Életút-interjúk #4 - Módos Péter (teljes)

A beszélgetés időpontja: 2015. március 12., Budapest, Kurucles
Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

A Magyar Televízió 1989 előtti könnyűzenei kínálatát alapvetően Módos Péter (1939–) és stábjának szerkesztői tevékenysége határozta meg. Az eredeti foglalkozása szerint műszerész Módos 1962 és 1968 között a KISZ II. kerületi Bizottságának kulturális és agitprop titkára volt, emellett a Budapesti Ifjúsági Könnyűzenei és Jazz Klubot vezette. 1968-ban lett a Magyar Televízió zenei szerkesztője. A táncdal- és jazzfesztiválok mellett szerkesztőként olyan produkciók fűződnek a nevéhez, mint a Könnyűzenét Kedvelők klubja, az Extázis 7-től 10-ig, a Tapsifüles, a Slágerszerviz, a Jazz Pódium, az Egymillió fontos hangjegy, a Pulzus, a Pori Jazz és a TeleJazzPódium

Honnan jöttél, milyen családból származol, mivel foglalkoztak a szüleid, hová valósiak vagytok?

Anyám nagyváradi, de hát gyakorlatilag budapesti volt, sajnos múlt időben, holnap lenne 104 éves. Tisztviselő volt egy vállalatnál. Apám bőrgyárban dolgozott, anyag- és áruforgalmi osztályvezetőként, szóval szintén tisztviselő. Ő is budapesti, mindketten itt éltek, én már itt születtem. Testvérem nincs.

Milyen környékén nőttél fel?

A József körúton laktunk, a szomszédunkban nőtt fel Flamm Feri, a volt Atlasz-tag, aki most Svédországban él. A háború után az Üllői útra költöztünk, a volt Kilián laktanyával szembe, hátunk mögött a Corvin mozival. Ez annyiból volt érdekes, hogy átjáró ház lévén 1956 októberében „páholyból” láttam az eseményeket, amelyek közben – lehet mondani – nem unatkoztam. Ott éltem egészen addig, amíg meg nem nősültem.

Ha jól számolom, 1956-ban 17 éves voltál.

Érettségi előtt álltam. Egyfelől negyedikes gimnazista, másfelől utolsó éves konzis hallgató voltam (zongoráztam). Ez utóbbit kénytelen voltam feladni, mert az események következtében megsérült a zongoránk. De egyébként is választanom kellett, hogy zongorázom vagy érettségizek. Ez pedig akkoriban nem volt kérdés. Úgyhogy készülnöm kellett az érettségire, a konzis diplomát már nem szereztem meg, csak „előjegyeztem”.

A szüleid a polgári nevelés részeként írattak be zongorára?

Igen, hétéves korom óta tanultam zongorázni. A szüleim nagy zenekedvelők voltak, főleg az édesanyám.

Hangszeren is játszottak?

Nem, de zeneileg nagyon műveltek voltak.

Operába és hangversenyekre jártak?

Operába nem annyira, inkább hangversenyekre. Vittek magukkal engem is. Ott szerettem meg a komolyzenét.

Otthon is az szólt?

Persze. Főleg Beethoven, Mozart, Bach, Csajkovszkij, ilyesmik. Ezeken nőttem fel, és természetesen ezeknek a szerzőknek a műveit zongoráztam. Többek között Beethoven-szonátákat, Mozart-darabokat.

Nagyobb nyilvánosság előtt is?

Igen, még a Zeneakadémián is felléptem, de hát az növendékverseny volt. Nagyon komolyan vettük, nagyon szerettem, jól éreztem magam benne. Mígnem megismerkedtem a jazzmuzsikával.

Ez mikor történt?

A hatvanas évek elején. Kertész Kornél vitt bele, ő mutatta meg nekem a jazzt. Egyszer az Astoria Quartet játszott a Corvin Étteremben, tisztára olyan volt, mint a Modern Jazz Quartet. Nagyon tetszett, bemutatkoztam Kertésznek, aki meghívott vendégségbe a lakására és különböző zenéket mutatott. Nekem, mint klasszikus zenével foglalkozónak megfelelő rendű és rangú jazzmuzsikát. Nem dixielandet, hanem modern jazzt. Dave Brubecket, Oscar Petersont, Modern Jazz Quartetet. Nagyon tetszettek. A mai napig kendőzetlenül jazzrajongó vagyok.

Érettségi után merre indultál tovább?

Elmentem szakmát tanulni, precíziós mérlegműszerész lettem. Egy időben másodmagammal én voltam Budapest valamennyi gyógyszertárának mérlegkarbantartója. Klassz munka volt, évekig csináltam. Később a telefongyárban is dolgoztam, pénzbedobós automatákat készítettünk exportra, futószalagon. Azt nagyon untam. Aztán fellépegettem egy zenekarral itt-ott, például a Mártírok útján (ma Margit körút) található fegyházban, amit később lebontottak és a helyére épült a Nehézipari Minisztérium. Amit nemrég szintén lebontottak. Ennek kapcsán felfigyelt rám a KISZ Budapesti Bizottsága Kulturális Osztálya, hogy volna-e kedvem a feljövőben lévő – a hatvanas évek derekán járunk – amatőr beatzenekarokkal foglalkozni. Miért ne? És akkor 1965-től megalakult a Budapesti Ifjúsági Könnyűzenei Klub, melynek elnöke Bergendy Pista lett. A három alelnök pedig Zorán (mint a Metro frontembere), Illés Lajos (mint Illés együttes vezetője) és jómagam voltunk. A vezetőségnek még tagjai volt Devecseri Jancsi – Devecseri Gábor fia – és Koncz Zsuzsi. Nekem főleg koncertszervezéssel és a klubélettel kellett foglalkoznom.

Milyen sűrűn volt klubest? Havonta?

Úgy emlékszem, kéthetenként. Eleinte a Keleti Károly utcában, a Meteorológiai Intézet melletti MSZBT  Klubban tartottuk az összejöveteleket. Ötvenen-hatvanan lehettünk, remek muzsikálás folyt. Az akkori nagymenők játszottak, zenéket hallgattunk, jó kis klubfoglalkozás zajlott. Mígnem rám bízták a szintén a KISZ felügyelete alatt működő Budapesti Ifjúsági Jazz Klubot, amelyik később kiköltözött a Drukker Tibor vezette Fővárosi Művelődési Házba a Fehérvári útra.

Ezt a két klubot gondoztam, ami már csak azért is örömömre szolgált, mert nagyon szerettem az akkori beatzenét és a jazzt. Egyetlen válogatási szempontom volt: ne csörömpölés legyen, hanem – későbbi főnököm, Czigány György műsorának címével élve – Zene, zene, zene. Felfigyelt a munkánkra a klubvezetés, és annak mintájára nem sokkal később Komjáthy Gyuriék – a rádióműsor nyomán – megalakították a Csak fiataloknak!  nevű klubot.

Mikor? A műsor 1965-től ment…

Én ugyancsak 1965-től csináltam a Budapesti Ifjúsági Könnyűzenei Klubot, az övék utána alakult valamivel. Így aztán szoros kapcsolatba kerültem a muzsikusokkal, zenekarokkal. A legjobb kapcsolatom az Illés zenekarral volt. Nagyon szerettem a munkásságukat, a zenéjüket. És a klub szervezésében az első nagy, általam konszolidáltnak nevezett koncertjüket – ahol nem verekedtek, nem repültek alacsonyan a csizmák meg a cipők, mint a Nemzeti Sportcsarnokban – én szerveztem az Uránia moziban, 1967-ben. A műsorvezető Antal Imre volt.  Közreműködött Koncz Zsuzsa. Őrült nagy sikert arattak. Ja, és a rendezője Banovich Tamás volt, akivel volt szerencsém 1966-ban az Ezek a fiatalok című moziban külső tanácsadóként dolgozni. Neki nem volt szoros kapcsolata a műfajjal, csak érdekelte. Vittem magammal, jártunk a klubokba, hallgatta a zenét. Aztán elkészült a forgatókönyv, majd az abból készült filmet bemutatták a mozikban is.

Neked tetszett a film?

A zenéje igen. A sztori kicsit sematikus volt számomra, nem is emlékszem már rá, csak arra, hogy a fiatalokról szólt. Aztán kicsit később volt szerencsém az Extázis 7-től 10-ig című filmben dramaturgként, szerkesztő dramaturgként dolgozni. Kovács András rendezte. Akkor már tévés voltam. Ez volt az első ilyen munkám. A televízióhoz amúgy 1968 nyarán kerültem. A lakásszomszédom Vecsernyés János volt. Nála Wagner bömbölt a közös falon keresztül, nálam meg beat, rock és jazz szólt ezerrel. Úgyhogy kölcsönösen egymás agyára mentünk a nagy zenehallgatással. Egy szép napon – és ez szó szerint értendő – átszólt, hogy volna-e kedvem a tévébe menni? Mondom: volna. Csak nem tudom, hol van. Hát nem úgy. Dolgozni. Meghökkentem. Azt sem tudom, hogy mi az a televíziózás, csak a készüléket néztük otthon. Vecsernyés mondta, hogy épp alakul a zenei főosztály, ezen belül a komolyzenei rovat és a könnyűzenei rovat, és hát oda kellenék. Így kerültem a Magyar Televízióba. Az első főnököm – szegény azóta már az égi zenét hallgatja – Bánki László volt. Jó nevű, ismert szakmabeli.

Többek között ő rendezte a táncdalfesztiválokat.

Így van. Én csak egyet csináltam, a Metronóm ’77-et. Akkor ő más területen dolgozott, zenés dramaturgiát vezette a televízióban. Operák, operettek, musicalek, ilyesmik. Szóval odakerültem a rovathoz.

Ez akkor hány embert jelentett?

Oda tartozott a népzenei rovat is, ahol Lengyelfi Miklós volt a rovatvezető.

Aki a Röpülj pávát csinálta?

Igen, ő. Ezen kívül ott volt a könnyűzenei filmek szerkesztője, Fodor Imréné, ő sem él már.

Mit jelentettek ezek a könnyűzenei filmek?

Hát az import televíziós filmeket, amiket külföldről – például a BBC-től – behoztak. De hát, amiket akartam, magam is behozhattam. Mondjuk az A Hard Day's Nightot,  az ment is a tévében. De egyebek mellett rendszeresen megkaptam az esseni Rockpalast  műsorát. Igaz, azt Eurovízión és az Intervízión keresztül. Baromi jók voltak. Volt még egy könnyűzenei műsorszerkesztő kolléganőm, Tóth Erik. Tehát Bánki Lacival hármasban készítettük ezeket a műsorokat.

Milyen korosztályhoz tartoztak ők?

Jómagam huszonkilenc éves voltam, Bánki Laci tizennégy évvel volt idősebb nálam, tehát negyvenhárom lehetett, Tóth Erika pedig néggyel fiatalabb nálam, szóval huszonöt körül járhatott akkor.

Vele mi lett később?

Kilépett a rovatunkból és átment a Vitray-féle  szórakoztató rovathoz, onnan ment nyugdíjba. Szorgalmas és tehetséges, jó ízléssel megáldott munkatársnő volt. És – ahogy Komár Laci mondaná – népszerű, mint falun a légyfogó. Bánki Laci amúgy csak felületesen foglalkozott poppal és jazzel, őt inkább a musical és az operett foglalkoztatta, olyannyira, hogy aztán ki is lépett 1972-ben. Közben Tóth Erika is. S akkor azt a feladatot kaptam a volt főosztályvezetőmtől, hogy keressek magamnak egy kollégát.

És akkor jött a Tánczos Gábor?

Igen. Jó haverságban voltam vele. Korábban a Bergendy együttesben is játszott, később saját zenekarával az NSZK-ban vendéglátózott. Egészen addig, amíg meg nem betegedett. Asztmája volt, és az nem igazán tesz jót egy fúvósnak. Megkérdeztem tőle, volna-e kedve a tévéhez jönni. Volt. Úgyhogy 1972-től kollégám lett. Kezdetben fogalma nem volt a televíziózásról. Én tanítottam be a tévés munkára és a rovatvezetésre. Onnantól ketten csináltuk a műsorokat.

Kezdetben – mondjuk 1968-ban – mennyi popzenei adás volt havonta?

Egy-egy műsor. Tóth Erikának futott egy havi sorozata Egy plusz kettő címmel. Húsz-huszonöt perc, egy banda és két szólista. Egyszer Erika beteg lett és nekem kellett – két-három hónapos tévés tapasztalattal – elkészítenem az egyiket. A zenekar a Tolcsvayék és a Trió volt, a vendég pedig Szánti Judit  énekesnő és Bródy János. Baromi jó műsor volt.

Egyébként hogyan zajlott egy ilyen felvétel?

A 2-es stúdióban, a Szabadság téren, a mait meg sem közelítő stúdiótechnikával. Háromkamerás üzemmódban, élő hanggal, közönség előtt. A műsor sikert aratott, aminek azért is örültem, mert korábbról Tolcsvayékkal nem egyszer dolgoztam. 

Mennyi pop-rock zene volt akkor a Magyar Televízióban?

Tóth Erika műsora, az Egy plusz kettő havonta ment. Emellett voltak shownak nevezett harmincöt-negyven perces műsorok, különböző szólistákkal és zenekarokkal, de rendszertelenül. Például, ha valakinek megjelent egy lemeze, azzal kapcsolták össze. Az első szisztematikus sorozat nekem jutott osztályrészül, ez lett a Könnyűzenét Kedvelők Klubja (KKK). 1969 januárjától több mint egy éven át ment, havonta ötven-ötvenöt percben.

Magazin jelleggel?

Igen. Minden műsorba meghívtam zenével foglalkozó szakember vendégeket – például  Pernye András, Huzella Lexi bácsi, Czigány Gyuri –, akik élő adásban elmondták a véleményüket az egyes produkciókról. Őszintén, kertelés nélkül. Ez lett a veszte a műsornak. A nagyfőnökség ugyanis úgy ítélte meg, hogy a műfaj kereteit és jellegét figyelembe véve túlzottan intellektuális. Pedig a nézők szerették.

Kik léptek fel benne?

Illés, Metro, Omega, Koncz Zsuzsa.

Milyen szempontok szerint állítottad össze?

Egyetlen szempont volt – önző módon –, hogy nekem tetsszen. Vagy ha nem annyira az én zenei világom, legalább megüssön egy színvonalat. Az Omega akkori zenéjét például csak hellyel-közzel szerettem. A Presser-számokat igen, a többit kevésbé. Azok nekem túl kemények voltak. De azért szerepeltettem őket.

Hagyományos táncdal is bekerült a műsorba?

Az is. Vámosi, Záray, Sárosi, Toldy.  De nem túl gyakran. Ők még vállalhatók voltak számomra, mert valójában jó zenét csináltak, csak nem az ízlésemnek megfelelőt. De hát nem kötelező a saját ízlésemet ráerőltetni egy országra. Idővel megtanultam, a Magyar Televízió nem az enyém, hanem a közönségé.

Jazzmuzsikusok is voltak?

Hogyne. Például Gondáék vagy Vukánék.  Persze nem mindegyik adásban. Aztán 1970-ben a tévénél úgy döntöttek, hogy szép volt, jó volt, de hagyjuk. Mert ez túlságosan intellektuális.

Összesen hány adás ment le?

A Könnyűzenét Kedvelők Klubja 1969. február 19-től 1970. május 6-ig futott, összesen kilenc adás volt belőle. Aztán némi szünet következett.

Egyáltalán nem ment könnyűzene a Magyar Televízióban?

Sorozatjelleggel nem. Csak alkalmilag. Például a táncdalfesztivál. Aztán jött a Tapsifüles. A főnököm, Bánki Laci ötlete volt, nekem kicsit gyerekesnek tűnt. Nem szerettem, de csináltam. A Hámán Kató utcában  a Bolgár Kulturális Otthon kultúrtermében vettük fel, ahová száz-százhúsz ember tudott beülni. A színpadon egymást követték a produkciók, a közönség meg tapsolt. Azért lett Tapsifüles, a műsor címe, mert készíttettünk egy műszert, másfél méter magas nyuszit, rajta kis kabátka, tíz gombbal. Mindegyik gomb egy dióda volt, és mindig az aktuális tapsnak megfelelő mértékben gyulladtak ki. Nullától tízig. Nulla persze sosem volt, mert már udvariasságból is tapsoltak. Általában hat és tíz között volt a pontozás. De nem volt tökéletes a játék, mert akik nagyon hangosan tapsoltak és a műszer közelében ültek, azoknak a tapsa jobban bejött, mint azoké, akik hátul ültek. De hát arra jó volt, hogy legalább csináltunk egy műsort.

Mettől meddig ment?

1970 szeptemberétől 1972 júliusáig, összesen tizenegy adás. Nem vagyok rá büszke, nem voltam tőle elragadtatva, sok hibája volt. Azért csináltam, mert abban a nagy sivatagi pusztaságban, ami a MTV akkor könnyűzenei tevékenységét jellemezte, legalább volt valami. Aztán 1973 januárjától beindult a Slágerszerviz, ami 1974 végéig összesen tizenöt adást ért meg, alkalmanként negyven-negyvenöt perces műsorokkal.

A nevének megfelelően ebben kifejezetten slágerzene szólt?

Az, amit én értettem akkor slágeren. Azaz főleg beatzene. Persze playbackről. Aztán egy év szünet következett. Az akkori televíziós vezetés ugyanis nem szerette a könnyűzenét.

Ki volt akkor az MTV vezetője?

Muszáj kimondanom a nevét?

Utána tudok keresni.

Oké, Fellegi Tamás volt. Bevallottan nem szerette a műfajt, neki a Röpülj páva  – vagy, ahogy a szakmában becézték: Röpülj pulyka – volt a kedvence. Úgyhogy ezidőtájt csak úgynevezett egyedi popműsorok mehettek.

Mint például korábban (1969-ben) a Koncz Show?

Igen, például olyanok. Az a Koncz Show amúgy ötven perc volt, Zsuzsának, azt hiszem, akkor jelent meg a Volt egyszer egy lány című első nagylemeze. Az Illés zenekar volt benne a vendég, mivel a nótáinak a többségét ők írták. Nagyon szerettem azt a muzsikát, amit az Illés zenekar és Koncz Zsuzsa képviselt. Igényes, jó zene volt, jó hangszerelésben. 1969-ben be is mutattuk a showt, nagy sikert aratott.

Mi volt a koreográfiája?

Nem emlékszem. Az az igazság, hogy nagyon rég volt, és a műsort azóta sem láttam. Ugyanis letörölték. Ez csak később derült ki.

Nyersanyaghiány miatt?

Igen, nem volt elég képmagnó szalag. Egyszer az egyik műsoromba szerettem volna bejátszani egy nótát belőle, akkor derült ki, hogy rávették a genfi női kosárlabda bajnokság középdöntőjét. Az volt a szalagon a Koncz Show helyén. Nem ugráltam az örömtől. Ebben a showműsorban amúgy az Illés mellett még Miklósi Péter jazzénekes volt vendég, aki persze ott nem jazzt énekelt, hanem A rohan az idő című nótát, Zsuzsival duettben. Jópofa volt, mert Miklósi Péter nem volt ott a felvételen, de képben és hangban szalagról bejátszottuk őt, Zsuzsi pedig a stúdióban duettet énekelt rá. Akkoriban a Magyar Televízió rögzítője fent volt a Széchenyi-hegyen, ott rögzítették a műsorokat. Szigorúan tiltott terület volt, be sem tehettük oda a lábunkat.

Ez ott fent az adótoronynál volt?

A központi rögzítő akkor a „Hargitán”  működött, később leköltöztették a Szabadság téri székházba, és oda persze már bemehettünk. De addig, amíg embargós cikk volt a képmagnó és a hozzá való szalag, nekünk hivatalosan nem is lehetett képmagnónk. Persze valójában volt. A két colos, széles szalagokat – embargós cikk lévén – Jugoszlávián keresztül Svájcból kaptuk gyógyszerként. Azt írták rá a csomagra. Nagy dolog volt ez ám akkor, hisz korábban kizárólag filmre dolgoztam.

35 milliméteresre?

35 milliméteresre is, de főleg 16-osra. Úgynevezett 16/2-esre, amelyen külön volt a kép és a hang. A Koncz Show már képmagnóra készült, úgynevezett TR 5-re (Telerekorder 5-re) rögzítettük, onnan sikerült letörölni. Bár filmszalagra vettük volna!

Erről jut eszembe, még nem meséltem az Extázis 7-től 10-ig című filmről. Főnököm, Bánki László úgy döntött – mivel tudta, elég jól ismerem ezt a világot –, hogy legyek én a szerkesztője. Külsős rendezőként pedig Kovács Andrást kérte fel. 1968 őszétől 1969 tavaszig a legkülönbözőbb helyen forgattunk, a Danuviától a Metro Klubon át a „Hordóban”  működő Omega Klubig. Az Olympia együttessel, azt hiszem, a Danuviában készítettünk felvételeket. Történt ott egy kellemetlen eset: éneklés közben Charlie ajka hozzáért a mikrofonhoz. Ami nem volt rendesen leföldelve. Jól megütötte az áram, úgyhogy hanyatt vetette magát, eldobta a trombitát, ott csörömpölt mellette. Szerencsére nem lett különösebb baja, csak ő is megijedt, meg kicsit megütötte magát. A MOM Kultúrházban pedig a civil nézőkkel forgattunk. Szerkesztőként én adtam a tippeket, hogy hol és kikkel készítsünk felvételeket, de a riportokat már Kovács András csinálta. A műfajhoz nem túlságosan értett, de érdekelte. Az Extázis 7-től 10-ig elég jól sikerült. Talán a legnevesebb riportalanyunk Csepeli Gyuri  volt, aki ott még egyetemistaként nyilatkozott.

De visszatérve a műsorokra, mint említettem, akkori főnököm se értője, se rajongója, se elviselője nem volt a műfajnak. Nem üldözte, de nem is ambicionálta. Egészen addig, amíg 1975-ben el nem küldték a televízióból. Nem sokkal korábban behívatott és megkérdezte, hogy 1976 januárjától volna-e kedvem csinálni egy új popsorozatot? Hetente lehetne, szombat esténként, közvetlenül a TV Híradó előtt. Köpni-nyelni nem tudtam az örömtől. De mindössze tizenöt perces, tette gyorsan hozzá. Így született meg az Egymillió fontos hangjegy.

Ki adta a címét?

Tardos Péter. A jól ismert Mark Twain-novellából (Egymillió fontos bankjegy) kölcsönözte, csak a bankjegy itt hangjegy lett. Tánczos Gábor kollégámmal közösen csináltuk, és a műsornak az akkori időket figyelembe véve elsöprő sikere lett. 1976. január 17-től egészen 1980 decemberéig futott. Mindjárt mondom, hogy miért szüntettük meg.

A Pulzus miatt?

A Pulzus miatt. De aztán közakaratból Új egymillió fontos hangjegy címen 1982. februártól folytattuk. Egészen 1983 szeptemberéig ment. Akkor szűnt meg végleg. Az első sorozatban százhúsz, a másodikban harmincöt, tehát összesen százötvenöt adás volt belőle. Időként olyan tomboló sikert aratott, hogy meg kellett ismételni.

Az ismétlés egyébként nem volt jellemző?

Nem. Az időpont viszont nagyon jó volt. Szombat este, a Híradó előtt. Ami azt jelenti, hogy fél nyolckor kezdődött a Híradó, negyed nyolc táján pedig az Egymillió fontos hangjegy. Öt nóta, kicsit rövidítve. Ha hosszú volt, vágtam belőle saját kezűleg. A műsor vezetője kezdetben Cintula, azaz Keresztes Tibor volt, őt később Dévényi Tibi váltotta, s onnantól végig ő vezette, nagyon megbízhatóan. Az elején az öt nótát egyben felkonferálta, aztán mehettek a dalok egymás után.

Mindig új felvételek mentek? Vagy az öt közé kerültek be régebbiek is?

Csakis vadonatújak. Többnyire igyekeztem követni a lemezkiadást. Sokakkal ellentétben jó viszonyban voltam Erdős Péterrel, aki az idő tájt a Hanglemezgyártó Vállalat sajtóosztályának vezetője volt. De nem volt élet-halál ura, ahogy azt ma sokan beállítják. A magyar könnyűzenei élet – megítélésem szerint – rengeteget köszönhet neki. Nem volt mentes az elfogultságtól, ez tény, de nagyon segítette a lemezkiadást. Az ő idején jelent meg, illetve valósult meg a magyar hanglemezkiadás nagyja. Ide értve a Hungaroton művészlemezeit is, amely lemezekkel New Yorkban, az utolsó hanglemezüzletben is találkoztam.

Ez nem Erdős Péter érdeme, inkább Bors Jenőé, nem?

Nem. A komolyzenét Beck László csinálta. Bors csak az igazgató volt.

Igen, de Bors alapvetően klasszikus vénájú volt. Járt koncertekre, hangversenyekre...

Ez igaz. De Beck László volt a szakember. Ő is meghalt már. Bors is. Jóban voltam velük. De főképpen ugye Erdőssel, aki rendszeresen küldte nekem nejlonszatyorban a vadonatúj vagy még a megjelenés előtti lemezek mintapéldányát. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mutogassam be őket a televízióban.

Minden könnyűzenei kiadványt elküldött? A P.Mobilt vagy a Hobo Blues Bandet is? Vagy csak azokat, amiket fontosnak tartott?

Mindent. Még amit bevontak, mert betiltották. Mint például a Beatricét. Meg Koncz is volt.

Ez mikén lehet? A Beatricét nem vonhatták ki, hisz meg sem jelent...

A Beatrice nem. Valóban, az a Bikini volt, Nagy Feróval. Szerettem őt, nagyra becsültem a Ricsét. Ha megjelent egy-egy nótájuk, bemutattam.

Például a Gyere, kislány gyerét?

Azt is. A lényeg, hogy az Egymillió fontos hangjegyet nagyon táplálta a Hanglemezgyár. Sorra jöttek az új lemezek és amit tetszett, mehetett. Ez volt a fő szempontom. Az üzlet engem nem érdekelt. Persze nagy ritkán Erdős megkért, hogy ezt vagy azt mutassam be. De ez főleg akkor volt, amikor már az Egymillióval parallel ment a Pulzus. Be is jött a stúdióba és ő ajánlotta, hogy „fusson az ő ajánlásával a következő nóta”. De amit rossznak, cikinek, lábszagúnak tartottam, arról szó nem lehetett. Nem emlékszem, hogy szégyenkeztem volna valamelyik műsorom miatt. Az Egymillió fontos hangjegy – miként említettem – 1983 szeptemberéig ment. De csak azért hagytuk abba, mert időközben elindult a Pulzus és a kettő már sok volt nekem. Ráadásul a Pulzusban műsorvezető is voltam.

Beszéljünk akkor a Pulzusról. Mettől meddig ment, és hány adás volt belőle?

1980. január 25-étől ment 1986. május 8-ig. Hetven adás készült, alkalmanként ötvenöt perc. 1967–68 táján ment egy Showhivatal című műsor, Poór Klári vezette. Amolyan könnyűzenei panoráma volt, főleg hagyományos tánczenével. Nagyon hiányzott nekem egy ilyan beszélgetős, könnyűzenéről szóló panorámaműsor, ez lett a Pulzus. Ahogy a főcímben is van: rock, jazz és egyéb könnyűzene. Most ismételgetik az M3-ason. Nézem a harmincöt évvel ezelőtti magamat. Szokta a nejem mondani (kedveskedve), hogy „jé, tisztára emberforma voltál”. Hát, valóban fiatalabb voltam. Lehettem negyven-negyvenegy. Ez a havi műsor nagyon befutott. Eleinte Vágó Pista lett volna a műsorvezetője, de vele nem lehetett dolgozni, mert olyan népszerű volt, mint falun a légyfogó. Állandóan vidéki közönségtalálkozókra járt, jött-ment. Mindezt akkor, amikor felvétel vagy adás volt. Úgyhogy nem tudtunk időt egyeztetni. De közben kerestem más műsorvezetőt is. Sokat megnéztünk, megnéztem, de senki nem tetszett.

Még nem említettem, hogy volt nekem egy kollégám, egy szobában dolgoztunk: Sztevanovity Dusán. Amikor megszűnt a Metro, a tévéhez jött dolgozni, Bánki Laci mellett musical-szerkesztő volt, nagyon tehetséges, jó ízlésű, nagyon kedveltem. Mondom neki, „Te, Duskó, nem találok megfelelő műsorvezetőt ehhez az új műsorhoz”. Mire ő: „Nem is értelek, miért nem te csinálod?” „Na, ne szórakozz velem – mondtam neki – hogy jövök ahhoz, életemben még nem voltam képernyőn”. „Na és? Az újdonság varázsával fogsz hatni.” Addig-addig dumált, amíg mondtam, hogy rendben van. De van egy feltételem: ketten vezetjük a műsort. Kvázi beszélgetős, párbeszédes formában. Dusán megdermedt, majd azt mondta: rendben van.

Ő sem volt addig képernyőn, ugye?

Hát a Metroval.

Az oké. De műsorvezetőként?

Nem, ő is akkor debütált. Elkezdtük ketten vezetni, és közel két évig, 1980 januárjától 1982 elejéig csináltuk. Akkor Dusán odaállt elém, hogy szeretne kiszállni a műsorból. Etikai okokból. „Én írom a bátyám, Zorán szövegeit, az LGT szövegeit és nem érzem etikusnak, hogy aktívan közreműködjek abban a műsorban, amiben közreműködik ugye Zorán is, meg az LGT is. Inkább kiszállok az általam egyébként szeretett műsorból.” Nem sikerült lebeszélnem. Dusán finom volt, kedves, jókedvvel töltötte meg a műsort. Nagyon szerettem vele dolgozni, és emberileg is tisztességes, klassz pali. De hát olyannyira ki akart szállni, hogy aztán a tévéből is kilépett. Sajnos. Akkor már „csak” szövegíró lett az LGT és a Zorán mellett. A mai napig ezt csinálja.

A Pulzus – mint említettem – 1986 májusáig ment. Összesen hetven adás. Plusz egy. Az 1986 júniusában képernyőre került Pulzus extra válogatás volt a korábbiakból. Természetesen a műsorsorozatban sok külföldi is ment. Jó viszonyban voltam a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályával, amelyet az idő tájt Berecz János  felesége, Berecz Annamária vezetett. Aki sokat segített abban, hogy hozzájuthassak külföldi anyagokhoz. Leginkább az esseni Rockpalast repertoárjából. Abban tényleg a legjobbak szerepeltek. A jogokat egy adásra és egy ismétlésre szereztem. Kizárólag magyarországi forgalmazásra. Úgyhogy csak akkor tudtam beszerkeszteni műsorba, amikor az 1-es csatornán ment a Pulzus. Merthogy a 2-es műholdas adás volt, amit bárhol tudtak fogni.

Mindenkit bemutattam, aki csak idejött hozzánk koncertezni. Egészen a műsor befejezéséig. Ami nagy bánatomra 1986-ban történt. A zenei főosztály és a könnyűzenei rovat élére ekkor ugyanis olyan embereket neveztek ki, akik rá akarták tenni a kezüket erre a műfajra. Lelkesen, szorgalmasan – és önző érdekből.

Azért nevesítsük meg őt. Úgyis kinyomozható. Ki volt?

Aki az életére tört a műsornak, az Gát György.  Ha mond ez a név valamit ma.

Hogyne. Görbe Nóra, a nyolcvanas évek népszerű „Lindájának” a férje.

Olyannyira, hogy rovatvezető lett nálunk. Akkor még ment a Pulzus. Rám nyitotta az ajtót, és kvázi utasításszerűn mondja, hogy a következő Pulzusba tegyem be Görbe Nórát.  Mondtam, meghallgatom a lemezét, és ha találok rajta jó nótát, természetesen beteszem. Miért kell neked azt meghallgatnod? – csattant fel. Ezt komolyan kérdezted? – kérdeztem vissza. Szóval nevetséges volt a dolog. De a végén behozott egy lemezt, és találtam rajta egy olyan nótát, ami belefért a Pulzusba. Majd kisvártatva megszüntették a műsort. Helyette hasonlót indítottak be, amihez nekem már semmi közöm nem volt, Sárga tengeralattjáró címmel. Talán egy évig ment, Czippán Gyuri vezette. De hát a második adás után láttam, hogy ennek rövidesen vége lesz. Mert a műsor címéhez igazodva minden adás egy tengeralattjáró belsejében, díszletében zajlott, a műsorvezető pedig tengerész egyenruhában volt. Ami egy idő után unalmas lett. Gát Gyurit később a főosztály egyhangú szavazatára elbocsátották a tévéből.

Egyetlen Pulzus volt, amit nem te vezettél.

Igen, mert kórházban feküdtem, de a műsornak azért mennie kellett. Kolléganőmre, Tóth Erikára bíztam, és épp a minap néztem meg a tévében. Még ma is nagyon szórakoztató volt. Mindez 1985 kora őszén, azt hiszem, szeptemberben történt. Miután kijöttem a kórházból, három hét múlva kaptam egy meghívást, hogy forgassak egy reklámfilmet Ibiza szigetén. Egy ottani magyarnak volt egy üdülőkomplexuma, ahová főleg nyugatnémetek jártak. Erről az üdülőről kellett reklámfilmet csinálni, amiért, ha jól emlékszem 1500 dollárt fizettek. Ezt a rendelkezésemre bocsátották, amit a Pulzushoz forgatandó amerikai filmre költöttem. Kimentünk a stábbal, egy operatőrrel, a gyártásvezetőmmel és egy tolmáccsal. Azért angol nyelvtudásom nem érte el azt a szintet, hogy angolul vezessem a műsort. A műsorvezető Mihály Tomi  öccse, Mihály Gyuri volt. Kiválóan beszélt angolul. Az operatőr Gulyás Budával kimentünk New Yorkba, ott forgattunk jazzistákkal, Billy Cobhammel, meg ilyenekkel. Sajnos ez elég rég volt, 1985-ben, a neveket nem tudom felidézni. Megszólaltattuk az utca emberét is, elnéztünk egy-két jazz klubba. Jó kis mozi lett belőle, szerettem. Korábban sosem csináltam reklámfilmet. Azóta sem.

Mielőtt továbbmennénk, beszéljünk még a hetvenes-nyolcvanas évekről. Mennyire voltak tabutémák, amik nem kerülhettek be a televízióadásba?

Magától értetődő, hogy ordenáré trágárkodás nem mehetett. Egyik kollégámnak egyszer volt is belőle kellemetlensége, amikor az egyik zenekar – a stroke által bekövetkezett memóriasérülésem miatt nem jut eszembe – azt énekelte:  „Állva pisálok, ülve kakálok, tisztesség dolgában igen szarul állok.”  Ma már a „szar” szó őshonosnak mondható a médiában. De akkor ebből balhé lett. Egyébként az ízlésemmel sem egyezett a trágárkodás. De akkoriban nem is nagyon hangzottak el ilyenek. Lemezen sem.

Voltak-e politikai tabuk? Olyan zenekarok, akik ugyan nem voltak hivatalosan letiltva – tehát nem készült erről leirat –, de akikről tudni lehetett, hogy őket nem lehet képernyőre engedni.

Tőlem két műsor nem mehetett adásba. Az egyiket már az előbb említettem. A Nagy Feró-féle Bikini, az átmeneti időszakban, a tévé 4-es stúdiójában, illetve az odavezető csiga lépcsősoron vettük fel. Nagy Feró nagyszerű forgatókönyvet írt hozzá, amiből készült egy tizennyolc perces show, amiben részt vett a felesége, Csuka Mónika is, meg az akkor még pici gyereke. Azért nem mehetett adásba, mert az egyik jelenetben, miközben egy orosz népdalt adtak elő, a zenekar tagjai üvegből itták a sört. Az volt a kifogás, hogy ezzel rosszra nevelik az ifjúságot. És pont egy orosz népdal kapcsán. Aztán mégis engedélyezték. Aztán mégsem ment le. De nem volt tragédia.

A másik „letiltott” adás egy Komár-műsor  volt, ennek viszont kifejezetten örültem. Roxinpad adás lett volna, a Bolgár Kulturális Otthonban vettük fel, élő hanggal, de felvételről. Azért nem mehetett le, mert – mondom, örültem is – rossz volt a produkció.

Mikor történt ez?

A Roxinpad 1987 márciusától 1991 júniusáig futott és ez a Komár-adás valamikor a rendszerváltozás környékén lehetett. De semmi köze nem volt a politikához.

Annyira gyenge volt a produkció?

Élő hangos volt.

Mégis, mi volt a gond? Komár hamisan énekelt?

Olyasmi is történt. Meg nem szólt rendesen a basszus. Szóval hangmérnöki hiba miatt nem lett elég jó a hangminőség. Amire egyébként nagyon kényes voltam.

Ezekben a műsorokba csak olyanok kerülhettek be, akiknek volt már a lemezük?

Nem volt ilyen feltétel.

Volt olyan, akinek nem volt lemeze és bekerült?

De még mennyi. Például Gerendás.  Vele akkor ismerkedtem össze, amikor hazajött Norvégiából. A kutya nem ismerte még itthon.

Hol járunk időben, csak körülbelül?

A Pulzus ideje alatt.

A Láma időszakban?

A Lámát már itthon alakította. Ez még előtte volt.  Azt a nótát énekelte, aminek az volt a címe, hogy... Nem jut eszembe. Zorán is énekelte magyarul. Nagyon jó angol nóta volt. Arra emlékszem, hogy a Városligeti tó fölött ívelő hídon énekelte angolul a dalt Gerendás. De mi volt a címe?  Zorán évekkel később magyarul adta elő. Mindegy, a lényeg, hogy akkor még nem volt felvétele Gerendásnak. Szalagon mutatta meg nekem.

Szóval sok olyan zene, nóta, zenekar és főleg szólista volt, akiknek ott készült a „hangja” a stúdióban. A Pulzus után 1994-ben elindítottam a TeleJazzPódiumot. Egy presszóban vettük fel az összes műsort.

Presszó díszletben, vagy konkrétan egy adott presszóban?

Egy konkrét presszóban. A Bécsi úton, majdnem a Klubrádiónál van, ugyanazon az oldalon. Presszó volt, nevezzük annak, ami. A Klubrádiótól egy kicsit visszább. Tehát a belső Bécsi úton. Talán a nejem meg tudja mondani.  Szóval ott vettük fel mind a harmincnégy adást, kizárólag magyarokkal. Szakcsitól  kezdve mindenki részt vett benne. Stabil tagja volt a stábnak – a gyártásvezetőn kívül, szegény ő sem él már – Csáki László. Megérdemli, mert nagyon sok műsort, sorozatot készítettem vele. A hangmérnököm pedig – bár az utolsó tíz évben egy életre összevesztünk vele – Kovács Péter volt. Remek szakember. Olyan adáshangot csinált, hogy a legtöbbjét lemezre lehetett venni.

A TeleJazzPódium 1994 októberében indult és 1998 júniusáig tartott, tehát majdnem négy évig futott, összesen harmincnégy adás ment le. Részben a Pori Jazzel ment egy időben. A Pori Jazzből összesen száznyolcvannyolc adás került képernyőre, a világ legnagyobb sztárjaival. A finnországi Pori városában vettük fel, ahol 1966 óta fut ez a jazzfesztivál. Mi 1980-tól 2002-ig forgattunk ott, teháthuszonkét éven át.

Miért pont Pori? Fontos fesztivál, de hát számos jobb jazzfesztivál volt/van nála Európában, Montreux-tól a North Seeig.

Egyszerű oka van. 1979 végén egy szép napon bejött hozzám Kárpáti György, jól ismert rendező, hogy kint forgatott Finnországban egy egészségügyi filmet. És ha már kint volt, az operatőrével meghívták őket a pori jazz fesztiválra, a tengerpartra. Nagyon tetszett neki, színvonalasnak ítélte, nem lenne-e kedvem ott forgatni. Mondtam, egyet biztos megér. Aztán majd meglátjuk. Nos, abból az egyből huszonkét év lett.

A finnek valamilyen szinten hozzájárultak ehhez?

Egy finn magáncég működteti a fesztivált, a főszervezője akkor Jyrki Kangas volt, talán még mindig ő. 1980-ban volt az első adás. Miles Davistől Oscar Petersonon át a Manhattan Transferig elmondhatatlanul nagy világsztárokkal volt szerencsém dolgozni. Vagy Ringo Starral, mint jazzmuzsikussal – riportot is csináltunk vele. Vagy Count Basie-vel. Hihetetlen fazonok voltak. A Pori Jazz és a TeleJazzPódium párhuzamosan ment egymással. A TeleJazzPódium is tisztán zene volt.

Visszatérve a Pori jazzfesztiválra. Ezeket a koncerteket a finnek vették fel?

Nem, teljes mértékben a mi stábunk. Heten voltunk.

A finnek hogyan vettek ebben részt?

Sehogy. Ha odajöttek véletlenül forgatni, akkor egyetlen nótát rögzítettek. De a színpadon minden alkalommal csak mi voltunk fent végig. Három kamerával dolgoztunk, és az volt a dolog üzleti része, hogy ingyen csináltuk a műsorokat. A repülőjegyet kellett csak fizetnünk, a szállást a részvénytársaság fizette. Az volt a feltétel, hogy minden adásból egy adásminőségű kópiát kapnak.

Ezeket ők fel is használhatják, vagy csak maguknak kérték?

Azt csináltak vele, amit akarnak.

Ki is adhatták volna DVD-n?

Azt nem. Csak sugárzási jogot kaptak. Mi is. Szóval a fesztiválon fellépő művészekkel olyan szerződést kötöttek, hogy a koncerten felül két magyarországi sugárzási jog.

Ezek szerint csak a Magyar Televízió forgatott ott rendszeresen?

Szó szerint.

A finn televízió? Ők sem voltak kint?

Nem. Egyszer-egyszer megjelentek felvenni egy-egy nótát híradószerűen és kész. De volt olyan, hogy valamelyik amerikai nagy híradó volt kint és ők kértek meg minket, hogy vegyünk fel nekik valamit. Aztán azt sugározták az amerikaiak. Természetesen a jogokat tisztázták. Szóval tengernyi műsort készítettünk, amiről feltételezem és remélem, hogy még mind megvan a Magyar Televízió archívumában. Ahol úgy hiszik, ha sugározni akarnák, újra kell kérni a sugárzási jogot. Pedig az egy adásra és egy ismétlésre szólt. Tehát meg tudnák ismételni, ha szeretnék. De nem ismétlik.

A jazz sosem volt népszerű a Magyar Televízióban. De polgárjogot nyert, mutatják a számok is. A Pori Jazz ma már a Magyar Televízió nevéhez köthető. Száznyolcvannyolc adás azért nem semmi.

Picit még visszatérnék a hetvenes, nyolcvanas évekhez, ezek voltak a zűrösebb idők. Biztos voltak olyan zenekarok, akik nem jutottak be Az Egymillió fontos hangjegybe meg a Pulzusba. Mondjuk az Európa Kiadó, hogy egy nyolcvanas évekbeli példát mondjak. Vagy a hetvenes években az Interbrass.

Az Interbrassal dolgoztam, az Európa Kiadóval nem. Utóbbi már a kilencvenes években került a képernyőre. Korábban a látókörömben sem volt. Ezzel szemben a Bizottság igen. Elmentem egy fellépésükre, amikor még Albert Einstein Bizottságnak hívták őket.

Csak lemezeken szerepelnek ezen a néven – sőt, ott is csak A. E. Bizottságként –, mert politikai okokból nem engedték, hogy simán Bizottság legyenek (ez ugyanis a párt Központi Bizottságára utalt volna).

Lehet. Mindenesetre elmentem egyik szentendrei vagy leányfalui koncertjükre. És amit ott láttam és hallottam, az nem ütött meg tévés színvonalat. Lehet, túl szigorú voltam.

P. Mobil?

A P. Mobil sosem volt a műsoromban. Csak Vikidál. 

Gondolom a Dinamittal.

Igen, amikor kirúgták a P. Mobilból. Hozzám így jutott el.

A Dinamitot állítólag úgy tették össze felülről. Erdős Péter mondta nekik, hogy amennyiben összeállnak, akkor ő támogatja őket.

Ebben a zenekarban játszott Szűcs Totya, Szűcs Jutka bátya is. Remekük gitározott. Épp most láttam Tóth Erika említett műsorában.

Inkább a problémás zenekarok érdekelnének. Mondjuk a „fekete bárányok”, akik 1980 augusztusában a hajógyári szigeten demonstráltak. Az említett Bizottságon és P. Mobilon túl a Hobo Blues Band és a Beatrice.

A Hobo Blues Banddal sokat dolgoztam. Deák Bill Gyulával is.

A HBB-szövegekkel sosem volt probléma?

Semmi. Egyedül Billel  volt problémám, de sokkal később. Egy délelőtti műsorban, a Napkeltében nyilatkozott Verebes Pistának és ott valótlanságot mondott velem kapcsolatban. Hogy üldöztem őt, mert csúnya volt, hogy nem lehet színpadra vinni. Tisztáztuk Verebessel, hogy szó nem volt ilyenről. Bizonyítottam is különböző műsortükrökkel, hogy hányszor szerepelt a legutóbbi év során. Kilenc alkalommal. Mint szólista és mind Hobo Blues Band-tag. Valami rémhírt hallhatott. El sem jött a tévébe, pedig behívták, hogy jöjjön el és szembesítsenek egymással minket. Más irányú elfoglaltságaira hivatkozott, mint megtudtam.

Szélsőségeket is mondok: Vágtázó Halottkémek, URH.

Az URH egyik zuglói bulijára kimentem, nagyon rosszak voltak. Úgyhogy mondtam magamban, semmi bajom velük, csak rossz a zenéjük.

Kontroll Csoport?

A Kontroll Csoport nem került hozzám, nem volt a látókörömben sem. Nekem az a gyanúm – ennyi idővel utánuk –, hogy ezek az előadók tudták vagy sejtették, hogy ilyen marginális helyzetben lévő zenekaroknak a Magyar Televízióban nincs polgárjoguk. Más műsorokban sem voltak. Mondom, az URH-t és a Bizottságot magam is használhatatlannak ítéltem meg televíziós szempontból. Végig ott ültem Szentendrén, a Bizottság műsora alatt. Nem amatőr volt, hanem dilettáns jellegű. Ami azért nem ugyanaz. Szóval azt, hogy ezek a zenekarok ilyen-olyan oknál fogva nem szerepeltek a műsoraimban, utólag sem bántam meg.

Tehát alapvetően a te személyes ízlésed volt a legfőbb szűrő?

Igen. Szokták mondani, hogy le voltak tiltva zenekarok. Nem. Egyedül a Beatricével kapcsolatban volt, hogy nem foglalkoztatjuk őket, mert annyi balhé van körülöttük, hogy ez nem hiányzik a Magyar Televíziónak. Ilyen valóban volt.

Mikor a beszélgetésünkben korábban szóba került Erdős Péter, erőteljesen védted. Pedig sokan vetették annak idején a szemére, hogy Csepregi Évához intim viszony fűzte és ezért más énekesnőket – akik esetleg Éva konkurenciái lettek volna – mellőzött a lemezkiadásban. Ez hatással volt a Magyar Televízióra?

Ez szerintem nem igaz. Sorolni lehetne, hányan kaptak szereplési lehetőséget.

Mondjuk a Kati és a Kerekperec is ezen vérzett el.

Nálam a Metronom ’77-en felléptek. Azon kívül a műsoraimban is. Nagy Kati pompás volt és az egész zenekar nagyon jó volt. Diszkót csináltak egyébként. Kár, hogy megszűnt a zenekara, Nagy Kati meg állatkereskedő lett a József körúton. Elképesztően tehetséges csaj.

Vélhetően ezért is lett állatkereskedő.

Nem tudom. Azóta nem találkoztam vele.

Nem rúghatott labdába. De mondjuk Cserháti Zsuzsa is le lett nyomva. Volt ugyan egy ígéretes korszaka – a Kicsi, gyere velem rózsát szedni című sláger fémjelezze –, de aztán neki is az éjszakába kellett menekülnie.

Cserháti Zsuzsival számos alkalommal dolgoztam, semmi probléma nem volt vele. Ma is a legtehetségesebbnek tartom. Olyannyira, hogy vele kapcsolatban politikai gondjaim is akadtak. Beneveztük a Magyar Televízió színeiben a sopoti fesztiválra a Különös szilveszter című nótával. Zsűritag voltam. Bocsánat, fel kell frissítenem a memóriát. Volt ott mindig egy grand prix (nagydíj), utána meg első, második, harmadik hely. A grand prix-t ha jól emlékszem, egy skandináv előadó nyerte. Az első helyezett egy szovjet hölgy lett, a második pedig Cserházi Zsuzsi a Különös szilveszter-rel.

A szabályzat szerint a versenyen nem indulhatott versenyző népdallal, operettel, népies népdallal és musicallel. A szovjet versenyző – soha nem felejtem el – nagyon jól énekelte a Pacsirtát. Ami egy román népies műdal.  Úgyhogy jelentkeztem, hogy úgy tudom, ez tiltott. A zsűri elnöke erre diszkvalifikálta. Így Cserháti Zsuzsi ugrott fel az első helyre. Tehát az én „bűnöm”, hogy akkor ott Cserházi nyert.

Ez mikor volt körülbelül?

A nyolcvanas évek közepe felé.  És ezzel még nem volt vége. Nem lett happy end. Neki igen, de nekem nem. Volt ott egy másik magyar küldött, aki a hanglemezkiadók és koncertszervezők zsűrijének tagja volt. Az illetőt úgy hívták, hogy Pentz Zsolt.  Amikor vége volt a zsűrizésnek, a folyóson összefutottunk, meséltem neki a jó hírt, hogy Cserháti Zsuzsi első helyezett lett. Meg ezt a sztorit. Örömmámor, minden.

De aztán Pentz még azt sem várta ki, hogy hazaérünk, még onnan Sopotból telefonált, és feljelentett a Magyar Televízió vezetésénél. Hogy a fesztiválon szovjetellenes propagandát folytattam. Amikor hazajöttem és másnap bementem dolgozni a tévébe, a párttitkár ezzel fogadott: Sopotból jelentették, hogy szovjetellenes vagy. Miről van szó? Nem kapcsoltam. Hát, hogy te ott valamit a zsűriben… Ja, mondom, igen, diszkvalifikáltattam a szovjet versenyzőnőt, mert nem tartotta be a közlekedési szabályokat. Ezt megtárgyalták egy televíziós értekezleten és teljesen rendben találták. Úgyhogy semmi következménye nem lett.

Cserháti Zsuzsi nagyszerű énekesnő, és nem igaz, hogy Erdős üldözte. De mondhatnám Bódy Magdit vagy Katona Klárit is, akik Csepregi Évával a műsoraimban, vagy mások műsoraiban együtt szerepeltek. Erdős nem volt hülye, a Hungaroton sajtóosztálya vezetőjeként célja és dolga volt lemezpropagandát folytatni. Ők is a piacról éltek. A Neoton amúgy is folyt mindenhol. Miért kellett volna háttérbe szorítani akárkit Csepregi miatt, aki amúgy valóban a barátnője volt.

Az élettársa is.

Igen, mindhalálig, ha jól tudom. A lényeg, hogy Bódy Magdival és Katona Klárival is készítettem önálló műsort, ma is jóban vagyunk.

Szűcs Judit?

Vele is abszolút jól megvoltunk.

Első emelet, Napoleon Boulevard, Z'Zi Labor?

Az Első emelettel és a Z'Zi Laborral is dolgoztam. Sőt, én voltam az első, aki utóbbival és a veresegyházi kórussal felvettem a Stones-nótát,  és beletettem a műsoromba, a Pulzusba.

A Magyar Televízióban hogyan nézett ki amúgy az elfogadás folyamata?

Nem volt szükség forgatókönyvre, csak a műsortükröt kellett előzetesen beadni a főosztályvezetőnek, aki végigfutotta, hogy kik szerepelnek benne és milyen nótákkal, aztán aláírta és mehetett a felvétel. Utána elkészült maga a műsor és annak megint volt egy úgynevezett elfogadása.

Mint a Magyar Rádióban a lehallgatás?

Igen, olyan, csak a televízióban ezt elfogadásnak hívták. Ezen részt vett a főosztályvezető vagy a megbízottja, a rovatvezető – nálunk több is volt ilyen, Tánczos Gabitól Juhász Elődig –, a stábból az operatőr, a gyártásvezető és én, mint szerkesztő. A rendezőnek nem kellett ott lenni, de persze bejöhetett, ha akart. Ez a bizottság pedig meghallgatta az egészet. Volt, aki nagy figyelemmel, volt, aki közben aludt és volt, aki a Bibliát olvasgatta – ilyen volt Czigány Gyuri. Abszolút megbízott bennem, látatlanban aláírt mindent. Őszintén szólva, ez eléggé zavart is, mert nagy felelősséget jelentett számomra. Balhé esetén én feleltem. Kértem is, hogy inkább nézze át. Miközben persze, mi tagadás, jól esett, hogy ennyire megbízott bennem.

A Z'Zi Labor és a veresegyházi asszonykórus közös produkciójánál jártunk…

Igen, szóval zajlott az elfogadás. Azt hiszem az utolsó nótaként szerepelt a műsorban, nekem rettenetesen tetszett, mire a főosztályvezető azt mondta, hogy „álljon meg a menet! Ez, azt hiszem, nem mehet.” Mi a baj vele, kérdeztem. „Amúgy semmi, válaszolta, de akár balhé is lehet belőle, hogy ha a nagy zenetörténész, népzenei kutató…” Mi is a neve?

Vélhetően Ujfalussy Józsefre gondolsz.

Igen, rá. Szóval, hogy Ujfalussy ezért „bedarál” bennünket, hogy veresegyházi asszonykórus, szent népzene, meg minden. Mi meg csak bámultunk, mint a hülyegyerekek. De hát ez egy Rolling Stones nóta! Hirtelen támadt egy ötletem, mondtam, hívjunk át valakit a népzenei rovattól, hogy esetleg adjon tanácsot. Átszaladtam, áthívtam Sós Anna szerkesztőt, aki miután megnézte, nem is érette, mi baj van ezzel. Tőle nyugodtan mehetett. De amíg átmentem érte, a főosztályvezető elmesélte az egészet az elnök-helyettesnek, mire az kapásból azt mondta, hogy jobb a békesség, vegyük ki, abból biztos nem lesz balhé. Úgyhogy ezt a dalt ki kellett montírozni a műsoromból. Aztán – talán már a rendszerváltozás után – valamelyik kollégám már betehette. Meg sem említve, hogy ez az én felvételem.

A metálosok? Mondjuk a Pokolgép?

A heavy metál helyből nem mehetett. A marginális vagy margón kívülre helyezett zenekarokkal a Hanglemezgyár sem foglalkozott.

Pedig az ember azt gondolná, egy közszolgálati adón pont az a lényeg, hogy a marginális dolgokat is mutassuk be.

Igen, ez kétségtelen.

Te viszont alapvetően mainstream műsorokat készítettél.

Mondhatjuk rá, hogy mainstream, de annak az igényesebb részét jelentette. A popularitás nem érdekelt. A Neotonnal – a rend kedvéért – egyszer csináltam egy showt. Jakab Gyuri amúgy kiváló zenész volt.

Jazztanszakot végzett.

Lehet, de sosem hallottam őt jazzt játszani.

Kompromisszumot kötött.

Igen, amíg élt, diszkós slágereket írt. Sajnos korán meghalt.

Latzin Norbert  esete is hasonló.

Vele is sokat dolgoztam. De hát a Bergendyben ő mindenféle dalokat írt. Igaz, Bergendy Pista is remek jazzista volt. Amikor Norbi hazajött Svájcból, készítettem vele önálló műsort a TeleJazzPódiumba. Jaj, de nagyon jó volt Norbi. Hát sajnos ő is idejekorán végezte.

Jut eszembe, 1999 februárjától júniusig csináltam néhány műsort Jazzterday címmel. Szójátékkal, amiben kizárólag archív jazzt válogattam bele a saját műsoraimból. Az akkor már nem futó TeleJazzPódium egyfajta pótlásaként.

Emlékeim szerint a rendszerváltás környékén volt egy Roximpad című műsorod is.

Igen, az 1987-től 1991-ig ment, összesen negyvenöt adást ért meg. Ezek koncertfelvételek voltak a SOTE Klubból. Ilyen volt például a Katona Klári Show. Őt – nagyképűen szólva – én fedeztem fel. Még senki nem ismerte, a rakparton lépett fel a Tolcsvay Klubban.

Ez az I. Kerületi Művelődési Házban volt. Ahogy Török Ádám mondaná, a Bem rockparton.

Igen, a Bem rockparton. Jaj, a Minivel is mennyit melóztam! Például a tabáni LGT-koncerteken, ahol ők voltak a vendégek.

Azokat is rögzítettétek?

Hogyne. De visszatérve Klárira: abban a klubban fedeztem fel, ott csodálkoztam rá, hogy jé, ez a csaj nagyon tud. Még gimnazista volt. Írtam egy levelet a Móricz Zsigmond Gimnázium igazgatójának, hogy „Tisztelt igazgató elvtárs, szíveskedjék az önök harmadikos gimnazista tanulóját a szorgalmi időszakban tévéfelvételre kiengedni.” Domonkos elvtárs szerencsére kiadta Klárit, így akkor forgattunk vele. Ez korábban kezdődött, mint ahogy Presserrel dolgozott.

Persze. Hisz Presser előtt még Demjén Ferenccel is dolgozott...

Így van. Rozsival magam is sokat dolgoztam. Aztán a Presser-időszakban is jó néhányszor forgattam Katona Klárival, például a Rottenbiller utcai Stúdióban híradószerűen. Erdős foglalkoztatta őt. Róla – mármint Erdősről – szerintem sokkal több rosszat mondtak, mint ami a valóságban történt. Persze gyorsan hozzáteszem, két nótát ő csak a szövegek alapján tudott megkülönböztetni egymástól.

Igen, többször hangsúlyozta, hogy sokmindenhez ért, csak a zenéhez nem.

Mondjuk úgy, mentes volt a zenétől. De előfordult olyan is, hogy valakiket protezsáltam nála, ő meg elhitte nekem. De panaszt igazából egyetlen egyszer hallottam rá: amikor egy énekesnőnek feltételül szabta, hogy bizonyos szolgálatok ellenében készít vele valamit.

Ezt állítólag több énekesnőnek is felajánlotta.

Vagy legalábbis többen mondják.

A nők nem csak nála számítottak gyenge pontja. A rádiós Szentkuti Pálról is sokan rebesgették, hogy a bevállalósabb énekesnők előrébb juthattak nála.

Szentkutiról én is hallottam. Hogy kiknek ajánlotta, azt nem tudom. Csak magát a tényt, mint gyakorlatot.

Lehet, ma sem zajlik ez másképp. De lépjünk tovább. Pontosabban vissza: a Roxinpad című műsorod miért szűnt meg 1991-ben?

Ez Hankiss Elemér elnöksége alatt történt. Hankissal jóban voltam, olyannyira jóban, hogy hetenként hívott le, hogy ezt vagy azt hogyan kellene csinálni. Fogalma nem volt a televízió belső munkálatairól. Csak úgy magáról az elvi dolgokról. Akkor hozták létre a Szerkesztői Alkotó Irodát, egyik kollégám, Halák László vezette. S mindig kettőnket hívott le Hankiss, hogy műsorkészítés-technikai kérdésekben adjunk neki tanácsokat. Aztán ezekből soha semmit nem fogadott meg. A saját feje után ment, végül is igaza lett, nagy baklövést nem csinált.

Nagyon szerettem a műszakkal foglalkozni, sok jó barátom van még ma is köztük. A Magyar Televízió Baráti Köre minden hónap utolsó csütörtökén összegyűlik az Elektromos pálya melletti étteremben, a régi szép időkről dumálgatunk. Főleg műszakiak jönnek el. Szóval Horváth Ádám vagy Szinetár Miklós nem szokott ott megjelenni. Egyedül a volt műszaki igazgató, Lénárt István – pedig már 94 vagy 95 éves. Nagyszerű ember, nagyon sokat tett és segített nekem is, másoknak műszaki ügyben.

Visszatérve a Roxinpadra, élte az életét, népszerű volt, jó volt, csináltuk. De valami struktúraátalakításnak lett az áldozata. Aztán jött az utolsó műsorsorozat, a Szeresd a hétfőt!, ami  1992 júniusáig futott, összesen tizenegy adás. Azért adtam neki ezt a címet, mert a hétfőt mindenki utálja. Minden adás az Arany János Színházból ment, az Opera mögött a Paulay Ede utcából.  Főleg szólisták adták elő a kis műsorukat. De aztán megszüntette valamelyik főosztályvezetőm – talán Szalai Károly vagy Fodor Imre –, hogy nem kell.

A sorozataimat a mai napig merem vállalni. Nagyon jó emlékekkel. Kivéve a Tapsifülest, azt rám erőltették. Lett is egyszer cirkusz, mert a műsorban az ORI- vagy Interkoncert egyik dolgozójának a felesége is szerepelt, és megvádolt minket, hogy csalunk, mert szerinte több lámpa gyulladt ki a nyuszi hasán, mint amennyit kihirdetünk. De hát ez a „mérőműszer” jól látszott a televízióban is, nem lehetett ott csalni. Kudlik  volt a műsorvezető. Szerettem vele dolgozni. Ahogy szegény Takács Marival  is.

Az egyedi műsorokról, a show-król beszélj még légy szíves. Ezekből hány volt?

1969-ben Koncz Zsuzsa volt az első, vele csináltam még többet, koncertet is, meg showt is. Aztán az Illés zenekarral, a Fonográffal, a Neotonnal, a V’Moto-Rockkal, az LGT-vel, Zoránnal, Rózsival és – miként említettem – Katona Klárival. Cserhátival Zsuzsával sajnos nem. Ezt nem bocsátom meg magamnak. Szerepeltettem többször is, de önálló showt nem készítettem vele. Pedig nagyon nagyra becsültem a képességeit. Talán némi vigasz, hogy megnyerettem vele a sopoti fesztivált.

Ruttkai Évával is dolgoztam, a Koós showban lépett fel vendégkén, felejthetetlen személyiség volt. Mácsai Pállal szintén készítettem önálló műsort, nagyon jól gitározott és jó nótákat fújt. Békés Italával szintén dolgoztam. Majd kigyűjtöm ezeket neked utólag, magam is megnézném. Amikor nyugdíjaztak, gyakorlatilag a könnyűzenei rovatot nyugdíjazták. Azóta nincs könnyűzenei rovat a Magyar Televízióban. Látszik is.

A nyugdíjazásom után még kétszer kivittek Poriba. Mondván, az új emberek egyike sem tudja, mit kell felvenni. Kimentem – nem bántam –, és amikor hazajöttem, közölték, vágjam meg az egészet. Egy-egy fesztiválon általában tizenkét műsort vettünk fel, amiket három-öt hónapig vágtam. Szóval rengeteg munka volt. Ezért nem csak a filmvágást, hanem az elektronikusat is megtanultam. Merem mondani, jobban élveztem a vágás folyamatát, mint a felvételt kint a helyszínen. 2001-ben ezért egy fillért sem kaptam.

Aztán 2002-ben is kivittek, megint felvettünk tizenkét koncertet, de közöltem, ezúttal már nem vágom meg ingyen. Mire mondták, hogy van a Magyar Televízióban egy szabály: aki kapott végkielégítést, az öt évig nem dolgozhat vissza. Na, de akkor kivel vágassuk meg, kérdezték. Mondom, például a rendező Kárpáti Györggyel. Ő nem volt hajlandó megvágni. Végül odaadták valakinek, aki nem értett hozzá. Szörnyű lett. A koprodukciós szerződés értelmében el kellett készíteni, és ki kellett küldeni a finneknek. Megmutatták nekem VHS-en, hát katasztrofális lett.

Voltaképpen szerencsésnek mondhattam magam, hisz az elbocsátásomkor épp betöltöttem a hatvanat, tehát nem kellett kuncsorognom az utcán. A Magyar Televízió akkori elnöke, Szabó László Zsolt – akivel amúgy normális viszonyban voltam – viszont a nyugdíjaztatásommal lényegében öt évet ellopott a hasznos munkával eltöltött éveimből. Teljesen egészséges voltam. Öt éven át még röhögve tudtam volna csinálni.

(Az interjú a Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült)

* * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

 

 

 

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016