámainak csobogása, a távoli harangszó vagy a kakaskukorékolás. Felhasználták a kvadrofónia lehetőségeit is, így a nézők sohasem tudhatták, legközelebb honnan zúdulnak rájuk a hangok és zörejek. Alkalmazták már a Moog szintetizátort, ezt a hatvanas évek közepén az amerikai Robert A. Moog által konstruált, elektromos hangzáskeltőkkel összekötött billentyűs hangszert, valamint az Asymuth koordinátort és a később a hard rock márkajegyévé vált Hammond orgonát is. Ezek a hangszerek milliónyi variációs lehetőséget rejtettek magukban: érthető tehát, hogy alkalmazásuk miért terjedt oly rohamosan ebben az időszakban, és miért nevezik a hetvenes éveket a rock történetében az elektromos korszaknak.

A technikai fejlődés persze nem minden esetben segítette a kreativitást, sőt, többeknél kifejezetten ellene dolgozott. A gigantománia a hetvenes évek elején egyre inkább hatalmába kerítette a korszak zenészeit, sokszor még a legnagyobbakat is. A legjobb példa talán Keith Emerson esete, aki 1970-ben Greg Lake-kel és Carl Palmerrel az oldalán szinte berobbant a rockzenébe. Hangszercsodáival vonósokat, fúvósokat, kórusokat tudott egymaga megszólaltatni, komplett nagyzenekari hangzást ért el, és komolyzenei feldolgozásai (Bartók, Muszorgszkij) a „komoly zene” szakemberei között is elismerést váltottak ki. Pár évre rá azonban Emerson szinte körülbástyázta magát hangszereivel - két Hammond orgona, egy elektromos zongora, egy Moog szintetizátor, egy mellotron és egy Steinway hangversenyzongora között ugrált a színpadon - és egyre inkább csak önmagát és közönségét sokkolta, ezzel értelemszerűen egyre kevesebb zenei izgalmat okozva.

De nem csak a hangszerpark, hanem annak megszólaltatása is egyre nagyobb méreteket öltött. Amíg a Beatles 1961-ben Hamburgban mindössze 50 wattos erősítőkön játszott, amin a hangerőn, basszuson és magas hangokon kívül semmit sem lehetett szabályozni, addig a rockvilág egyik leghangosabb bandájának számító Led Zeppelin 1976-os amerikai turnéján már 70 ezer wattal szólt - koncertjeik beépített területen legalább 4 kilométeres körzetben voltak hallhatóak.

Csillogó fekete lemezek

Az élő előadás azonban csak az egyik - bár napjainkban ismét egyre fontosabb - tartóoszlopa a zenebiznisznek, a másik erős pillére az évtizedekig szintén dinamikusan fejlődő és tipikusan huszadik századi üzletág, a lemezipar. Ráadásul a rock and roll megjelenése egybeesett az addig egyeduralkodó 78-as fordulatszámú (és rendkívül törékeny) lemezeket felváltó, azokhoz viszonyítva lényegesen tartósabb és könnyebben kezelhető 45-ös fordulatszámú kislemezek piaci bevezetésével, és 1954 júliusától már a legtöbb cég az új hanghordozón kínálta a legfrissebb slágereket.

Az első méretes boom tehát éppen ekkor, Bill Haley, Elvis Presley és társaik felbukkanása után érte az amúgy is fellendülőben lévő lemezipart. Míg a háborút követően tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a bevétel megkétszereződjön, addig 1954 és 1959 között, azaz öt év alatt közel háromszorosára (213 millió dollárról 603 millióra) ugrott az iparág forgalma az Egyesült Államokban. Ráadásul ennek a többletnek a nagyobb része a gyors reagálású, gomba mód szaporodó független kis kiadóknak volt köszönhető. És ahogy szórakozási formaként és művészeti irányzatként a rock and roll egy új generáció önkifejezési formáját jelentette, úgy kereskedelmi termékként alaposan felforgatta a zeneipar korábban kialakult szerkezetét.

Egyrészt a dalírásban is aktív fiatalok fokozatosan megtörték az addig szinte egyeduralkodó slágergyártási mechanizmust, azaz, hogy a különböző ügynökségek által foglalkoztatott szerzők megírták (legyártották) a nagy kiadó által igényelt dalokat, majd azt a kiadó által kiválasztott énekessel, muzsikusokkal lemezre vették. Másrészt megváltoztatták a nagy lemezkcégek hozzáállását is: ettől kezdve ők, az addig figyelembe se vett tinédzserek diktálták a divatot, illetve a feltételeket. A vezető lemeztársaságok 1956 után gyakorlatilag bármilyen dalt hajlandók voltak rögzíteni bárkivel, ha a piac ezt úgy kívánta, függetlenül az illető külső megjelenésétől, bőrszínétől vagy nemi identitásától.

Ráadásul a rockzene a huszadik századi elektromos tömegkommunikációs eszközök sikerszimbóluma is lehetne, hisz a terjesztés új formái - rádió, hanglemez, magnókazetta, film, televízió, videó - könyörtelenül és végérvényesen megváltoztatták a fogyasztás módját. Az előadók és a befogadók egymástól már térben és időben is elválasztódtak, sőt, az esetek nagy többségében fizikailag soha nem is találkoztak. A közvetítő csatornák belépésével pedig megnőtt a manipuláció, illetve a kiárusítás, kereskedelmi termékké válás veszélye.

Ez a veszély valójában a fiatal kapitalisták - Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector - hatvanas évek eleji megjelenésével vált valósággá: ellentétben a konzervatív gondolkodású cégvezetőkkel, ők azonnal felismerték a lázadás profitképességét. Pénzüket eleinte lemezboltokba, hangszerüzletekbe fektették, klubokat, butikokat nyitottak, majd a zenészeket is elkezdték megkörnyékezni. A rock and roll „elzüllését” sokak ekkortól datálják.  A lemezipar viszont éppen ekkor kezdett évtizedekig tartó szárnyalásba, és a kilencvenes évek végén már közel 4 milliárd hanghordozót - főként CD-t és kazettát - értékesítettek világszerte, mintegy 45 milliárd dollár értékben.

A sors különös fintora, hogy a technika által elősegített lemezipari szárnyalásnak az elmúlt években éppen a technikai fejlődés vetett végett. 1999-től kezdve - főként a CD-másolások és internetes letöltéseknek köszönhetően - a forgalom több piacvezető országban jelentős mértékben (20-25 százalékkal) visszaesett, s 2003-ban már „csak” 2,7 milliárd hanghordozó talált gazdára világszerte, közel 32 milliárd dollár értékben. Jelentősen megugrott viszont a zenei DVD-k eladása, az online-értékesítés szintén fellendülőben (a tavalyi év második felében 19 millió fizetős letöltést „mértek”), és ugyanezen időszakban a koncertipar is csaknem megduplázta a bevételeit (lásd keretes anyagunkat). És lám, a lemezkiadók mindjárt léptek is: tavaly óta a szerződéseket már forradalmian új feltételekkel kötik. Ez pedig azt jelenti, hogy a kalácsból nekik is jut. Robbie Williams esetében például az EMI 25 százalékban akar részesedni a popsztár nem zenei bevételeiből, vagyis turnézással, szponzorálással, kiadásokkal és merchandise-zal kapcsolatos dollármilliókból. A példa valószínűleg ragadós lesz.

Virágzó koncertüzlet

Miközben a lemezeladásokból befolyó bevételek az elmúlt években markánsan csökkentek, a koncert üzletág az elmúlt öt évben csaknem megduplázta - az 1998-as 1, 3 milliárdról tavaly 2, 4 milliárd dolláros rekordösszegre srófolta - az eredményeit. Ennek egyik fő ok, hogy napjainkban a rocksztárok mindössze 10 százaléka képes lemezeladásokból megélni, a többiek kénytelenek turnézni. A másik ok, hogy az elmúlt években rendkívül megnőtt világszerte a koncertek iránti kereslet. Nemrégiben Eminem két detroiti koncertjére órák alatt eladták a 88 ezer jegyet. A bevétel 5,2 millió dollár. Az iraki háború ellen tiltakozó Dixie Chicks női poptrió 57 telt házas koncertjéért 45 millió kaszirozott. A feltörekvő Jay-Z 100 ezer dollárért haknizik klubokban, s a nyárra 33 fellépését már lekötötték.

Az igazi nagy pénzeket azonban a rock klasszikusai szakítják a stadionkoncertjeikkel, mert rájuk már több generáció - az apák mellett újabban a gyerekek, sőt már az unokák is - kíváncsiak, s még a horribilis jegyárakat is hajlandók megfizetni. Paul McCartney turnéjára legutóbb átlag 100 -250 dollárba kerültek a jegyek, és a maestro 103,3 milliót keresett. A Stones jubileumi turnéja 87,9 milliót hozott a konyhára, míg a héten nálunk is járt Cher 73,6 milliót könyvelhetett el a búcsúturnéja amerikai fellépésein. A tavaly év legnagyobb turnébevételeit elkönyvelő rock előadók Top 10 listáján - rajtuk kívül - csupa „veterán” szerepel: Elton John, Neil Diamond, Bruce Springsteen, Billy Joel, Celine Dion, illetve a Crosby, Stills, Nash and Young. S a „futottak még” kategóriában is olyan nevek találhatók, mint az Eagles, vagy a Who. Előbbi a 40 állomásos turnéjáért 30 milliót könyvelhetett el - a póló-, lemez-, DVD-eladásokon kívül.

40 millió Britney-bugyikból

A kritikai visszhang szerint nem éppen sikertörténet Britney Spears világkörüli turnéja. A popsztár és a turnét menedzselő üzleti vállalkozás tulajdonosai mégis dörzsölhetik a kezüket, mert a turné amerikai állomásain30 millió dollár értékben adtak el merchandise cikkeket (póló, plüss állat, kitűző, poszter stb.), és a Onyx Hotel turné európai állomásain is legalább 10 milliót remélnek a csecsebecse-, kegytárgy- és ajándékpiac bevételeiből. A közzétett üzleti adatok szerint a popcsillag az Egyesült Államok koncertenként 150-190 ezer dollár értékben adott el a nevével kapcsolatba hozható árucikkekből, ami elsősorban a közönség összetételének volt köszönhető, hiszen a 10-16 éves gyerekeikkel érkező papák és mamák - csemetéjük kérésére - sokan mélyen a pénztárcájukba nyúltak. Piaci elemzők szerint a melltartó nélküli nemzedék tagjain kívül az időközben nagylánnyá serdült Britney-rajongók is szívesen vásároltak, főleg bálványuk új, hódító, férfifaló szex-imidzsével kapcsolatba hozható rózsaszín baby dollokból és tanga bugyikból.

Hasonló jelenségről számolnak be Madonna turnéjának tudósítói is, ami elsősorban avval magyarázható, hogy a világsztár merchandise üzletágát szintén a Signatures Network irányítja, amely napjainkra 125 sztár (köztük Bruce Springsteen, U2, Beatles, Jessica Simpson, Ozzy Osbourne st.) hírnevét piacosítja, s olyan profi piaci technikákat alkalmaz, amely veszteséges turnékat is képes jövedelmező sikertörténetté alakítani.

Brit rock and roll milliárdosok

Robbie Williams a leggazdagabb 35 év alatti brit popsztár. A Sun Című brit napilap nemrég közzétett listája szerint az idén 30 éves énekes vagyona 60 millió font (mintegy 23 milliárd forint) körül van. Második helyen az eddig mindössze két lemezt kiadó Dido áll (20 millió font), őt három ex-Spice Girls követi, Victoria Beckam (15 millió), Melanie C (12 millió) és Emma Bunton (10 millió). Az All Saints énekesnője, Shaznay Lewis 8,5 millió font vagyonnal a hatodik, őt az ír Ronan Keating és a Coldplay frontembere, Chris Martin, egyaránt 6 millió fonttal. A 35 év felettiek mezőnyében ezek az összegek viszont nem sokat „érnek”, hisz a 10. Ozzy Osbourne is gazdagabb, mint Williams (80 millió forint), az élen pedig hosszú ideje Paul McCartney áll, a maga 725 millió font (szűk 300 milliárd forint) vagyonával.

A legkeresettebb albumok Amerikában és Angliában

Egyesült Államok
1. Eagles: Their Greatest Hits (1976) - 28 millió
2. Michael Jackson: Thriller (1982) - 26 millió
3. Pink Floyd: The Wall (1979) - 23 millió
4. Led Zeppelin: IV (1979) - 22 millió
5. Billy Joel: Greatest Hits Volume 1 (1985) - 21 millió
6. AC/CD: Back In Black (1980) - 19 millió
7. Shania Twain: Come On Over (1997) - 19 millió
8. Fleetwood Mac: Rumours (1977) - 18 millió
9. Beatles: White Album (1968) - 18 millió
10. Whitney Houston: The Bodyguard (1992) - 17 millió

Egyesült Királyság
1. Beatles: Sgt. Pepper's…. (1967) - 4,5 millió
2. Oasis: Morning Glory (1995) - 4,2 millió
3. Dire Straits: Brothers In Arms (1985) - 3,9 millió
4. Michael Jackson: Bad (1987) - 3,9 millió
5. Madonna: The Immaculate Collection (1990) - 3,6 millió
6. Abba: Gold Greatest Hits (1992) - 3,6 millió
7. Simply Red: Stars (1991) - 3,6 millió
8. Michael Jackson: Thriller (1982) - 3,3 millió
9. Queen: Greatest Hits (Volume One) (1981) - 3,3 millió
10. Alanis Morissette: Jagged Little Pills (1995) - 3,0 millió

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016