Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás (teljes)

A beszélgetés időpontja: 2015. december 1., Budapest
Szerkesztett, tömörített, lábjegyzetelt változat.
Fotó: Urbán Ádám
Indításként: milyen családba születtél bele 1945 nyarán Szatmárnémetiben?

Édesapám mezőgazdasági mérnökként végzett a pallagi mezőgazdasági akadémián, de mivel nem tudott elhelyezkedni a szakmájában és a rokonságban volt már vasutas, a negyvenes években ő is vasúti tisztként dolgozott. Édesanyámat is így ismerte meg. Tudni kell, hogy édesanyám apja, azaz az én nagyapám vámtiszt volt, s ahogy mozgott a határ, úgy kellett neki is mozognia vele. Eredetileg Debrecenben állomásozott, onnan került át Nyírábrányba, ahol épp apám indította volna a vonatot, mikor az utasok mondták neki, hogy „hát nem indulhatunk, mert a vámtiszt úr lánya még nem érkezett meg.” Őt azonban nem érdekelte a vámtiszt lánya, úgyhogy jelt adott a mozdonyvezetőnek, az pedig elindult. Ekkor futott be édesanyám az állomásra. A táskáját előzetesen a cselédlány már felrakta a vonatra, úgyhogy azt vitte a vonat, ő maga azonban csak állt ott az állomáson és nem hitt a szemének. Micsoda dolog az, hogy nélküle ment el a vonat! Hát így ismerkedett meg édesapámmal.

Ez valamikor 1943-ban történhetett, utána édesapámat behívták katonának (huszárnak), és 1945 elején München vagy Nürnberg közelében amerikai hadifogságba került. Onnan azért egyszerűbb volt meglépni, mint az oroszoktól, úgyhogy októberben vissza is jutott Budapestre, ahol az egyik rokontól tudta meg, hogy közben megszületett a fia.

Elsőszülött vagy?

Igen. Sőt, egyetlen. Amint meghallotta a hírt, apám persze azonnal utazott tovább, Debrecenben megtudta, hogy a családja időközben a később ismét Romániához tartozó Szatmárnémetibe került, úgyhogy jött utánunk. 1945 novemberében szerzett két teherszállító marhavagont, az egyikbe bepakolták a bútorokat, a másikba betett egy kályhát, az oldalfalán vágott egy lyukat, kidugta rajta a kéményt és úgy szállította haza két nap alatt Szatmárnémetiből Debrecenbe a családot. A nagybátyja volt a debreceni állomásfőnök, az ő Arany János utcai házába költöztünk végül be.

Volt zenész a rokonságban?

Nem, senki. A szüleim – mintegy a polgári nevelés részeként – zongoraórákra járattak, aminek később meglett az az előnye, hogy a középiskolában két osztálytársammal zenekart alapítottam. Petrányi Gyula, a híres debreceni professzor  fia volt az egyik tag, aki ma egy magánkórházat vezet külföldön, a másik Korcsmáros János, későbbi TSZ-elnök, én pedig zongoráztam. Kisebb iskolai rendezvényeken léptünk fel, ilyenkor azt a tíz számot, amit tudtunk, eljátszottuk. Ciao Mariná-t és más korabeli olasz, illetve magyar táncdalokat, slágereket.

Mivel egy évvel később kezdtem az iskolát, 1964-ben érettségiztem Debrecenben, majd felvettek a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára. Édesapám ekkoriban már szintén Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, és csak hétvégenként járt haza. Úgyhogy eladtuk a debreceni házunkat, és annak az árából a Mártírok útja  közelében, a Horvát utcában vettünk egy öröklakást. De aztán két és fél év után kibuktam az egyetemről, egyszerűen nem izgattak azok a matematikai képletek és a más tudományok, amelyeket ott oktattak. Amúgy a villamosmérnöki karon egy évfolyamra jártam Bródy Janival.

Ekkoriban már fotóztál?

Igen, még gimnazista koromban egy debreceni ankéton ismerkedtem össze Kotroczó Istvánnal, a Magyar Ifjúság fotóriporterével. Két napot töltöttem vele, és attól kezdve csak a fotózás érdekelt. Korábban hangmérnök szerettem volna lenni, nagyon izgatott a kép és a hang kapcsolata, kisgyerekként nagyon imponált nekem, hogy valaki a keverőpulton játszik a zenével.

Azért is választottam a Műegyetem híradástechnikai szakát, hogy egyszer majd hangmérnök lesz belőlem. Az ötvenes-hatvanas évek egyik leghíresebb magyar szakembere, Lohr Ferenc  könyvét rongyosra olvastam, vastagon aláhúztam benne mindent. Aztán kiderült, hogy ehhez a szakmához nem árt némi zenei képzettség, Lohr is le tudott például játszani minden darabot. Nekem viszont se a hallásom nem elég hozzá, se a zenei tehetségem. A Kotroczóval való megismerkedésem pedig minden korábbi tervemet felülírta. A gimnázium utolsó évében jelentek meg az első fotóim a Hajdú-bihari Naplóban.

Ezek voltak az első szakmai sikerek?

Hogy mennyire volt szakmai, nem tudom, de én kétségkívül sikerként könyveltem el. Ahogy az első eladott fotóimat is. Hajdúszoboszlón 1963-ban adták át a Béke SZOT üdülőt, hatalmas modern épület, kétágyas, loggiás szobáiban több mint 350 vendéget tudott fogadni. Kimentem megnézni a csodahotelt és vittem magammal a gépemet is. Mikor a fiatal recepciós hölgy meglátott, oldalamon a masinával, egyből kérdezte, hogy a Képzőművészeti Vállalattól jöttem-e? Akkoriban ugyanis csak ennek az állami cégnek a fotósai készíthettek képeket az új létesítményekről, amelyeket aztán képeslapként a helyszínen árultak. Ez az új üdülő azonban valamiért elkerülte a figyelmüket. Mivel abban az időben az emberek többségének még nem volt saját fényképezőgépe, az üdülők mindenhol örömmel vették a kétforintos üdvözlőlapokat, ráírták, hogy milyen nagyszerű a kilátás, meg az ellátás, és küldték őket a családnak vagy a munkatársaknak. Szóval turnusváltáskor hosszú sorok kígyóztak a képeslapárus pultja előtt.

Mondtam az ifjú hölgynek, hogy ugyan nem a Képzőművészeti Vállalattól jöttem, de szívesen készítek nekik fotókat, ha közben nekem is segítenek modelleket szervezni. Merthogy kitaláltam, hogy bizonyos erkélyeken legyenek emberek, másokon nem. Megegyeztünk. Készítettem az épületről pár kockát, csak úgy kézből, bevonatoztam Debrecenbe, az Ofotért boltban vettem 9x14 centiméteres fotópapírt, méghozzá olyat, amelyiknek a hátoldalára rányomtatták a képeslapokon látható pár vonalat. A kölcsönlaboratóriumban előhívtam a filmet, majd elkezdtem a sorozatgyártást. Lassan haladtam, ha jól emlékszem kétszáz darabra gondoltam, annyihoz elég vegyszert találtam a laborban. Sajnos a „gyártási folyamat” szűk keresztmetszete a szárítás volt, ugyanis csak egy kis 18x24-es szárító állt rendelkezésemre, ez pedig ilyen mennyiséget csak órák alatt szárított meg. A kétszáz darabbal reggel 9-re lettem kész, kivonszoltam magam az állomásra, és a legközelebbi vonattal visszautaztam Hajdúszoboszlóra. Kitettünk néhány mintaképet a pultra, az emberek pedig ötösével, tízesével vitték őket. Lényegében negyedóra alatt elkapkodták a tizenkét órás munkával legyártott műveimet.

Életem első fotós keresete volt ez. Közben pedig elkészítettem azokat a képeket is, amelyeket eredetileg szerettem volna. Mondtam, hogy erre és erre az erkélyre kérek embereket. És a főnök intézkedett, a liftes fiúk kiabáltak, az üdülők pedig készségesen kiálltak. Az egyik kép később a Fotó újságban is megjelent. Voltaképpen ez volt az első szakmai sikerélményem.

Gondolom, Budapestre kerülve Kotroczóval sűrűbben találkoztál.

Hogyne. De már addig is tartottuk a kapcsolatot. Amikor csak Debrecenbe jött, szerveztem neki csajokat, hogy lehessen őket fotózni. Tőle lestem el a technikát és a laborálást is. Debrecenben a KISZ-bizottság laboratóriumába jártam be, Budapestre kerülésemtől pedig a Magyar Ifjúság szerkesztőségébe. Persze akkoriban még föl sem merült, hogy ott külsősként közöljék a képeimet, viszont a Jövő Mérnökében, az Egyetemi Életben és a Közgazdászban sorra jelentek meg a fotóim. Tulajdonképpen a fővárossal is Kotroczón keresztül ismerkedtem meg, rendszeresen elkísértem, boldogan cipeltem a táskáját és szaladtam le sörért. Vonzott a szerkesztőségi légkör, vonzott az újságírás, vonzott a fotografálás is.

Közben a Műegyetemen folyamatosan azt éreztem, nem nekem való hely. Az első két évben kizárólag elméletet tanultunk, a szoftverfejlesztő és űrutazó Charles Simonyi apja, Simonyi Károly villamosságtan könyve például semmiképpen nem számított egyszerű olvasmánynak. Szép lassan elmaradtam az egyetemről, a szüleim természetesen el voltak keseredve, emiatt egy ideig tessék-lássék módjára próbálkoztam még, de hasztalan. El lehet képzelni, mit szóltak a mi kispolgári családunkban ahhoz, hogy egy általuk lenézett szakma vonzott engem. Hogy szélhámosnak tartott újságírókkal lófrálok klubokba meg össze-vissza. Ám lassan beletörődtek. De csak akkor mertem megkérdeni tőlük, hogy mit szólnak a fotós pályámhoz, amikor 1985-ben megkaptam a Balázs Béla-díjat. Addig eléggé fekete báránynak számítottam a családban.

Melyik szerkesztőségbe vettek fel először státuszba?

A Pest Megyei Hírlaphoz. Egy társasággal állandóan a Blaha Lujza téri sajtószékházban, a Népszabadság földszinti klubjában üldögéltem, akkoriban még szeszes italt is lehetett fogyasztani. Ott fordult oda hozzám Suha Andor, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője, s mikor megtudta, hogy fényképezek, mondta, épp keresnek valakit az egyik várandós fotósuk helyére. Másnap vittem pár képet és egyből felvettek. Elég szépen kerestem, mert a többi fotóshoz képest jóval többet dolgoztam. Imádtam a vidéki utakat, ami nagyon jó iskolát jelentett, hiszen napi három-négy riportot is meg kellett csinálni, ez pedig azt is jelentette, hogy napi három-négy különböző helyzetet kellett megoldani, három-négy helyen kellett kommunikálni, elintézni, hogy engedjenek fényképezni. Aztán körülbelül 1970-től már a Magyar Ifjúságnak is dolgozhattam, sőt néhány fotóm címlapra is került, ami természetesen még nagyobb dicsőségnek számított. Nem nagyon mondták meg, milyen képeket vigyek, de általában az volt a szempont, hogy jó csaj legyen rajta. Darabbéres voltam, sok fotómat leközöltek, szépen fizettek érte. Úgyhogy a családnak én vettem az első televíziót.

Mielőtt az Ifjúsági Magazinhoz kerültél, készítettél popzenei témájú fotókat?

Nem nagyon. De miután Kotroczóval voltam jóban, ahová ő ment, oda követtem. Vittem a táskáját, vittem a világítást, szívesen segítettem a labormunkákban is. Hetven literes tankokban hívtuk, mostuk, fixáltuk a filmeket, egy Leica autófókuszos nagyító állt rendelkezésre a pozitív kópiák nagyításához. Hamar megtanultam a technikai mozzanatokat, hiszen akkor már elméletben mindent ismertem. Nem panaszkodom, hiszen Kotroczó mellett egy percet nem lehetett unatkozni. Alig volt nap, amikor ne mentünk volna riportra, legtöbbször fiatal lányokat kaptunk lencsevégre. Csajok parkban, virágok között, csajok az utcán, könyvtárban, csajok vízparton, fán, csajok mindenütt. 

Emlékszel az első poptémájú fotóidra?

Persze, 1964 ősze lehetett, Zalatnay Cinit fotóztuk. Cini akkor még bőven gimnazista volt, talán már ismerte Komár Lacit, s Kotroczónak egyik nap az az ötlete támadt: csináljunk egy anyagot a szemrevaló csitrilányról. Tudni kell, akkoriban a „Kotroczó” igazi márkanév volt a magukat címlapra álmodó lányok sokaságában. Ezrével roskadtak térdre hetente péntekenként a lepedőnyi méretű lap megjelenésekor, s az irigység tizedelte soraikat egy-egy kitekert pozitúrában megjelenő nő láttán. Ezek a képek hamarosan a gyárak üzemcsarnokainak falát, az esztergagépek monoton koszosságnak hátterét voltak hivatva feldobni. Úgyhogy mikor Kotroczó felhívta Cinit, hogy „Kiskegyed, remélem, ráér ma délután, mert forgatnánk Magácskával!”, ő bizony köpni-nyelni nem tudott. „Hozzon Magácskával egy esernyőt, egy lepedőt, s egy gyertyatartót”, tette hozzá némi misztikummal a hangjában, majd látva értetlenségemet rövid tömörséggel közölte, hogy a Kerepesi úti temetőbe megyünk.

Ciniék akkoriban a Frankel Leó utcában laktak, emlékszem, a hátsó ablakon át adta ki a cuccokat teli sportszatyrot, hogy aztán Kotroczó kérésére szellemesdit játsszon a munkásmozgalmi sírok között. Persze az ott készült képek nem jelenhettek meg a lapban, hisz botrány kerekedett volna belőlük, de kétségkívül jó móka volt.

Visszamentünk a szerkesztőségbe, hogy előhívjuk a filmet, Cini onnan telefonált haza, hogy „Mama, ne idegeskedjél, a Toncsi bácsi lepedője és az ezüst gyertyatartó nálam van.” Azzal letette a kagylót. Ezt követően hazakísértük villamossal, elbúcsúztunk tőle, majd visszamentünk befejezni a laborálást. Azóta is, ha elmegyek a Frankel Leó utcában, a ház előtt mindig eszembe jut ez a fotózás, magam előtt látom Toncsi bácsit, amint éppen feküdne le, de csupasz a matraca, nincs lepedő, s nem hisz a szemének, még gyertyát sem tud gyújtani, mert sehol az ezüst gyertyatartó.

Meséled, hogy akkoriban neked, mint táskahordozónak az volt a dolgod, hogy szerezz csajokat a fotózáshoz. Ez mit jelent? Az utcán egyszerűen leszólongattál párat?

Igen, megkérdeztem őket, nincs-e kedvül modellt állni, és általában benne voltak. Akkoriban a Magyar Ifjúság vagy a Füles címlapján nem csak modellek vagy ismert személyiségek szerepeltek, hanem kvázi „csajok az utcáról”. Érdekes módon nem sok negatív élményem van ezzel kapcsolatban. Pedig még fizetni sem fizettünk érte semmit. A lányok egyszerűen örültek az alkalomnak, maximum később kaptak ajándékba néhány fényképet. Voltak persze fotósok, akik ezzel a helyzettel visszaéltek, de egy ilyen ajánlat azért általában visszautasíthatatlan volt.

Akkoriban mindenki az újságok borítóját nézte. Rengeteget jártunk gimnáziumokba, egyetemekre. Dolgoztam már a Közgazdásznak, az Egyetemi Életnek, mindenhol csak csajokat fotóztam. Jó iskola volt ez. Eszméletlen mennyiségben lőttem a tekercseket, elsősorban hétköznapi, de szemrevaló hölgyekre.

Zenekarokat mikor kezdtél fényképezni?

Az már a hatvanas évek második felében történt. Jártam a fényképezőgéppel a koncerthelyeket, elsősorban a Műszaki Egyetem klubjait. Sokszor megfordultam a Kinizsi utcában, az Építész klubban, a Bercsényiben, de a legtöbbet a Vár Klubban fotóztak. Jóban voltam az igazgatóval, ott voltam a híres neves beatfilm  forgatásán is.

Ekkoriban már a Budai Ifjúsági Parkban is megfordultál?

Nekem az később jött. Azt követően, hogy 1972-ben felvettek állásba az Ifjúsági Magazinhoz. Addig csak a klubokat látogattam. Azokba is csak akkor mentem, amikor küldtek. Így fotóztam például a Kék Csillag együttest. Vagy Vikidál Gyula egyik korai együttesét, az 1969 és 1971 között működő Gemlert, amit épp a te segítségeddel sikerült beazonosítanom. De mondom, ezek mind munkahelyi megbízások voltak. Nagyon kevés olyan fotós volt akkoriban, aki popzenei témájú képeket készített.

Fényképezőgép nélkül mentél koncertre?

Nem. Nekem ezek tényleg csak munkák, elvégzendő feladatok voltak, amit a legjobb tudásom szerint megcsináltam. Ahogy később az Ifjúsági Magazinnál is. Az IM 1965. november 15-én indult, nemrégiben volt ötven éve, hogy az első, Gaál Ferenc által szerkesztett szám megjelent. Akkoriban Kresz Albert volt a magazin fotósa. Az ötvenedik évforduló apropóján gondoltam, újra összehívom a társaságot, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem lenne sok értelme. Azokat, akik indították, alig egy évvel később mind kirúgták. Már az első számok egyikében a Beatlesről hoztak le anyagot, ami konzervatívabb (párt)körökben nagy felháborodást váltott ki. Akkoriban ilyen volt a világ. Bár azt, hogy mennyire szoros pórázon tartottak minket, csak utólag vettem észre. Minden lapszámot előzetesen be kellett mutatni a KISZ Központi Bizottságában, s az anyagok egy része nem jöhetett le.

Mikortól lett a magazinban önálló zenei rovat?

Nem emlékszem pontosan, egyszer csak lett. Gaál Ferencet Gelencsér Miklós követte a főszerkesztői székben, majd jött az azóta már meghalt Szántó Gábor, aki a lappal kapcsolatos hagyatékát nekem adta át, benne eszméletlen sok levelezéssel a KISZ Központi Bizottságával és a Magyar Írószövetséggel. Ezekről akkoriban, munkatársként nem nagyon tudtam. De most megvannak nálam, nagyon tanulságos dokumentumok.

1973 júniusában ott voltál az első nagy szabadtéri könnyűzenei rendezvényen, a diósgyőri popfesztiválon, több tekercs fotót készítettél, de azok fényképek akkoriban nem jelentek meg.  Hogy emlékezel magára a fesztiválra, annak miliőjére?

Elég különleges helyzet volt, az emberek a lelátókon ültek, a zenekarok a stadion közepén játszottak, körülöttük a pályán nagy üresség. A hangosítás katasztrofális volt, de azért beszórta a stadiont. S hogy a rendőrök miként léptek fel? Akkoriban mindenhol egyformán viszonyultak a hosszú hajhoz és a részeg gyerekekhez.

Nem akadályoztak a fotózásban? Hisz Diósgyőrben is készítettél olyan képeket, amelyeken rendőrök vezetnek ki fiatalokat a stadionból.

Vélhetően nem vették észre. Meg sosem csináltam ezt feltűnően. Soha nem szerettem a nagy táskát, mindig minimál felszereléssel dolgoztam, hamar megtanultam, minél kevesebb a cucc, annál jobb. Később, a nyolcvanas években a komolyabb anyagaimat – börtön, szocio, ilyesmik – szintén egyetlen géppel, egyetlen objektívvel, vaku nélkül készítettem. Hamar megtanultam, nem érdemes feltűnősködni, az nem vezet semmi jóra. Persze ha kellett, használtam teleobjektíveket vagy vakut is, sőt, egy-egy beállított poszterfotó érdekében be is világosítottam a helyszínt. Milliméterre kiszámítottam, hová helyezzem a lámpát, mindent bedobtam. A Karthagót például így fotóztam le a Metro Klubban. De a riportoknál nem nagyon csináltam felhajtást. Csendesen, beolvadni a masszába – ez volt a filozófiám.

A poszterfotók közül melyek voltak számodra a legemlékezetesebbek?

Rengeteget készítettem. Mindegyikre szívesen emlékszem.

Volt ennek szabálykönyve? Nyilván az alakja adott volt, de adtak-e hozzá instrukciókat a szerkesztőségből vagy teljesen rád bízták?

Általában rám bízták. A formátum valóban adott volt, akár álló, akár fekvő fotóról beszélünk, milliméterre tudtam, miben lehet gondolkodni. Megrendeztem, mint egy filmjelenetet. Az Óceán együttest például betetettem egy kavicsbányatóba.

A zenekarok partnerek voltak az ötleteidhez?

Abszolút. Sőt, örültek, ha volt határozott elképzelésem. Előfordult, hogy fél napon át dolgoztunk, állítgattam őket. Néha koncerten is fotóztam, ami nyilván nehezebb volt. Az meg, hogy milyen cuccban jelentek meg, teljességgel az ő döntésük volt. Ami az imidzsükhöz a leginkább illett.

De persze nemcsak poptémájú fotókat késztettem. Talán emlékszel a Lila ruhás nő című „S” Modell-reklámra, amit Szinyei-Merse Pál festménye alapján fényképeztem a nyolcvanas évek elején. Körülbelül egy hónapig tartottak az előkészületek, a filmgyárban varrattam a ruhákat, a fodrászt, a maszkmestert és a kellékest is onnan hívtam, mindennek ugyanúgy kellett kinéznie, mint a Szinyei-Merse-képen. Az egyik fő gondot a helyszín megtalálása jelentette, a fél országot bejártam, a végén kiderült, hogy a Városligetben, a „Királydomb” közelében van egy szinte ugyanolyan bokros, pázsitos rész, mint a festményen. Többször is leellenőriztem, a napfény, az árnyékok reggel hét óra húszkor voltak olyanok, mint a képen. Ez azt jelentette, hogy a körülbelül harmincfős stábnak öt órakor kint kellett lennie. Háromféle kamerával dolgoztunk, például egy MTI-s srác hozott egy Linhofot, mert a nagy képen kívül a részleteket is külön-külön le kellett fotóznunk. Mindezt a Magyar Konyha számára készült néhány fotó miatt.

1973-ban lényegében ti buktattátok le a Budapesti Ifjúsági Park nagyhatalmú vezetőjét, Rajnák Lászlót. Hogy is történt pontosan?

1973 nyarán – miként évente mindig – riportot mentem készíteni az Ifiparkba. Fényképezőgéppel a nyakamban elsősorban a militarista jelvényeket viselő fiatalokra vadásztam, no persze a csinosabb csajok sem kerülték el a figyelmemet. A bejárattal szemben támasztottam a kőkorlátot, figyeltem a beáramlókat. Kiszúrtam, hogy a pénztárnál váltott jegyeket rögtön az ajtóban elveszik a „beengedők”. Szemetes a közelben sem volt, ezért természetesnek tűnt, hogy amikor egy jókora csomag jegy összegyűlt, egy korosabb férfi bevitte azt a pénztáros-fülkébe. Tíz perc alatt háromszor fordult, még sajnáltam is, hogy mennyit talpal a jegyekkel. Később, amikor bementem az irodába, ahol mindig a legkülönlegesebb italoktól rogyadozott az asztal, naivan megemlítettem tapasztalataimat Petrecz elvtársnak, az igazgató helyettesének, aki elmagyarázta, hogy minderre azért van szükség, mert a fiatalok képesek szétszórni a jegyeket, és estére olyan lenne a Park, mint egy disznóól.

Két nap múlva ismét a Parkba mentem, de már kollégámmal, Szántó Gáborral. Neki is felhívtam a figyelmét a jelenségre, az erkélyről néztük a tömeget, közben pedig feltűnt, hogy alattunk némi elszámolási vita kerekedett egy asztaltársaság és a pincér közt. Kiderült, hogy a pincér nagyvonalúan nem adott vissza a 2 forint 50 fillérért árult zsíros kenyérért adott három forintból. Gábor ettől kezdve beindult, figyelt, majd lecsapott az éppen fizető fiatalra. Felírta azok nevét, aztán a pincér azonosításához szükséges jellegzetességeket. Zárás után ottmaradtunk Rajnák elvtársnál, elmeséltük neki a tapasztalatokat, mire előttünk látványosan kirúgatta a renitens felszolgálókat. Csakhogy mi másnap is kinéztünk, vettünk belépőjegyet (amit természetesen elvettek tőlünk), s csodák csodájára az előző nap kirúgott pincérekbe botlottunk.

Ezt követően elmentünk a kerületi rendőrségre, de ott még a jegyzőkönyvet sem akarták felvenni, mondták, Rajnákhoz nem lehet hozzányúlni. A KISZ-nél ugyancsak azt mondták, Rajnák jó elvtárs. Mire Szántó Gábor a Magyar Ifjúság hivatalos levélpapírján írásban tett feljelentést a KISZ-nél, a pártközpontnál, meg a kerületi rendőrségen. Azt ugyanis már nem lehetett az asztal alá söpörni.

De azért felülről, hatalmi szóval megpróbálhatták volna leállítani.

Gábor a végére okosan odaírta, hogy ezt a levelet még ez és ez a hatóság is megkapja. Úgyhogy kénytelenek voltak rámozdulni. Hamar kiderült, hogy amit mi észrevettünk, az csak a jéghegy csúcsa volt. Olyanokat megcsináltak, hogy az év végi zárásnál összeült a jegymegsemmisítő brigád, s míg ők odabent a jobbnál jobb italokat itták, addig Petrecz Béla jegyek helyett újságpapírt égetett el. Így tízezerszám lett „ingyenjegyük” a következő évben. Az egészből bírósági ügy kerekedett, kiderült, mégsem voltak annyira jó elvtársak. A három főnök – Rajnák László igazgató, Petrecz Béla helyettes, Tóth Ferenc vendéglátós – összesen tizenhét évet kapott.

A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a „Fekete Bárányok” időszakában hogy érezted, az Ifjúsági Magazin körül keményedett a helyzet?

Ilyesmit nem éreztem. De amúgy a Fekete Bárányok posztert a Kálvin téri aluljáróban is én csináltam. Nem volt egyszerű annyi embert összeszervezni. Készített velük valami más is szabadtéren képeket, de hát szerintem számukra az aluljáró volt a megfelelő helyszín, hisz ők mégiscsak underground együtteseknek számítottak akkoriban. Ami meg a szerkesztőség körüli problémákat jelentette, azok nem nagyon jutottak el hozzánk, munkatársakhoz. Azokat a csörtéket a főszerkesztő meg a helyettese vívta. Abban az időben már mindenki tudta, mit lehet, és mit nem. Mondjuk nem nagyon örültek annak, hogy a „Fekete Bárányokat” így felkaroljuk. Mondhatni, egyik együttes sem volt a KISZ KB szíve csücske.

Külföldi turnékra kijutottatok a zenekarokkal?

Néha előfordult. A legemlékezetesebb az volt, amikor Bergendy együttessel és Boros Lajossal kiutaztunk a szibériai Uszty-Ilimszkbe. Összesen két koncertet adtak, de a „turné” tíz napig tartott. Mindenféle közlekedési eszközt használtunk. Amikor megérkeztünk egy vasútállomásra, odaállt egy ponyvás teherautó, átpakolták a cuccot és még vagy három órát zötykölődtünk a tajgán. Uszty-Ilimszk voltaképpen a hely vízerőmű építőinek településeként jött létre, az Angara folyó mentén, Irkutszktól 650 kilométerre északra. Magyarok is dolgoztak kint, a rimretro.hu-n megtalálod Kiss Ferenc visszaemlékezéseit, aki többedmagával 1976-ban – a jobb élet reményében, esetleg kalandvágyból vagy más okok miatt – vállalta, hogy két évre odaszerződik építőmunkásnak. Szóval ide vittek minket is, felejthetetlen élmény volt, mínusz 25 fokban.

1979-ben összeállítottátok az Ifjúsági Magazin „válogatottját” az akkor legnépszerűbb pop-rock zenészekből. Kinek az ötlete volt a Nagy Csapat?

Nem emlékszem már, pontosan ki vetette fel – talán Sebők János? –, de közösen állítottuk össze. A Nagy Csapat-posztert pedig montázstechnikával készítettem. Nem volt egyszerű technikailag összehozni, hogy mindenki ugyanakkora legyen rajta. Tíz év múlva, 1989-ben ismét meghívtuk az egykori poszteren szereplő sztárokat, megismételtük a fotózást, úgy emlékszem, egyedül Nagy Feró nem vállalta.

Az IM-ben amúgy a munkáid hány százaléka kötődött a popkultúrához?

Kevesebb, mint a fele. Inkább a szocio-jellegű fotóim voltak erősek. Például a csövesekről  vagy a punkokról készültek. Sebők János nagy témái. Ezek jobban is izgattak. Azért sem vagyok ideális interjúalany számodra, mert engem nem annyira a zene, sokkal inkább a miliő vonzott. Aztán később, a nyolcvanas évek elején jöttek a nagy fotótémáim, például a börtönök, meg a kábítószer. Utóbbi nem is nagyon jelenhetett meg a magazinban. Akkoriban főként a szipu, a delit meg a noxiron ment, ezek voltak, amit a fiatalok el tudtak érni. Magam is kipróbáltam őket, ettől nagyot nőttem a szemükben. Azzal együtt, hogy majdnem belehaltam. De piszok jó érzés volt. Meg így tudtam közéjük beilleszkedni. Akkor hoztak létre egy kísérleti csoportot a Róbert Károly körúti kórház addiktológiai részlegén, harminc gyerekkel. Azzal kísérleteztünk, hogy miként lehetne leszoktatni őket. Csoportterápiák, beszélgetések, zene, ahogy kell. Mondtam, ismerek zenészeket, úgyhogy vittem magammal Benkő Lacit, Schuster Lórit, Szigeti Ferencet. Így jobban elfogadtak a terapeuták és a gyerekek is. Aztán onnan egy társasággal kipróbáltam. Kíváncsi voltam. Jobb a kábítószer, mint a pia, mert előzőtől hülyébbnek érzed magad, az utóbbitól meg okosabbnak. A másnap viszont mindkét esetben borzasztó.

Ezeket a szociofotóidat a lap rendelte, vagy csak jóváhagyták a javaslataidat

A szerkesztőségi megbeszéléseken rendszeresen javasoltam témákat. Mindig láttunk, hallottunk valami érdekeset, vagy kaptunk egy levelet, ami fölkeltette az érdeklődésünket. 1973-ban például az aszódi nevelőintézet életét dolgoztam fel. Két-három hónapon keresztül, hetente több alkalommal is kimentem, szerencsére mindig hagytak fényképezni. Viszont öt évbe telt, mire az ott készített képeimet nyilvános helyen – 1978-ban, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában – kiállíthattam. Nap mint nap voltam fiatalok között voltam, közelről szemlélhettem, miként él az ifjúság. Láttam, hogy sokan kábítószereznek (persze nem annyira a ma ismert kábítószereket szedték, inkább gyógyszereket, meg szipuztak), de ezt a problémát a sajtóban még megemlíteni sem lehetett, a megírt cikkeinket jól elzárták a KISZ vagy az MSZMP Agitprop. Osztályának páncélszekrényébe, mert az ilyen anyagainkat a megjelenés előtt persze mindig be kellett mutatnunk. Én a magam elhatározásából elkezdtem a kábszeres fiatalokkal foglalkozni.

Könnyen befogadtak?

Nekem ezzel soha, semmilyen gondom nem volt. Soha, senkire nem erőltettem rá magam, és ők sem voltak gyanakvók vagy agresszívak. Egyszer csak benne voltam a közegben, és minden jött magától. Ugyanez történt, amikor később a börtönöket jártam. Nem kapkodtam el semmit, inkább kivártam, sokszor úgy tettem, mintha oda se figyelnék, egy idő után általában ők szólítottak meg, hogy nem akarnám-e őket lefényképezni. Sokszor kértek, hogy megadják a címüket, küldjem már el a fotókat a családnak. De azt nem vállaltam, arra mindig vigyáztam, mert ha egyszer valamit megteszek valakinek, akkor nincs megállás. Ennek ellenére jó kapcsolat volt köztünk, az őrök is tisztában voltak azzal, hogy sok mindenről tudok, amiről ők nem. Ezekről soha nem kérdeztek, és én sem mondtam volna meg. Az a rengeteg cucc, amit a rabok odaadtak nekem, hogy csempésszem ki, adjam oda valakinek, vagy őrizzem meg, önmagában öt év fegyházat érdemelt volna. Ezeket a tárgyakat azóta is őrzöm.

Térjünk még vissza egy pillanatra az Ifjúsági Magazinhoz. Meddig dolgoztál ott?

1992-ben jöttem el, amikor eladták a lapot egy holland cégnek, s az új főszerkesztő kijelentette, hogy nincs többé szükség szociografikus írásra. A fiatalok életörömre, vidámságra vágynak, semmi kábítószer, depresszió, öngyilkosság. Akkor álltam fel. Persze közben már tudtam, hogy megyek ki Hamburgba, a Sternhez. Én amúgy ezt a holland céget a legszívesebben bepereltem volna jogosulatlan névhasználatért, hisz onnantól annak a lapnak semmi köze nem volt az egykori Ifjúsági Magazinhoz. Nekik nyilván csak a jól hangzó név kellett. Azé a lapé, amely fénykorában 350 ezer példányban kelt meg.

A Sternhez amúgy hogy kerültél?

1989 végén, a romániai forradalom idején a fotósok közül ötödikként jutottam át a határon. Fel volt osztva az ország, nekem Temesvár jutott. Izgalmas feladat volt, rengeteget fotóztak, s az akkori kelet-európai változások miatt Magyarország érdekes lett Nyugaton. A divattervező Király Tamás révén ismerkedtem össze a Stern munkatársaival, előbb a Náncsi néni éttermébe vittem nekik megmutatni néhány anyagomat, majd Wolfgang Behnken úr várt rám december 5-én Hamburgban. Este hétkor került rám a sor, tíz perc alatt átlapozott háromszáz képet, majd jelezte, hogy jöjjek három hónapra Hamburgba. Egy vajdasági magyar fotós, Moldvai Misi mondta, évek óta nem volt arra példa, hogy valakit így meghívjon a Stern. Indításként megvettek három sorozatomat, darabját hatezer márkáért. Miközben nekem odafelé menet csak száz márka lapult a zsebemben, és aggódva figyeltem a taxiban, hogy az óra már tizennyolc márkát mutat, és így hogy lesz a gyerekeknek karácsonyi ajándék, este tizennyolcezer (plusz kétezer bónusz) márkával a zsebemben távoztam a pénztárból. Ezen felül öt hónapon át fizették a hamburgi szállásom. Valamint minden egyes riportomat vastagon honorálták.

A Sternnél tudták, hogy bűnügyet és kurvákat is fotózok, úgyhogy azt a feladatot kaptam, hogy „Sex welle im der DDR” (Szexhullám az NDK-ban). Akkoriban alakult át az egykori Kelet-Németország, kezdtek az egykori gépíró kislányok sztriptíztáncosokká válni. A nyugat-német fotósokkal nem álltak szóba, velem, magyarral, kelet-európaival viszont igen. Mindent megadtak. Kitaláltam például, hogy „bolondos Trabantokat” szeretnék fotózni. Egy héten keresztül minden megyei lapban megjelent a felhívás, mire csak úgy ömlöttek a levelek. Volt, aki fából faragta a Trabantját, mások Mercedest vagy Porschét csináltak belőle. A fél falu összeszaladt, mikor megérkeztem valahová. Ráadásul egy rozoga Daciával jártam. Nem értették, a Stern fotósaként miért ilyennel közlekedek. Attól kezdve aztán inkább letettem a kocsit a falu szélén, és onnan gyalogoltam be. Huszonhárom-huszonnégy napig csináltuk ezt a „kampányt”, ötszáz márkás napidíjat fizettek, plusz megjelenéskor egy vastag összeget. Mondhatom, bőségesen lefölöztem a rendszerváltás hozadékát.

1993-ban mégis visszajöttél. Miért?

Akkorra Magyarország már nem volt annyira érdekes Németországban. Ajánlották nekem, hogy menjek a forrongó balkáni országokba, de ott se helyismeretem, se nyelvismeretem nem volt. Úgyhogy nem vállaltam, hazajöttem, majd hosszú éveken át a Blikknél voltam bűnügyi fotóriporter. Mikor 2000-ben abbahagytam, Garamvölgyi  hívott, hogy segítsek neki tartalmi szempontból megszerkeszteni a rendőrség honlapját. Onnan kerültem át 2002-ben a rendőrségi múzeumba, ahová vittem magammal a Magyar Rendőr című folyóirat fotóanyagát is. Amit amúgy tíz évvel korábban mentettem meg az enyészettől: a magazin Dessewffy utcai szerkesztősége előtt két doboznyi filmre és fotóra lettem figyelmes, mint kiderült, csak arra vár, hogy egy teherautó kivigye a szemétbe. Úgyhogy inkább elhoztam, majd a rendőrségi múzeumba kerülve elkezdtem digitalizálni. Több mint 64 ezer kép került fel a magyarrendor.hu oldalra. Majd nekiálltam a saját archívumom digitalizálásának. A munkásságom a Forteplanra hagyom, minden riportomból 2-3 fotót.

A régi lapok archívumait idővel felszámolják, széthordják, kidobják. Neked mennyire sikerült megőrizned az egykori negatívjaidat?

Mindig sikerült úgy alakítanom a folyamatokat, hogy negatívjaim nálam maradtak. Még a Sternnél is sikerült őket visszakérnem. Kifizették, de visszaadták. Mostanában amúgy rengeteget lapozom a régi IM-eket, dolgozom fel a saját anyagaimat, ami a rendszerváltozás előtti korszakból javarészt magazinos. Anno roppant precízen vezettem a naplómat és az archívumokat, de aztán a kilencvenes években mindig kértek tőlem képeket, amelyeket kivettem, és vagy nem kaptam vissza, vagy nem tettem vissza őket a helyükre. Emiatt most hatalmas a káosz. Közel egymillió kocka negatívról beszéltek. Szerencsére a kilencvenes évektől megint minden precízen van vezetve. De azok már szinte kivétel nélkül rendőrségi anyagok. Néhány év leforgása alatt négyezerötszáz helyszínre jutottam el.

Mikortól kezdett érdekelni a bűnügy, mint téma?

Mindig is érdekelt. A balesetektől a hullaházig mindenhol fotóztam. Standby üzemmódban voltam, hallgattam a rendőrök, a mentők, a tűzoltók rádiós hullámsávját, és ahogy esemény történt, azonnal mentem. Amikor a kilencvenes évek elején visszajöttem a Sterntől, kaptam kölcsön egy Land Rovert, abban minden volt, életmentő felszerelés, tűzoltócucc, aggregátor. Egy idő után a rendőrök is szívesen szóltak, akkoriban nekik még nem volt aggregátoruk, úgyhogy a baleseti helyszíneket én világítottam be. Négy évig csináltam. Aztán kissé depressziós lettem.

Végezetül egy viszonylag friss fejlemény: nemrég kerültek fel a Forteplanra azok a fotóid, amelyeket 1975-ben a Gerlóczy Gedeon lakásának falain lógó Csontváry-képekről készítettél. Miként sikerült ennek a témának a nyomára bukkannod?

1975 nyarán meghalt a híres építész, Gerlóczy Gedeon,  a Csontváry-képek megmentője. Sosem dicsekedett gyűjteményével, így azokat addig csak néhány beavatott láthatta a Galamb utcai bérház hatodik emeleti lakásában. Czippán Gyuri újságíró barátom, a Hétfői Hírek akkori munkatársa szólt nekem, hogy csináljunk riportot róla. Az Amerikában élő, de akkor épp itthon tartózkodó lánya, Gerlóczy Glória fogadott minket és ahogy beléptem az ajtón, majd elájultam, amikor megláttam a falakon a ma már mindenki által ismert, felbecsülhetetlen értékű festményeket. Készítettem pár fotót, majd két nap múlva kaptam egy levelet, hogy „Tisztelt Urbán úr, nem erről volt szó, abban állapodtunk meg, hogy csak egy képről készíthet fotót, ön viszont több képet csinált. Kérem, a többit semmisítse meg”. Persze ilyesmi megállapodásról szó sem volt, nyilván az ismerősei tiltatták le vele utólag. Az ott található harminc-negyven kép nagy része később lekerült Pécsre. Viszont mikor pár akkor fotómat feltettem a Forteplanra, egyből megkeresett néhány művészettörténész, hogy küldjem át nekik az összes fotót. Kiderült, rajtam kívül senki más nem fotózott ott.

(Az interjú a Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

 

 * * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016