Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs

„Az első magyar nyelvű dalokat először a Boschban játszottuk, becsempésztük őket az egyik blokkba. A végén hatalmas taps és ováció. A szünetben meg kérdeztük a közönséget, hogy na, hogyan tetszettek a saját nóták? Milyen saját nóták? Hát, amit magyarul énekeltünk. Miért, magyarul is énekeltetek?, kérdeztek vissza. Szóval ennyit a fogadtatásról." - meséli Szörényi Szabolcs, aki 1964 és 1973 között az Illés, 1974 és 1984 között a Fonográf együttes basszusgitárosa, énekese volt. A Cseh Tamás Program keretében készült újabb életútinterjúm a hajtás után.

Fotó: Nagy Zoltán, 1970 (forrás: Fortepan)

Szörényi Szabolcs (1943, Budapest) 1964 és 1973 között az Illés, 1974 és 1984 között a Fonográf együttes basszusgitárosa, énekese volt, Szörényi Levente testvérbátyja. Pályája elején Bajtala Jánossal és Kőszegi Imrével játszott, Mediterrán néven indultak az 1962-es országos Ki Mit Tud?-on, de csak az elődöntőig jutottak, viszont egy kislemezt rögzítettek Németh Lehellel. Szabolcs a hatvanas-hetvenes években többek között olyan Illés- és Fonográf-slágerekben vitte a prímszólamot, mint a Kétszer voltam kopasz életemben, Az ész a fontos, nem a haj vagy a Lökd ide a sört!. Zenekarai stúdiófelvételeinek, illetve Szörényi Levente színpadi műveinek (többek között: István, a király, Atilla – Isten kardja, Veled, Uram!, Árpád népe) elsőszámú zenei rendezője. 1990-ben Lökd ide a ...! (Kocsmadalok) címmel jelentette meg élete egyetlen szólóalbumát. Emellett lelkes vasútmodellező, a Nyugati pályaudvar terve 1988 nyarára készült el, de csak 1994 után építette meg háza száz négyzetméteres pincéjében. A terveket számítógépen rajzolta meg, amiről fotók alapján síkfilmet készített. Az alkotóelemek sokféle eljárással készültek, amelyek egy részét maga Szabolcs csinálta, illetve tervezte.

„Bajtalával, Kőszegivel, Leventével és egy másik gitáros fiúval beneveztünk az 1962-es Ki mit tud?-ra, de kiestünk az elődöntőben. Mediterrán volt a formáció neve, valami jazzes, instrumentális számot játszottunk. Többek között Lakatos Gabriella és a korán meghalt zenekritikus, Pernye András ült a zsűriben. Szerintem jól játszottunk, de nem népszerű számot, így velünk szemben egy handabandázó, látványos külsőségekkel operáló együttest juttattak tovább. (…) Majd jött az ismert történet, amikor 1964 decemberében Illés Lajos elhívta Leventét a Napoletanába, és fűzte, hogy lépjen be az éppen feloszlóban lévő Illés zenekarba. Akkoriban a Bercsényi kollégiumban játszottak hétvégenként, az öcsém időnként beugrott gitározni és énekelni. Az egyik ilyen alkalomról mesélte később Bródy János, hogy »kölcsönkérte a gitáromat, a végén visszaadta – és nem volt rajta húr.« De mondom, ez a zenekar már feloszlóban volt, a többség abbahagyta a zenélést, mérnökök lettek, így amikor mi 1965 januárjában Leventével beléptünk, már a Bercsényi sem volt, hisz az újjáalakult zenekart már semmi nem kötötte oda. (…) Addigra több fórumon, együttesben játszottunk már, jól összeszoktunk, ismertük egymás mozdulatait, tudtuk, a másik mire miként reagál. Nem azért lettem kísérőzenész, mert ez jutott, hanem mert ebben voltam erős. Tudtam, milyen zenei alapokat kell mások éneke, gitározása vagy zongorázása alá tenni, meg hogy a vokál harmadik szólamában mire van szükség, hogy kiegészítse a tercpárhuzamot. Merthogy egy dallam alá vagy fölé tercelni egyszerű, de hogy abból három szólam legyen, hisz úgy jön ki a harmónia, ahhoz szükséges volt az én szólamom. Eklatáns példa erre a Nézz rám vagy az Igen. Levente vitte a prímet, Lajos igyekezett alátercelni, én meg hozzátettem azt a bizonyos harmadik szólamot, amitől az egész szép és kerek lett. Levente velem nyilván nagyobb biztonságban érezte magát zeneileg.”

„Az első magyar nyelvű dalokat először a Boschban játszottuk, becsempésztük őket az egyik blokkba. A végén hatalmas taps és ováció. A szünetben meg kérdeztük a közönséget, hogy »na, hogyan tetszettek a saját nóták? Milyen saját nóták? Hát, amit magyarul énekeltünk. Miért, magyarul is énekeltetek?«, kérdeztek vissza. Szóval ennyit a fogadtatásról. Aztán szépen megszerették őket. Főleg, miután a rádió is játszani kezdte. Ezek hatására hívtak a tévébe, a Halló fiúk, halló lányok meg hasonló műsorokba. Az intézménybe hamarosan beágyazódtunk – na, nem elvtársi szinten –, többször szerepelhettünk, és egy-egy dal a képernyőn baromi nagy hatást gyakorolt. A fiatalok nézték ezeket az ifjúsági műsorokat, és felkapták ránk a fejüket. Akkoriban még csak két adó ment, az egyik abból is csak délután, hétfő meg adásszünnap. Később állítólag statisztikailag is kimutatták, hogy a gyerekek többsége hétfőn fogant.”

„Az 1968-as táncdalfesztiválról nagy eufóriával utaztunk vissza Siófokra, mert nyaranta mindig ott volt a főhadiszállásunk. Kezdetben vegyes ORI-műsorokban (Halló, itt Balaton!) szerepeltünk, de akkor már talán önálló koncerteket adtunk. A Balaton felé menet mindenfelé menetoszlopokat, tankokat, csapatszállító harcjárműveket láttunk. Eléggé elrontotta a hangulatunk. Hová vonulnak ezek, és miért? Totális hírzárlat volt, a rádió is csak a hurráoptimizmust harsogta. Szar érzés volt. Akadnak olyanok persze, akik megkérdőjelezik, hogy jogosan nyertünk-e ezen a táncdalfesztiválon, mondván, a pártállam rendezte úgy, hogy ezzel a hangos nyereményözönnel elterelje a figyelmet a csehszlovákiai bevonulásról. De ezek rosszindulatú megjegyzések. Állítom, a tévé vezetői sem tudták, hogy a rendezvény közben a háttérben mi készül.”

„Kémeink jelentették, hogy jött egy angol impresszárió az Interkoncerthez, hogy szeretné kivinni az Illés együttest. Mire az ottani alkalmazott megkérdezte, hogy miért pont őket? Össze-vissza hablatyol mindenki erről, de most már amúgy is lényegtelen. Akkoriban nehéz volt kijutni, aki tudott, keresztbe tett a zenekaroknak. Nemcsak a pártállam és a konkurencia, hanem maga az apparátus is, amelynek csípte a szemét, hogy miközben őket csak háromévente engedték nyugatra, mi évente akár többször is mehettünk. Amúgy egy Ford Tranzittal utaztunk, hátul a cuccal. Ha jól emlékszem, a Marquee klub volt az első: kétnapos utazás után este fáradtan megérkeztünk, beraktuk a cuccot, függöny fel és játszottunk. Főleg magyarul, de tettünk bele pár angol számot is. Tipikus keskeny angol épületben laktunk, szinte csak a lépcsőházból állt, fölötte a szobák. Betegeskedtem a fülemmel, úgyhogy ritkán lófráltam a többiekkel. Londonban még a Lyceumban koncerteztünk, tisztességes méretű, páholyos színház a Soho környékén, a Faces lépett fel előttünk. A végén meg Rod Stewart egy sportszatyorral a kezében a hátsó ajtón kiment, és hazasétált. Nem várta őt sportkocsi vagy luxusbusz, ugyanolyan jampik voltak, mint mi. Aztán Cambridge-ben is játszottunk, valami egyetemi bálon, ahol az amúgy táncolni vágyó fiatalok egy idő után leálltak és odajöttek a színpadhoz hallgatni minket. Furcsa érzés volt ez egy minden szempontból idegen közegben.”

„Ott voltam a híres-hírhedt BBC-interjúnál, és állítom, semmilyen rendszerellenes duma nem volt benne, csak kapóra jött az Illés megrendszabályozásában. Barnáné elvtársnő miniszteri főosztályvezető, aki kommunistaként megjárta a spanyol polgárháborút is, Aczél György vagy Bors Jenő feleségének jó barátnője volt. Igazi szemét káder. Ahogy hazajöttünk, Keszler Pállal együtt behívatott bennünket raportra a minisztériumba, és kioktatott. Azt mondta, az Állami Népi Együttes az egész Egyesült Államokat végigturnézta és a tagjai mindig a hazájuk mellett szónokoltak. A velük utazó spiclik is csak csupa jót tudtak mondani róluk. »De hát mi a baj?«, kérdeztük »Hát, hogy mindenfélét nyilatkoztak a BBC-nek. De mégis mit? Játsszák már vissza a szalagot. Azt nem lehet. Akkor miről beszélünk?« Na, erre jött az egyéves letiltás. S csak Keszler Pálnak volt köszönhető, hogy legalább vidéken felléphettünk. Ekkor mondta Tardos Péter, hogy mi vagyunk a vidék legjobb zenekara.”

„Az Illés búcsúja akkor már benne volt a levegőben. Lajos hűvösvölgyi Keselyű úti háza verandáján gyűltünk össze, amikor bejelentette, hogy feloszlatja a zenekart, mondván, nem tudja ezt így tovább csinálni. A zenekarosdit ő korábban feltehetően sokkal simábbnak képzelte, szerette volna folyamatosan kapni a felkéréseket és teljesíteni a szerződéseket, nem ezt a buktatókkal és bukkanókkal teli göröngyös utat járni. (…) De azt akkor már tudni lehetett, hogy Levente másik zenekarban gondolkodik. A KITT Egylet tulajdonképpen ennek az átmenetét jelentette. Így jött létre 1973 szilveszterén a fél Tolcsvay együttesből és a fél Illésből a Fonográf. Úgyhogy a mi pályánk lényegében megszakítás nélkül folytatódott. Mire az Illés kifújt, a Fonográf feljött. És szerencsére Leventének volt annyi renoméja az ORI-nál és főleg a Hanglemezgyárnál, hogy hitelt adtak neki. Nem hívtak be próbajátékra vagy próbafelvételre, hanem egyből kaptunk lehetőségeket.”

 

* * *

>> Az interjú teljes változata webes felületen >>

>> Az interjú teljes változata pdf-ben >>

 

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly MIhály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016