Ötven éve újra felhúzták a történelem óráját

Ha meg kellene nevezni a rockkorszak kezdetének pillanatát, a szakértők nagy többsége ma már biztosan 1954. április 12-re szavazna. Arra a napra, amikor Bill Haley és zenekara, a Comets lemezre vette Rock Around The Clock című felvételét, amely nemcsak minden idők legsikeresebb rockdala, de az ötvenes évek közepén - egy nemzedék Marseilles-eként - hónapok alatt mozgósította, csatasorba állította és a nemzedéki harc barrikádjaira küldte az Egyesült Államok fiatalságát.

1954 elején Barry Hansen Minneapolisban, egy tánciskolában apja öltönyében és cipőjében botladozott, hogy a lassú slowfoxok és keringők ritmusára tanulja meg azt a kulturált szórakozást és etikettet, amelyet a felnőttek világa kívánatosnak tartott. Minden alkalommal halálra unta magát, s a többi kamaszhoz hasonlóan már attól kirázta a hideg, ha csak meghallotta a korabeli, divatos bájgunárok és hervadó dizőszök hangját. Egyik nap azonban fiatal tánctanáruk némi izgalmat hozott az ásításba fúló délutánba.

Egy ismeretlen - uram bocsá! - néger előadó, Joe Turner lemezét helyezte a lemezjátszóra, és kíváncsian leste a fogadtatást, amikor a Shake Rattle and Roll első, keményen feldübörgő akkordjai megszólaltak a hangfalakból. A hatás leírhatatlan volt. A fiatalok megkövülten álltak, majd valami soha nem tapasztalt, különleges borzongás, izgalom járta át a testüket, s néhány másodperc elteltével már mindenkinek mozgott, rángott, tapsolt a keze, lába. A zene varázsa azonnal hatalmába kerítette őket, s mint Hansen írja, soha többé nem tudtak megszabadulni tőle.

Hasonló élményekről számolt be emlékezéseiben Frank Zappa is, aki ugyanezt a „megváltó” élményt élte át a Rock Around The Clock hallatán. „Igen, Bill Haley volt az, aki a tinédzserek új himnuszát játszotta. Amikor ezt a zenét a Blackboard Jungle című film feliratozása alatt meghallottam, másokkal együtt én is azonnal le-föl kezdtem ugrálni a székemről. Egyszerűen nem tudtam fékezni magam. Később végiggondoltam, hogy mi történt velünk, és megértettem, hogy ezzel a dallal valami új kezdődött el az életemben. Addig csak egy kis hülyegyerek voltam, aki ide-oda ténfergett a felnőttek világában. De ettől kezdve tudtam, hogy hova tartozom, hol a helyem, s hogy mi, tinédzserek ezzel a zenével mindig is össze fogunk tartozni. Mert ez a mi zenénk, amit senki nem vehet el tőlünk. S ha kell, akkor mi ezt a zenét akár meg is fogjuk védeni!”

A korszak: hidegháború és forró zenék

Azokra a bizonyos ötvenes évekre emlékezve gyakran olvashat hasonló beszámolókat a rockzene múltjában kutakodó, mert az a kor nemcsak a XX. Század történelmébe, de az akkor élő emberek életébe is visszavonhatatlanul beleírta magát. Különleges korszak volt. A nagy háborút követő kétarcú, feszültségekkel teli, ellentmondásos évtized, amelynek felidézésekor egyszerre kell emlékeznünk a születő hidrogénbombára és az új szexbombákra, Elvis Presley-re és McCarthy szenátorra, a megnyíló generációs szakadékra és a koreai válságra, a televíziós jelenségre és a kábítószerekre, a hobókra és a „szervezet-emberekre”, a sztálinizmusra és az ok nélkül lázadókra, a faji megkülönböztetésre és a bőség társadalmára. Elég, ha csak a legismertebb nevekre utalunk: James Dean, Marylin Monroe vagy Elvis Presley személyében ekkor bukkantak az új ideálok, Hugh Hefner egy konyhaasztalon megálmodta a Playboy első számát, Marlon Brando egy motoros banda élén bőrdzsekijében feszítve megteremtette a mindenkori „új vadak” figuráját, a filmvásznon viszontláthattuk az ok nélküli lázadók, színpadon pedig a mindenkori dühöngő fiatalok archetípusát, nem is szólva Jack Kerouac úton lévő hobóiról, akik szintén évtizedekre előre megformálták a társadalom mindenkori lázadóinak, számkivetetteinek, csavargóinak a figuráját…

Minden átalakulóban és változóban volt ezekben az években. Az utcakép, az életforma, a gondolkodásmód, a társadalom, s persze nem utolsósorban a zene. A régi világnézetek, hatalmi rendszerek, kultúrák széthullásának és az újak születésének történelmi pillanata ez az évtized. S magától értetődő, hogy a háborús pusztulástól megmenekült Amerika ennek a forrongó-születő új világnak a közepe. Új szubkultúrák, új esztétikák, új művészetek vannak kialakulóban és elterjedőben. A világ olyan fogalmakkal ismerkedik, mint az atomhisztéria, public relation, komputer, sztereo, LSD, egzisztencializmus, playboy, népességrobbanás, gyorsuló idő, gazdasági csoda…és természetesen rock and roll! De ne szaladjunk ennyire előre. Lapozzuk vissza a naptárat a kezdetekhez!

A sztárcsináló: Alan Freed és a rádiós házibuli

1951 júniusát írjuk. Clevelandben egy 36 éves disc jockey, bizonyos Alan Freed éppen egy új zenés műsort készül indítani a helyi WJW rádióállomásnál, amelynek szponzora egy lemezbolt tulajdonosa, Leo Mintz, aki az előző hónapokban meglepetéssel tapasztalta, hogy a fehér fiatalok körében ugrásszerűen megnőtt a kereslet a fekete előadók lemezei iránt. Mintz azt javasolja barátjának, hogy a trendre alapozva indítson új műsort, amely egyszerre célozza a fekete és fehér közönséget. Freednek sikerül meggyőznie a rádió vezetőit, és hamarosan el is indul a különleges műsor. A DJ főcímzenének Todd Rhodes Blues for Moon Dog című dalát választja, s a program nem túl izgalmas Lemez randevú címét is átkereszteli The Moon Dog Rock'n'Roll House Party-ra. Már az első adás sikere minden várakozást felülmúlt. A rock and roll házibulit tízezrek hallgatják, s hetek múlva nem kétséges, hogy a fekete zenéknek a fehérek körében is egyre nagyobb közönségtábora van.

Freed hamarosan a legnépszerűbb disc jockey lesz a környéken, s ez további merész lépésekre ösztönzi. 1952. március 21-én Moondog's Rock'n'Roll Party címmel megrendezi az első rock and roll koncertet és táncos bulit a clevelandi sportcsarnokban. Freed elsősorban fekete előadókat léptet fel, de már nem éri meglepetésként, hogy a közönség kétharmad részét fehér tizenévesek alkotják, s olyan nagy az érdeklődés, hogy a 10 000 fős teremből többen szorulnak ki, mint ahányan beférnek. A sikert látva Freed vérszemet kap, s újabb bulikat szervez, de 30 000, sőt egy alkalommal 80 000 belépőjegyet is elad a pénztáraknál, nem számolva a következményekkel. A botrányok természetesen nem maradnak el, mint ahogy a déli államokban a még mindig erősen uralkodó faji megkülönböztetés miatt a „nigger” zenét is elemi közfelháborodás fogadja a fehér középosztály soraiban. A felnőttek azonban hiába protestálnak, égetnek lemezeket, emelnek sorompókat, a tinédzserek rajongása, érdeklődése minden tiltakozást, tiltást elsöpör. A fiatalok egyre jelentősebb tömegeit hagyta hidegen az apák társadalmának örökölt acsarkodása, fintorgása. A zene bűvkörébe kerülve ők csak a maguk szórakozását, a maguk sztárjait, a maguk világát keresik. S ezért hamarosan mindenre képesek. Akár még arra is, hogy ha kell, akkor a saját szüleikkel, a felnőttek világával is szembeforduljanak.

Az elnevezés: mocskos szex, piszkos tánc

Az új zenével kapcsolatos rock and roll kifejezés nem Freed találmánya. Ő csak alkalmazni kezdte azokat a gospel és blues világában régóta ismert szófordulatokat (rock és roll), amelyek előbbi esetében a spirituális elragadtatásra, utóbbi esetében pedig elsősorban a szexuális együttlétre, illetve az ezzel kapcsolatos mozgásokra vonatkoztak. A feketék ezeket a kifejezéseket a mindennapi beszédjükben is gyakran használták, s amikor a második világháborút követően a rhythm and blues elterjedt a nagyvárosokban, sorra jelentek meg azok a felvételek - Rock All Night (The Ravens), Good Rockin' Tonight (Roy Brown), All She Wants To Do Is Rock (Wynonie Harris), Roll With Me Henry (Etta James) -, amelyeknek a címei nyilvánvalóan a szexre, s nem az új zenére vagy a táncra vonatkoztak. A két fogalom - rock and roll - együttesen 1949-ben Wild Bill Moore azonos című dalában hangzott el először, majd 1951-ben a már ismertebb The Dominoes használta újra a Sixty Minute Man című számában, s nem sokkal később a The Clovers is arról énekelt Tin-A-Ling című számában, hogy a lányok - ismerkedés után - elsősorban arra kíváncsiak, hogyan rock and rolloznak a pasik - az ágyban.

Ezeket a botrányos, „piszkos” fogalmakat azonban a fehér közösségekben nem használták, sőt mindent elkövettek, hogy a fiatalokat megkíméljék tőlük. A későbbiekben a nagy lemezstúdiókban a fehérek által énekelt, „koppintott” változatokból szinte minden gyanús utalást „kiheréltek” a dalokból. Így Georgia Gibbs már Dance With Me Henry címmel vitte sikerre Etta James dalát, s Bill Haleyvel is kihagyatták producerei a Shake, Rattle and Roll című opuszból a nemi aktusra vonatkozó dalsorokat. Alan Freed azonban rádiós műsorában mégis becsempészte a köznyelvbe ezeket a szavakat, mert a pejoratív kicsengésű rhythm and blues fogalompár helyett szívesen használta - az egyes dalok refrénjének ismételgetéséből összeálló - rock and roll kifejezést, miközben a mikrofon mellett minden keze ügyébe eső tárggyal vadul ütötte a ritmust. Nála azonban az elnevezésnek már nem volt szexuális töltése, ő rock and roll meghatározást az új stílusú zenékre, illetve a hozzá kapcsolódó előadókra és táncokra használta.

A lázadás: királyok és generációk

A rock and roll azonban a kezdetektől többet jelentett hallgatóságának, mintha csak zene vagy tánc lett volna, hiszen megszületése és elterjedése pillanatától kezdve összekapcsolódott a fiatalok lázadásával, az életforma forradalommal, a születő szubkultúrákkal vagy éppen a kisebbségek jogaiért küzdő politikai mozgalmakkal. Az új zene nemcsak a mindennapok kikapcsolódását, örömét jelentette, de emellett a felnövekvő nemzedék és a másságuk elismeréséért küzdő kisebbségek „szabadságharcát” is szolgálta - az establishmenttel, a bilincses iskolákkal, a szűknek és korlátoltnak érzett otthonok világával, a felnőttek társadalmával szemben.  A rock and roll megjelenése előtt a 14-20 éves fiatalok vagy túlkoros kiskamaszok vagy koraérett felnőttek voltak. A társadalmi hierarchia nem ismerte a tinédzser fogalmát, s így a felnövekvő nagy többség kénytelen-kelletlen apái útját járta: a felnőttekhez hasonlóan élt, öltözködött, gondolkodott vagy táncolt. Ugyanazokat a dalokat hallgatta, mint a szülei, ugyanazokat az ételeket ette, ugyanazokat a ruhákat viselte, ugyanazokat az értékeket követte. A rock and roll forradalma mindezt elsöpörte és végérvényesen megváltoztatta azzal, hogy - aféle indikátorként - hozzájárult egy új, önálló tinivilág megszületéséhez, kialakulásához. A rock and roll születésének pillanatától kezdve nemcsak a zenei világ változott meg véglegesen, de a nemzedékek kontinuitása is megszakadt. Hónapok alatt áthidalhatatlan generációs szakadék nyílt előbb az amerikai, majd a többi fejlett társadalmi berendezkedésű országban, és a tizenévesek soha többé nem akartak hasonlítani a szüleikre. Másként beszéltek, másként öltözködtek, másként viselkedtek, más zenét hallgattak, más bálványokat választottak, s hamarosan elkezdtek másként gondolkodni az őket körülvevő világról.

1954 elején persze mindez még csak készülődőben volt. Amerika fiatalsága még csak ismerkedett az új hangokkal, ritmusokkal, előadókkal. A születő új zene még többnyire csak cél nélküli csillapító eszköz volt számukra. A vágyak, az álmok kiélésének, megszólaltatásának vagy éppen kitombolásának eszköze. Ritmusképlet, sokszor artikulátlan üvöltés, fékevesztett tombolás, másnapos ébredés. Ahogy teltek a hónapok, a fiatalok egyre inkább tudatosították, hogy mit nem akarnak, s egyre inkább felismerték, hogy mi kell nekik! „A nyugati partvidék zenegép tulajdonosai jelentették, hogy a rhyhtm and blues felvételek mindenütt páratlan sikert aratnak, ahol a fiatalok nagyobb csoportjai felbukkannak.” - írták a korabeli lapok, amelynek elemzői megállapították, hogy a korábban élesen megosztott fekete és fehér piac között kezdenek elmosódni a határok, mert a fehér fiatalok már nem faji alapon alakítják ki zenei ízlésüket, hanem bátran vásárolják, és tiltott gyümölcsként élvezik a fekete előadók lemezeit is, s mindazt, ami velük jár: a tabudöntögető új hangot, az izgalmas, vérpezsdítő táncot, az új öltözködést, a feltűnést keltő hajviseletet vagy a szabadszájú szlenget.

A legtekintélyesebb zenei szaklap, a Billboard ugyanakkor egy másik figyelemreméltó jelenségre is felhívta a figyelmet: „A tinédzserhullám lerombolja a sorompókat, hogy a zene ne csak a népesség egy részének kiváltsága legyen!” - írták az egyik cikkben, ami arra utalt, hogy a fiatalság a továbbiakban nem kér a felnőttek zenéjéből, bálványaiból sem, hanem helyettük olyan saját ideálokat keres és választ, akiket közelebb érez a magához. A tinik számára ekkor került a zenei lomtárba Frank Sinatra, Bing Crosby, Perry Como, Doris Day, s a szülők többi nagy bálványa, s már csak hónapok voltak hátra, hogy az új „királyok” - Elvis Presley, Chuck Berry, Little Richard, Jerry Lee Lewis, Buddy Holly, Fats Domino - színre lépjenek.

1954 a szórakoztató zenében is a konfrontáció éve volt. Alan Freed „találmánya”, a „rock and roll” ekkor már Amerika-szerte hangosan szólt, de az igazi nagy áttörésre még várni kellett, mert az elévülhetetlen érdemeket szerzett disc jockey személyében ugyan megvolt az új zene hírhozója, de még hiányzott az a dal, és az az előadó, aki valóban mozgósíthatta a felszabadulásra áhítozó fiatalságot. A fekete előadók erre a szerepre alkalmatlanok voltak. A későbbi „király”, Elvis Presley pedig még csak kóstolgatta a stúdiók világát, s a tükör előtt próbálgatta legendás csípőmozgását. Egy „öreg” profi azonban készen állt arra, hogy meglovagolja az „új hullámot”, s lemezre játssza azt az új indulót, amely majd csatába hívja a fiatalságot. Így adatott meg a kacsafarok frizurás Bill Haley-nek, hogy egyik dalával elindítsa az új időszámítást, s egyúttal a történelem óráját felhúzza.

Az időpont: 1954. április 12. A helyszín: New York. A dal: Rock Around The Clock. A többi: XX. századi történelem.

* * * * * * * *

Rock and roll.hu (keretbe)

Amikor 1980-ban - egy évvel Bill Haley halála előtt - Fenyő Miklós meghirdette a Nagy Kivonulást a Tegnapba, egy nálunk valójában sosem volt korszakot próbált meg negyed századdal később megidézni. A nagykockás zakók, a pálmafás nyakkendők, a csőnadrág, a zselézett haj, a napszemüveg, a neonparádé, a csillogó flipperek, illetve az ehhez társuló zene és mozgáskultúra világát, amely az ötvenes évek „szűk levegőjű” Magyarországán azonban legfeljebb egy szűk budapesti kör „nyugatmajmoló hóbortjának” számított.

„Ez a zene a gazdag és megcsömörlött amerikai fiatalok és az angol dandyk rákfenéje. Ügyetlenül összeeszkábált dalok, amelyek egypár visszatérő rímből, hangutánzásból, ördögi kádenciákból és motorikusan visszatérő dallamokból állnak” - írták akkoriban a lapok, és ha időről időre be is számoltak rock and roll eseményekről, mindig a botrányra, a negatívumokra összpontosítottak. A Magyar Rádió nem játszott ilyen jellegű felvételeket, az akkor legnépszerűbb szórakoztató zenekarok - Tabányi, Martiny, Holéczy - műsorán sem nagyon szerepeltek ilyen dalok. Mint Martiny Lajos a Magyar Ifjúság 1957. január 2-i számában nyilatkozta: „Zeneileg ez a felfújt sláger (sláger és nem több) semmi újat nem adott a jazznek. Mondhatni úgy is, a rock and roll hangzatos névvel ellátott boogie, tehát a jazz történetében legalább öt lépés visszafelé. Nemsokára utoléri őt is a sláger sorsa - ha már nem érte utol - és lekerül a színpadról.”

A sors különös fintora, hogy éppen Martiny az, akinek nevéhez az első rock and roll felvétel fűződik: zenekarával 1957. (!) március 19-én a Rottenbiller utcai stúdióban Rock and roll néven rögzíti a Rock Around The Clock instrumentális, jazzes szólókkal megtűzdelt változatát, illetve saját, Itt a roki című szerzeményét. A két szám nem sokkal később 78-as fordulatszámú, törékeny bakelitlemezen (Qualiton, T 7298) jelent meg, több tízezer példány elfogyott belőle, és később a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egy tánczenei LP-válogatásra is rátette.

Az első, korai fecskét azonban évekig nem követték újabbak. Pedig visszaemlékezések szerint már 1958-ban mind nagyobb számban bukkantak fel Budapesten az új divat szerint öltözködő jampecek. A forradalom után az országot elhagyók egyre több „csillogó fekete lemezt” küldtek haza, egyre több rádión lehetett venni a nyugati adásokat, és leeresztett redőnyök mögött egyre több fiatal részvételével egyre fergetegesebb házibulit tartottak - kényszerűségből sokszor délelőtt. Ahol az időnként „Coca-Cola mámorban úszó” tizenéveseket - miként Cseh Tamás megénekelte később - már egyre inkább „a tánczeneszó, valami I Love You So” hozta össze.

A hivatalos intézmények persze minderről nem vettek tudomást. A Magyar Rádió következetesen nem sugárzott rock and roll felvételeket, a zeneiskolákban gyakran tábla hirdette, „rock and rollt nem tanítunk”, a népszerű szórakozóhelyeken sem lehetett akkoriban „illetlenül viselkedni”, sőt, időnként az utcán is inzultálták a „megtévedt” fiatalokat. A (kor)szellemet azonban legfeljebb ideig-óráig lehetett kordában tartani.

A hatvanas évek első felében aztán a magyar szellemi és kulturális életben beindult „liberalizálódás”, ha kicsit megkésve, de az ifjúsági zenében is „olvadáshoz” vezetett. Előbb a korábban a rock and rollhoz hasonlóan „ideológiailag káros”, de értelmiségi körökben több pártfogót magáénak tudható műfajt, a modern jazzt fogadta el a hivatal (1962-ben KISZ-védnökséggel alakult meg a Budapesti Ifjúsági Jazzklub). Majd rock and roll-frontot is enyhült a nyomás: az akkor megnyílt Budai Ifjúsági Park színpadán már főként az „új zenét” játszó együttesek, a Bergendy, a Scampolo, a Metró és Kék Csillag voltak a sztárok, sorra nyíltak a ma legendaként emlegetett fővárosi klubok, melyek közül kétségkívül a Vigyázó Ferenc utcai Scampolo- és az akkor még a Rákóczi út 66-ban működő Metró-klub volt a legjelentősebb.

A Bill Haley-féle „klasszikus” rock and roll azonban Magyarországon igazából soha nem tudott befutni. 1962 októberében ugyanis új „ifjúsági himnusz” bukkant fel az éterben, a Beatles Love Me Do című száma, néhány hónappal később világszerte kitört a Beatle-mánia, és a hatvanas évek derekának meghatározó hazai zenekarai - Illés, Omega - a legfőbb ihletet már nem a tengerentúlról, hanem Angliából, mindenekelőtt Liverpoolból merítették. És velük együtt a közönség is egyre inkább az új stílust „koppintó” bandák felé fordult.

Így, amikor Fenyő Miklós 1980-ban meghirdette a Nagy Kivonulást a Tegnapba, egy nálunk valójában sosem volt korszakot próbált meg megidézni. Igaz, az elmúlt ötven évben az is kiderült, hogy a „klasszikus” rock and roll (élet)kor- és rendszerfüggetlen. Mutatja ezt a nagyszámú nemzetközi és hazai rockabilly-csapat változatlan sikere. Akiknek tagjai közül többen még meg sem születtek, amikor Bill Haley már meghalt.

* * * * * * * * *

Rock Around The Clock - a dal, amely felpörgette a világot (keretbe)

1954. április 1-én Jim Myers zeneszerző, Milt Gabler producer és Bill Haley zenekarvezető üzleti megbeszélésre jöttek össze a Decca hanglemezkiadó (később MCA) new yorki irodájában. Tárgyalásuk sikeres volt, mert nemcsak egy négy kislemezre szóló szerződést írtak alá, de április 12-re az első felvételi időpontot kis kitűzték. Gabler némi stílusváltást javasolt az addig cowboy csizmában, kalapban elsősorban country and western zenét játszó Haley-nek, s abban is megállapodtak, hogy elsőként Myers egyik régebbi dalát, a Rock Around The Clockot rögzítik, amelyet a szerző - deKnight művésznéven - még 1953-ban írt Max Freedman társaságában.

Myers és Freedman régi motorosok, öreg rókák voltak a szakmában. Évek óta iparosszerűen írták a nótákat, country-t, hollywood-popot, bármit, amiből üzletet remélhettek. A legenda szerint a Rock Around The Clock dallamát Myers egy ujjal pötyögte le a zongorán, s eközben megpróbált szövegsorokat is kitalálni az egyszerű dallamra. Látogatóba érkező szerzőtársa, Max Freedman (63) segített kialakítani a végső szöveget, s ő javasolta, hogy legyen a dal címe Dance Around The Clock. Myers azonban presztízsokokból ragaszkodott az eredeti címhez, s így mutatta meg a dalt Bill Haley-nek, aki eleinte nem lelkesedett, mert szerinte akkori lemeztársasága (Essex Records) nem adta volna ki a stílusától eltérő produkciót. Így a dalt először Sonny Dae vette fel együttesével, de csak helyi sikert arattak vele. A dal talán feledésbe is merült volna, ha 1954 elején, lemezszerződésének lejárta után Haley nem keresi fel Myerst azt remélve, hogy az üzletember beajánlja valamelyik országos, nagy lemezkiadóhoz. Cserébe felajánlotta, hogy mindegyik lemezére felveszi egy dalát. Myers New Yorkban Gablernek mutatta meg Haley felvételeit, s egy ebéd alatt nyélbe is ütötte vele az üzletet.

Az első lemezfelvételre április 12-én, egy elhagyatott csarnokban, a Pythian Temple-ben került sor, amit a Decca lemezstúdiónak használt. A zenekar azonban a Delaware folyón átkelő komp megfeneklése miatt csaknem lekéste a stúdióidőt, ezért csak két felvétel készült, s ezekből vágták össze a végső változatot. A dal azonban modernizálva sem bizonyult átütő sikernek. Haley csak a következő, Shake Rattle and Roll című számával került fel a Top 10-re, s ez volt az első rock and roll lemez, amelyből milliót adtak el.

A Rock Around The Clock csak ezt követően, a lemezfelvétel után egy évvel lett kirobbanó siker, amikor a Blackboard Jungle című kultfilm főcímzenéjeként megőrjítette a bilincses iskolák ellen lázadó tiniket. A filmet 1955 márciusban mutatták be, és az országos sikert követően Haley július 5-én ugrott lemezével a sikerlista élére, ahol 8 hétig megőrizte vezető helyét. Később számos országban megismétlődött a siker, s a dal a Rekordok könyvébe is bekerült. A CD eladásokat nem számítva ez minden idők legnagyobb lemezsikere. Több, mint 25 milliót adtak el belőle. 32 nyelven közel 1000 művész dolgozta fel, 40 mozi- és tv-filmben volt főcímzene, és a „rock and roll himnusza” után nemcsak a szerzők zsebeltek be több tízmillió dollárt a jogdíjakból, de az amerikai törvények értelmében haláluk után még utódaik is 50 évig hallgathatják a kassza csilingelését.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016