Életút-interjúk #2 - Csányi Attila (teljes)

A felvétel időpontja: 2015. április 7. és április 8., Újlipótváros
Szerkesztett, tömörített, kiegészített változat.

A zongoránál Csányi Attila – Fotó: Csányi Archívum

Ahogy mindenkinél, nálad is az origónál, a családnál indítsuk a beszélgetést. Mit kell tudni róluk? Milyen zenei-kulturális környezetből érkeztél? Voltak-e zenészek a családban? Honnan jöttek az első zenei indíttatások?

Az apám közgazdász volt, édesanyám háztartásbeli. Nem zenéltek, de komolyzenét rendszeresen hallgattak. Nővéremmel és egy osztálytársammal együtt 6 évesen elkezdtek  zongoraórákra járatni minket.

A polgári nevelés részeként?

Igen. Véletlen szerencse, hogy a rádióból is jól ismert Tarjáni Tóth Ida a környékünkön lakott, és a két család jóban volt egymással.

Mi volt ez a környék?

Rákosfalván nőttem fel, ami az Örs vezér tértől kifelé, Rákosszentmihály irányában van, Zugló és Kőbánya határán. A helybéliek általában röstellték Kőbányának hívni, pedig valójában az volt, ám inkább mindenki azt mondta, hogy zuglói. Rákosfalván van egy olyan katolikus templom, ahol kórus, zenekar és ministráns társaság volt, akiket nagyon ügyesen összefogtak és úgy mozgatták vagy irányították, mintha valami cserkészcsapat lenne. 1940-ben születtem, tehát ’47 körül kerültem ebbe a társaságba, amely úgy működött, mint egy cserkészcsapat, csak bármiféle politikai befolyás nélkül. Persze mondták, hogy ne üvöltözzünk az utcán, amikor este kijövünk a hittanról, mert akkor az apánkat esetleg kirúgják a munkahelyéről. Tehát valamennyire viselkedjünk. De ennyi.

Jártunk kirándulni, táborozni és ezek nagyon emlékezetes dolgok voltak. Mentünk az erdőben Bakonybél felé, és azt mondta az egyik vezető – aki talán régen cserkésztiszt lehetett –, hogy „gyerekek, figyeljétek meg, ha nem ordítoztok, mint most, akkor az erdőnek hangjai vannak. Később meg is fogjátok szeretni.” Úgy hatottak ránk, hogy tulajdonképpen csak most értékeljük felnőttként vagy öregként, hogy akkor mi mindenben részesültünk. Ez a társaság és az énekkar eléggé összetartotta a helyieket. Volt köztük egy csomó zenész. Például Illényi Katica családja oda tartozott, odajárt az apja és a bátyjai is. Voltak az ÁHZ-től is  hegedűsök, akik ebben a kórust kísérő zenekarban szerepeltek. Volt, aki sokra vitte, operaénekes lett. Például Dene József, aki aztán Svájcba került ki, de nyugdíjasként talán hazajött.

Zongorázni Tarjáni Tóth Ida cimbalomművésznél tanultam. Kodály Háry János című darabja nélküle nem mehetett az Operában, mert klasszikus cimbalmosok kevesen voltak. Az ötvenes években gyakran járt nyugatra, Bécsbe is, amikor csak akart, mert ha Háry János-előadás volt, őt hívták. Rajta kívül ismert klasszikus cimbalmos csak a nagyon híres és jazztörténetekben is felbukkanó Rácz Aladár volt, akit Stravinsky valahol talán Genfben, vagy Párizsban talált meg és népszerűsített. De Rácz itthon furcsa módon tanított. Miközben az a hír járta róla, hogy nem szívesen osztja meg senkivel sem a tudományát. Tehát a Zeneakadémián mindenki igyekezett Tarjáni Tóth Idához kerülni.

Még nem volt kötelező a szolfézs, amikor a testvéremmel és egyik osztálytársammal (Balogh Ottóval) Tarjáni Tóth Idához jártunk. Mindenre tanított minket, még az összhangzattan alapdolgaira is. Azért ismételgetem ennyit a nevét, mert 6-8 éves gyerekként tanúja voltam, amikor azt mondta: „gyerekek, most pár percig abbahagyjuk az órát, mert a rádióban megy egy mű. Talán Stravinsky, amelynek nincs meg nekem a kottája.” S a nővéremmel együtt szájtátva láttuk, ahogy elővett egy kottapapírt, elindult a rádióadás (magnóról még szó nem volt), és ahogy más ember levelet ír, ő úgy kottázott. Közben néha még hozzánk is szólt. Amit Tarjáni Tóth Idánál láttam, elképzelni sem tudtam. Persze azt sem tudtam, hogy létezik olyan stúdium is, hogy hallásfejlesztés.

A vidéki polgárcsaládokban, ahol nem volt zongora, ott helyette a cimbalmot használták. Házi muzsikálási hangszerként kezelték. Tarjáni Tóth Ida majdhogynem csodagyerek volt, már tizenéves korától járt külföldre és voltak olyan fotói, meg újságcikkei, amelyeken látszott, hogy például az angol királynő, vagy más európai uralkodók, államférfiak előtt is szerepelt.

Ki volt a következő, számodra meghatározó tanárod?

A már emlegetett osztálytársammal, Balogh Ottóval – aki általános iskola első osztálya óta a barátom, meg muzsikáltunk is sokat együtt, ennek jövőre lesz 70 éve! – Hazai György zongoratanárhoz kerültem, aki nem sokkal volt idősebb nálunk, de Zeneakadémiát végzett és nagyon jól hangot talált a növendékeivel. Mondtuk, mi jazzt akarunk játszani. Meghallgatott minket és azt mondta, „gyerekek, úgy lehet rendesen jazzt játszani, hogyha a technikátokat rendbe hozzuk”. Mint ma egy személyi edző, aki a testépítéssel foglalkozik, mindkettőnkre szabott egy tantervet, és tényleg másfél, nem egészen két év alatt olyan technikát szereztünk, ami már megengedte az ő szemében is, hogy elkezdjünk jazzt játszani. Volt bőven a Dohnányi- és Hánon technikai gyakorlatokból. Hazai György sajnos ’56-ban disszidált.

Miért pont jazzt szerettetek volna játszani? Ha jól számolom, az ötvenes évek legelején járhatunk.

Igen, lehettem 13-14 éves.

Hol hallottál először jazzt? Szórakozóhelyeken?

Nem. Bár 15 éves koromtól már jártam szórakozóhelyeket – erről majd mondok később néhány szót –, a Magyar Rádió egészen furcsa világ volt akkoriban. Az ötvenes években igaz, hogy tiltották a jazzt és mindent, ami amerikai, de például élő közvetítések voltak szórakozóhelyekről. Délben valami rejtélyes oknál fogva gyakran játszott a Tabányi együttes és voltak úgynevezett ötórai teák. Később aztán a rádióban szereplő urak közül néhánnyal megbarátkoztam, és kaptam tőlük különböző plakátokat, kottákat, fotókat és mindenféle egyéb relikviát. Tehát a jazz iránti érdeklődés részben a rádióból származik. Például az Isztambul című slágert mindig picit jazzesen játszották. A mai jazz-hallgatók, főleg a fiatalok, akik már modernebb zenéken nőttek fel, mindezt a jazz perifériáján mozgó tánczenének, vendéglátósnak tartják, és nem sokra becsülik. Pedig valójában ez nem így van.

Ezt mondjuk hot jazznek, nem?

Nem. A hottolás tulajdonképpen improvizációt jelent. Hívták keverésnek is. Itt inkább a frazírozásról van szó, tehát, hogy egy dallamot kicsit jazzesen adok elő. Próbálok egy példát mondani. Van egy agyoncsépelt sláger, valamelyik színésznő énekelte: Jaj, de jó a habos sütemény.  Nos, később a dixie-sek, de a presszózongoristák is a hangsúlyokat, a ritmizálást megváltoztatták benne, és lett belőle egy szving-korszakbeli csodasláger. És aztán egyszer jóval később a Ki mit tud?-on egy gitáros-énekes fiú, aki ezt előhozta és akkor ismét divatba jött. 

Akkoriban nemcsak a Music USA, hanem az Újvidéki Rádió is egészen furcsa tekintélyt szerzett. Ott játszott például egy Boros nevű – a keresztnevére már nem emlékszem – harmonikás. Harminc évvel később a lánya, Boros Júlia a Bartók Rádió Garay Attila Jazz Ének Tehetségkutató Versenyének első helyezettje lett. A Papa viszont egy olyan újvidéki zenekart vezetett, amely a mai értékítéletünk szerint is egy sor jazzes elemet alkalmazott. Swingelt. Nagyon szépen jazzesítettek meg kommersz témákat. Még olyanokat is, mint a Bolyongok a város peremén. Borosék egyébként azzal lettek híresek, hogy improvizáltak. Ahogy a beatzenészek a Luxembourg Rádiót lesték, az összes Shadows-imádó onnan jött, az jazzben a Music USA volt a csúcs, azután egy német adó (a nevére már nem emlékszem), és az újvidéki Novi Sad Radio.

Ezek is rövidhullámban jöttek?

Nem, a Novi Sad Radio középhullámon jött. Egészen elképedtünk, hogy olyan hirdetéseket adtak, hogy az eszéki autószalonban árleszállítás van. Nálunk akkor még az sem volt, hogy négy évet lehetett várni egy Moszkvicsra. Emlékszik még valaki az autós „színválasztás” tortúrájára? Akkor az elképesztő módon Nyugatnak tűnt. S ugye mindez magyarul. A hirdetések és minden olyan, ami nálunk elképzelhetetlen. De ami az akkor jazznek vélt zene iránti érdeklődést illeti, azt az is elősegítette, hogy Budapesten rengeteg presszó volt, ahol élőzene szólt.

Ez valami egész különleges dolognak számított. Rákosfalvától az Örs vezér fél kilométer. Ott van a Mimóza nevű presszó, és mellette egy étterem, az Arany kacsa. Az étteremben például Felföldi Anikó énekelt. Egyszer a Mimózában a zenekarom trombitásával és barátnőjével ültünk hármasban. Ők veszekedtek, közben valaki zongorázott. Kezdő zenészként valamivel jobban ismertük az ott elhangzó számokat, mint egy civil vendég. Ahogy ők veszekedtek, a zongorista, aki ránk sem nézett, elkezdte játszani, hogy Búcsúzni csak nagyon szépen szabad. Ez akkor egy ismert sláger volt, és a rádió annyit játszotta, hogy mindenkinek a könyökén jött ki. Amikor ezt meghallották, Turák Péter – így hívták a trombitást – és a kislány elnevették magukat. Pedig a zongorista nem kapott borravalót, nem is volt pénzünk, meg eszünkbe sem jutott, hisz aki zenél, az ritkán ad a másiknak borravalót. Amikor elnevették magukat, akkor a zongorista elkezdte a Sunny Side-ot játszani. Tehát így üzengetett. Díjazta, hogy akinek szól, felismeri. Később tudtam meg, hogy ezt az urat Ullman Ottónak hívják – az ismert basszusgitáros apja –, és az is kiderült, négy vagy öt generációt felölelő muzsikus családból származott. A két világháború között a Heinemann big bandben bőgőzött a nagypapa vagy a dédpapa. Fényképem is van róla.

Mesélj kicsit a presszók világáról. Mondtad, hogy 15 éves korodtól, tehát 1955-től jártál ezekre a helyekre.

Több zongoratanárom volt. Amikor már „jazzt” tanultam, két tanárhoz jártam és nem volt illendő tudtára adni, hogy máshoz is járok. Egyikük, Teöke Mariann – később híres Bach-kutató és pedagógus lett – a Vörösmarty téren a lakásában tanított, s mondta, hogyha engem tényleg érdekelnek ezek a zenék, akkor miért nem megyek be a tőlük 100 méterre levő Kedvesbe? A Váci utcában három zenés presszó is volt: a Napfény (vagy Napsugár), a Kedves és az Anna. Ezek hozzá közel voltak és nyilván azért is tudta, hogy ott kik játszanak. Miért nem megyek oda? 5-6 forintból megúszhatom, ami nem volt nagyon olcsó, de annyit még meg lehetett reszkírozni. A Kedvesben volt egy kerthelyiségféle, aminek ha az elején megálltál, akkor nem kellett leülni, tehát úgy is hallgathattad, ami szólt. Nekem már nem volt szerencsém Cziffra Györgyöt élőben hallani. Pedig több hónapon át játszott ott, miután kijött a börtönből és mielőtt disszidált. Abban az időszakban zömében az Annában játszott egyedül.

Nem volt dobos mellette. Akkoriban elképesztő divatja volt a dob-zongora duóknak.  De jó dobosra alig emlékszem. Valószínű kívánalom volt, hogy nagyon halkan játsszon, úgy, hogy ne zavarja a zongorát, de táncolni lehessen. Egy kivétel volt, Totth Menyus. A Paradisóban zongorázott, mellette Radnóti Tamás, aki tudott dobolni. Korábban az emlékezetes dobpárbajokon is közreműködött, Beamter Jenővel és Vig Tomival. Ez már a Chappy nagyzenekar világába tartozott.

És Beamter Jenő? 

Ő inkább félig pódiumzenész volt. Holott egész életét vendéglátóban töltötte.

A Dunába is jártál?

Igen. A Duna kivételt jelentett, ott majdhogynem pódiumzene szólt, de lehetett táncolni. Beamter végül is a Citadellában fejezte be, ott is volt tánc. De Beamter Martinyval  már inkább előadóművésznek számított.

A Gellértben a Martiny-„koncertek” későbbiek?

Martiny Lajos és zenekara Garay Attila  előtt volt, ő nem a teraszon játszott fent, hanem egy földszinti helyiségben. Martiny például majdhogynem koncertműsort csinált. Táncoltak rá, de hallgatták is az emberek. Arra nem emlékszem, hogy a teraszon a Garaynál már táncoltak-e – valószínűleg táncoltak –, de az is olyan esemény volt, hogy oda hallgatni jártak. Híres együttes volt: Garai, Pege, Söptei és Tarkői.  Tarkői 90 éves lesz, most fogjuk ünnepelni. Nincs jó egészségi állapotban. Pege ugye már nincs köztünk, de a híres kvartettben az első egy-két hónapban nem Pege, hanem Berkes Balázs bőgőzött. Állítólag valami betegség, talán asztma miatt ki kellett, hogy kerüljön a zenekarból, és akkor Pege váltotta őt. Hogy aztán Berkest kezelték-e vagy csak a Gellértből maradt-e ki, azt nem tudom.

A híres kvartettben Söptei altszaxofonon játszot és fuvolázott, Garay pedig – a zongora mellett – énekelt is. Többnyire Brubeck szellemű dolgokat csináltak, ami akkor szenzációnak számított. Rengeteg zenész járt oda. Garay szigorú meg goromba ember volt, és ott Pege azt csinálta, amit kellett. Ott nem volt kilenc kör szóló. Csak ránézett és abban a pillanatban vége volt a nagy virgáknak. Aztán Tarkői nyugatra került. Duka Norberttel együtt, aki Zepperitz-tanítvány  volt. Pege is tanult nála egy rövid ideig, de Duka nála végzett. Duka a berlini filharmonikusoktól elkerült a Nyugat-Berlini Operához, onnan ment nyugdíjba. Jazzt utána már keveset játszott.

Visszatérve a helyekre. Az Astoriában jártál?

Igen, van néhány fényképem is. Az Astoriát ugyan Kertész  tette híressé a jazzesek körében, de – valahol írtam is erről – a II. világháború után, de még 1945-ben az Astoria pincében – tehát ahol az Astoria bár van – Filu  zenekara játszott. Az Astoria bárt akkor Pengő klubnak hívták és a Budapesten levő amerikai katonai missziónak a tiszti klubja volt. Ott játszott a Filu zenekar egészen addig, amíg 1-2 év után ő is a Bristolba szerződött. Filu 1956-ban disszidált, de utána kétszer itthon volt. Valójában nem is disszidált, mert útlevéllel, tehát engedéllyel ment ki. Virág Ferenc, aki a Filu zenekarban játszott, azt állította – és neki is volt erről igazolása –, hogy amikor a Filu átment a Bristolba, akkor a Pengő klub adott nekik egy ajánlást angolul. Hogy „az amerikai katonai misszió mennyire meg volt elégedve a játékuk minőségével, a szorgalmukkal, a fegyelmezettségükkel”. Virág Feri elmesélte, hogy úgy is segítették őket, hogy kottákat hozattak nekik.

Még a presszóról. Magnó nem volt, hanglemez nem volt, tanulni úgy lehetett, hogy a rádióban hallgatta az ember, ami szólt, és lekottázta. Fogarasinak  ez nem okozott gondot, mert amit Willis Conovernél  éjszaka hallgatott, azt másnap játszotta. Tanúja voltam, amikor leült csak úgy zongorázni Pitó Tibor lakásán, és a játéka csodának tűnt. Nem a virtuozitása miatt, hanem mert olyan harmóniákat használt, olyan felfogásban zongorázott, amitől, aki egy kicsit is ismerte ezt a világot, az elájult. Pitó meg nevetett, hogy hallom, te is hallottad tegnap Russ Freemant Willis Conovernél… Csak kevés ilyen különleges, Isten áldotta tehetség volt, aki azonnal le tudott szedni egész bonyolult dolgokat is. Az átlag fülű ember hátrányba került, ha nem jutott kottákhoz. Határozottan emlékszem egy gimnáziumi bulira, ahol én másodikos voltam és egy negyedikes játszott. Nagyon jól zongorázott, odamentem hozzá, és kérdeztem, hogy mi volt a címe, amit játszott. Azt mondja, nem tudja. Mit csináltál a bal kezeddel az elején, mert az nekem nagyon tetszett? Ő már nem emlékszik. Tehát, aki valami keveset tudott, az ült rajta és mint egy Harpagon begyűjtötte. Nem akarta, hogy más is tudja.

Sorsdöntő volt, hogy a bátyám szerzett egy Vörös Szikra magnót. Az nagyon jó készülék volt. Nehéz, de volt rajta 19-es fordulat is. Egyszer, amikor a bátyám dolgozott, bekapcsoltam, és két vagy három slágerszám után jött egy Armstrong-lemez. Kiderült, az Ambassador Satch  volt, ami nekem egy egész életre szóló indítást jelentett. Annyira tetszett, hogy ahogy lejárt az orsó, azonnal tekertem vissza az elejére. Később derült ki, hogy Papa Fleigh  is az Ambassador Satch hatására kezdett trombitálni. Ő is az utolsó hangig mindent tudott róla, mert ezerszer hallotta. Beszélgettünk nem olyan régen róla, hogy az első pár hallgatás az teljes elképedés volt. Utána pedig állandóan újrajátszottuk, soha nem untuk meg, minden szólóját az utolsó hangig tudtuk kívülről. Valószínűleg mindketten ezt az élményt keressük azóta is, és feltehetően soha sem találjuk meg. De ami nekem az Ambassador Satch, az lehet, hogy másnak a Kind of Blue.  Mindenkire nagy hatással van ez az első élmény. Ismerek olyan lemezgyűjtőket – például a Szigeti Péter-féle  lemezgyűjtő kör egyik csoportja ilyen –, hogy csak az ötvenes-hatvanas éveket hallgatják. Azt a bebopot, azt a Blue Note világot hihetetlenül ismerik. De se az előtte levő zenéket, se a későbbieket nem nagyon. Feltételezem, azért, mert nekik az én Ambassador Satch-élményemet esetleg az Art Pepper vagy Davis Miles jelenti.

A könyvedben azt írod rólam, hogy dixieland zenész. Akár sértésnek is tekinthetném, de nyilván nem annak szántad. Van benne lekezelő íz, holott nem az. Nekem inkább pechem, hogy amikor megismertem a jazzt, akkor már nem ez volt a fő irány. De én visszafelé is érdeklődöm. Az előbb említett lemezgyűjtő kör tulajdonképpen megfosztja magát olyan élményektől, ami korábban történt. Beszéltem már az Isztambulról meg a tánczene és a jazz határán működő zenékről. Hogy sokan nem tartják ezeket jazznek, csak a Szabados  világát vagy Hancockét.  De akkor Benny Goodman vagy Tommy Dorsey sem jazz. Hisz táncolni lehet rá. De valójában nem így van. Ahol improvizálnak és jazzesen frazíroznak, az jazz zene, hiába kötött a ritmusa.

Az Astoriára visszatérve: Zágon Ivánnak is volt ott egy kvartettje még Kertészék előtt. Csak Kertész lett az etalon, az Astoriáról mindenkinek az ő kvartettje jut az eszébe. Az Astoria bár valójában 1945-től folyamatosan működő éjszakai lokál volt. 50-60 cm magas színpad, két szélén lombfűrész kivágású formákkal, amit dísznek szántak. Kertészt, ugye, azért hívták Citromnak, mert mogorva, barátságtalan ember volt (bár láttuk mi nevetni őt eleget). A híres kvartettjében Káldor Péter, Rahói Ernő és a Várnai Tibor játszott. De ez nem mindjárt az elejétől volt így: Káldor Péter előtt volt egy Vajdulák nevű, ugyancsak vibrafonos. Kertész modern elképzeléseinek viszont már sem a bőgő, sem a vibrafon nem felelt meg. Akkor kialakult a Modern Jazz Antológián is megjelent, híres kvartettje. Ha tehettük, mi is odamentünk, 10-12 forintból ki lehetett jönni és hallgattuk a kvartettet. Bármilyen hihetetlen, Kertész énekelt is a zongora mellől. Divatban volt akkor Caterina Valente egyik száma, a Personalita, ma is ismerik, ha meghallod, azonnal tudod. Kertész ezt angolul énekelte. Slágerzene nagyon kevés volt. De volt, hogy „világvárosi nonstop műsort” hirdettek az Astoria bárjában. A világvárosi nonstop azt jelentette, hogy nem volt szünet, hanem amikor befejezte a kvartett, Káldor letette a vibrafonütőket és leült zongorázni. Chopint is játszott, mindent játszott, és amikor befejezte, jött vissza a zenekar. Ez volt a nonstop.

Egyszer egy vendég, azt hiszem, 100 forinttal odament Kertészhez – ez akkor nagy pénz, nekem egy estére 90-et fizettek, de abban már volt zenekarvezetői pótlék is, miközben akkoriban 900 forintos havi fizetések voltak –, hogy játsszon el egy adott számot (nem emlékszem a címére). Mire Kertész azzal a mérhetetlen faarccal ránézett – kicsit magasabban volt a színpad, a vendég lent állt –, és azt kérdezte: maga pesti? Mondta az ember, hogy nem. „Nem baj, elmagyarázom magának. Ha kimegy az ajtón, jobbra van a Semmelweis utca, elmegy a Jereván nevű szórakozóhelyig és ezt a számot magának 10 forintért eljátsszák. És én magának most kerestem 90 forintot.” Tehát volt neki némi humora.

A zenészek zöme eljárt oda hallgatni. De szerintem érdekesebb, hogy a kis névtelen presszókban is élő zene szólt. S amikor már jóval később jazztörténettel kezdtem foglalkozni, például a Tabáni Kakasban megtaláltam Mocsányi Lászlót. A két világháború között olyan híres zenész volt, mint mondjuk ma Szörényi Levente. Simon  aztán később utánaszámolt, hogy Mocsányinak több lemeze volt, mint Martinynak. Mondjuk 30-40 nagylemeznyi anyagot készített. Ez még a mai világban is nagyon jelentékeny szám. Annyira népszerű volt a Mocsányi-Lakos duó, hogy a rádióban is játszott, külföldre járt, turnézott. Később ez az ember meg ott ült és zongorázott egy budai presszóban, és senki sem tudta, hogy egy egykori hírességet hall.

Egyébként Saly Noémi várostörténész írt egy nagyon jó könyvet a Nagykörúton levő kávéházakról. És ebben felsorol 80 kávéházat. Erről jut eszembe Szabó Sándor gitáros, hegedűs. Beceneve Sülthal. Szerintem az igazi nagy hazai cigányzenész vonulatból ő az utolsó. Kathy Horváthot  a következő generációhoz soroljuk. Lehet, épp Kathy Horváth Lajos mondta, hogy ő nem azért lett Sülthal, mert azt szereti, hanem azért kapta ezt a becenevet, mert 6 évesen az Ostende kávéházban a Rajkó zenekarral játszott. Nem kisebb turnéra mentek, mint Dél-Afrikába, Johannesburgba. S amikor hajóval kifutottak Olaszországból, és látta, ahogy eltűnt a part, ő csak állt a korlátnál estig, kimeresztett szemmel, és bámulta a tengert. A többi roma ekkor nevezte el őt Sülthalnak.

Ugye azt hallottuk mindig, hogy 1952–53-ban, a Rákosi-rendszerben alakította az állam a Rajkó zenekarokat. Na, de ez meg 1934-ben volt! Sülthal precíz ember, van egy csodálatos fényképalbuma, amit szépen átmásoltam számítógépre. Képzeld el, hogy van negyven roma kisgyerek úgy felöltöztetve egyenruhába, mintha negyven kis angol lordot látnál. Térdnadrágban, zakóban, ragyogó fényes cipőkben, simléderes sapkában. Még a kofferjük is egyforma. Élvezet nézni. Elmentek Dél-Afrikába, haza is jöttek és ott fotózkodtak. Hallatlanul nagy sikerük volt. Ránézel a fényképre és a Sülthal sorolja, hogy – mit tudom én – Toki Horváth Gyula, Jónás Mátyás. Mind nagy hírű, komoly ember lett. Na, ebben az Ostende kávéházban – ami a Rákóczi úton volt, tehát a Nagykörút emlegetett vonulatába nem fér – működött cigányzenekar, szalonzenekar, jazz- és tánczenekar. Egyébként a rajkóknak iskolai oktatást is biztosítottak. A Magyar Rádióban kérdeztem egyszer Molnár Tibor hangrestaurátort, hogy az a néhány röntgenlemez, amely megmaradt régi rádióközvetítésekről, mitől ilyen jó minőségű? Hogyan lehet az, hogy az EMKE-ből, vagy az Ostende-ből is közvetítettek, és nem hallatszik se edénycsörgés, sem semmi. Molnár elmondta, hogy nagyon korszerű kábelrendszer volt kiépítve a Magyar Rádióval. Gyakran megmaradt a bemondó hangja is, vagy például a hírek utolsó néhány mondata. Megkaptam Zágon Iván zongoristától saját röntgenlemez gyűjteményét, amelyen Herrer Pál, vagy Vig György játéka is hallható. Valódi ritkaságok. Ott vannak a dr. Máday László összegyűjtött rádióműsorai – egyszer meg kellene csinálnom –, a saját adásaiból rengeteg röntgenlemeze, és néhány orsója is készült. Ez adta nekem az ötletet, hogy összeállítsam az Ismeretlen magyar jazztörténetet.  Kizárólag ilyen röntgenlemezekből áll. Olyan felvételek, amelyek még nem kerültek üzleti forgalomba.

A József körúton volt a „Saját hangja, vigye haza” című stúdió, oda be lehetett menni és azt mondani, hogy „jó napot kívánok, szeretnék zongorázni, csináljanak egy lemezt rólam”. És lehetett. Így maradt fenn később felvétel Szajkó József szaxofonosról is. Ablakoshoz  hasonló tehetség. Van egy ilyen lemezük, Szajkó mellett dob, zongora, bőgő, tehát kvartett. Rajta egy bebop-szám volt, a végén a következő szöveg: „Ezt a zenét azért vettük fel, hogy akik itthon maradnak, azok is emlékezzenek ránk”. Épp csak az nem volt kimondva, hogy holnap megszökünk. Akkor az embereknek elhagyni az országot százszor nagyobb elhatározást jelentett, mert azt is mérlegelni kellett, lehet, hogy soha az életben nem jöhet haza. Mert az fel sem merült, hogy annak a rendszernek valaha vége lesz. Ha mégis hazajönne, könnyen lehet, hogy bezárják. Ezt a szöveget a zene elején, vagy végén a Dáliában a jelenlevők hallhatták, mielőtt Szajkó lekapta a lemezjátszóról.

Próbáljunk rendszerezettebben haladni. Még ne jussunk el a Dáliáig. Először inkább a saját zenekarodról beszélj, amelyik 1958 és 1964 között működött. Milyen felállásban és mit játszottatok?

Három fúvós volt és dob, zongora, bőgő. Néhányan zenészek lettek, énekelt velünk először Megyeri Mária, akiből ismert előadóművész vált, később G. Nagy Gabi, aki szintén szép pályát futott, készült egy sor rádiófelvétele is. Mindenesetre trombita, klarinét-szaxofon, harsona, plusz dob, zongora, bőgő összeállításban, zömében dixielandet játszottunk. Volt egy 3-4 szólamú vokálunk is, többnyire a fúvósok énekeltek.

Mi volt a zenekar neve?

Csányi Attila zenekara. Még tévéfellépésünk is volt, 1959-ben. Akkor kezdett a west coast elterjedni, már lehetett például Mulligan-dolgokat  csinálni. Akkoriban Szegeden Hulin Istvánnak volt egy olyan zenekara, hogy D + C. Ami azt jelentette, hogy dixieland + cool. Na, ezen ma mindenki mosolyog, pedig ők tényleg megpróbálták mind a kettőt csinálni. Nagyon sokat kell hallgatni egyfajta zenét, akkor lesz a játékod stílusos. Ha valakik dixielandet játszanak, de nem szeretik, ezt azonnal meghallod a játékukon. Nem abban forog az agyuk, nem abban gondolkodnak. Amikor az Orient nevű zenekaromat  csináltam, még nem volt ennyire ismert zenész Fekete Kovács Kornél. Elhívtam trombitálni és egészen meglepő dolgokat művelt. Jött a próbára és ő tudta egyedül, amit előzőleg mindenkivel megbeszéltünk. A többi tag hozzá sem nyúlt otthon, hanem mindegyik követelte a kottát és abból jól, rosszul eljátszotta. Kornélon látszott, hogy gyakorolta. De a szíve meg az agya teljesen másfelé volt nyitva. Mondta is, mikor hamar elváltunk egymástól, hogy hozzá másfajta zene áll közelebb. Azt viszont szívvel-lélekkel csinálja. Ma szenzációsan játszik, van technikája, önálló, egyéni hangja. De olyat, aki mind a kétféle zenét (modern, hagyományos) egyaránt tudja, a trombitások közül – Fekete Istvánt leszámítva – hirtelenjében nem is tudok. Nem megy. Sokáig velünk volt Mákó Miklós, igazán jó trombitás és Szabados Györgynek is jó partnere volt. Nem mondta, de ő is vergődött. Nem érezte a sajátjának. Bényei  meg a másik világban lenne valószínűleg idegen.

Tehát ti is megpróbáltátok ezt a két világot ötvözni?

Igen. De akkor minálunk – ahogy minden zenekarnál, beleértve az egészen kiváló Nebulót – a bulikon táncoltak. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy a Marczibányi téren – de nem a művelődési házban, hanem egy szakmunkásképző iskolában – minden hétvégén játszhattunk. Egy éven át, ami nekünk nagy szó volt. Nemcsak anyagilag jelentett nagyon jót, hanem vitte a hírünket. Fix hely, ahol táncoltak. És nem csak az ipari tanulók.

Aztán a cool zene miatt felfogadtuk Pitó Tibort. Ő annak idején NB1-es zongorista volt, sokat játszott Tabányival, és a modern jazz élvonalába tartozott, Fogarasi szintjén zongorázott és fizettünk neki, hogy hangszereljen és engem is tanítson hangszerelni. Például leírt Mulligan-lemezeket, sőt még Mulligan-szólókat is, egy-két kézirata most is megvan. A zenekar elvállalta, hogy 50 vagy 60 forintot fizetünk neki havonta, ami számára elfogadható jövedelem volt. Nekünk meg fejlődési lehetőség. Pitó amúgy szókimondó ember volt, aki simán megmondta a szaxofonosnak, hogy ez rossz, stílustalan, nem ismeri a harmóniáit. Hogyha nem tanulja meg, akkor az rossz is marad. Később aztán ő is külföldön telepedett le.

Ez a zenekarod 1964-ben szűnt meg. Közben – 1962 októberében – a Bajcsy-Zsilinszky és az Alkotmány utca sarkán megnyílt a híres Dália klub. Sokan innentől számítják Magyarországon a modern jazz kezdetét. Te hogyan élted ezt meg?

A Dália motorja Kertész Kornél volt, akinek a neve már 1958 óta az Astoria Kvartett miatt együtt szerepelt a modern jazzel. Amolyan hallgatólagosan vezetőként elismert ember. Ő már sokkal korábban szeretett volna jazz klubot létrehozni. De az akkoriban megjelent beatrock elsöpörte a jazzt. Saját magam is tapasztaltam ezt. A pozanosunk – tipikus jótanuló, vörös diplomás gyerek volt, aztán hangmérnök lett – a harsona mellett a zongorán is jó volt. A zenekarban jól érezte magát, kapott szólókat, tehát nem volt egyáltalán elnyomva, ha akart, hangszerelhetett is, de nem nagyon akart. Egyszer szólt, hogy játsszuk már mi is a luxembourgi rádióműsorban gyakran hallható Rancho meg a Tequila slágereket. Mondtuk neki, hogy minket a jazz érdekel. Ő meg azt akarta. Aztán egyik nap azt mondta, hogy gyerekek, akkor kiszállok. Tehát a saját bőrünkön tapasztaltuk a beat elsöprő erejét.

Visszatérve Kertészre, szerintem a modern jazz a Savoy és Astoria jam-session-ökkel kezdődik, 1958/59-ben. Öt éve elkezdtem feldolgozni – még nincs megírva –, felkutattam néhány résztvevőt, szereplőt. Egy csomó fényképem már van, de például a műsorokra még nem tudtam rálelni. Fogarasi a halála előtt adott nekem két kazettát, amin vagy Savoy-beli vagy Astoria-beli jam van. Mégpedig élvezhető minőségben. Egyszer Fogarasival készítettem egy rádióműsort, és mondta, hogy van neki Dália-, Astoria- és Savoy-magánfelvétele. Mondtam neki, hozza be illusztrációnak. Magam is nagyon kíváncsi vagyok, de a rádióműsorban maga lenne a csoda. Ment a műsor felvétele, behozta – akkor még orsós szalagon volt neki –, beszélgetek vele. Zsoldos Mari, a hangmérnök egyszer csak integet, hogy „gyertek, ezt nézzétek meg!” Az oszcilloszkópon a keverőpultján látható, hogy sztereó a jel. Tehát Fogarasi – aki Kandót végzett és erős műszaki vénájú ember volt a Szele Tiborral együtt – már sztereó felvételeket csinált ezekről a jam-ekről saját maguknak. 

Ami a Savoy meg az Astoria jam-et illeti, ott Fogarasi és Berkes Balázs volt a sztár. Meg egy dobos, aki ma is él, de régen visszavonult, ezért kevesebben emlékeznek a nevére: Szalai Gábor, civilben mérnök. Nagy tekintélye volt Idrányi Ivánnak, aki mindenféle oktetteket meg szeptetteket állított össze és kimondottan west coast jazzt játszott. Megpróbáltam ezeket a modern jazzel kísérletező embereket megkeresni. Mind rendkívül kulturált ember volt, aki el tudta mondani, mit akart. Például a zongorista, hangszerelő, zenekarvezető Tóth Zoltán (szintén mérnök), aki mindent tud a zenéről. Vagy a zongorista-vibrafonos Radics Gábor, egykori Dohnányi-tanítvány, aki minden zenében otthonos volt. Meg hát ott vannak a Dáliában a vezetőség tagjai, őket nyilván ismered.

Simon Géza Gábor könyvében (Magyar jazztörténet, 1999) benne vannak.

Igen, de Simon koránál fogva nem járhatott oda, tehát nem tudhatja azt, hogy dr. Gregorits János nemcsak a helyettese volt Kertésznek, hanem gyakran fel is lépett ott. Zongorista, egyébként ügyvéd, itt lakik a közelben. A Dália négy jazz újságpéldányát nyilván ismered. Kevesen tudják, hogy az egyik újságon a karikatúrát Radics Gábor vibrafonos rajzolta.

A Dália úgy működött, hogy a klubest első felében előadás volt, 5-6 ember lemezeket mutatott be és arról beszélt. Voltak köztük kevésbé jártasak. Például akivel később sokat dolgoztam, zenész is volt, Pál Sándor egyszer Wynton Kellyről tartott előadást. Hogy „Tessenek idenézni, a zongora klaviatúrája ekkora, akkor ő miért csak ennyi részen játszik?”. S akkor ott mindenki bólogatott hozzá. Az előadásokat amúgy többnyire Dezső Csaba, Tóth Zoltán, Marton György és Kertész tartotta. Gondára nem emlékszem, de lehet, ő is tartott ilyesmit. Az igazi érdekességek azonban mindig a jamek voltak. Ezek a zenekarok többnyire nem próbáltak, úgy álltak ott össze. Berkes Balázs vagy Pege rengeteget szerepelt. Idrányiék már kevesebbet. Tóth Zoltánnak volt egy saját big bandja, ott kezdett például Tomsits  és a két Bergendy.  A semmiből kellett összetartania egy zenekart. Teljesen amatőrökkel nem lehetett, mert akkor nem lesz rendes zene belőle, aki meg jól játszott, azt sokfelé hívták. Tehát meg kellett találni azt a bizonyos egyensúlyt. Hangszeléseket szerezni egy vagyon volt. Akkor még nem lehetett rendelni az interneten, hanem emberek leültek, kagylóztak és kottáztak.

De Tóth Zoltánnak volt egy szeptettje is, az elég sokszor fellépett a Dáliában. Két fuvola és egy szaxofon, meg a ritmusszekció. De például ott volt Csíkvári Tamás fuvolás is, aki jól improvizált. Ma is él, a jazztől visszavonult, zongoristaként tevékenykedik. Talán tornászokat vagy balett-táncosokat kísér. A Dáliában ezen kívül még vidéki együtteseket is hívtak. Vidéken nagyon kevés zenekar működött, Hulinék még nem voltak olyan szinten – de ebben nem vagyok biztos –, hogy Dália-képesek legyenek. De a hatvanas években például Pécsett elég gazdag zenei élet zajlott, ott játszott többek között Pagony Antal, aki később szintén Nyugatra került.

Szerencsém volt, hogy ott lehettem a Dáliában annál az Ablakos-Krautgartner párbajnál.  Külföldiek ugyanis nem nagyon léptek fel ott. Bár már terjedt a híre, cseheket, lengyeleket elég sokszor láttunk a vendégek között. Egyszer csak megjelent Krautgartner. Akkor rettentően haragudtam Ablakosra, aki kevés gátlással rendelkező, a tekintélyt nem tisztelő fiatalember volt. Beállt mellé és szabályosan provokálta a lemezekkel és nagy múlttal rendelkező Krautgartnert. Én meg utóbbira voltam kíváncsi és haragudtam, hogy mit fúj ez itt állandóan, miért nem hagyja már abba. A cigány jazzmuzsikusoknál amúgy szokás volt a „beszállok és elvágom a száját”. Ami azt jelenti, hogy a másik akármit csinál, megpróbálták túlfújni vagy túljátszani. Azután meg kellett állapítani, hogy a rutinos nemzetközi sztár mögött egyáltalán nem volt szégyenkeznivalója a fiatal, 18-19 éves Lakatos Dezsőnek. Sőt, mintha az ő „győzelmét” könyvelhettük volna el. Az lenne egy igazi csoda, ha valami rejtekhelyről előkerülne egy orsó a játékukról. A Dália azzal, hogy az Alkotmány utca sarkon bezárták, még nem szűnt meg. Először átköltözött a Balaton étterembe, az Akácfa utcába, a Maximmal ellentétes oldalon. Majd onnan később a Keleti Károly utcába.

A Dáliát, azt hiszem, kiveséztük. De miért szűnt meg a zenekarod 1964-ben?

Egyrészt felvettek a főiskolára, másrészt nősülés előtt voltam, és nem akartam hivatásos zenész lenni. Koncertezni igen, de vendéglátós zenésznek menni nem. Bár egyszer néhány hónapig zongoráztam különböző presszókban, ahogy akkor mondták, „repülő státuszban”. A zenész szakszervezetben kellett vizsgázni és csak az szerepelhetett szórakozóhelyeken vagy vendéglátóhelyen, akinek vizsgája volt. Akinek nem jutott hely vagy nem akart zenész lenni, az kapott egy regisztrációs engedélyt, azzal mehetett „repülni”. Ami azt jelentette, hogy beugorhatott az épp szünnapos zenészek helyére. Például itt nem messze, a Rózsa presszóban Garay Attila zongorázott, és a szünnapjára engem osztottak be. Egyszer épp zongoráztam, amikor belépett Garay. Kezem-lábam remegett, hogy mit fog szólni a játékomhoz. De nem szólt semmit, ivott egy kávét, udvariasságból odaköszönt és ment.
A szakszervezet akkoriban hallatlan erős volt. Csak engedéllyel vagy kategória-vizsgával lehetett játszani. Egy Fásy Ádám akkor nem léphetett volna fel sehol, mert nem kapott volna engedélyt. Hiába nagy a tábora.

Milyen főiskolát végeztél amúgy?

Kereskedelmit. Estin.

Huszonnégy voltál, mikor felvettek. Az érettségi után tehát inkább zenéltél? Vagy miből éltél?

A zene csak fél évig volt. Dolgoztam a Központi Statisztikai Hivatalban, a Belkereskedelmi Minisztériumban, azután megfűztek, hogy maradjak tanítani. Előbb a Kereskedelmi Főiskolán, majd a Számviteli Főiskolán is, később pedig a jazztanszakon is tanítottam.

1968-ban Simon Géza Gáborral és Pál Sándorral elhatároztátok, hogy összegyűjtitek a magyarországi jazz korai korszakának emlékeit, dokumentumait. Honnan jött az indíttatás?

Az első impulzust az adta – azon kívül, hogy már körülbelül tudtam, mi a jazz –, hogy megismertem a trombitás Papa Fleigh-et. Amúgy Forgács Lászlónak hívják, később a Budapest Ragtime frontembere lett, olyan dixieland-trombitás, aki énekel is, meg sok egyéb hangszeren játszik. Nagyon muzikális, amilyen hangszerhez nyúl, az megy neki azonnal. Ma nagyon népszerű ember. Egy időben kezdtünk hanglemezeket gyűjteni.

Kamaszként együtt jártam vele Zilcz Györgyhöz a László Gimnázium zeneiskolájába. Egyszer Fleigh beállított pár normál lemezzel – tehát még 78-as fordulatú gramofonlemezzel –, rajta Chappy zenekara. Angolul énekeltek, talán szaxofonszóló is volt rajta. Állította, hogy ez magyar. Meghallgattuk párszor és nagyon tetszett. (A másik meg egy Nat Gonella-lemez volt.) Mivel a magyar lemez nagyon rejtélyesnek látszott, elkezdtük kérdezgetni, hogy ki ez a Chappy? És kik a többiek? Tehát voltaképpen innen datálódik a magyar jazz megismerésére való törekvésem. Ennek lassan hatvan éve. Azóta ezzel foglalkozom és egy pillanatra sem bántam meg, hogy beleástam magam. Fleigh-gel kezdtük ezt nyomozgatni. Ő ugye másként is érintett, mert énekel is. Mikor például Murányi  itthon volt (sokszor volt), mondta, hogy olyan Fleigh kiejtése – pedig kötözködő embernek számított –, hogy azt még neki is el lehet fogadni. Különben mindenkire fintorgott. „Hallom a kiejtéseden. Meg sem kell szólalni és tudom, hogy nem amerikai vagy”.

A jazzkutatásban a következő impulzust az adta, amikor egyik prágai vagy brno-i utamon találtam egy cseh jazztörténetet – spirál kötésű cseh nyelvű könyv, duplalemezzel. Akkoriban már folyt idehaza a vita, hogy tánczene, jazz zene, vendéglátó zene. Amit mi jazzesnek éreztünk, például a Chappy zenekar játékában, megerősített, hogy a csehek is annak tartják. Tehát ők a saját lemezválogatásukba, a cseh jazztörténetbe beválogattak olyan felvételeket is, amelyeket nálunk fanyalogva hallgattak volna. Főleg azok, aki már a modern jazzel ismerkedtek. A véletlen hozta, hogy belebotlottam a belga jazztörténeti kötetbe. Akkor kezdtem felismerni, hogy sokfelé foglalkoznak képzett és zenéhez értő emberek helyi, hazai jazztörténettel.

Közben Budapesten kezdtek megnyílni a különböző baráti országok kulturális intézetei. De itt főleg az üzletekre gondolok, a Népköztársaság (ma Andrássy) úton a cseh kultúra, a német kultúra, a lengyel kultúra. Korrupció meg lekenyerezés ügyben rendkívül ügyetlen vagyok, de vannak ismerőseim, akik nagyon ügyesek. S ők már régen összebarátkoztak az összes eladóval, amikor én még épphogy köszönőviszonyban voltam velük. S akkor az ezekbe a kulturális intézetekbe beérkező lemezekről kezdtek az ismerősök szólni. Hogy te, képzeld, telefonáltak az üzletből, hogy jött lengyel lemez. S akkor mindenki rohant. Ott ismertük meg lassan egymást.

Az NDK kultúrában ismertem meg Simon Géza Gábort. Mégpedig úgy, hogy volt egy Jens Gerlach című lemez és nem tudtam, ki az. Megkérdeztem az eladótól, de ő sem tudta. Simon pedig, aki ott állt, mondta, egy keletnémet költő, aki jazz témájú verseket ír. Tekintve, hogy nem ismerte senki – talán ő is csak a hátsó borítón olvasta – ezt a lemezt mindenki félrelökte. Simon megvette és lefordította, sőt valahol némelyiket publikálta is, mert ő németes. Beszéltünk pár szót, hogy ő is lemezt gyűjt, én is. Ez 1965 táján lehetett. Ő előbb ismerte Szentkútit,  és valahogy a szocialista lemezeket néha bemutathatta a rádióban. Megnéztük egymás lemezgyűjteményét és látszott, hogy fogékony arra, hogy esetleg a magyar jazzbe őt is bele lehetne vonni.

Mekkorák voltak ezek a lemezgyűjtemények?

Hatvan-nyolcvan lemezem lehetett, de voltak normáljaim is, húsz-harminc darab, ami akkor komoly dolognak számított. Simoné is hasonló lehetett. Ma meg, ha valakinek mondanám ezt a mennyiséget, kinevetne. De volt ám annak előnye is, hogy akkor a lemezeinket ismertük is. Sok évtizeddel később a saját zenekarommal mentem Angliába és a mikrobuszban a dobosunk betett egy CD-t a lejátszóba. Hallgattuk, mondom neki, de jó zene ez, kik ezek? Mire ő: „nem emlékszel, te vetted fel nekem!”. Ma már a saját lemezeimet sem ismerem kellőképpen, mert sok van. Ami amúgy ugyancsak kevés, hisz  tizenötezer darabos gyűjtemények vannak.

De visszatérve Simonra, őt is fellelkesítette, amikor mutattam neki azt a cseh jazztörténeti lemezt. Persze akkor is tudtam, hogy a cseheknél sokkal könnyebb ezt megcsinálni, mert Prágát nem bombázták le a második világháborúban. Nem tették tönkre, maradtak teljes irattárak, lemezgyári iratanyagok. Nálunk meg sokminden elpusztult.

Emlékszem, kijártam a Széchényi Könyvtár kisnyomtatványtárába – ami Rákospalotán, egy használaton kívüli templomban működött – lemezprospektusokért. Fénymásolásról még nem is hallottunk, de lehetett mikrofilm-másolatot rendelni pénzért. Ez szenzációs újdonságnak számított. A két háború között kiadott kereskedelmi prospektusok voltak ezek, amelyeket katalógusként lehetett használni. Néha találtunk egy-egy His Master's Voice vagy Marnitz prospektust. Néha antikváriumban is felbukkantak, de általában kidobták őket, mert azt hitték, hogy nincs értékük. Pedig abból tudtunk meg, hogy például megjelent kettő vagy négy Kelényi-lemez.  Addig se Simon, se én nem botlottam bele. Egy idő után hallottuk, hogy az anyag penészes lett, nehezen tudták kezelni és kidobták. Tehát megszűnt ez a kisnyomtatványtár, ami a mi szempontunkból nagyon fontos lett volna.

Simonnal elkezdtük az adatokat gyűjtögetni és őt nagyon fellelkesítette az előbb emlegetett cseh lemez. Mert Simont több – néha méltatlan – kritika érte amiatt, hogy ő feltétlenül egybemos minden szalonzenét, meg rossz tánczenét és minden mögött rejtett titkos jazz-rugókat sejt.

Ez jellemezte az 1999-ben megjelent, szakmai körökben nagy vihart kavart könyvét, a Magyar Jazztörténetet is. Ami ellen még a Magyar Jazz Szövetség is tiltakozást tett közzé.

Emlékszem, egyszer bejött a rádió 2-es stúdiójába Gonda János és Friedrich Károly és Simon magyar jazztörténeti könyvéről nyilatkoztak a Jazzhíradónak, amely aktualitásokkal foglalkozó havi műsor volt. Körülbelül úgy lehetne összefoglalni a mondandójukat, hogy szorgalmas ember, rengeteg adatot összegyűjtött, de jobb lett volna, ha ezeket az adatokat átadja valakinek, aki ért hozzá. Azt gondolom, hogy nincs olyan ember, aki mondjuk 3-4 évtizedig gyűjt, vidékre utazik, levelez, padlásokon, pincékben mászkál és turkál, komoly anyagi áldozatokat hoz – hisz előfordult, hogy megvett hatvan lemezt, mert volt köztük két darab, amelyre szüksége volt – és mindezek után a végterméket valakinek tálcán átnyújtja. Simon következtetéseivel nem értettek egyet, ez volt a baj. Én pedig láttam, hogy milyen szorgalommal eredt a Medvetánc/Alexander's Ragtime Band magyar kiadásainak nyomába. De más témáknak is. Mint egy buldog. Még nagyobb ellenérzést váltott ki, hogy a szerző egyre távolabbi dátumokat próbált keresni. Ennek kapcsán az ellentábor azzal viccelődött, hogy Kossuth Lajos lovas bandériumai ragtime muzsikára vonultak a harcmezőre. Persze ilyesmit sohasem mondott. És akkor még nem is fogalmazta meg részletesen sem a ragtime európai gyökereire vonatkozó gondolatait, sem a karibi-latin zene és harmadikként az egész jazz esetleges európai születésére vonatkozó elméleteit.

De azt többszörösen hangsúlyozta, hogy ő az Osztrák-Magyar Monarchiáig, a 19. század közepéig vezeti vissza a jazzt. Egy ideig még a Medvetánc 1912-es megjelenésére datálta a kezdetet, aztán elindult visszafelé, egyre messzebb. S ha szó szerint nem is mondta ki, de a megjegyzéseiben folyamatosan azt sugallta, hogy a jazz – pontosabban annak előképe, a ragtime – voltaképpen az Osztrák-Magyar Monarchiából eredeztethető. S onnan került aztán át Amerikába.

Azt a ragtime-ot, amit a cigányzenészek – köztük Brassói Kozák Gábor, aki talán Kozák Gábor József felmenője lehet – játszottak, azt ugyanúgy adták elő, mintha divatos sláger lenne. Bécsben bécsi keringőket játszottak sajátos feldolgozásokban, de nem gondoljuk, hogy közük lenne ennek a stílusnak a megteremtéséhez. Itt az a baj, hogy a múlt század elején cigányzenészek által előadott és gramofon-lemezen rögzített ragtime kompozícióknak semmilyen ragtime stílusjegye nincsen. Felismerhető a dallama. A ragtime-nak európai, ilyen korai korszaka nem létezik. Az, hogy egy dallamra hasonlít a Mississippi Rag, meg van 4-5, vagy akár 10 rag, amelyet nagyon sok cigányzenekar eljátszott, az nem jelent semmit. Azóta hallom, hogy olyan teóriája is alakul – állítólag ezt egyik vezető jazzmuzsikusunk is támogatja –, hogy a latin- vagy karibi jazz esetleg Lengyelországból származik.

Visszatérve a jazzkutatásra, először arra gondoltunk, hogy fordítva csináljuk. Hogy a háború előttit csinálom én, Simon pedig a háború utánit. Aztán megfordult a dolog, mert elég jól hangot találtam a nálam jóval öregebb emberekkel. Megbarátkoztam elsőként Tiszay Andor író-műfordítóval és életművésszel. Egykor az Operaház titkára volt, ő hozta Pestre a Tagorét, Afrikában járt már a harmincas években. Kicsit szélhámos, de rendkívül kulturált ember, emellett megszállott lemez- és műgyűjtő. Ő volt az egyik. A másik dr. Grexa Gyula, történész, tanár és szintén megszállott lemezgyűjtő. A harmadik Pál Sándor, aki egy kicsit sarkítva NB1/B-s zongorista volt, de a zenészvilág jól ismerte és becsülte, ezen kívül jelentős rádiós zenei rendezői munkát végzett a háború utáni években. Nagy szerepe volt egy jazz igényeket is kielégítő big band megteremtésében. A közreműködésével megalakult a Magyar Rádió Tánczenekara körülbelül tizenhat évet élt. Az életrajzát megírtam az egyik dolgozatomban.

Simonnak amúgy nagyon jó elképzelései voltak, ezek egyike, hogy ki kellene nevelni olyan fiatalokat, akik például diszkográfiai ismeretekre, vagy a magyar jazz szűkebb dátumaira, korszakaira szakosodnak. Egy diszkográfia szinte soha sincs készen. A próbálkozásaink nem vezettek eredményre. Ha volt is vállalkozó szellemű fiatal, nem mélyedt bele ezekbe a témába és nem vált be. Az is az ő ötlete volt, hogy különböző kutatási témákról lehetett tanulmányokat írni. És ő az NKA-tól vagy annak elődszervezetétől pénzt is kijárt ezekre.

Nem inkább a Soros Alapítványtól?

Ez speciel nem a Soros volt. De Sorosnál is sikeresen pályázott, mert dolgoztam vele együtt egy lexikonon. Történt egy eléggé csúnya dolog, abban Zipernovszky  is benne van, beszéltem is vele erről. Meghirdettek egy pályázatot magyar jazzkutatási témákban és Simont, aki az ötlettel előállt és a pályázathoz a pénzt szerezte, Zipernovszky kezdeményezésére összeférhetetlenség címen kizárták belőle. Ezt a Jazzkutatási Társaság egyik megbeszélésén hallottam. Ugyanis Simon Géza Gábor egy saját, önálló témával pályázóként is jelentkezett. A dolgozatokat amúgy nem Simon bírálta volna el, hanem egy olyan háromtagú zsűri – közte talán Zipernovszky is –, akik viszont nem tartoztak Simon befolyása alá. Ezt én is igazságtalannak tartottam. Aztán meg valaki írt egy olyan témáról, amelyet a zsűri elfogadott és díjazott, és nem tartom lehetetlennek, hogy azt Simon írta álnéven. Abból is sejtem, mert néhány adata tőlem származott. De ez mára már lényegtelen.

Én is írtam egy húsz-huszonöt oldalnyit tanulmányt, Újabb diszkográfiai eredmények címmel. Abban Pál Sándor életrajzát is megírtam. Ő 1968-ban harmadikként úgy került ebbe a teambe, hogy Simonnal megkerestük. Valaki ajánlotta, ráadásul a zenész szakszervezetben valamilyen funkciót is viselt és úgy nézett ki, hogy annyi ismeretséggel rendelkezik, hogy érdemes megkeresni. Pál Sándor mondta, szívesen segít, ha bevesszük állandó tagnak. Amit nem bántuk meg, csak jóval később, mert tulajdonképpen elég sok információ meg ötlet jött tőle. Olyan emberekkel beszéltünk, akikkel sokkal nehezebb lett volna felvenni a kapcsolatot, ha nem ő ajánlja.

A team már dolgozott és közben az a nagy megtiszteltetés ért minket – akkor már jól ismertem Gonda Jánost, biztos, hogy ő is közbenjárt –, hogy Szabolcsi Bence megbízott minket magyar jazztörténeti kutatásokkal a Zenetudományi Intézet nevében. Nem anyagi szempontból volt ez érdekes – nevetséges honoráriumot fizettek –, hanem mert Szabolcsi Bencének olyan tekintélye volt, hogy megbízására bármilyen ajtó megnyílt. Valahol meg is van a „megbízó levele”.

Három év után miért bomlott fel ez a kutatói team?

Pál Sanyi szakszervezeti kapcsolatai révén az akkor a Népművelési Intézetben dolgozó Berki Tamást valahogy megfűzte, és kiadatott az intézettel egy 60-70 oldalas füzetet, A magyar jazz története címmel. Pál Sanyi – magát szerzőként feltüntetve – még arra sem vette a fáradságot, hogy az én korábbi cikkeimen valamit változtasson, szó szerint vette át a szövegeket, amelyekben saját lemezeimről írok. Berki Tamás meg előzékenyen elküldte nekem, hogy lám, az ő intézetük milyen komoly dolgokkal is foglalkozik. Mondta, nemcsak, hogy az első kötet elkészült, de már összeállítás alatt áll a második. Mire mondtam a Berki Tamásnak, hogyha a következő kötet ne adj Isten Filuval kezdődik, majd Martinyval folytatódik és ilyen és ilyen lemezekre hivatkozik, akkor talán el fogja hinni nekem, hogy azt nem Pál Sanyi írta. Én meg nem járulok hozzá. Mire annyit csináltak, hogy az elsőre pótlólag tollal ráírták, hogy az én tanulmányom alapján, a második kötetet pedig nem adták ki.

Tehát gyakorlatilag úgy ment szét ez a társaság, hogy adatgyűjtés tekintetében sok eredményt elért, de már a következtetésekben, a rendszerezésben mindenki külön úton járt. Viszont azt felelősen mondhatom, hogy Simon és nélkülem nem lenne magyar jazztörténet. Mert előtte semmi sem volt. Szóval nem az történt, hogy mi ilyen-olyan bővítményt raktunk egy vázlathoz, hanem egyáltalán nem volt vázlat. A hanglemezek meg egyáltalán nem voltak feldolgozva. Még hozzávetőleges áttekintés sem létezett. Hogy melyik zenekarban, kik voltak, milyen hangszerekkel. Ezt ma már nem lehetne megcsinálni, mert az érintettek nagy része meghalt. Én még meg tudtam keresni a sok veteránt. Köztük a Filu zenekar megmaradt tagjait, például Pákozdi Rudolfot, az Ausztráliában élő Ticho Tamást és Virág Ferencet, aki később a Stúdió 11-ben volt, precíz ember, tele fényképalbummal, plakátok, lemezek eltéve. És még rengeteg egykor híres muzsikust. Persze mindig ütköztetni kellett ezeket az információkat, mert a zenészek egy része szerint minden felvételen ő maga játszik. Szóval többnyire, de még a jó szándékú emlékezésben is rengeteg az adat-, vagy évszámhiba. Víg Tomi apja, Víg Gyuri talán 96 éves volt, amikor meghalt. Még Tomi előtt települt haza Amerikából, és sokat köszönhetek neki. Megmutattam például neki Len Hughes  egyik Radiola lemezét, amelyen volt egy nagyon jó klarinét- és tenorszóló. Kérdeztem, kik játszanak, de azt állította, nem emlékszik rá. Mondom, azt megismered, hogy a te klarinéthangod van itt, vagy másé? Azt meg. Meghallgatta, és mondta, igen, ez az ő szólója. Nem azért, mert nagyon jó szóló volt, de a sajátját az ember még hosszabb távról is megismeri. Na de ki a tenoros? Hát azt nem tudja. Ötven éve volt. Aztán másnap felhívott, hogy Miletin Géza. Sokszor nem is kellett kérdezni, beugrott neki egy csomó dolog. Ha egy prospektust látott vagy zenét hallott, előjöttek az emlékek. És nagyon őszintén. Például elmondta a saját hibáit, meg hogy milyen korlátai voltak a klarinéton. Tehát nem az volt, hogy „én vagyok a világ legnagyobb művésze”.

A kutatócsoportról nagyjából ennyi jutott most eszembe. Pál Sándor még járt előadásokat tartani, de egyre inkább, főként az utolsó időkben a Zöldfa nevű étteremben játszott Budán, és úgy viselkedett, mint egy üzletvezető. Szólt a pincérnek, hogy azt ne engedjék be, mert nincs rajta nyakkendő. De ez nem az ötvenes években történt, amikor a Paradisóba valóban nem lehetett bemenni nyakkendő nélkül. Amikor a portás árulta 10 forintért a nyakkendőt, vagy bérelni lehetett, mert különben nem engedtek be. Ha neked sötétkék zakód volt és adott egy zöld nyakkendőt, nem lehetett azt mondani, hogy kérek másikat. Simon Géza Gáborral az együttműködésem még hosszú ideig folytatódott, és csak néhány éve szakadt meg. Simon egyebek mellett elkészítette a Magyar jazzdiszkográfia 1905–2000 című kötetet, amely szinte előzmények nélküli rendkívüli jelentőségű munka. Persze ezt is számos kritika érte.

Egyébként már akartam mondani, hogy Totth Menyus, aki egykor a Paradisóban játszott, ugyanebben a fotelben van lefényképezve, amiben most Te ülsz. Járt itt párszor, amikor hazalátogatott Amerikából. Ahogy az öreg Víg Gyuri, Joe Murányi, Sülthal, Vajda Sándor, Hardi Tamás, meg még egy csomó zenész. Úgyhogy ez a fotel maga a hazai jazztörténet.

Visszatérve a csoportra – elmondtad, miért bomlott fel. Elindultak a külön utak. Később interjúkat készítettél, cikkeket írtál különböző orgánumokba. Mindezt munka mellett?

Igen. Dolgoztam egyebek mellett öt évig a Belkereskedelmi Minisztériumban is, húsz évig pedig a Ruházati Minőségellenőrző Egyesülés igazgatója voltam. Emellett mindenfélével tudtam foglalkozni. Először 1986-ban csináltam az Oldsmobile-t,  amelyben három évig voltam művészeti vezető. Szerénytelennek hangzik, de tradicionális zenekarban – ezt árnyaltabban kellene mondani – jobb zenekart akkor nem ismertem Magyarországon. Beleértve a Molnárt vagy a Benkót is.  A zenekar minden tagja elmélyedt a stílusban, a hangszerén nagyon jól játszott. Molnárnál meg az elmúlt évtizedek alatt például csak ritkán volt jó trombitás. Hiába volt ő európai színvonalú, mindig voltak gyenge pontjai a zenekarnak. Benkó a menedzselésben páratlan. Amit el lehetett érni, azt elérte.

Abban viszont vitatkoznék veled, amikor a könyvedben azt írod, hogy vannak előadók, akiket Kiss Imre  támogatott, közte Benkó és Molnár. Gyula – erről ezerszer beszéltünk – nem vette észre, hogy Kiss Imre a Molnárt és a Benkót egymás ellen játssza ki. De én tanúja voltam rengeteg ilyen epizódnak. Olyannyira nem vette észre, hogy a múltkor valahol összefutottam a zongorista Garai Mártival, aki azt mondta, hogy „gyerekek, hát mit tudtok Kiss Imréről, de kár, hogy nem lehet róla hallani, ha itt lenne, hogy megpuszilnám”. Mert benne semmi nem ragadt meg abból, hogy egészen méltatlan és buta játékot csinált a két zenekarral. Legalábbis én így éreztem.

Hogy Kiss Imre kiket támogatott, szerintem jól kirajzolódik a Debreceni Jazzfesztivál hetvenes-nyolcvanas évekbeli programjából. Ebből akár a Molnár, akár a Benkó kirobbanthatatlan volt. De beszéljünk inkább az Oldsmobile-ról.

Az 1986-ban alakult Oldsmobile-t már 1987-ben meghívták a 20. Moszkvai Nemzetközi Jazz Fesztiválra, ahol például Vadim Sakunnal egy este léptünk fel. Három zenekar játszott aznap, és kellemetlen helyzetbe kerültünk, amikor a fesztivál igazgatóságra a három fellépőt behívták. Vadim Sakun a szovjet jazz egyik büszkesége, ő modern. A másik a Capella nevű moszkvai dixieland zenekar, Berklee-t végzett gyerekekkel és a klarinétos Lev Lebegyevvel. Olyan szint, mint a Molnár, legalább olyan jó technikailag, de lehet, hogy tévedek. Mire azt mondták nekik, hogy hallgassák még egy picit az Oldsmobile-t és próbáljanak tőlünk impulzusokat kapni.

Vigyáztam arra – neheztelt is a zenekar érte kellőképpen –, hogy a műsorban se Moszkva parti esték, se Szentek  ne legyenek. Csakis húszas, harmincas évekbeli dolgok. Na, mindegy, ez egyéni felfogás. Akkor nagyon összejött az Oldsmobile. Bényei akkor még kereste a saját útját, nem találta az embereit, és hát ő eléggé céltudatos. Ott úgy kell játszani, még a frizurának is úgy kell állni, ahogy ő elképzeli. De ettől lesz kerek. Az Oldsmobile kevéssé volt ennyire céltudatos.

Kik voltak a tagok?

A harsonásunk Pados Zoltán volt, akkor a jazz tanszakon az ügyeletes zseni. Azért nem hallod mostanában a nevét, mert diszkó-tulajdonos lett és nem nagyon zenél. A trombitás-énekes Papa Fleigh volt, azaz Forgács László, akit korábban emlegettem. A klarinétos pedig először Gyenes Béla, őt Szőke Péter váltotta, szintén volt jazz tanszakos, kitűnő klarinéton és szaxofonon is, nagyon érzi ezt a stílust, de ő diplomata lett. A trombitás Czvikovszky Gábor testvére, György volt a bőgős, Kardos Péter a vezető bendzsózott, a dobos pedig Várszegi Tibor. Nagyon erős csapat volt, mindenkiétől teljesen eltérő, egészen egyedi repertoárral. Már a rendszerváltás előtt sokat jártunk Ausztriába, mindkét Németországba, Svájcba. Nyugat-Berlinben visszatérő meghívottak voltunk.

Nézőként a kezdetektől, 1973 óta jártam a drezdai Dixieland Fesztiválra. Sok zenészt ismertem, meg a szervezőket is. Azt mondta Karlheinz Drechsel, a főszervezető, hogy „ha neked zenekarod van, akkor azt szeretnénk itt látni”. Kért valami demót, de szerintem anélkül is meghívott volna. És én tudom, hogy a drezdai jobb fesztivál a bredainál. Igazi német szervezés, ott nem létezik olyan, hogy ki vagy írva 8 óra 10 perce, és az előző zenekar még csak a második számát játssza. Ott rend van, minden megszervezve, a hangszerek eljutnak a helyükre. Eleinte csak két vagy három helyszín volt, a végén viszont már nyolc. A fesztivál zárásaként van egy felvonulás, New Orleans-i minta (láttam is többször ott): szabadtéren összecsődítik az aznap fellépő összes zenekart és el kell indulni szekéren, vagy nyitott teherautón. A tömeg pedig azután megy, aki tetszik neki. Van olyan zenekar, aki után tizenöt rokon ballag és van, aki után ezren. Végig az Elba parton.

Tehát a drezdai egy szenzációs fesztivál, a színvonalát illetően, ott láttam az összes dixielandben elismert sztárt és együttest. 1989-re hívtak meg, igazi megtiszteltetés volt. Az Oldsmobile Dixieland Jazz Band-nek csak a művészeti vezetője voltam, a szervezést Kardos Péter vitte. Egy nyugatnémet kisvárosban ugyanakkorra szerzett egy jól fizető fellépést. Mondta a zenekarnak, „gyerekek, inkább oda menjünk, Drezdát pedig mondjuk le”. Mondtam nekik, hogy akkor én csinálok egy olyan zenekart, amelyikkel elmehetek Drezdába. Nekem ez a fontos, de a zenekarnak is érdeke, hisz a koncerteken a világ minden tájáról összes szervező ott figyelt.

Akkor alakítottam egy másik zenekart, az Orientet.  1993-ban megjött a meghívó és felléptünk Drezdában, úgy, ahogy megálmodtam. De mint mondtam, nagyon kevés tradicionális érdeklődésű zenész van Magyarországon. Fiatalokból is kellett válogatnom. Fél évbe telt, mire az Orientet megcsináltam. Már az első évben készítettünk egy nagylemezt, ami a Jazz Kutatási Társaságnál az Év lemeze díjat kapta. Aztán megjelent egy másik Amerikában Murányival, beindult a zenekar is, kezdtünk nyugati fesztiválokra járni. Továbbra sem volt sem se Moszkva parti esték, se Szentek. Maximum az Ice Cream, ha nagyon muszáj volt. Ez a zenekar tíz évig működött. Csinálhattuk volna tovább, de volt köztünk orvos, belsőépítész, tehát mindenkinek volt civil foglalkozása. Igazán komoly pénzt akkor lehetett volna keresni, amikor például karibi hajóútra hívtak minket, ahol egy menetet kellett játszani és a másik menetben műsort kísérni. Utóbbiban táncosokat, artistákat, tehát próbálni kellett és elég komoly igényeket támasztottak. Viszont nagyon jól fizettek. De fél évet kellett volna aláírni. Egy hónapot még meg tudtunk volna oldani, de fél év nem ment a civil foglalkozások miatt.

A meghívásokat tekintve nem panaszkodhattunk. A legtöbb hazai fesztiválon voltunk, lemezeink jelentek meg, játszottunk Joe Murányival, Pat Hawes zongoristával, a hazai jazz nagy öregeivel, Tabányitól Zágon Ivánon keresztül Hardi Tamásig. Amerikában. New Orleansban tizenegyszer voltam. Megismertem az ottani zenészeket, és játszottam is ott. Ilyen értelemben az összes vágyunk meg kívánságunk teljesült. Itthon meg, ha leírok valamit – most fogom például a 80 éves Dán Andrásnak a köszöntését és életrajzát közreadni –, akkor tudom, hogy hasznosat csináltam. Még akkor is, hogyha csak ötven embert érdekel. De lehet, hogy többet?

A kutatás a későbbiekben már csak a publikációkra korlátozódik?

Rengeteg dolog van, ami adataiban összeállt, de még nem publikáltam. Érdemes lenne beszélni a diszkográfiáról. Említettem, hogy a három öreg barátom mennyit segített nekem azzal, hogy egyrészt elfogadtak, másrészt az ő ismeretségi körük is elfogadott. Huszonévesen megkerestem Buttola Edét. A mai jazzhallgatónak ez a név nem is létezik. A magyar jazztörténet még koránt sincsen készen. Csak ugye minél inkább visszafelé megyünk és minél régebbiek az adatok és illusztrációk, annál kevésbé érdeklik a mai fiatalokat.

Buttoláról és Kiss Imréről van egy gyönyörű történetem. 1967-ben, tehát a legelső rádiós szerepléseim alkalmával Buttola Edéről készítettem egy tizenöt perces összeállítást. A Jazz világa című műsorban kaptam nagyjából ennyi időt. Buttola Edéről beszéltem és Kiss Imre megnézte az illusztrációnak szánt gramofon-lemezeket. „Honnan a francból szerzed te ezeket, hogy ilyen jó állapotban vannak?” Mert ha megnézed, megmozgatod, és a fény ráesik, ha szivárvány-színeket látsz rajta – ezt szivárvány-tesztnek is hívják –, az azt jelenti, hogy majdnem új. Mondom neki a Buttola adta nekem személyesen. Miért te ismerted a Buttolát? Igen, ismertem. És hogyhogy ilyen jó állapotban vannak ezek? Ez nekem is feltűnt és megkérdeztem tőle. Mire azt mondta, hogy „azért van ilyen jó állapotban, mert soha életemben nem volt lemezjátszóm”. Tehát megkapta a gyárból és otthon betette a szekrénybe.

Visszatérve a publikációkra. A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években különböző print fórumokon – Magyar Zeneművészek Szövetsége Jazz Szakosztálya Tájékoztatója, Jazzinfo, Jazz, Majazz – jelentek meg az írásaid. Az elmúlt években pedig a világhálón, a jazzma.hu oldalon. Sőt, ott elvben titulusod is van: főszerkesztő-helyettes.

Az általad felsorolt újságok mindegyikére szívesen emlékszem. Eleinte úgy dolgoztunk, hogy szerény ismeretekkel rendelkeztünk és ahogy telt az idő, talán tájékozottabbak lettünk. Hamar megismerte egymást az a néhány ember, aki lemezkritikákkal, koncertbeszámolókkal, könyvismertetésekkel és mindenféle egyéb írásokkal segítette ezeket a kiadványokat. Érdekes most, két-három évtized után kézbe venni ezeket a most már nehezen beszerezhető régiségeket. A Jazz című szaklap volt az első, amely kivitelezése szerint is professzionális volt. Itt már meg tudtunk nyerni az ügynek ismert és kitűnő fotóművészeket is. Zömében a rádiós jazzműsorok készítőiből és persze jazzmuzsikusokból toborozta Maloschik Róbert a Majazz szerzőgárdáját. Ez már tartalom és külső megjelenés szerint is megközelítette az általunk megálmodott folyóiratot. Mindössze egy és egy negyedévet élt és azóta sem jelent meg olyan újság, amely akárcsak megközelítette volna.

Azután megjelent a Jazzma.hu nevű internetes újság. Bábáskodtam a születésénél és a főszerkesztő Maloschik Róbertet arról akartam meggyőzni, hogy az ötlete kivihetetlen. Napi frissítésű internetes jazz újság. Pedig az együtt töltött közel huszonkét rádiós év meggyőzhetett arról, hogy a főszerkesztő makacs ember és szorgalmas is. Végül is ő győzött meg engem. Immár négy éve működik Jazzma.hu. Rovatvezetőkkel, kritikusokkal, követve nemcsak a nemzetközi, hanem a hazai jazzélet szinte minden eseményét. Kialakult egy stabil szerkezet, növekszik a látogatók, azaz olvasók száma. Vannak még külföldi tudósítók is és az oldal megvalósította azt, amit már Simon Géza is fontosnak tartott, hogy bevont ebbe a munkába egy sor fiatal gyakornokot, akik között néhányan ígéretes tehetségnek látszanak. Főszerkesztő-helyettesként szakmai kérdések elbírálása mellett jó néhány témában publikáltam itt, akár hosszabb írásokat is. Lemezkritikák, koncertbeszámolók, előadóművészek méltatása, életútja, egy-egy kerek évforduló kapcsán, híradások a konzervatóriumi- és zeneakadémiai jazzmuzsikus növendékeknek a bemutatkozásairól, magyar jazzmuzsikus ABC, és hogy a kedvenc témám, a jazztörténet se maradjon ki, néha közreadtam néhányat az „Elsárgult dokumentumaimból” is.

Nem beszéltünk még a rádiós tevékenységedről.

Először 1967-tól 1971-ig dolgoztam a rádióban, természetesen külsősként. Akkor huszonhét évesen ez csodának tűnt és rendkívül büszke voltam rá. Nagyon szerettem volna rádiós lenni. Nem lehetett. Amikor pedig hívtak, akkor már én nem mentem, mert addigra másképp rendeződött az életem. Az első rádiós munkát meghatározta, hogy már Kiss Imre volt a szerkesztő.

Már 1967-ben ott volt?

Abszolút. De még Szentkúti volt a főnök. Vele nem is nagyon lehetett találkozni. Rendkívül rossz híre volt. Nála csak egy Faluhelyi nevű úrnak volt rosszabb híre, aki valószínűleg politikai megbízott is volt. Egyszer benyitott a 6-os stúdióba, ahol a bigband próbált. Kijött és azt mondta ott az egyik munkatársának, hogy „nem akarok több szaxofont látni”. Nemsokára át is szervezték a Magyar Rádió tánczenekarát.  De hát abban nemcsak ő volt benne, hanem Dobsa Sándor, sőt Bágya András is, bár utóbbi utólag valószínű restellte ezt.

Én a Jazz világa című műsorban dolgoztam. Egyórás volt, amiből 10-15 percet adott nekem Kiss Imre. Akkor kezdőként egyébként még nem volt annyira erőszakos és lekezelő, mint amilyenné később vált. De néha azért meglepő dolgokat is mondott. Meg nagyon indulatos is volt. Mindenesetre nekem különösebb konfliktusom nem volt vele az alatt az öt év alatt, amíg együtt dolgoztunk. Bár láttam nem egy meglepő dolgot. Például Gonda Jánossal.

Csak egy sztorit röviden. Gondának volt egy sorozata, ezen az egy órán belül 5-10 perc. Műszótár volt talán a címe, zenei alapfogalmakról, amiket példákkal kellett illusztrálni. Akkor még működött a Qualiton együttese, és mikor Gonda mondott egy zenei műszót – például rubato –, utána röviden a Qualiton illusztrálta. Kétszer vagy háromszor ismétlődött ez meg, rövid szöveg, rövid zene. És akkor Kiss Imre – az összes műszaki, technikai ember előtt, meg aki várakozott a sorára – elkezdett teljesen artikulátlan hangon ordítani, hogy „te összetévesztesz minket a Magyar Hirdetővel”. Ezen Gonda nagyon megütközött.

Milyen típusú műsorokat csináltál?

Kizárólag magyar jazztörténetet. Annyi önállóságom volt, hogy bátran mondhattam, hogy Buttola Ede vagy Martiny Lajos vagy Beamter Jenő. Minden új volt. Ezen kívül írtam fesztivál-beszámolókat egy rádiós újságba, egy kis zöld borítójú ingyenes kiadvány volt, a címe: A Rádió Zenei Híradója. A nevek kiválasztásába nem szóltak bele.

Akkor sem, hogyha valaki időközben disszidált?

Nem, abba sem szóltak. De nem is nagyon volt ilyen. Hisz a cél az volt, hogy a jazztörténet kevéssé ismert, már nem divatos embereit mutassam be. Régi embereket. Tehát mondhattam azt, hogy Len Hughes, aki akkor közelmúlt volt, egy angol trombitás, aki itt ragadt és nagyon kalandos története volt. A zenét is nekem kellett vinni, a szöveget én írtam és én is olvastam fel. Az első párnál belenézett Kiss Imre, az elsőnél még bele is javított. De onnantól nem szólt bele.

Vélhetően azért, mert nem értett hozzá. Bevallottan nem is szerette a jazzt. Mint néha hangoztatta, pártfeladatként vállalta el a műfaj képviseletét.

Mi úgy tudtuk meg, hogy nem ért hozzá, hogy egyszer kérdezte tőlem, mi az a Django? Azt hittem, Django Reinhardtról kérdez, de kiderült, hogy valaki a Django című szerzeményt játszotta. Akkor láttam, hogy itt akadnak hiányosságok. Másik eset, hogy eleinte klarinétosokat hozott a Benkó Dixieland vendégeként. Nekem az volt az érzésem, hogy kicsit Benkó ingerlésére teszi ezt. Albert Nicolas, George Probert, Fatty George. Benkó pedig úgy állt ki velük játszani vagy négyezni, váltogatni egymást, hogy láthatóan nem érezte a helyzet fonákságát. Aztán kiderült, Kiss Imre azért hívta ezeket az előadókat, mert épp a szomszédban, vagy közelben turnéztak. Aztán egyszer azt mesélni nekem Kiss Imre, hogy meghívta Coleman Hawkinst Benkó vendégének. Ami engem meglepett, hisz a túlvilágról ritkán járnak vissza. Erre rám nézett, és azt mondja: „de hát nemrég beszéltem vele”. Mondom, „az lehetetlen, valaki másra gondolsz”. Mire kicsit elgondolkodott, majd kibökte, „ja, igen, Bill Coleman volt az”.

A Jazz világa című műsorban amúgy olyan emberek szerepeltek akkor, mint Korda Ágnes, Benedikty Béla, Gonda János, talán Kaán Judit és Petrányi Judit is, aki most a MÜPA hangja. Amikor bemész egy koncertre ő mondja, hogy „tessék szíves lenni kikapcsolni a mobiltelefonjaikat”. Ugyanez a hang konferált Acker Bilktől, Duke Ellingtonig az Erkel színházban mindenkit. A rádióműsorok akkor nem voltak rosszak és még fizettek is, relatíve elfogadható pénzt.

A nagylemezeket ti vittétek be?

Mindig. Hát ott nem igazán volt, hanem olyanokat csináltak, hogy valamit fizettek azért, hogyha ők átveszik. De az is olyan bonyolult volt, hogy a portán kellett leadni és akkor az ember nem tudta biztosan, hogy visszakerül-e. Akkor már gyűjtöttem a magánfelvételeket, voltak például olyan lemezeim, Zágon Ivántól meg más zenészektől, akik úgy vágatták lemezekre a rádiós szereplésüket, hogy rajta volt néha a hírek vége, esetleg a bemondó hangja. Az archív műsorokat készítő Sebestyén János szempontjából ez utóbbiak voltak érdekesek. Hallotta, hogy vannak ilyenek nálam, kérte átjátszásra.

Ez havi műsor volt egyébként?

Igen, egy órás, ezen belül nekem 10-15 perc jutott. Ezért 1967-ben fizettek 300 forintot, plusz – fél gázsiért – kéthetente megismételték. Úgyhogy volt, aki ezért engem irigyelt is. Nem is tudom, hogy hogyan lett ennek vége. Egy csomó embert elmozdítottak. Szakmailag nem volt szerintem rossz a műsor, csak a koncepció nem volt világos. Nem az aktualitásról szól – jó, egy-egy Erkel színházbeli koncert azért szóba került –, hanem, valószínűleg azért ment benne Artie Shaw vagy Benny Goodman, mert valaki olyan lemezt tudott épp szerezni. Máig úgy vélem, más koncepciója nem volt. Aztán 1971-ben számomra ez megszűnt.

Simon Géza Gábor mikor volt a rádióban?

Nagy valószínűséggel előttem, sőt egészen biztos, mert a szocialista lemezeket korábban mutatta be. Aztán az első 4-5 magyar jazztörténetet is együtt csináltuk. Viszont arra is emlékszem, hogy Pál Sándort én vittem be, mert akkor fedeztük fel Székely Aladárt, mint ragtime zongoristát, aki ennek az egésznek az őse, meg a királya. De ne gondolj hatalmas kutatómunkára. Mivel a lemezek mellett kottákat is gyűjtöttem, a zenei antikváriumban megvettem az egyik korai Rózsavölgyi Újévi Táncalbumot. Az összes zeneműkiadónak voltak táncdal-albumai, mindegyikben el volt rejtve egy-két magyar nóta, táncsláger és szalondarab között igényesebb zene is. Egyszerű kották voltak, úgyhogy egy kezdő is viszonylag könnyen meg tudott vele birkózni.

Melódia volt leírva és az akkordok fölé rakva?

Nem, ezek kétkezes kották voltak. Ebben a korai Rózsavölgyi albumban találtam rá Székely Aladárra. Székely nevét soha az életben nem hallottam addig. Hazahoztam, eljátszottam, egy szerzeménye volt benne, úgy emlékszem, a Panama kalap. Pál Sanyi, aki hivatásos zongorista volt, bejött a rádióba és eljátszotta. Akkor volt néhány rettentő goromba perc, mert magával hozta a Zöldfa étteremben vele játszó nagyon ügyes fiatal dobost. Mire Kiss Imre azt ordította neki, hogy „az én engedélyem nélkül hogy merészelsz te ide bárkit behívni?”. Tehát nem az volt a problémája, hogy a ragtime az egy szólózongora műfaj, amit sosem kísértek dobbal, csak a pesti presszókban esetleg. Hanem az, hogy az ő engedélye nélkül. Pedig nem kért volna érte pénzt. Eltelt utána jó pár év, talán 1988, 1989 lehetett, volt valami átszervezés a rádióban, s mintha akkor Göczey Zsuzsa  lett volna a jazz gazdája. Azon spekuláltak, hogy valakit kellene találni, aki ezt főállásban, hivatásosként csinálja. De akkor már nem akartam. Olyan volt az állásom, amit nagyon szerettem, minden tekintetben, anyagiakban is megfelelt.
Akkor kezdődött a második rádiós korszakom, ami talán majdnem húsz évig tartott. De közben nagyon hamar, talán már 1993-ban Maloschik Róbert lett a jazzadások szerkesztője.

Kiss Imrével már nem is találkoztál?

Kiss Imrével a második időszak alatt sosem találkoztam. Lehet, hogy ott volt még a rádióban, de nem dolgoztunk már együtt.

Vélhetően azért, mert ő időközben feljebb emelkedett. A Petőfi adó vezetőjeként 1994 márciusában ő vezényelte le a kirúgásokat, amikor 129 munkatárstól váltak meg, köztük Göczey Zsuzsától is. Majd az országgyűlési választások eredményeként visszajöttek a szocialisták, ősszel a rádióban is megtörtént egyfajta visszarendeződés, Kiss Imrét pedig kirúgták. Azzal teljesen el is tűnt a zenei életből.

Azért nem teljesen, szervezőként szerepelt, de mindig háttérben. Én kétszer is találkoztam vele. Először Pege, másodszor Jávori temetésén.  Regényt kellene írni a két temetésről. Hogy micsoda beszédek hangzottak ott el. Pege temetésén például Benkó Sándor tartotta az egyik búcsú beszédet. Utána Kállai Kiss Ernő következett, beszédének lényege az volt, hogy Pege nemcsak nagy művész volt, hanem rendes ember is, őt (Kállait) egyszer kocsival hazavitte az akkori Gorkij fasori zenész szakszervezetből. Miközben baráti vagy érdekcsoportok külön-külön álltak és hallgattak. Rengetegen voltak. Egyetlen magányos ember volt: Kiss Imre. Nem lehetett tudni, hogy oda akar-e menni valakihez vagy még nem szánta rá magát? Köszön vagy nem köszön? Ki köszön előre? Nekem ez majdhogynem drámai jelenetnek tűnt.

Kísértetiesen hasonlított az előbbiekhez Jávori Vilmos temetése. A tömeg legalább ugyanakkora volt, mint Pegénél és az egyik fa alatt állt ismét egyedül és elhagyatottan Kiss Imre. Szomorú volt látni ezt a magányosságot. Pedig régen micsoda hatalma volt. Például, hogy „visszaadassam az útleveledet?”.

Igen, Lakatos Tónit is többször megmentette így. Ő a nyolcvanas években gyakorta kint maradt engedély nélkül Németországban, aztán végül mindig hazajött. S állítólag mindig Kiss Imre intézte el, hogy ne legyen neki ebből problémája.

Érdemes lenne picit a hangfelvételekről is beszélni. Tóninak a Németországban megjelent lemeze  voltaképpen a Magyar Rádióban készült. Aztán eltűnt a felvétel. Kint pedig megjelent. De volt néhány másik is.

Például Ella Fitzgerald 1970-es itteni koncertje, amely 1999-ben Ella in Budapest címmel a Pablo Recordsnál látott napvilágot.

Igen, s ha meghallgatod az Ella in Budapestet, azon az előbb említett Petrányi Judit hangja egy pillanatra meg is szólal. Ez amúgy Fitzgerald második magyarországi látogatása volt. S képzelt, nekem van egy harmadik Ella-koncertről is plakátom! Ugyan nem emlékeztem rá, de azt hittem, valami miatt nem voltam ott. Aztán kiderült, hogy nem: a plakát megjelent, a koncert elmaradt.

A rádiós munkára visszatérve elmondhatom, hogy ez alatt a huszonkét év alatt, amit a rádióban (másodjára) töltöttem, a nagyon sokat kritizált Maloschiknál  koncepciózusabb, felkészültebb, ötlettelibb és szorgalmasabb szerkesztővel soha nem találkoztam.

Jazz területen?

Jazz területen. Emellett van egy sajátosan érdes modora, amivel nemcsak sok ellendrukkert szerzett, hanem ami valószínűleg az egész karrierjét hátrányosan befolyásolta. Annyi ötlettel és annyi energiával, amennyivel ő ezt a dolgot csinálta, soha nem bírt talán senki. Tehát nem is lehet összehasonlítani a műsorainak szellemét Kiss Imréével. Maloschik a jazztörténetet is úgy ismeri, mint kevesen. Lexikálisan sokkal többet tud, mint az összes ismerősöm. Talán Friedrich Károlyt kivéve.

Maloschik saját ízlését teljesen háttérbe tudta szorítani a szerkesztői munkájában. Ugyanezt az egyéni rokon- vagy ellenszenvet ki tudta kapcsolni a zenészek személyével kapcsolatosan is. Tehát tudom, hogy néhány embert nem szívlelt, mégis behívta a Márvány-terembe és felléptette, esetleg felvételeket is készített vele.

Tanúja voltam, hogy a Márványteremben micsoda harcok folytak és mennyi akadály volt, hogy ott egyáltalán legyenek nyilvános jazzkoncertek. Láttam azt, hogy klasszikus zenei versenyeken – ahol nemegyszer kötelezték a zeneakadémistákat, hogy jelentkezzenek – tíz-tizenkét néző volt. Maloschik koncertjeinél a Márványterem hátsó ajtaját ki kellett nyitni és ott a vécé felé még vagy húsz pótszéket elhelyezni. Ezért aztán haragudott rá mindenki, akivel szervezési dologban ütközött. A végén már olyanokat csinált fricskaként – azt hiszem, Alföldi Borus István volt a főnöke abban az időben –, hogy azt mondta: „most mondjam meg nektek, vagy később, hogy negyven pótszék, az kevés lesz?”. És még nem lehetett tudni, hogy ki fog játszani. Ezt belülről nézni nagyon tanulságos volt.

Az igazi szenzációk pedig a könyvedben, általad is említett hangszeres jazzversenyek voltak. Azt soha senki nem csinálta. Kiss Imre ugyan szervezett versenyeket – emlékeim szerint kétszer –, de azok kombó versenyek voltak.
1963-ban a Magyar Rádióban megszüntették a big bandet, lett belőle Stúdió 11. Az első időben igen jó jazzt játszottak. A tizenegy emberből majdnem mindenki jól improvizált. Az új formáció is sok vitát provokált, de sokaknak tetszett. Vissza lehetne keresni a Muzsikában és a Magyar Nemzetben Pernye  rendszeres rovatát, ebben a Stúdió 11 jazz tevékenységéről írt és nagyon jókat. Ezt a zenekart a Such-féle  átszervezésnél állandóan ki akarták rúgni. Mondván, nem kell ez nekünk, rosszak is, unalmasak is. Ami nem igaz, mert nekik a stúdióigényeknek kellett megfelelniük. Kísértek operettet, rossz és igényes tánczenéket, de nem azért, mert azt szerették, hanem azért, mert ezt kívánták tőlük.

Kondornál  néhányszor Maloschik mentette meg a zenekart. Persze nem biztos, hogy jót tett nekik, mert jött a Promenád vasárnap délelőtti vagy dél körüli sorozata, ez ment néhány évig cserében, hogy megmaradjanak. Oda olyan vendégelőadókat is meghívtak, akikkel nem egyszer kár volt felvételt csinálni. A környező országokban azért nem mindenütt pusztították ki a rádiózenekarokat. Tavaly decemberben például a big band fesztivál lecsupaszított, kicsinyített változatán a Fővárosi Művelődési Házban a Ljubljanai Rádió Big Bandje játszott. Ültünk és hallgattuk tátott szájjal. Hogyha nem mondják, akkor azt hiszed, amerikaiak. Utána beszéltünk az egyik taggal, aki magyar és azt mondta, hogy a zenekar háromnegyede a Berklee-n végzett, és azért vannak itt, mert a rádió működteti a saját zenekarát. Tehát azért nem szűnt meg mindenütt. Visszatérve a rádiós jazz tehetségkutató versenyekre, szerintem kivétel nélkül mindegyik magas színvonalat jelentett. A mai élvonalban vagy a feltörekvő fiatalok között rengetegen vannak, akik ott tűntek fel. Például Oláh Tzumó Árpád, Szabó Dani, Bolla Gábor, Korb Attila, de sorolhatnám sokáig. Maloschik abban is ügyes volt, hogy remek kísérő formációkat válogatott össze és kényszerített együttdolgozni. Tzumónak így volt triója, aztán Csekének  is, de az akkor hazatérő Barcza Horváthot  is ő karolta fel (bár ő nyilván magától is sokra vitte volna).

Ami még nagyon érdekes, hogy a Klasszikus és jazz című sorozatot is kiagyalta. Elérte a kis Szakcsit,  aki valahol Svájcban járt akkor konzervatóriumba, és azt mondta, hogy ebben a sorozatban a Holdfény szonátát is játssza el. A kis Szakcsi meg azt mondta, hogy jó. És nem lett botrány, hanem a Holdfény szonáta megszólalt. Pedig Maloschik sokszor nagyot kockáztatott, hiszen ezek élő közvetítések voltak. A Klasszikus és jazz-sorozatban egyébként a zenekarom, az Orient Dixieland Jazz Band is játszott. Az első félidőben reneszánsz kamarazenét játszottunk, négy fúvós szólamra toronyzenéket és három kortárs magyar darabot.

Maloschiknak még abban is szerencséje volt, hogy talált egy olyan embert, aki nagyon jól konferált: Neltz Jánost. Aki megcsinálta azt, hogy ezeket az átmeneteket úgy konferálta – tehát a reneszánsz zenétől a Hidas Frigyesig –, hogy tátottam a számat, Rutinos is volt, zenei ismeretei is voltak. Aztán amikor Neltz elment, utódjaként Maloschik Pocsai Krisztinát fedezte fel, énekesnőként is, továbbá azt is, hogy nagyon szépen beszélt és kiváló volt az angol kiejtése. Az első héttől kezdve, amikor megszólalt, minden adó csábította és több pénzt ígért neki. De ő jól érezte magát és maradt.

Ezek a műsorok ma is megvannak?

Alap dolog, hogy a Magyar Rádió nem őrzi meg a régi műsorokat. Csomó interjút csináltam, nem tudom, hogy pontosan mennyit, mert néha felvettem magamnak, néha nem. Gondoltam, ha szükség lesz majd rá, kikérem az archívumból. Aztán Dezső Csaba elkezdte mondani, majd többen is biztattak, hogy miért nem állítok össze ezekből az interjúkból egy, esetleg több könyvet. Mindig mondtam, hogy jó, jó, gondolkodom rajta. Aztán kiderült, hogy nincs meg mindegyik. Nekem sok megvan, de azt sem tudom, hogy összesen mennyi volt. Százötvennél valószínűleg jóval több. Az alanyok fele meghalt már, és van köztük sok híres ember.
Kőrösi János, Fogarasi, Garai vagy Hardy Tamás.  Utóbbi vezető énekes volt, nagyon jó énekes és szinte semmit nem tudnak róla.

Merthogy még a hatvanas évek közepén disszidált.

Igen. Ő például a lengyel Wíchary dixieland zenekar tagja is volt hat éven keresztül. Játszott Garai Attilával a törökországi Izmírben, még a hatvanas években és Mussolini fiával, aki jazz-zongorista lett. Tudott tubázni, Holéczyel és Herrerrel nagybőgősként játszott és mivel lapról tudott énekelni, Holéczy a vokálban is állandóan foglalkoztatta. A beszélgetős rádióműsoraim (A magyar jazz archívuma) eleinte félórások voltak, de egyszer csak szóltak, hogy mostantól lehet egyórás is. Nagyon szerettem csinálni, nagyon kíváncsi voltam ezekre az emberekre. Alaposan felkészültem és akivel beszélsz, az szereti, ha valamit tudsz róla. Ami a legnagyobb nehézséget okozta, hogy ebben a műsorban csak az a muzsikus jöhetett számításba, akiről valamilyen hanganyag van. A rádió csak friss felvételekkel rendelkezett, tehát az úttörőket a saját gyűjteményemből választva illusztráltam. Ha volt ilyen. Mégis elkészültek a műsorok. Példaként felsorolok néhány nevet: Beamter Jenő, Fáy András, Fóthy János, Holéczy Ákos, Káldor Péter, Ruttka Ferenc, Stark Tibor, Deák Tamás, Zágon Iván, Herrer Pál, Zsolnai Vilmos, Balassa P. Tamás, Bányay Lajos, Kelemen Endre, dr. Máday László, Mészáros „Kutya” Sándor, Radics Gábor, Selényi Dezső, Szalay Gábor, Lakatos Vilmos, Németh János, Zorándy Zoltán, Rosenberg Tamás, Tihanyi Péter, Les Czimber.

A régi, többségében magánfelvételek válogatása közben ismertem fel, hogy rengeteg olyan muzsikus van, aki rendszeresen szerepelt a Magyar Rádióban és egyetlen perc hangfelvétel sincs róla. Vagy harminc-negyven évvel ezelőtti lemezen játszott utoljára. Ezért indult a Trezor sorozat, amelyben ezekkel a muzsikusokkal felvételeket készítettünk, hogy legalább nyoma maradjon a játékuknak. Nem kellett könyörögni, az ötletet azonnal támogatták, csak az anyagiak voltak egészen szerények. Itt nemcsak zenei rendező voltam, hanem a résztvevő muzsikusokat is én választottam ki. Néhány név közülük: Szabó Sülthal Sándor, Fóthy János, Taligás Tibor, Szele Tibor, Máday László, Molnár Lajos, Jákó Balázs, Ungár István, Gregorits János, Tabányi Mihály, Fogarasi János, Martonosi György, Buvári Tibor, Káldor Péter, Schmidt Péter, Bordács Zoltán, Vajda Sándor, Hardi Tamás, Wachner Róbert, Csonka Emil, Borissza Géza.

Végére hagytam a Magyar jazz ABC-t. Ebben a műsorban mindenkit bemutattam betűrendben. Se stílus, se tanulmányok nem számítottak, és ebből csodák jöttek ki szerintem. Ez 2003 decemberében indult és 2007 májusában ért véget, 123 adást ért meg és a H betűig jutottunk. Lehet, hogy egy-két adás még elkészült, és akkor jött egy újabb átszervezés. A rádiós versenyeken zsűritag is voltam. Ez nemcsak megtiszteltetést, hanem a legtöbb esetben nagy élményt is jelentett. Ezekben a zsűrikben ott ült például Pat Metheny vagy John Patitucci. Kevesen tudják, hogy Al Jarreau felfedezője egy magyar zongorista, Czimber László, alias Les Czimber. Tarzan volt a beceneve, disszidens magyar, aki Minnesotában él. Ő is itt volt Al Jarreau-val Budapesten.

Beszéljünk még picit a Magyar Jazz Szövetségről is, amelynek egyrészt alapítója voltál, másrészt 1998-ig alelnöke.

Valóban alapító tag voltam és a többi taggal együtt, nagyon lelkes. Amikor elnökségi tag lettem (akkor még vezetőségnek hívták), majd alelnök, akkor persze sokkal jobban beleláttam a tényleges munkába. Belülről láttam, hogy működik. Kezdetben a szövetség sokkal több taggal rendelkezett és fokozatosan vesztette el a varázsát és a tagjait. Anyagiakban mindig rosszul álltunk, pedig sokunk szeme előtt lebegett a lengyel szövetség, korlátlannak tűnő anyagiakkal, komoly lemezkiadási apparátussal, irigylésre méltó koncertélettel. A szövetség pedig nyitott volt azok a muzsikusok és jazzbarátok felé is, akik nem lettek tagok. A Szabó Gábor-díj erre jó példa. Sokszor kapták szövetségen kívüli muzsikusok. Köztük olyanok is, akik hangsúlyozottan rossz véleménnyel voltak a kitüntetés átadójáról.

Nem értek egyet viszont azzal, hogy jó kezdeményezés volt a Magyar Jazzművészek Társaságának  megalakulása. Semmiképpen sem lehet megoldás, hogy külön ellenérdekeltségű csoportok alakuljanak. Ezek egyébként azóta léteznek, mióta én egyáltalán jazzel foglalkozom. A mai szövetség keresi a helyét. Számtalan dologgal próbálkozik, tagbővítéssel, zenészek és jazzbarátok bevonásával, vidéki koncertekkel, táborokkal, magyarlakta területek látogatásával és még sok egyébbel. Talán most jönnek az eredmények.

(Az interjú a Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült)

 

* * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

 

 

 

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016