Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos (teljes)

A beszélgetés időpontja: 2015. április 8., Leányfalu
Szerkesztett, tömörített, kiegészített változat.

A Zeneakadémián 1951-ben karnagyként végzett Bolba Lajos (1931, Késmárk) 1959-ben került a Magyar Rádióhoz, ahol hamarosan a Könnyűzenei Osztály vezetője lett. A könnyűzenei felvételek készítése éppúgy hozzá tartozott, mint a könnyűzenei műsorszerkesztők vezetése. Ezáltal a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években erősen meghatározta az intézmény zenei arculatát. A könnyűzenei műsorok kísérésére megalapította a Harmonia Vokált, amelynek többek között – fiatalon – Dobos Attila, Aldobolyi Nagy György, Victor Máté, Wolf Péter és Antal Mátyás is tagja volt. 1986-ban az ő kezdeményezésére jött létre az eMeRTon-díj.

1991-es nyugdíjazása után előbb a Magyar Televízió szórakoztató zenei részlegét vezette, később a Kongresszusi Központ igazgatója, majd a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola igazgatója volt. Nyolcvannégy évesen változatlanul aktív: az elmúlt években a leányfalui Faluházban vannak rendszeresen bemutatói, a legújabbnak – Zorba – épp a beszélgetés idején (2015 áprilisa) zajlottak a próbái.

Milyen kulturális, zenei környezetből érkeztél, milyen zenei hatások értek gyerekkorodban?

Az apám szakács volt és az 1920-as években nem tudott elhelyezkedni, elment a Tátrába és ott talált állást. Anyám anarcsi  volt, és ugyanúgy odakergette a munkanélküliség. Ott találkoztak, ott születtünk mind a négyen. Van egy nővérem és egy bátyám, az öcsém sajnos már meghalt.

Ők mivel foglalkoznak?

A nővérem, Bolba Matild hegedűművész, a bátyám, Bolba Henrik festőművész, mostanában volt kiállítása. Hugó pedig 1956-ban kiment Amerikába. Muszáj volt elhagynia az országot, mert megjelent egy tankon gépfegyverrel. November elején disszidált.

Mivel foglalkozott utána?

Fa-mintakészítő volt.

Voltaképpen tehát mindenki művész lett a családban.

Apám nem csak szakács volt, hanem hegedült is. Szerette volna, ha gyerekek is tanulnak valamit.

Édesapád már Trianon után, a húszas években ment Késmárkra?

Igen, ott éltünk, ott jártam iskolába. Először német elemibe, aztán elköltöztünk Késmárkról a Tátrába és ott nem volt más, csak cseh iskola – akkor még Csehszlovákia volt – így beírattak megint elsőbe, mert egy szót sem tudtam csehül. Elvégeztem tehát másodszor is az első elemit. Akkor jött a váltás, ugye, a cseheket kiüldözték, létrejött Szlovákia. Másodikba szlovák iskolába jártam. Majd visszaköltöztünk Késmárkra. S hogy ne veszítsem el az évet, a szüleim beírattak negyedikbe megint németbe. Úgyhogy nekem a harmadik osztályról nincs bizonyítványom. Ötödikben németbe jártam, de oly mértékű lett a magyarüldözés, hogy kimentem az utcára és meglőttek. Itt a golyó most is, látható.

Mármint a nyoma.

Nem, benne van a golyó. Itt van, fogd meg nyugodtan.

Tényleg.

Ott a sörét, betokosodott, akkor nem vettük ki. Na, elég az hozzá, hogy magyar iskolába akartam járni, így a szüleim elküldtek Pozsonyba internátusba. Ott magyar iskolában jártam első polgáriba és akkor jött egy gölnicbányai  barátom, aki szintén ott volt az internátusban. „Te, nekem a szüleim azt mondták, menjek gimnáziumba. Most van éppen a különbözeti vizsga. Nem akarsz elkísérni?", kérdezte. Hát elkísértem. Álltunk a folyóson, jött a pedellus és lökdöste be az embereket. Engem is belökött. Engem felvettek, a barátomat nem, pedig nem is akartam gimnáziumba menni. Azt sem tudtam, mi az. Aztán jött az 1944-es első pozsonyi légitámadás, amikor kibombáztak bennünket.

Ennek részleteit még azelőtt mondtad el, hogy bekapcsoltam a diktafont. Légy szíves meséld el újra.

Kimentünk a Vaskutacskához kirándulni, fél szelet kenyérrel meg egy vöröshagymával, és közben jött az első légiriadó. Elsötétült az ég, elkezdték bombázni a várost. Ez volt Pozsony első bombázása. Bombázták amúgy Bécset is. Néztük fentről, hogy itt villan fel, ott villan fel a tűz. Este hazamentünk. És nem volt internátusunk. Merthogy bombatalálat érte. Akkor áthelyeztek minket éjszakára egy másik magyar internátusba. De hát így megmenekült 400 magyar diák. Másnap mindenkit hazaküldtek. Felkerültem a Tátrába, apám ott volt séf a Palace-ban.

„Valamit csinálni kell, édes fiam, mondta, apám, gyere ide liftesnek”. Úgyhogy 1944-ben elmentem a Palace-ba liftesnek. Ott sok mindenkivel találkoztam. Például Lónyay gróffal, aki nagyon smucig volt – mi csak a borravalóból éltünk, de ő soha nem adott. Viszont volt egy művésznő, Mezey Mária,  akit sok mindenre megtanítottam. Vittem síelni, ródlizni. Ami kellett neki, azt mind beszereztem. Nagyon aranyos volt.

Aztán, amikor átjöttem 1945-ben, beiratkoztam a Berzsenyi Dániel gimnáziumba.

Egyedül jöttél át, vagy a családdal?

A család nem jött. Apámat 1944-ben az oroszok elvitték. Ahogy az összes magyar férfit.

Malenkij robotra?

Nem. A szlovákok azt mondták, hogy az összes magyar fasiszta, ezért összefogták a férfiakat. Az egész férfi rokonságomat elvitték. Csak apám jött vissza.

Hová vitték őket?

A Kaukázusba, ólombányába. De szerencséje volt, mert szakácsként sokszor főzhetett, ezért élte túl.

Mikor jött haza?

Azt majd elmesélem. Elég az hozzá, hogy átjöttem Királyhelmecnél – ahonnan 10 kilométerre van a határ – éppen nem nézett oda a határőr, szépen átjöttem a folyón. Miután a Szemere utcában laktam, a legközelebbi iskola a Markó utcai gimnázium volt. Valamikor apám is oda járt. Nagyon jó volt, nagyon jó tanárokkal, akik ismerték a történetemet. Többek között tejet árultam az iskolában, megkaptam, mint kereseti lehetőséget. Kaptam egy pedellusi szobácskát, ahol a söprűket tartották. Minden nap adtak 25 liter tejet és a szünetekben árultam. Aztán kijártam a Teleki térre, ott felvásároltam a rossz órákat, hazajöttem, megbütyköltem, megjavítottam őket, másnap pedig vittem vissza eladni. Szóval oda jártam iskolába, nagyon jól éreztem magam. Az énektanárom, akit Tury Peregrinnek hívtak, a Zeneakadémia oboa tanszakának volt a vezetője. 1947-ben csökkentették az énekórák számát, úgyhogy a két énektanár közül az egyiket el kellett küldeni. Mivel Peregrinnek volt másik állása, őt küldték el. Ő vezette akkor a Berzsenyi gimnáziumnak és a Kossuth Zsuzsa lányiskolának az összesített kórusát. Azt mondta, „Lajos, neked van itt a legjobb füled. Itt ez a kórus, ezentúl te vezeted. És bejársz hozzám a Zeneakadémiára.” Így lettem ott oboista-növendék.

Ez hányban történt?

1947-ben. Két iskolát végeztem, vezettem a kórust és a kórussal nagyon sok sikert arattunk. A kórus révén az V. kerületben nagyon népszerű ember lettem. 1951-ben végeztem a Zeneakadémián. Akkor már az Erzsébet téren laktam, pontosabban a József Attila utcában, de az Erzsébet térre nézett a lakás. A Zeneakadémia elvégzése után éjszaka megállt egy teherautó a ház előtt, felpakoltak és kitelepítettek Kálkápolnára. Gondolom, kellett az ávósoknak a lakás. Délelőtt már Kálkápolnán voltunk, az ávósok összeszedték a fiatalokat, beosztották őket a cséplőgéphez. Úgyhogy reggel 3-tól este 9-ig egy félórás ebédszünettel csépeltünk Kálon, Kápolnán, Kompolton. Életem legrondább melója volt. A törek beette magát a bőrünk alá. Vetésforgóban dolgoztunk, úgyhogy egyik nap szalmáztunk, másik nap törekeztünk, harmadnap zsákoltunk, negyedik nap etettük a gépet. Szóval szépen be volt osztva.

Egyszer majdnem otthagytam a fogamat. Tyúklétrán kellett felvinni a padlásra az 50 kilós zsákokat, a felénél eltört az egyik fok és lezuhantam. Szerencsére a zsák nem rám esett. Ha rám esett volna, most nem beszélgetnénk.

Novemberben végül megjött a felmentésem, így hazajöhettem. Korábban annyira megdagadt a csuklóm, hogy kiírattam magam egy napra a helyi orvossal. Közben meg felszöktem Pestre az éjszakai vonattal. Bementem a főiskolára, akkor a csillagász Almár Ivánnak az anyja volt a tanulmányi osztály vezetője a Zeneakadémián, kértem, segítsenek. Nagy ívben tojtak rám. De aztán novemberben végre megkaptam a felmentést. S amint hazaértem, a szüleimnél várt a katonai behívó.

Ezek szerint időközben a szüleid is átjöttek Magyarországra?

Igen. Anyám és a testvéreim egy évvel később jöttek át, apám pedig 1948-ban jött haza a fogságból.

És ők nem a József Attila utcában laktak?

Nem, a Szent István parknál a Hollán Ernő utcában, ott kaptak egy lakást, azt adtam most el.

És te miért laktál a József Attila utcában?

Mert már önálló életet éltem.

Ott tartottunk, hogy szüleidnél várt a behívó.

Igen. Mondom, én nem megyek el katonának. Akkor inkább még tanulok. Beszaladtam a Pedagógiai Főiskolába, a Cukor utcába, ahol ismerős zenetanárok – Rezessy László, Rossa Emő, Faludi Béla – voltak. Kértem, vegyenek fel tanév közben. Rezessy volt a tanszékvezető. Persze felveszünk, de milyen szakra? Legyen ének-zene. Igen, de az a testneveléssel van párosítva. Én meg örök életemben fel voltam mentve tornából a billentyűzavaros, aritmiás szívem miatt. Akkor legyen szlovák a párosítás. Úgyhogy olyan diplomám van, ami senkinek nincsen: ének-zene és szlovák irodalom-nyelvszakos tanár vagyok.

Ezzel megúsztad a katonaságot?

Akkor meg. Aztán rádiós koromban behívtak, alhadnagyként egy hétig szolgáltam a Zalkában . Bejártam reggel 8-ra és 2-kor már visszamehettem a rádióba. Mindezt kocsival. Összesen egyszer szedtem szét puskát vagy pisztolyt, nem is tudom, melyik volt. Viszont egy hét után főhadnagyként szereltem le.

Mikortól dolgoztál amúgy a Magyar Rádióban?

1959-től. A Zeneakadémia elvégzése után elhelyeztek a szlovák tanítóképzőbe – a mai Margit Gimnázium épületében – szlovák irodalom és nyelvtanárnak. De hát a légkör sem volt jó, meg amúgy sem szerettem volna szlovák irodalmat és nyelvet tanítani. Egy hét után otthagytam. Közben voltam gyakorlati tanításon az Eötvös és a Dobó Katalin gimnáziumokban, a kettőből jött ki az óraszámom. Csupa nő között voltam, képzelheted. Az igazgató is nő volt, a gyerekek is, meg az összes pedagógus. Én meg az egyetlen fiatal férfi tanár. Amikor otthagytam a sulit, az V. kerületben az Erzsébet téri kultúrház vezetésére kértek fel. Alul U alakú épület, ami a háború előtt étterem volt, szabad térrel, felül pedig a Nemzeti Szalon. 1957-ben lebontották. Egészen addig dolgoztam ott, ahol a legszebb éveimet töltöttem.

Mint programszervező?

Igen. Germanus professzor és más hasonló hírességek jelentek meg ott. Volt irodalmi kör, ilyen kör, olyan kör, amolyan kör, filmvetítések, különböző előadások. Ott ismertem meg Zárayt, Vámosit,  mindenkit. Egyik alkalommal olvastam a szlovák újságban, hogy Frantisek Hadas hétszeres íjászbajnok. Mondom, nekünk még nincs ilyenünk Magyarországon. Pedig, ugye, „ments meg, Uram, a magyarok nyilaitól”.  Bementem hát a Csehszlovák Kultúrába – egyébként is tőlük hoztam ki mindig a bábfilmeket a gyerekeknek –, kértem őket, hogy szerezzék meg Hadas telefonszámát. Egy hét múlva megkaptam tőlük, felhívtam Prágában, kérdeztem, tanítaná-e íjászatra a magyar fiatalokat? Mondta, szívesen, de most nem tud jönni. A prágai sportszergyár vezérigazgatója volt. 1956. október elején felhívott, hogy most tudna jönni, mert eltört a lába és szabadságon van. Október 20-án megjelent nálam begipszelt lábbal és a feleségével. Akkor már a Zrínyi utcában laktam, mert kaptam a tanácstól társbérletként egy szobát, konyha- és fürdőszoba-használattal. Elhelyeztem őt oda. Aranyos ember volt. Ő tanította az Erzsébet téren a fiatalságot lőni. Az első versenyt meg is nyertem, de aztán megpattant egy ér, és soha többet nem bírtam a 30 kilós íjat felhúzni.

1956.október 23-ára megbeszéltük az Óbudai Sportszergyárral, hogy Hadas közreműködésével vezessék be az íjak gyártását. De még előzőleg felkerestük Helyi Gyulát, a sporthivatal akkori igazgatóját, hogy szeretnénk megalapítani a magyar íjászszövetséget. Meg is történt. Attól kezdve van sportíjászat Magyarországon. Amikor az Óbudai Sportszergyárból eljöttünk, kitört a forradalom. A kultúrház vezetőjeként az ablakon keresztül mértem ki az embereknek a vidékről felhozott élelmet. Még Hadas is segített benne. Jártuk a várost, mentünk a rádióhoz, a Parlamenthez, és az összes helyet végigjártuk. Hadast végül november 4-e után a külföldieket mentesítő hajó vitte haza.
Közben bevonultak az oroszok. Állok kenyérért a Gláznernél – a Szent István körút és a Hollán Ernő sarkán egy pékség –, mikor egyszer csak nagy hanggal jön egy csoport, kivágott zászlóval a Nyugati pályaudvar felől. Amikor láttam, hogy a túloldalon az oroszok elkezdik letekerni a négycsövű légelhárítót, beugrottam az egyik kapualjba. Eldördült az üteg, csomó ember ott pusztult. Megint megúsztam.

1959-hez hogyan jutunk el?

1957. november 7-én jöttek buldózerek, és ledózerolták az egész Erzsébet téri kultúrházat. Akkor elmentem a Szemere utcai iskolába éneket tanítani. Az akkori új Nemzeti Alaptanterv előírta az iskoláknak, hogy vezessék be a politechnikai oktatást. Az igazgatóm arra kért, hogy végezzem ezt a munkát is, mivel csupa idős ember volt a munkatársam. Kérésére elvállaltam, bár nem szívesen. Könyvkötészet, famunka, rézmunka, satöbbi. Amúgy mindig is bütykölős fajta voltam. Na, elkezdtem tanítani az ének mellett a politechnikát is a Szemere utcában. Illés Lajostól Polt Péterig sok mindenki odajárt. Mihály Andris gyerekei is.  Olyan jól ment a politechnika oktatás, hogy az országból 30 ember nézte minden órámat, mert az Oktatási Minisztérium odaszervezte őket.

Aztán egyszer csak megszólalt a telefon, engem kerestek a Magyar Rádióból. Ökrösné volt az, a személyzetis, kérte, menjek be hozzájuk. Mondom, épp gyakorlati oktatásom van, de kettőkor ott lehetek. Megtartottam 10-től a bemutató tanítást, megvolt a kiértékelés is. Jelen volt az oktatási osztály vezetője a minisztériumból. Óra végén odajött hozzám, és kérte, hogy menjek fel hozzá a minisztériumba megbeszélésre. Onnan meg majd átmehetek a rádióba.
Felmentem, kávé, sütemények, „Lajos azt szeretnénk, ha elvállalnád az országos instruktori állást a politechnikával kapcsolatban. Kétszeresen kiemelt tanári fizetésed lenne, 1740 forint.” Hezitáltam. Mire mondja: „Lajos, tudom, miért hívnak a rádióba. Fel akarnak venni téged 2000 forintért szerkesztőnek. De én adok neked 2100 forintot, csak vállald el ezt a politechnikai instruktori állást.” Hát mondom, engedjed meg, hogy bemenjek a rádióba és mindezt ők mondják el nekem.

Bementem, Ökrösné fogadott, szeretnék, ha odamennék dolgozni. Mondom, hát mit akarnak tőlem? Van két disszidens testvérem – időközben a nővérem is disszidált Svédországba –, ki voltam telepítve, mit csinálhatnék én egy politikai intézményben? De hát ők szeretnék, hogyha itt dolgoznék. Menjek fel Faludi Rezső főosztályvezető elvtárshoz, beszéljek vele. Rezsőt, a Fővárosi Népi Zenekar vezetőjét még régről ismertem. Mondta, jó helyem lesz ott. Fél évig lehallgatni kellene anyagokat, hogy megismerjem, mivel fogok dolgozni. Végül is persze, hogy ezt választottam és nem a politechnikát.

Mi volt a feladatod? Műsorokat készíteni?

Igen. De ahhoz ismerni kellett az anyagot.

Könnyűzenei műsorokat?

Igen. Nekem akkor semmi közöm nem volt a könnyűzenéhez, ezért is akarták azt, hogy először jól megismerjem az ottani anyagokat.

A könnyűzene abban az időben, gondolom, a hagyományos táncdalokat jelentette.

Igen. Mivel apám pesti volt, annak idején hozatta a húszas, harmincas évek lemezeit, amelyeket otthon rongyosra hallgattunk. Ismertem tehát azt a zenei világot, de nem foglalkoztam vele. Csak a klasszikus zenével. Közben ugyanis karnagyként végeztem a Zeneakadémián. Nem meséltem, de elkezdtem oboistaként, ám karnagynak végeztem.

Egy hét után ott akartam hagyni a rádiót. Mondom, Rudi, ne haragudj, nem tudom csinálni, ez nekem nem munka. Ha adsz műsort, akkor csinálom. És akkor elkezdtem szerkeszteni a húszas, harmincas évek slágereit. Mert azokat perfektül tudtam. Kabos Gyula dalait, például a Barcelonát. „Barcelonában áll egy kis ház és a sarkán van egy kis kávéház...” Ezeket mind tudtam. Olyan sikerem lett vele, hogy zsákszámra kaptam a leveleket. Na, erre Rudiék mondták, ez kell nekünk. Azzal megtettek a könnyűműfaj főnökének. Hozzám tartoztak a szerkesztők, hozzám tartozott a jazztől kezdve minden.

Volt akkor jazz a rádióban?

Persze. Pernye  már írta a jazztörténeteket, és borzasztóan nagy sikere volt.

Akkor is úgy nézett már ki, hogy a könnyűzenei osztályon belül voltak a szerkesztők és volt a  produkciós részleg?

Nem voltak még alosztályok. Egyben megkaptam az egészet. Ott volt Bágya, Gyulai, Balassa, Tamássy,  szóval a teljes szakma, akik az egész életüket ennek szentelték. Nagyon szabadkoztam először Faludinál, hogy hát ezek megesznek engem. De mondta, csak csináljam. Adott nekem 150 ezer forint keretet – ez akkor még jó pénz volt –, én pedig ezeket az embereket úgy elláttam munkával, hogy köpni-nyelni nem tudtak mellette. Zenét kellett írniuk, hangszerelniük, rendezniük, mellette nem értek rá semmire. Megvettem őket. Csatát nyertem. Úgyhogy végül mindegyikkel barátságba keveredtem. Gyulaival öthetes európai turnét csináltunk, Bágyának én voltam az esküvői tanúja, amikor Marit elvette. Szóval nagyon jó barátságba kerültem mindenkivel. Igen ám, de ez rengeteg munka volt. Hozzám tartozott tíz szerkesztő, a Stúdió 11, stb.

Akkor már Stúdió 11 volt?

Igen, nem sokkal azután, hogy megérkeztem, alakult át a korábbi rádiós big band Stúdió 11-é.  Zsoldos Imre és Dobsa Sándor közösen vezette, egészen Zsoldos haláláig. Miután éjjel-nappal dolgoztattam a 8-as stúdióban az embereket, a zenekar beosztása is hozzám tartozott. Oda senki más nem léphetett be, csak aki tőlem megkapta a stúdiót. Állam voltunk az államban. A 8-as mellett a 22-est és a 6-os stúdiót is sokszor igénybe vettem. Amolyan ötletgyár voltam. Ültem a Pagodában,  jöttek az írók, a színészek, folyt a munka. Nem volt öt szabad percem, az ebédet is csak úgy bekaptam.

Amikor ott végeztem, szaladtam át a színházba. Azt hiszem, 1962-ben történt, hogy behívott Fodor Imre, a József Attila Színház igazgatója. „Lajos, a Kaktusz virágát  csináljuk, kellene nekem oda a vokálod”. Mert közben megalakítottam a Harmónia Vokált. De hát ez olyan vokál volt, hogy akár 20 embert ki lehetett állítani. Abban Aldobolyitól  kezdve Dobos Attilán keresztül sokan szerepeltek.

Például Victor Máté és Wolf Péter.

Például. Vagy Antal Matyi az Operából.

Kicsit elkanyarodtunk a Harmónia Vokál kapcsán. Térjünk vissza a színházi vonalra.

Igen, József Attila Színház. Behívott Fodor Imre, mondja, kell neki a vokál. De ha már odaadom a vokált, egyben menjek a színházba karmesternek, zenei vezetőnek. Elvállaltam. Vittem a vokált. De még ezt megelőzőleg fél évvel Gyulai Gaál Jancsi állandóan jött hozzám, hogy itt van Emma néni, a jósnő, egy csoda, olyanokat jósol... Hagyjál engem! És mindig elzavartam. Egyszer aztán inkább legyintettem, jó, jöjjön Emma néni. Kijött a lakásomra, kért egy kis kávézaccot, kevergette-kevergette, és mindenféle hülyeséget mondott. Legalábbis akkor nekem annak tűnt. Viszont mondott olyat is, hogy „maga elkerül egy két keresztnevű helyre dolgozni”. Hát mondom, most jöttem a Magyar Rádióba, nem akarok innen elmenni, nagyon jól érzem magam. Eltelt egy fél év, és behívott Fodor. Két keresztnevű hely: József Attila Színház. Na, ezt meg is írtam versben. A rádió mellett végeztem a színházat is. De nagyon sok helyen dolgoztam.

Térjünk vissza a Magyar Rádióra. Egyrészt ez volt az elsődleges területed, másrészt ez az intézmény, amelynek zenei arculatát a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években oly mértékben meghatároztad.

A rádiós munka nagyon sokrétű volt. Kértem Faludit, válasszon le. Vagy ezt csinálom, vagy azt. Vagy a szerkesztőket vezetem, vagy az alkotást viszem. És akkor azt találták ki, hogy vigyem az alkotást, úgyis jóban vagyok a nagy kutyákkal. Akkor váltunk ketté.

Ki lett a szerkesztők vezetője?

Török Mari.

Ő a 70-es évek végén került oda.

Igen, ez akkoriban történt. Szóval addig-addig gyűrtem, győzködtem Faludit, hogy kettéosztotta az osztályt. Maradtam az alkotásnál, csináltam a szerzői, előadói esteket, Made in Hungary, Tessék választani!, mindenfélét kitaláltam. Jött – mert az is hozzám tartozott – az énekesjelöltek meghallgatása, a beérkező dalok elbírálása, ami megint többrétű volt. Hisz ezek a dalok először a Sanzon- és  Táncdalbizottsághoz kerültek. Ott politikai szempontból megszűrték őket. Bánki Laci a tévéből, mások a különböző zenei szervezetektől, tehát a Zeneműkiadó, a Hanglemezgyár, az Interkoncert, az ORI képviselőiből állt össze.

Ott inkább a szöveget nézték?

Inkább a szöveget, azt is inkább politikailag. Na, most utána átkerült az a töménytelen anyag hozzám.

Már amit ők lerostáltak.

Igen. De hát ez rengeteg volt, hetente jött be.

Ezek automatikus kerültek hozzád? Nem az volt, hogy akik a Sanzonbizottsághoz beadták, azoknak utána a Magyar Rádióhoz is be kellett adniuk?

De igen. Előbb oda kellett beadniuk, ott szignálták, hogy mehet és utána meg ide. Én meg összehoztam egy másik bizottságot.

Kik voltak benne?

Ez egy szakmai bizottság volt, amelyben Bágyától Dobsán át Balassáig szakemberek ültek. Meg egy-két zenei szerkesztő. És akkor ott kiválasztottuk azt, amennyit fel bírtunk venni.

Mi alapján válogattatok?

Először is, hogy épkézláb dalok legyenek. Néztük, hogy a szöveg mennyire passzolt a dalhoz. Mert ha szomorú szöveg volt, de közben vidám dal, akkor az nem passzolt. Ha volt ilyen – persze most leegyszerűsítem a problémát – akkor vagy az egyiket tartottuk meg vagy a másikat. Mondjuk új szöveget írattunk hozzá. Ha a melódiában oda nem illő fordulatok voltak, azokat kijavíttattuk. Szóval ilyenek.

A dalok, gondolom, kotta formájában érkeztek be.

Igen. Dobsa Sanyi minden alkalommal elzongorázta. Ott helyben elbírálták, hogy ez és az tetszett a legjobban. Ezeket megtartottuk, felvettük, ha kellett, még javíttattuk.

A hatvanas években a beat mennyire fért bele

A beat is ugyanúgy része volt. A Hanglemezgyár nagy stúdiójában, a Rottenbiller utcában  főként klasszikus zenét vettek fel. Nekik a beatkorszakban nem igazán volt a zenekarokra pénzügyi keretük. Nekem volt. A Hanglemezgyár örült, hogyha klasszikusra tellett. A beatből annyit vállalt fel, amit tudott. Öt-hat előadót, zenekart, azokkal készített felvételeket. Megegyeztünk, hogy a kisebb munkákat ők végzik, én meg felveszem azokat, ahol a Stúdió 11 kell, meg nagyzenekar, vonósokkal, vokállal. És ez is történt. De közben vettünk fel az Omegának és az Illésnek is ugyanúgy dalokat.

Azokat, amelyek elsősorban kislemezzel jelentek meg. Mondjuk az Illés első négyszámos kislemezét (EP-jét)? 

Nem csak azt. Nagyon sokat mi vettünk fel. A hatvanas években a Hanglemezgyár keveset tudott felvenni. De később a beatbandák rászoktak a Hanglemezgyárra, mert ott nem volt kontroll. Ott, amit beadtak, azt felvehették. Nálunk viszont az anyagnak át kellett mennie a korábban emlegetett szakmai bizottságon. Ha nem tetszett, nem vettük fel.

És utána, amikor már elfogadtátok, még mindig ment a csiszolgatás?

Hát, ha kellett, igen.

Tehát az előadók, zenekarok mellé zenei rendezők voltak beosztva. Kezdetben rengeteg idősebb, a beathez nem értő kolléga. De 1970-től például már Victor Matyi is. Egy idő után a beatzenekarok már direkt őt kérték. Hisz egyrészt ugyanolyan huszonéves hosszú hajú fickó volt, mint ők, másrészt zeneileg is nyitott az új áramlatokra.

Amiről beszélsz, az már főleg a hangszerelésekre vonatkozott. Ha a zenekarok a dalokban hibás akkordokat írtak a dallam alá, azt a zenei rendező hozta rendbe. De az elfogadás nem az ő feladatuk volt, hanem ezé a bizonyos bizottságé. Na, hát ez ment egy darabig, Made in Hungary, Tessék választani!. Ezek mind új dalok bemutatói voltak.

Egyszer megjelent nálam Bánki Laci, hogy ő is szeretne a tévében valami hasonlót, új dalok bemutatóját csinálni. Táncdalfesztivál lenne a címen. Jönnék-e segíteni? Mondom, persze, hogy jövök. Úgyis itt lesz a Magyar Rádióban a felvétel, hisz a tévéfelvételek mindig nálunk készültek. Hát persze, hogy segítek. Amúgy is enyém volt a zenekar.

Gondolom, ez a Stúdió 11 volt.

Nem csak. A Rádiózenekar, a nagyzenekar vonósai, a kibővített Stúdió 11, plusz a Harmónia Vokál. Megtörtént a válogatás, és 1966-ban megvolt az első Táncdalfesztivál. A 66-osból még nem készültek külön felvételek, hanem egyszerre vették fel a 6-os Stúdióban.

Tehát még nem soksávos technikával?

Nem és nem is külön-külön rögzítve. Később aztán a kiválasztott, a győztes dalokat már külön vették fel. Na, elég az hozzá, hogy megtörtént a fesztivál. Azt hiszem, az 1966-os az Erkel Színházban volt. Óriási siker. Jött a második, a harmadik, és akkor jöttek sorban a fesztiválok. Persze néha egy-két év szünettel, meg volt Interpop Fesztivál, Metronóm 77, szóval változtattuk a neveket. Attól függ, hogy honnan kaptuk a pénzt. Hol a koncertiroda adott rá pénzt, hol más.

A koncertiroda az ORI-t jelenti? 

Igen. Mindig ki kellett találni valami újabbat. Na, most ezek az emberek soha nem kaptak semmiféle elismerést, mert Aczélék  nem nagyon osztogattak kitüntetéseket a könnyűzenei műfajnak.

Most Bágya Andrásról, Gyulai Gaál Jánosról és a többiekről beszélsz?

Az egész szakma nem kapott elismerést. Soha. Ha belegondolsz, a mi dalainkra való szavazások voltak az első szabad választások Magyarországon. Ettől borzasztó pipák voltak ránk a politikusok. A sajtót szinte leállították, nehogy jót írjanak a fesztiválokról. Emlékszem, 1961-ben, megvan a plakátja, csináltam egy beat koncertet a Kisstadionban, ahol Benkóék, az Illések, Zoránék, tehát a Metro együttes és még sokan mások léptek fel.

Az tuti nem 1961. Inkább 1963 vagy 1964 lehetett. (Lentebb pontosan kiderül. – JBSz.)

Mindegy, itt van a dátum. Majd megmondom neked pontosan. Ez csak egy beatkoncert volt, amiért majdnem a fejemet vették. A koncert közben Illés  lefeküdt a földre hanyatt és úgy játszott a kütyüjén, meg hókuszpókuszok voltak. Utána kivonult az egész társaság, a Kisstadion egész közönsége, és fáklyás felvonulás lett belőle. Ezért majdnem a fejemet vették.

Volt még sok más, amiért majdnem a fejemet vették. Szárnyalok ide-oda az időben. Ez egy jegy a Kossuth moziba. Édesapám aznap jött haza. Vettem egy mozijegyet, a Kossuth moziban meg akartam nézni egy filmet.

Itt a dátum rajta: 1948. július 18.

Anyámmal kijártunk a hadifogoly vonatokhoz, szinte naponta. Ezen a napon is ott voltunk. Azért tettem el a jegyet, mert ezen a napon jelent meg az apám.

Itt pedig annak a fesztiválnak a plakátja, amiről az imént beszéltél. Eszerint a Sportcsarnokban történt, 1963. május 8-án.

Na, látod.

Felolvasom a diktafonnak, hogy meglegyen, kik léptek fel: Ifjúsági Jazz Kvintett, Illés, Metro, Fejes tánczenekar, Benkó Dixieland Band, Sankó együttes, Fraknói tánczenekar, Scampolo együttes, Médium együttes és Csáki együttes. A dátum még egyszer: 1963. május 8.

Kaptam később még mást is. Amikor Amerikában megszületett a West Side Story, akkor is behívattak a pártközpontba, hogy miként merek egy ilyen kozmopolita zenét leadni, zésíteni a Magyar Rádióban.

A zésítés, ugye az, hogy „zenei műsorokban szerkeszthető"?

Igen. Tehát kap egy kartont a felvétel és onnan szabadon szerkeszthető.

Volt még egy ügy, amiért majdnem lefejeztek. Csináltam húsvét vasárnapján Tíz pár csókot egyvégből címmel egy magyar nótaestet, Utri Annával, László Imrével, meg hasonló magyar nótásokkal a Vasas székházban. Hogy ezért mit kaptam! Pedig akkor még nem is voltam rádiós. Miközben sosem értettem, miért nem kaptak kitüntetést ezek az emberek.

Aczél György nagyon lenézte a popzenét és a magyar nótát, ezeket kifejezetten limonádé műfajoknak titulálta. Bors Jenő  mesélte nekem a kilencvenes évek derekán, hogy Aczélnak még olyan ötletei is támadtak, hogy neves költőkkel – például Weöres Sándorral – kellene szövegeket íratni a beatdalokhoz.

Igen, voltak neki ilyen ötletei. Mindenesetre én kitaláltam, hogy legalább mi, a Magyar Rádió díjazza ezeket az embereket. Ha már a kultúrpolitika ennyire negligálja őket. Sokat gondolkodtam rajta, mi legyen a díj neve, miként folyjon az átadás, stb. Amerikai példa alapján kitaláltam, hogy legyen benne az MR, tehát Magyar Rádió és valami hangra utaló szó. Így lett belőle eMeRTon-díj. A Kongresszusi Központban tartottuk meg az első díjátadót.  Ott később nagyon sok műsort szerkesztettem. Különböző szerzői-előadói estet, mindenfélét, nagyon jókat.

Az első eMeRTon-díjátadót Antal Imrus  vezette. Akkor még három ember volt a jelölt, a szakmai és a közönség szavazata alapján – amit ma is csinálnak, de nem rádiós díjként. Ott dőlt el minden, ott bontotta fel a közjegyző a borítékokat. Én sem tudtam, hogy ki az első. Tényleg nem tudtam. A közjegyző dolga volt a szavazatokat összesíteni. Emlékszem, az elsőt Vikidál  nyerte Bessenyeivel  szemben. Meg orrolt kicsit Bessenyei, hogy nem ő lett a győztes.

Visszatérve még a hatvanas, hetvenes évekre. A beat, a rock felől közelítve a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Hanglemezgyár mindig is ütköző felület volt a szakmában. Lévén az akkori monopolisztikus rendszerben mindenből egy volt. Amit nem játszott a rádió, amiről nem készült felvétel, az lényegében nem létezett. Ebből a szempontból a Magyar Rádió nagyhatalom volt. Hiszen abban a pillanatban, amikor az Illés együttessel azt a bizonyos első négy magyar nyelvű számot rögzítették, és azokat elkezdte játszani a rádió, azokból villámgyorsan slágerek lettek. Közben meg sok zenekar nem tudta „bevenni” a rádiót és nem tudta „bevenni” a Hanglemezgyárat. Részben zenei, részben politikai okokból. És ezt a szelekciót nyilván a ti ízlésvilágotok határozta meg. Így a progresszívebb beates, popos, rockos kezdeményezések kevésbé tudtak bekerülni. Hiszen ti nagyon más zenei, kulturális közegből jöttetek.

Nagyon sok előadó és zenekar volt. Csináltam egy CD-t, Előadóművészek arcképcsarnoka a címe, tele van olyan a nevekkel, akikkel te már nem is találkozol, nem is ismered. Szóval nagyon sokan voltak. S hát mindenkinek nem lehetett mindenét felvenni. Az arány húsz az ezerhez.

Amit a rádióban felvettettek, azokból rengeteg kislemez született. Ez egyfajta együttműködés volt a Hanglemezgyárral?

Általában megegyeztünk, hogy a Made in Hungary, a Tessék választani! és más műsorokban szereplő dalokat a Hanglemezgyár és a Zenemű Kiadó is megjelenteti. Nekem azért vannak meg ezek a kották, mert hivatalból jártak. Ahogy a Hungarotontól is az összes lemez. Tele vagyok lemezekkel.

Milyen volt ez az együttműködés?

Nem volt velük soha bajom. Volt egy-két felvétel, amit ők nem akartak, vagy Bors nem akarta, amiért harcolni kellett. Például Nádas Gabi lemezét nem akarta kiadni. Összeállítottam a szerzeményeiből egy LP-t, szegény már nem élte meg, mert aznap került az utcára, amikor meghalt.  Tehát volt ilyen is. Akivel Bors haragban volt, azt nem adta ki.

Hány zenei szerkesztő volt a Magyar Rádióban a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején?

8-10.

És milyen érdeklődésűek voltak? A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években a Magyar Rádió konzervatívabb szemléletű intézménynek számított. Aztán 1980-tól Göczey Zsuzsa, majd később Herskovits Iván lett a kevés kivételek egyike, akik kellő nyitottsággal közelítettek a pop-rock műfajához. Viszont nagyon sokáig az intézményben előírás volt – még nem olyan régen is az volt –, hogy zenei szerkesztő csak zenei végzettségű ember lehet.

Igen, ez előírás volt.

Miközben sokszor olyan műfajjal kellett foglalkozni, ahol nem feltétlenül a zenei végzettség volt az elsődleges. Hosszú évekig, évtizedekig konzervatívabb szemléletű szerkesztők uralták az étert. Elég, ha megnézzük, hogy Komjáthy György mennyire értett hozzá, amikor 1964 őszén elindította a Vasárnapi koktél, majd fél évre rá a Csak fiataloknak! című magazinokat.

Gyurival nagyjából együtt kezdtük a pályát.

Orgonaszakon végzett a Zeneakadémián, és ő maga is bevallotta, hogy kezdetben magával a műfajjal is meg kellett küzdenie, mire valamennyire beletanult.

Persze van ennek múltja. Először kijártam a Sanremói fesztiválra  közvetíteni. Aztán néhány év után rengeteg zűr volt Sanremóban. Az utolsó percben megváltoztatták a műsort, nem adták ki a tudósítóknak, hogy változás van, hogy nem az énekel, vagy a sorrend más, stb. Az, aki nem beszélt olaszul, teljes szarban volt. Úgyhogy ezt nagyon rühelltem, ezért abbahagytam Sanremót és áttettem a helyemet a MIDEM nemzetközi hanglemezvásárra. Addig jártam ki, amíg rádiós voltam, minden év január utolsó hetét Cannes-ban töltöttem. Ott a világ összes szakemberével találkozhattam.

Az egyik ilyen találkozókon egyszer elém áll egy ember. Szervusz Lajos. Mondom, szervusz. Ki vagy, honnan ismerlek? És te honnan ismersz engem? Rámutat a kitűzőmre, hogy ide van kiírva. De neki nem volt. Mire mondja, Ekecs vagyok. Ekecs? Nem emlékszem ilyen nevű emberre. Mondd meg, honnan ismersz. És akkor bevallotta, hogy ő Cseke László.  Meg kell, hogy mondjam neked, be voltam szarva. Mindig egy csomó magyar lemezt vittem ki a MIDEM-re, ő is kért, adtam neki. Amikor hazajöttem, bementem az elnökhöz, a Hárshoz, most halt meg szegény.  Bementem hozzá, mondom, ez történt velem, Cseke cikizett, tudjon róla, hogy nem történt semmi. Aztán ülök a fordulat  után, vezénylek a Vidám Színpadon, valaki kocogtatja a vállamat. Cseke volt. De a MIDEM-en a Szabad Európa Rádió összes tudósítóját megismertem, a lengyeltől a csehig.

Beszéljünk kicsit a jazzről. Egy idő után ez a terület Kiss Imre kezébe került.

Felvettem Kiss Imrét, ahogy szerkesztőnek felvettem Csiba Lajost is. A felesége nálam énekelt a vokálban, mondta egyszer, hogy nincs a férjének állása, pedig jó trombitás. Kellett szerkesztő, felvettem Csibát.

És Kiss Imre? Nem tudom, pontosan miként került a Magyar Rádióba, de bevallottan pártfeladatként vette át a jazz képviseletét az intézményben. Holott egyáltalán nem szerette a jazzt. Viszont elég jól csinálta. Felfuttatta a vidéki fesztiválokat, elsősorban Debrecent, ahol a rádió mint koncertszervező cég megjelent. Kiss Imre észrevette, hogy se az ORI, se az Interkoncert nem foglalkozik ezzel a műfajjal. Hát elkezdett ő maga foglalkozni vele. Nyilván ebben voltak önös érdekek is. Hisz nagyon jól megélt belőle. Biztos, hogy nem a rádiós fizetéséből vette azt a villát a Széher úton, ahol ma is lakik.

Faludi Rezsőnek az volt az elmélete, hogy csak a klasszikus végzettségű zenész tud hozzászólni egy könnyűzenei darabhoz. Hogy az most rendben van, jó zene vagy sem. Ebből indult ki.

De azért a klasszikus könnyűzene, a hagyományos tánczene és a beat, pop, rock rengeteg mindenben különbözik egymástól.

Sok mindenben különbözik, de mégsem különbözik. Ott is a jót kell keresni. Fényes Szabolcs szerint ahol nincs melódia, az nem zene. Tehát ő nem volt híve például annak, ha valami ritmikailag feszt megszólalt. De mondom, nálunk így vált ketté ez: a Hanglemezgyár felvállalta, hogy ő csinálja a kicsiket, én meg a nagyokat. Ebből a közönség meg azt látta, hogy mi nem szeretjük annyira a beatet, azok meg szeretik. Pedig ennek ehhez semmi köze nem volt.

De ti nem szerettétek annyira a beatet, nem?

Dehogynem. Szerettük a beatet. Rengeteg felvétel van, meg tudom neked mutatni.

Tudom, hogy sok készült. Sőt, voltak a koncertfelvételek is. A hatvanas évek második felétől a Magyar Rádió gyakorlatilag folyamatosan rögzített koncerteket. Aztán egy idő után elkezdték ezeket a régi felvételeket törölni, újrahasznosítani. Victor Matyi panaszkodott nekem, amikor a kilencvenes évek elején megpróbálta ezeket a felvételeket felkutatni, katalogizálni, hogy a kartonrendszer erősen hiányos volt. Sokszor nem lehetett tudni, hogy kik játszanak és mit.

Jól tette Matyi, hogy ezt az ügyet kézbe vette.

Hetvenes évek közepe előtti felvételeket azonban nem igazán talált.

Adtam neki pár cédulát régi felvételekről, ami még megmaradt. Az elődöm, Szentkúti Pali volt a nagy törlő. Rengeteg anyagot letöröltetett.

Nyersanyaghiány miatt?

Ugyan már! Az csak hivatkozás volt.

Akkor mi volt az igazi oka? Ma már kimondható?

Őt már nem tudjuk megkérdezni. Fura ember volt.

De mégis miért? Bosszúból?

Volt olyan, hogy letiltottak előadókat. Például Dobos Attilát.

Igen, mert disszidált. Ahogy Németh Lehelt is letiltották, miután engedély nélkül elhagyta az országot. De nem arról volt szó, hogy a felvételeiket meg kellett semmisíteni, hanem csak nem lehetett játszani.

Egy tekercsre összejátszottak mindent, azzal már kész is volt. Tudod mi az, amikor már nincs kartonja valaminek?

Az ilyen tiltások másokat is érintettek. Harangozó Teréznek például eléggé megtörte a karrierjét, hisz ő rengeteg Dobos Attila-szerzeményt énekelt.

Bimbam Terit  is én hoztam be a szövőszék mellől. Ahogy Paudits Bélát is a színművészetin válogattam. Meg Zalatnayt is. A Vigyázó Ferenc utcai Scampolo Klubba bementem meghallgatni. Ez volt az első alkalom, hogy nem táncoltak a zenére, hanem a földön ültek és hallgatták Cinit. Nagyon jól csinálta, mondtam neki, jöjjön be a rádióba, csináljunk próbafelvételt. Nem jött be a megbeszélt időben. Másodszor sem. Csak harmadszorra. Szóval nehezen lehetett rávenni arra, hogy hivatalosan is énekeljen.

De hát ezek a válogatások olyanok voltak, hogy jött egy fesztivál vagy jött egy Made in Hungary, és nekünk kellettek a jó énekesek. Kijártunk, sokat voltam kint különböző helyeken, kerestem az énekeseket, mondom, a színművészetitől kezdve mindenhol. Kaptam egy hírt, hogy a Bimbam nagyon jól énekel valamelyik gyárban, kimentem és behoztam. Sok ilyen volt.

Kik voltak még? Ezeken a táncdalfesztiválon sokan feltűntek...

Például az V. kerületi együttesek. Mindegyiket jól ismertem. Ahogy kijártam a Metro Klubba. Akkor még nem a Dohány utcában volt, hanem a Cukor utcában. Étterem van most ott. Ott volt a Metro Klub. Vagy ott volt a Vigyázó Ferenc utca.  Ezeket mind ismertem. Kultúrotthon igazgatóként feladatul kaptam a kerületi tanács népművelési osztályától, hogy ellenőrizzem, miként működnek ezek a helyek. Egyszer kimentem az Anna presszóba, ahol Boros Ida énekelt. Volt akkor egy slágere, ami le volt tiltva, a Szemetes az én szerelmem.

Miért volt letiltva?

Hát a szövege miatt.  Egy csomó olyan dolog volt letiltva, amit emberi ész nem is gondolt volna.

Hogy voltak ezek letiltva?

Nem volt szabad őket játszani.

De ezt hogyan tudatták? Volt róla lista?

Volt. Bemegyek az Annába és leülök az egyik asztalhoz az ajtónál.

Hol járunk időben?

Hatvanas évek eleje.  Megy a műsor, Ida énekel, észrevesz. A nép meg követeli a Szemetes dalt. Hát, majd a népművelési osztály megengedi, akkor eléneklem, mondta.

És megengedte valaha a népművelési osztály?

Gondolhatod. De voltak ilyenek.

Mennyire vették ezeket szigorúan?

A rádióműsorból kivették. Volt 1956-ról egy kész műsorom Mementó címmel. Az például sosem hangzott el.

A Kádár-rendszerben a közintézmények vezetőinél, középvezetőinél lényegében kötelező volt a párttagság. Neked volt piros könyved?

Azzal, hogy a felvételkor bemondtam, hogy van két disszidens testvérem, és ki voltam telepítve, lényegében igazoltam magam. Engem soha nem köteleztek se párttagnak, se semminek. Nekem soha nem szólt senki, hogy be kellene lépnem. Azzal a mondattal megvédtem magam. Olyan, mint az útlevél. Hogy Szlovákiában születtem…

Mikor lettél magyar állampolgár?

Sokáig szlovák állampolgárként éltem itt. Valamikor az ötvenes években kaptam meg a magyart. Az útlevélkérelemnél mindig feltették a kérdést, hogy vannak-e külföldi rokonaim. Mindig azt írtam be, hogy Csehszlovákiából menekültem, minden rokonom kint él. Érted a csalafintaságot benne?

Persze. Hisz egy része Nyugaton élt. Benned soha sem merült fel, hogy kint maradj?

Gombkötő Erzsi balettáncos volt az első feleségem. 1956-ban kiment a két testvérem, már nekem is a hátizsák is a vállamon volt, meg a feleségemnek is. Anyám éppen nem volt idehaza, apám meg csak állt az ajtóban, és kérdezte: „Lalikám, hát te is itt hagysz?” Na, ennyi kellett, hogy letegyem a hátizsákot. Maradtunk. Nem bántam meg, végül is – hogy mondjam – az életben megtaláltam a helyemet. Ha nem is egészen úgy, ahogy akartam, de jó volt. Nem panaszkodom.

Úgy alakult az életed, hogy röviddel a rendszerváltozás után, 1991-ben nyugdíjaztak. És azóta?

Amióta 1991-ben a Magyar Rádióban nyugdíjaztak, három állást is betöltöttem. Egyrészt a televízió szórakoztató zenei részlegének voltam a vezetője, aztán két évig a Kongresszusi Központ igazgatója, majd újabb két évig a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolát vezettem a Marczibányi téren.

De hát voltaképpen a mai napig aktív vagy, a leányfalui Faluházban rendszeresen vannak bemutatóid. Ezek közül a Zorba a legaktuálisabb.

A Zorbát most próbáljuk. Most adtam ki egy kabaréműsor anyagot nekik, úgyhogy holnap van próbám van velük.

Miként bírod ezt lendülettel? Mégiscsak 84 éves leszel augusztusban.

Ha nem csinálnám, állítom, már halott lennék. Engem a munka éltet. Hogy tevékeny legyek. Ha nem az, akkor pedig a számítógép.

A számítógépek világa szintén nem a Te generációd sajátja. Miként szippantott mégis be?

Amikor megjelentek az első Commodore-ok, mindenki belelkesedett a rádióban. Magam is vettem egy Commodore-t, meghirdettek egy tanfolyamot a rádióban, jelentkeztem rá a titkárnőmmel. Lementünk, benéztünk rá. Á, ez semmi, ennél mi többet tudunk, azzal otthagytuk. Aztán jött a PC, jött minden magamtól, addig keresgélem, addig kutatom, addig rakom össze logikailag a dolgokat, amíg ki nem jön.

De itt azért ennél többről van szó. Hisz multimédiás CD-ket is készítettél.

Ezek jópofák, és nagyon – hogy is mondjam – konstruktívak. Szóval érdemes velük foglalkozni. Aztán ott a zeneírás, meg minden. Nagyon sok helyen dolgoztam. Székesfehérvárra rendszeresen jártam, egyrészt tájolni, másrészt vendégművésznek. Megírtam a Csongor és Tünde zenéjét, a Bányatón adtuk elő. Oda megcsináltam a Capek Rovarok című komédiáját. Vittem az országban a rádiós produkciókat és onnan közvetítettünk. Tényleg az ország valamennyi kultúrházát ismertem.

Egyre kevesebb van belőlük.

És egyre kevesebb pénz van rá. Szegény Évi, a harmadik feleségem, akivel immár 33 éve együtt vagyunk, ő is vezeti itt, Leányfalun a Szekér Színházat. 1800-as években született darabokat mutat be, amit még szerzeteseknek írtak. Szóval nem közismert dolgokat. Neki sem egyszerű.

 (Az interjú a Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült)

* * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

 

 

 

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016