A Beatles és Anglia „megfiatalodása”

Az európai országok szórakoztató zenéjére a rock and roll az ötvenes évek végéig alig volt hatással. Az „öreg kontinensen” továbbra is a hagyományos zenék - a francia sanzon, az olasz sláger, a k.u-k operett - uralták a terepet. Vico Torriani, Yves Montand, Bobby Solo voltak a sztárok. Elvis „koppintói” csak Nagy-Britanniában jutottak gyorsan lehetőséghez. Egy liverpooli iskolában azonban néhány srác már 1957-ben arra készült, hogy simét „fellármázza” a világot.

A rock and roll előadói közül elsőként, 1957. február 5-én Bill Haley érkezett meg a szigetországba. A Queen Elizabeth luxushajót négyezer hisztérikus rajongó várta Southamptonban, majd néhány órával később hasonló csődület kiabált - Bill! We Love You” - a londoni Waterloo pályaudvaron is. Másnap a lapok okkal közölték szalagcímeikben: „A brit oroszlán máris Bill Haley lábai előtt hever, pedig még egy hangot sem énekelt.” Haley a sikerét természetesen a Rock Around The Clock című dalnak, illetve a Blackboard Jungle című filmnek köszönhette, amely a szigetországban ugyanúgy felkavarta az ötvenes évek állóvizét, mint az Egyesült Államokban, azzal a különbséggel, hogy itt a rock and roll a „high society” köreiben is gyorsan népszerű vált. A 21 éves kenti herceg szülinapi partiján például az „udvari” zenészek kizárólag rock and roll dalokat játszottak, s házimozijában Erzsébet királynő is kíváncsi volt az eufóriát kiváltó filmre.

A rock and roll érkezése

A koncertszervezők Haley után a többi befutott sztárt - Jerry Lee Lewist, Little Richardot, Roy Orbisont, Eddie Cochrant - is szerződtették Amerikából, s nyomukban az amerikai zene is bőséggel érkezett a tengerentúlról. Az új hangvételű lemezeket elsőként a matrózok hozták magukkal, s így aligha véletlen, hogy az új zene első brit központjai a kikötővárosokban alakultak ki. Mindenekelőtt Liverpoolban pezsdült meg az élet, mert ez a város ráadásul egy kis Amerika volt a szigetországban. Hangulatával, lakóinak faji összetételével, társadalmi, szociális feszültségeivel sokban emlékeztetett az amerikai Dél városaira. John Lennon az egyik interjújában így emlékezett az akkori állapotokról: „Mint az állatokra, úgy néztek le ránk a délvidékiek és a londoniak. Az Egyesült Államokban is azt hiszik az északiak, hogy lent délen az emberek csak disznók, a New York-iak pedig azt képzelik, hogy istálló az egész nyugati partvidék. Mi voltunk tehát Liverpoolban az istállóvidék… Angliában itt volt a legtöbb követője a country and westernnek…Én előbb hallottam country and western zenét, mint rock and rollt. Liverpoolban voltak folk-, blues- és country western-klubok, és mi voltunk a következő újonnan jövő generáció.” Lennon szavai jól jellemzik a város „adottságait”, ahol a legnehezebb helyzete a fiataloknak volt.Többségük - az iskola befejezése után - nem talált munkát, s számukra a jövő sem ígért semmi biztatót. Nagyon sokan lúzernek érezhették magukat, s számukra éppen ezért a rock and roll nemcsak hormontombolás, az energiák kiélésének eszköze volt, de egy új, kitörési  lehetőség reménye is.

Nemzedéki üvöltés: yeah, yeah, yeah

Angliában az ötvenes évek végéig szintén nem ismerték a tinédzser fogalmát, de az új zene térhódításával a társadalmi erjedés itt is azonnal megindult, s az a bizonyos „generációs szakadék” egyre szélesebbre tárult. A fiatalok azonnal megjelentek a társadalmi terepen, s mindenekelőtt a zene révén vétették észre magukat. A bandákba szerveződő osztálytársak, haverok amatőr, ún. skiffle zenekarokban, sokszor maguk fabrikálta gitárokon kezdtek el pengetni, de már nem a tradicionális brit kocsmazenét, hanem a rockabillyt, bluest, country zenét játszották. Ezekből a pincékben, garázsokban, iskolai ünnepségeken megszólaló, „mutáló” hangokból született meg a hatvanas évekre az eleinte még artikulálatlan, de hamarosan új, nemzedéki üzeneteket is továbbító „üvöltés”, a yeah, yeah yeah.

Liverpoolban a háború idején született tinédzserek évente 350-400 zenekart alapítottak. Zenéjük ekkor még - az időközben kommercializálódott, piacosított rock and rollal ellentétben - a szó szoros értelmében underground szubkultúra és lázadás volt. Pincelokálokban, kis klubokban, füstös pincékben született meg, s azok a melós származású gyerekek játszották, akik korábban utcán ténferegtek, frusztrációjukat bandaháborúkban, verekedésekben, értelmetlen italozásokban, hősködésekben vezették le. Jack Bruce, a Cream alapítója mondta később: A beatzene a munkásosztály ügye volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy osztályzene volt, de legtöbben, akik a hatvanas években ezt a zenét megszólaltatták, és világsikerre vitték, a munkásosztályból  származnak”. S ahogy Amerikában is a „vidéki” nagyvárosokban (Nashville, Memphis, New Orleans) született meg a rock and roll, hasonlóképpen Angliában is a vidéki iparvárosok (Liverpool, Birmingham, Manchester, Newcastle) prolinegyedeiből indult hódító útjára a rock and roll második hulláma.

A hatvanas évek elején ezekben a városokban már pezsgett az élet, mert a megnyíló zsilipeken át a társadalom mélyrétegei hihetetlen bőségben dobták felszínre az új zene képviselőit. A liverpooli bandák (Searchers, Swinging Blue Jeans, Merseybeats, Billy J. Kramer) mellett a Move és a Spencer Davis Group Birminghamból, a Hollies, Herman's Hermits, Wayne Fontana Canterbury-ből, a Wild Flower (később Soft Machine) Blackpoolból, a Jethro Tull Newcastle-ből, az Animals és a Family Leicesterből indult útjára. Ezek a zenekarok a rock and roll standard sikerei mellett elsősorban a közérzetüknek, életérzéseiknek jobban megfelelő rhyhtm and blues felvételeket játszottak. Számukra nem az örömteli, kellemes hangok voltak a fontosak, hanem az előadók - Muddy Waters, B.B. King, Howlin' Wolf, Joe Turner, Willie Dixon és mások - személyes élményei, érzései, amelyek nagyon sokban hasonlítottak a saját élményeikhez.

Teddy boyok és dühös fiatalok

A mesterkélt álomvilág helyett politikai irányultságot és közérzetüknek megfelelő kifejezési formákat kereső fiatal zenészeket az a zenei világ érdekelte, amely az amerikai Dél ültetvényein, kocsmáiban vagy börtöneiben született, s amely a nyers, őszinte, nyílt, bátor és kemény hangvételével azonosulási lehetőséget kínált. Ráadásul a blues egyszerű zenei-szövegi formája is könnyen másolhatónak bizonyult, így a három gitár, dob felállású bandák gyorsan szakítottak a rock and roll hollywoodi hagyományaival, a tinédzservilág hétköznapjait kezdték megénekelni a maguk keresetlen őszinteséggel, zabolátlanságával. Zenéjükből ezért árad még ma is az a fiatalos energia, a közvetlenség és felszabadultság, amely születése idején a rock and rollt is jellemezte.

De nemcsak a rock and roll újjászületésének lehettünk tanúi ezekben az években. A zene köré szerveződő szubkulturális jelenségek is markáns változásokon mentek át. Az amerikai példákat majmolók mellett az utcákon feltűntek a fekete bőrökbe öltözött teddy boyok és rockerek, vagy a velük szembenálló, edwardiánus divatot követő modok. Valamennyien speciális, sajátos életstílust, életformát alakítottak ki, s csak egyetlen dologban egyeztek: fütyültek a felnőttek világára.

Az ötvenes évek második felétől a fiatal értelmiségiek is eszméltek. Amit az Egyesült Államokban a beatnemzedék tagjai, azt a szigetországban a „dühös fiatalok” néven emlegetett értelmiségi csoportosulás képviselte, amely éppoly jelentős befolyással volt a szigetország következő évtizedének szellemiségére, értékrendszerére, életformájára, mint Ginsberg és társai.  Ezek a fiatal intellektuelek - Osborne, Wesker, Pinter, Sillitoe a színdarabjaiban, regényeiben, Tony Richardson a filmjeiben (Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, Dühöngő ifjúság) - nemcsak megkérdőjelezték, de markánsan támadták is a társadalmi berendezkedés, a kiváltságok, az előítéletek, a tabuk, a szociális igazságtalanságok elavult, megmerevedett formáit, dogmáit, s nagy szerepük volt abban, hogy a hatvanas éveket egy új korszakként említhetjük a XX. század kultúrtörténetében.

A „liverpooli hang”

A rockzenében 1962.október 24.-t tartják az új időszámítás kezdetének. Az angol sikerlistán ezen a napon tűnt fel egy korábban Németországban vendéglátózó, liverpooli klubzenekar, a Beatles első felvétele, a Love Me Do. S bár ebben az évben még világszerte Amerikára figyelt az új zene egyre népesebb tábora: a twist (Chubby Chekker), a surf (Beach Boys), vagy a soul (Four Tops, The Miracles) sikereit hamarosan elsöpörte egy új hangzás, amit azóta is beatzeneként emleget a világ.

A „liverpooli hang” berobbanása épp olyan elemi erejű volt, mint a rock and rollé az ötvenes években. Epicentruma azonban már nem New Yorkban, hanem Londonban volt, s a lökéshullámok innen terjedtek tova a világban. S ahogy az ötvenes években a rock and roll és Elvis Presley, úgy a hatvanas években a beat és a Beatles állt az ifjúsági lázadás és a köréje szerveződő szubkultúra és kultúra középpontjában.
 A Beatles színrelépése és példátlan sikere1962-63-ban nemcsak a brit konzervatív kormány bukásával esett egybe, de azzal a kezdődő kulturális pezsgéssel is, amely az évtized közepén - immár londoni központtal - éppúgy átformálta a világot, mint tíz évvel korábban a rock and roll. Amerika után Nagy-Britannia is szinte évek alatt „megfiatalodott” a hatvanas években, s ez nemcsak a koncerttermekben vagy az utcán volt szembetűnő. Mary Quant és miniszoknyája nemcsak a divatot forradalmasította, de nagyban hozzájárult a női emancipációs mozgalom megerősödéséhez is. A színház és a film művészei a gondolkodást, a divattervezők, a fotósok és modellek pedig az öltözködést, az utcaképet formálták át. A galériákban új művészek - pop art és op art felfedezői - diktálták a trendet, mint ahogy 1964-től Robert Moog szintetizátora is forradalmasította a zenekarok megszólalását. De más művészeti ágak képviselői is kreatív, új korszakukat élték át, miközben létrehozták a Carnaby Street vagy a King's Road sajátos varázsát, és megteremtették a „swinging London” vibráló imázsát.

A Beatles sikertörténetéhez azonban nem hasonlítható senki és semmi. Ők ugyan Elvis Presley-hez hasonlóan nem lettek „királyok” - csak a lovagi címmel büszkélkedhetnek -, de a liverpooli pincezenészek így is messzire jutottak. Negyven évvel ezelőtt, első filmjük, a Nehéz nap éjszakája bemutatója alkalmából 200 ezer(!) rajongó volt kíváncsi visszatérésükre a szülővárosukban. Hasonló ünneplésben addig csak a királynő részesült, de az azóta eltelt évtizedek igazolják, hogy ez a tisztelet nem volt érdemtelen. A Beatles mítosza ma is megkérdőjelezhetetlenül egybeforr a maguk teremtette zenei birodalommal, s immár az is bizonyos, hogy nevüket beírták az egyetemes kultúrtörténetbe. S ha nem is lettek népszerűbbek Jézusnál - mint John Lennon kijelentette -, de feltehetőleg még hosszú ideig tartják majd helyüket a Top 20-ben a legismertebb nevek sikerlistáján.

Brit beatbölcsők

A hatvanas években beindult „európai rock and roll”-nak három fő melegágya volt: a sajátos brit művészeti iskolák, az új hangokra fogékony klubok és néhány, a folytonos zenészutánpótlásról gondoskodó rhythm & blues zenekar.

Az angol művészeti iskolák, melyek az Egyesült Királyság ország minden közepes vagy annál nagyobb városában megtalálhatók, még a viktoriánus kor derekán jöttek létre, amolyan második oktatási hálózatként a tehetséges, de különc, a hagyományos oktatási rendszerbe beilleszkedni nem tudok számára. Bennük nem voltak szigorúan elkülönített osztályok, nem a végbizonyítványra koncentráltak, hanem a készségfejlesztésre és a tehetség terelésére. A különböző tevékenységek gyakran ugyanabban a teremben zajlottak, csak paravánok választották el egymástól. A különböző emberek és műfajok olvasztótégelyének is nevezhető intézményekben ráadásul negyedévenként bálokat tartottak, és azok idővel a felnövekvő új bandák legfontosabb turnéállomásaivá váltak. Csak néhány pop-rock zenész, aki ezekből az iskolákból indult a világhír felé: John Lennon, Eric Clapton, Jimmy Page, Jeff Beck, Eric Burdon Pete Townshend (Who), Keith Richards (Rolling Stones), Roger Waters (Pink Floyd), Ray Davies (Kinks), Roy Wood (Move). 

A másik fontos bölcső az ötvenes évek derekán még a jazz égisze alatt megnyíló, de a hatvanas évektől az új áramlatokra „átkattanó” klubok számítottak. A leghíresebb közülük kétségkívül a liverpooli Cavern és a londoni Marquee. A mindössze 300 férőhelyes Cavern az egész Mersey-beat központja, no és mindenekelőtt a Beatles legfontosabb fellépési terepe volt, és bár 1973-ban bezárták, 1984-ben ismét megnyílt. Régi fénye persze megkopott már, de például 1999 decemberében Paul McCartney jubileumi fellépése rövid időre visszahozta azt, amit sokan már elveszettnek hittek. A londoni Marquee klub pedig a hatvanas évek legnagyobb presztízsű koncerthelyszínének számított. Itt gyakorlatilag mindenki megfordult, aki e korból érdekes, a Rolling Stones-tól a Who-ig, a Yarbirdstől az Animalig, Jimi Hendrixtől David Bowie-ig, de később itt ugyanígy gyakorta fellépett a U2 vagy az REM.

A Marquee volt amúgy a hatvanas évek elején-derekán felnőtt két fontos zenei csoportosulás, a Blues Incorporated és a Bluesbreakers állandó fellépési helyszíne is. Az Alexis Korner, illetve John Mayall nevével fémjelzett csapatok amolyan röptető fészkei lettek a brit rock és bluesrock csapatoknak. Korner mellett például olyan tehetségek bukkantak fel, mint Robert Plant (Led Zeppelin), Paul Rodgers (Free), Charlie Watts (Rolling Stones), Jack Bruce (Cream) vagy Steve Miller (Steve Miller Band). John Mayall pedig olyan neveket indított el a pályán, mint Eric Clapton, Aynsley Dunbar, Peter Green, Mick Taylor (Rolling Stones), John McVie, Mick Fleetwood (mindkettő Fleetwood Mac) vagy Andy Fraser (Free).

A Beatles-dalok

A Beatles szerepe és helyzete nem csak a huszadik század kultúrhistóriájában, de az egyetemes zenetörténelemben is különleges: a dal mint zenei forma általuk nyert új értelmet. A zenei szerkezet, a harmóniaváltás, a dallamvezetés, a többszólamú ének, a hangszerelések nagyjából a klasszikus összhangzattan szabályait követik, de mindig van benne valami kis csavar, van benne olyan szakasz, amikor ösztönösen felrúgnak mindent. No és persze ahogy megszólalnak, abban abszolút ott az adott kor levegője és lüktetése. Nem véletlen mondta akkoriban Yehudi Menuhin: a jelenkor életérzésének egyik adekvát kifejező eszköze a Beatles.

Leonard Bernstein még ennél is tovább megy, ő Paul McCartney-t már a XX. század második felének egyik legnagyobb zeneszerzőjeként emlegeti, és ezzel a nézetével az úgynevezett komolyzenészek körében sincs egyedül. Tény, McCartney volt a legmuzikálisabb a gombafejűek közül, és olyan ösztönös tehetséggel írta a dalokat, hogy a képzett muzsikusok is csak elismerően bólogattak. Lennon szerzeményei inkább felrázták, feldúlták és/vagy sodorták az embert, Harrison e téren mindig is a másodvonalban maradt, McCartney kompozíciói zeneileg viszont nagyon egyben voltak, a Beatles-dalok közül nem véletlenül inkább az övéihez nyúltak többet más előadók. Az ágyból szinte kiesve, félálomban írt Yesterday például minden idők legtöbbet feldolgozott melódiája lett, megszületése, 1965 óta állítólag több mint kétezerötszáz alkalommal vették fel lemezre a legkülönbözőbb énekesekkel - Elvis Presley-től az En Vouge-ig, Smokey Robinsontól Marianne Faithfull-ig, Ray Charles-tól Ella Fitzgeraldig, Frank Sinatra-tól a Boyz II Men-ig.
A Beatles-dalok halhatatlanságát már csak az időről időre felbukkanó „minden idők legjobb lemezei”-típusú listák is mutatják, mert kortól és divatáramlatoktól függetlenül (és nem pusztán megszokásból) mindig ott vannak a közönség és a kritikusok kedvencei között. És vélhetően évtizedek múlva is ugyanott lesznek.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016