Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály (teljes)

A beszélgetés időpontja: 2017. április 4., Budapest
Szerkesztett, tömörített, kiegészített változat.

Syrius, 1973 (Ráduly Mihály jobb oldalt)

 

Muzsikuscigány családból származol, apád és nagyapád is zenész volt. Mondhatni, hogy beleszülettél a zenébe?

Részben. Nagyapám klarinétos volt, eredetileg sepsiszentgyörgyi, de már Budapesten lakott, amikor 1905-ben apám megszületett. Kiváló muzsikusként tartották számon – az ő tanítványa volt a következő nemzedék két legkiválóbb klarinétosa, Burka Sándor és Fátyol József –, a leggyakrabban használt B-klarinét rövidebb változatán a kis (vagy Esz-) klarinéton játszott nagyobb cigányzenekarokban – mondhatni, a hagyományos cigányzenekarok „big band” verziójában –, akkor még voltak ilyenek. Édesapám hegedült, de sosem volt cigányprímás, mégha alkalmasint játszott is cigányzenekarokban. Már tizennyolc éves korában Monte Carlóba szerződött, később hosszú ideig élt Bécsben, és voltaképpen élete végéig szalonzenét játszott. Bécsi keringőt, magyar nótát, komolyzenei nyitányt és korabeli tánczenét egyaránt. Egyetlen kézírásos kottafüzet maradt fenn utána, benne rendkívül vegyes repertoárral, a magyar népdaloktól a Sophisticated Ladyn át egészen Schönbergig. Valószínűleg ezt az eklektikus zenei világot preferálta. A második világháború kitörésekor apámat el akarták vinni munkaszolgálatra, de ügyvédek segítségével sikerült halasztást kapnia, mivel anyám német származású volt. A háborút végül Budapesten vészelték át – én már itt születtem, a német megszállás előtt két hónappal –, de 1948-ban, alig negyvennégy évesen apám meghalt.

Négy éves voltál ekkor. Amúgy egyedüli gyerek vagy?

Igen, ráadásul kései: édesanyám harmincnyolc éves volt, mikor megszülettem. Édesapám haláláig a háztartást vitte, ezt követően a vendéglátás területén helyezkedett el, különböző kocsmákat vezetett, többek között a Bródy Sándor utcában is, ahova sokan jártak be a Magyar Rádióból.

Mennyire határolta be az életed, hogy Budapest VIII. kerületében nőttél fel?

Nyilvánvalóban hatott rá, de a muzsikuscigány élet minket alig érintett. Apám számára vélhetően mindig is másodlagos lehetett a kávéházi zenélés. A harmincas években baráti kapcsolatban állt a Budapesten tanult kiváló jazzhegedűssel, Eddie South-tal , akivel Bach és más zeneszerzők műveiből játszottak duóátiratokat. Amikor anyámmal Bécsben éltek, az ottani zeneakadémián gitárszakra járt, tehát a muzsikuscigány élettől meglehetősen eltávolodott. Számomra pedig annyira sokadlagosnak számított ez a zenei hagyomány, hogy voltaképpen semmi közöm nem volt hozzá. Gyerekkoromban kifejezetten utáltam, amikor a vasárnapi húslevest ettük, és közben a gangos bérházban a nyitott ablakon át mindenhonnan beszűrődött a rádióban szóló cigányzene. Jóval később volt, hogy megszerettem a cigányzene előadási módját, frazírozását és az egyedi parlando-rubato felfogását.

Hol laktatok ekkoriban?

Ezek az élmények a Rákóczi úti lakásban estek meg velem. A második világháborúban a családot ugyanis kibombázták a Köztársaság térről – a házunk helyén épült később a pártház –, anyámék az Auróra utcában kaptak szükséglakást, tizennégy éves koromtól viszont a Rákóczi út és a Luther utca sarkán laktunk. A nagyapám, aki amúgy 1956-ban, nyolcvan éves korában halt meg, hozzánk közel, a Hársfa utcában lakott. Ugyanabban a bérházban, ahol Mensáros László,  akivel persze csak később ismerkedtem meg, de amikor egyszer meglátogattam, rácsodálkoztam, hogy „jé, ez a nagyapám háza!”.

Milyen éttermekben játszott ő?

Sokfelé, a leghíresebb valószínűleg a Baross kávéház volt, illetve a Parlamenthez közeli, nemrég újra megnyitott Biaritz étterem. Emlékeim szerint a Magyar Rádió Népi együttesével is gyakorta fellépett, többek között a Zeneakadémián, ahol Vörös Sári  énekelt velük. Aki állítólag nagyapám szeretője volt (nevet).

Odahaza mi szólt? A rádió?

Voltak 78-as fordulatszámú gramofonlemezek is, apám gyűjtötte őket, rengeteget felhalmozott az évek során. Akkoriban persze egy opera meghallgatása megszámlálhatatlan gramofonlemez folyamatos cserélgetését jelentette. Ezen kívül alkalmankénti családi örömzenélésekre emlékszem.

Zenélni intézményes keretek között tanultál?

Igen, nyolc-kilenc éves lehettem, amikor anyám beíratott egy zeneiskolába hegedülni. Apám ekkor már rég nem élt, de a halála előtt anyám lelkére kötötte, hogy a fiából nehogy cigányzenészt neveljen. Inkább Bartókkal, Kodállyal, Dohnányival foglalkozzam. Ezt amúgy anyám sosem mondta, ez az információ csak az ő halála után került elő apám egyik hátrahagyott leveléből. Kezdetben csak ímmel-ámmal jártam délutánonként zeneiskolába, de aztán 1956-ban remek tanárt kaptam Szelényi Piroska – Szelényi István  Liszt-kutató felesége – személyében, aki amúgy a Magyar Állami Operaház zenekarának első hegedűse volt, egészen addig, amíg le nem bénult az ujja. Jártam náluk a lakásukban, viccesen kérdeztem is a férjétől, hogy csak ennyire sötétben szabad kutatni? (Nevet)

Gyerekkoromban tehát főként klasszikus zenét hallgattam, és a nagynénémmel éveken át heti rendszerességgel jártunk az Operaházba. Nem mintha annyira felvetett volna bennünket a pénz, hanem azért, mert a nagynéném a Külkereskedelmi Minisztériumban dolgozott, amolyan mindenesként, épp azon a részlegen, ahol az operajegyeket osztogatták az elvtársaknak. Mindig maradt pár repijegy, amiket hazahozhatott, így történhetett meg, hogy például Kodály Zoltán  hetvenötödik születésnapján is az első sorban ültünk. Szekeres Ferenc  oda is jött hozzánk a szünetben, hogy miként sikerült ide jegyet szereznünk. De csak feltettem a kezem, hogy „én nem tehetek róla!” (Nevet.)

A jazz mikor jött be az életedbe?

1958-ban hallottam a Magyar Rádióban a Laura  című dalt, a szaxofonos Csepek István előadásában. Azért tudtam pontosan, hogy mi volt ez a szám, mert akkoriban a rádióújságban kiírták az elhangzó dalok előadóját és címét is. De a jazz ténylegesen másodikos gimnazistaként jött be az életembe, amikor már magnószalagokat cserélgettünk egymás között az osztálytársakkal. Addig jobbára a rádiót hallgattuk, ahonnan a csasztuskától az esztrád zenéig minden szólt, persze kiváló klasszikus zene is. Közben viszont annyira kiábrándultam a hegedülésből, hogy tizenöt éves koromban otthon bejelentettem, hogy nem hegedülők tovább. Nagyjából egy évvel később pedig közöltem anyámmal, hogy szaxofonozni szeretnék.

Nem előbb klarinétozni? Általában arról szoktak átváltani a szaxofonra. Meg hát nagyapád is klarinétos volt.

Valóban ez lenne a hangszertanulás bevett útja, de nálam a szaxofonnal kezdődött minden. Jazzt tudatosan azt követően kezdtem el hallgatni, hogy harmadikos koromban egyik gimnazista barátom kapott New Yorkból egy szalagot, rajta az akkori slágerek mellett többek között Louis Armstrong,  Louis Prima  és Dave Brubeck  felvételeivel. Ezen a szalagon hallottam először Miles Davis  szextettjétől a Straight, No Chasert – azon hallottam először John Coltrane-t  játszani, aki azóta is a kedvenc szaxofonosom –, amely döntően hatott a zenei ízlésem további formálására.

Például abban is segített, hogy jazz-zenész legyél?

Például. De akkor még nem tudtam, hogy zenész leszek. Gimnazistaként a Ganz-Mávagba jártam politechnikára, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy életem végéig reszeljek vagy köszörüljek. A továbbtanuláshoz azonban se a tanulmányi eredményeim nem voltak megfelelőek, se különösebb ambíció sem feszített. A jazzen kívül csak az irodalom és a film iránt érdeklődtem, ám csakis olvasóként és nézőként. Zenész tehát azért lettem, mert nem akartam köszörülni. Voltaképpen egyetlen képesítésem van: levizsgáztam az OSZK-nál.  Egyrészt akkoriban csak ott lehetett szaxofont tanulni, másrészt ott adtak működési engedélyt ahhoz, hogy a vendéglátóiparban játszhassak. Ezt műveltem egészen addig, amíg a Syriusba nem kerültem.

Ne szaladjunk még előre ennyire: 1962 októberében a Bajcsy-Zsilinszky és az Alkotmány utca sarkán álló Dália presszóban nyílt meg Budapest első jazzklubja.  Volt neked tagságid oda?

Hogyne! Még felvételizni is kellett, csak úgy lehetett tagságihoz jutni. Már a megnyitón is ott voltam. Az első néhány hónapban rengetegen jártak oda, később azonban visszaesett a látogatottság.

Miként érezted magad ebben a klubban, ahol a vendéglátóiparból érkező, akkor ötvenkét éves Kertész Kornél  koncepciózusan igyekezett elválasztani egymástól a kávéházakban hallható improvizatív tánczenét a modern jazztől? Meg kordában tartani a jazzt amúgy jellemző szabadabb, bohémabb légkört, többek között alkoholt sem lehetett kapni, mondván, a Dália nem szórakozóhely.

Én csak a jóra emlékszem. Rengeteg friss zenét és új információt hallottam ott. Akkorra még nem alakult ki az a baráti társaság, amelyikkel összejártunk és közösen hallgattuk a külföldről valamelyikünkhöz beérkezett jazzlemezeket. Persze a Dália – ahogy akkoriban minden más – a KISZ  égisze és felügyelete alatt működött, és kellettek hozzá a párttagok – sorolhatnék neveket, de nem ez az érdekes. Mindezek ellenére az emlékeimben oldott hangulat jellemezte a Dáliát, alkohol nélkül is, amit azidőtájt még különben sem fogyasztottam. A klubesteken mindig volt lemezbemutató, előtte rövid előadással, aztán valamelyik zenekar játszott, a végén pedig jött a jam session. Ott hallottam például először a Kind Of Blue-t  és sok más jazztörténeti jelentőségű lemezt. Nekünk, fiatal zenészeknek pedig a jam sessionök lehetőséget adtak arra, hogy megmutathassuk, mit tudunk.

Ezekre az örömzenélésekre előzetesen jelentkezni kellett?

Igen, és alaposan fel is készültünk rájuk, előtte elég sokat próbáltunk, más szóval számunkra nem csupán „jam” volt. A Dáliában jó pár alkalommal vettem részt ilyen jam sessionökben. Főként a hard bop repertoárból válogattunk, Cannonball Adderley-től  és Art Blakeytől , de játszottuk Charles Mingus  és Eric Dolphy  egy-egy szerzeményét is. Általában Jávori Vili  dobolt, „Ablakos”   öccse, Lakatos Vili zongorázott, és rajtam kívül Németh Jancsi vagy Szajkó József szaxofonozott. Ezekben a jam sessionökben persze volt egyfajta hierarchia, Vukán Gyuri  mondjuk többször játszott mint Szabados.  Vagy „Ablakos” szintén gyakrabban szerepelt, mint mások – de hát ő tényleg sokkalta jobban szaxofonozott, mint bárki más. Ennek ellenére szerintem eléggé demokratikusan működött a rendszer, legalábbis bennem nincs semmi rossz szájíz ezzel kapcsolatban.

A Dáliát 1964 áprilisában zárták be, de maga a jazzklub kvázi tovább élt az Akácfa utcai Balaton étteremben, illetve később a Keleti Károly utcai Spanyol klubban. Ezekre a helyekre is jártál?

Nem, mert 1964-ben elvittek két évre katonának. Az ezt megelőző nyáron pedig Jugoszláviában vendégszerepeltem a Magyar Cirkusszal. Kőszegi Imre  ajánlott be a cirkuszt kísérő Magyar Revü Tánczenekarba, és több hónapon keresztül jártuk az ottani magyar lakta településeket. Persze nem jazzt játszottunk, hanem amit a cirkuszban általában szoktak (tudod, kecskeugratóst, elefánt indulót, nyuszisimogatót – csak viccelek), szépen meghangszerelve. De Imivel órákig zenéltünk a sátorban. Néha végkimerülésig. Számomra mindenesetre ez a jugoszláv körút jelentette az első „nyugati” turnét. Végre megfelelő fogkrémet és fürdőruhát lehetett kapni – és hát mindenekelőtt remek jazzlemezeket. Többek között akkor vettem meg Eric Dolphy-tól az At the Five Spot, Vol. 1-et. Közel harminc LP-vel tértem haza, ami abban az időben már komoly lemezgyűjteménynek számított.

Még mielőtt elvittek katonának, 1962/63-ban a beates Mediterrán együttesben is megfordultál, többek között az akkor még ismeretlen Szörényi-testvérekkel  és Bajtala Jánossal  játszottál. Mi több, még a Ki mit tud?-on  is elindultatok.

Ezt már többször mondták nekem és kérdeztek erről, de bevallom, erre abszolút nem emlékszem. Szörényi Leventének biztos jobb a memóriája. Mindenesetre amennyiben indultunk rajta, tutira rögtön kiestünk, mert folytatása bizonyosan nem volt.

Később viszont azt nyilatkoztad, hogy a beat és a rock and roll voltaképpen sosem érdekelt. Ez tehát csak amolyan fiatalkori eltévelyedés volt?

Abban az életkorban – tizennyolc-tizenkilenc évesen – még egyikünk sem tudta, hogy mi az ő zenei világa. Ahogy azt sem lehetett megjósolni, hogy Kőszegivel később mi a jazz felé indulunk el, Szörényiék meg a beat irányába. Ráadásul a hatvanas évek elején ez a két irányzat még eléggé összefonódott, legalábbis itthon. Illés Lajos  öccsével, a korai Illés zenekarban szaxofonozó Illés Károllyal egy osztályba jártam, emiatt több bulijukra elmentem. Emlékszem, Szörényi ez idő tájt a José Felicianot  szerette a legjobban. Mindenesetre azzal az együttessel, amit később Mediterránnak neveztek el, több hónapig hakniztunk mindenfelé. A repertoárunk rendkívül vegyes volt: a Twist Again-től  a Blueberry Hill-en  át a Naima-ig  mindent játszottunk. A zenekar alapvetően beates hangzású volt, bár Kőszegi dobolásában nyilván már akkor megvolt a swinges íz. Még felvétel is maradt utánunk: a korszak elsőszámú táncdalénekesét, Németh Lehelt  kísértük az egyik kislemezén.  Ezt követően kezdtünk el Kőszegivel egyre inkább a jazz felé érdeklődni.

1964-től Gyöngyösön voltál sorkatona, két évvel később szereltél le. Mennyire tartoztál te a modern jazz akkoriban felbukkanó muzsikuscigány közössége, a „Mátyás tériek” – Szakcsi Lakatos Béla, „Ablakos” Lakatos Dezső, Németh János stb. – közé?

A „Mátyás tériek” elnevezésről csak később hallottam, mint a „budai úrifiúk” ellenpólusáról. Tény, hogy aki akkoriban Budán lakott, az másféle jazzt játszott – és valószínűleg másféle jazzt is szeretett mint azok, akik a Mátyás tér környékén laktunk és zenéltünk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nyolcadik kerületben jobban dominált a fekete jazzhagyomány. Egyfajta fekete-fehér, east coast-west coast analógia? Miközben például Szabados György is Budán lakott, mégis egészen más utat követett, mint bárki más.

1968-ban kerültél Pege Aladár  együttesébe, amely kifejezetten modern jazzt játszott. Miközben Pege – akárcsak muzsikustársai – szintén gyakran megfordultak a vendéglátóiparban. Te is részt vettél ezekben a haknikban?

Azidőtájt csak a vendéglátóban muzsikálhattunk. Így Pege is. Vele soha nem játszottam bárokban, és jazzkoncertünk is csak párszor volt egy évben. Éttermekben Szakcsi Lakatos Bélával zenéltünk, úgynevezett „repülő zenészek” voltunk, ami lényegében a beugrót jelentette. Ha az EMKÉ-ben a zenekar mondjuk kedden szabadnapos volt, akkor helyettük játszottunk.

Ezek szerint ismerted a vendéglátós repertoárt?

Közismert dalokról van szó, azokat akkoriban minden zenész tudta. Ha meg olyan számot kértek, amit nem ismertem, meghallgattam és levettem a dallamot, illetve a harmóniákat. A vendéglátóipari repertoár és a jazz standard irodalom amúgy bizonyos ponton érintkezett azidőtájt egymással. Csak hát a szándék és a megvalósítás teljesen más.

A Syriust 1962-ben Baronits Zsolt alapította, és az első hat évben tánc- és beatzenét játszott a zenekar. Még az 1967-es és 1968-as táncdalfesztiválon is felléptek olyan, finoman szólva is megosztó popslágerekkel, mint a Tranzisztori vagy az Így mulat egy beates magyar úr. Mennyire ismerted ennek a Syriusnak a zenéjét?

Borzalmasak voltak. Az Így mulat egy beates magyar úr a lakodalmas rock korai előképe, mondhatni prototípusa. De mint mondtam, akkoriban beatet elvétve hallgattam. Bár a haverok állandóan hívtak az akkori felkapott beatklubokba, igazából egyetlen hely volt csak, ahová szívesen jártam: a közgazdasági egyetem klubjába.

Ahol a Bergendy játszott?

Igen, jól tudod, többek között a Take Five-ot.  A Bergendy együttest akkoriban szerettem. Sőt, később is, amikor már Rózsi  énekelt velük, és a Syriusos korszakomban párszor koncerteztünk is együtt. De akkoriban azért a vendéglátóiparban is lehetett remek zenéket hallani, például Ungár István zenekarát, valamint kiváló bár-zongoristákat – például Szabó Józsefet.

A hatvanas évek legvégén a szaxofon mellett fuvolán is játszottál. Autodidakta módon tanultad?

Teljesen. A margitszigeti Nagyszállóban vendéglátóztam, ahol sokszor alig lézengtek, de ennek ellenére kértek bennünket, hogy halkan játsszunk. A fuvola erre nagyon alkalmas. Úgyhogy megtanultam magamtól játszani rajta. Ami szerintem meg is hallatszik a játékomon. (Nevet.) Amúgy az utolsó vendéglátóipari hely, ahol zenéltem, a Majakovszkij  utcai Halló bár volt. Ma is így hívják, és még szörnyűbben néz ki, mint annak idején. Este 10-től reggel 4-ig nyomtuk a műsort. Pataki  családja a bár melletti házban lakott, illetve ő ma is ott lakik, ha épp Budapesten van, valószínűleg kihallatszott a játékunk. Pataki megkeresett és megkérdezte, hogy van-e kedvem a Syriusszal játszani. Mondtam, hogy nincs. Épp a korábban emlegetett Tranzisztori és az Így mulat egy beates magyar úr miatt. Mikor legközelebb megint rákérdezett, én pedig megint nemet mondtam, hozzátette, hogy játszanak majd az 1969-es táncdalfesztiválon, hallgassam csak meg. S bár akkoriban sem néztem ilyen műsorokat, végül úgy alakult, hogy láttam őket a Magyar Televízióban. A már Jackie  által énekelt Fáradt a nap sokkalta színvonalasabban szólt, mint a táncdalfesztiválon megszokott dalok. Úgyhogy amikor Pataki 1969 végén harmadszor is megkeresett, bólintottam. És ezzel a vendéglátós karrieremnek vége is lett.

Addigra már összeállt a legendás felállás?

Igen, akkorra ért véget a több mint egy éven át tartó átalakulási folyamat. 1968-ban Baronitsot  otthagyták a zenészei, akik Pápai Faragó László vezetésével létrehozták a Juventust. Ekkor kereste meg Patakit, aki épp kilépett a Liversingből, rábízta a zenekar szervezését, így került be Jackie, rajta keresztül pedig a gitáros Mogyorósi László. Mogyorósit Barta Tomi  váltotta, aztán ő is távozott. A srácok közben az ORI-büféjében hallották, hogy Veszelinovot  éppen kirúgták a Metroból – milyen szerencse! –, úgyhogy lecsaptak rá. 1970 januárjában pedig én is csatlakoztam.

Mi volt a repertoár?

Még erősen formálódott. A régi számokat értelemszerűen nem játszottuk, bár a koncerteken egy darabig egyesek követelték még a Tranzisztorit. Közben Kovács Katival közös turnéra mentünk, az ORI-műsorokban pedig A-tól Z-ig, vagyis Aradszky Lászlótól  Záray Mártáig  rengeteg táncdalénekest kísértünk. Sokszor szerepeltünk Hofival  is egy műsorban, akit amúgy már 1968-ban is kísértem az EMKÉ-ben, de akkoriban még kifütyülték az emberek.

A Syriusban Pataki volt a fő zeneszerző?

A 2009-es Anno Live 1971–1973 című dupla CD összeállításakor utánanéztem a pontos számoknak. A Syriusnak valójában nem sok saját száma volt, összesen tizennégy dal, ezek kétharmadát Laci írta, a Széttört álmok című szvitet pedig Jackie-vel közösen szerezték. Az ördög álarcosbálja című 1971-es LP-n szereplő hat szerzeményből négyet szintén ő írt, egyet Jackie, egyet pedig én. Azaz valóban Pataki volt az elsőszámú zeneszerző. De hát ez csak a témát jelenti, a hangzás, a hangszerelés nagy része a próbákon formálódott, és kollektíven improvizáltunk.

A Syrius repertoárja a kezdetekben amúgy elsősorban feldolgozásokból állt. Az első hónapban sok mindent kipróbáltunk, játszottunk például pár dalt a Blood Sweat & Tearstől – például a Spinning Wheelt –, meg a Chicagótól, aztán ezek elmaradtak. Jackie-re és Patakira nagy hatást gyakorolt a Traffic 1968-as budapesti koncertje. Jómagam nem voltam ott, számomra amúgy is sokkalta fontosabb John Coltrane, mint Chris Wood.  És nem feltétlenül muzsikusként. Jellemző amúgy a popzenei tájékozatlanságomra, hogy amikor Ausztráliában az egyik próbán Jackie és Pataki belekezdett a Strawberry Fields Forever című Beatles-slágerbe, fogalmam sem volt kié, csak arra figyeltem fel, hogy mennyire szép melódia.

Mire emlékszel az ausztrál út előtti időszakból? Hol játszottatok akkoriban?

Bár több helyen azt olvastam, hogy a Syriusszal először a Halló bárban koncerteztem, ez valójában nem így történt –  holott például a Wikipédián is ez szerepel, helytelenül. 1970 januárjában próbáltunk, februártól lejött meghallgatni minket a „szakma”, aztán a Csanády utcában  lett klubunk, ott hetente egyszer léptünk fel. Igazság szerint Ausztrália előtt nem sok lényeges történt a Syriusszal. Amire velünk kapcsolatban a legtöbben hivatkozni szoktak, a Bercsényi klub és a Syrius-hajó, azok mind későbbiek.

A Csanády utcai pinceklub az, ahol Mészáros Márta 1970-es Szép lányok, ne sírjatok című filmjében játszotok?

Igen, épp aznap, 1970 nyarán forgatták azt a jelenetet, amikor Montreux-ből hazajöttem. Amúgy tavaly láttam először a filmet.

Ha már Montreux-t említetted: ezen a nemzetközi jazzfesztiválon a Pege Quartettel szerepeltél, szólistaként első díjat nyertél, vele egy éves ösztöndíjat a bostoni Berklee College of Musicra. Hogy kerültetek ki Montreux-be?

Pege zenekarába a szaxofonos Németh Jancsi ajánlott be, ő is „Mátyás téri” amúgy, az apja remek cimbalmos volt, sokat jártunk fel hozzájuk „Ablakos” Dezsővel. Jancsi vette rá Pegét, hogy legyen a zenekarában két szaxofonos. Mondván, úgy a bőgő is jobban tud érvényesülni! (Nevet.) A kvartettel kétszer egymás után is megnyertük a Magyar Rádió évenként megrendezett jazzversenyét, ennek jutalmaként delegált bennünket az intézmény a montreux-i jazzfesztiválra. A siker után a Pege Quartet felvehette a Montreux Inventions című nagylemezét, amely a jazzantológiák után az első olyan hazai jazzalbum volt, amelyet egyetlen zenekar készített.

A Syrius mellett játszottál a Rákfogóban is. Ami voltaképpen újabb torzó a pályádon, hisz ez a formáció sem tudta kifutni magát.

Nem. Ráadásul a Rákfogóval kapcsolatban sok a félreértés, úgyhogy röviden elmesélném a történetét. Előzményét, az Új Rákfogót 1966-ban Jackie, Bögöly,  Cserba Miklós és Mogyorósi László alapította. Egy sci-fi regény címéről kapta a nevét az együttes. Ennek alapján javasolta 1971-ben „Bögöly” Szakcsi Lakatos Bélának, hogy Rákfogónak keresztelje el a formálódó új zenekarát. Szakcsi akkor jött Amerikából, hozta a Fender zongoráját, és ő szervezte be Jávori Vilit, Németh Jancsit, meg Kathy Horváth Lajost. Amikor 1971 őszén hazajöttünk Ausztráliából, a Petőfi Sándor utcai klubban láttam őket. Mint később kiderült, az utolsó koncertjeik egyikét. Szakcsival sokat beszéltünk arról, hogy „kéne” egy zenekart csinálni, de ez csak akkor jött össze, amikor Kőszegi épp hazajött az egyik külföldi útjáról, így újra lett Rákfogó. Jómagam Vajda Sanyit  szerettem volna bőgősnek, Szakcsi viszont Jackie-t hívta, aki meg kikötötte, hogy ebben a formációban nem énekel. Így kezdődött az egész, és mindössze fél évig tartott. Sajnos valóban nem tudtuk kiforrni magunkat.

De legalább maradt fenn a Rákfogó után néhány koncertfelvétel. Ezek kerültek a Napkelte alkonyatkor című 2001-es szólólemezedre, nem?

Nem. Az egyik stúdiófelvétel, ami azon megjelent, anno a saját nevemen futott, de a Rákfogó tagjai játszanak rajta. A másik kettő meg egy olyan formációé – a szerkesztők Ráduly Mihály együttesnek nevezték el –, amelyik összesen három koncertet adott. A rádióstúdióban felvettünk anno egy negyedik számot is (Ballada John Coltrane-hez), ami kedves volt a szívemnek, ez viszont nem került rá a lemezre, holott ez a felvétel az első, ahol cimbalom szerepelt jazz közegben. De nem sikeredett úgy, ahogy szerettem volna, elsősorban a cimbalmos miatt, aki roppant virtuóz módon játszott, és gyakorlatilag „szétverte” a felvételt. Akkor kellett volna egy olyan érzékeny és zseniális cimbalmos, mint Lukács Miklós – de ő még nem vállalhatta, ugyanis csak négy évvel később született! Viszont három évvel ezelőtt játszotta a dalt Dresch Mihállyal és Szakcsival.

Térjünk vissza 1970-re. A Montreux-ben kapott első díjhoz járó bostoni ösztöndíjat miért nem vetted akkor még igénybe?

Mert közben Magyarországon járt az erdélyi magyar zsidó családból származó, már Ausztráliában született és felnőtt Charlie Fischer, aki a hazai zenekarokat végighallgatva úgy döntött, bennünket visz ki. Persze mikor ezt mondta, csak legyintettünk, egészen addig, amíg meg nem érkezett a szerződés. S ekkor úgy döntöttem, Boston még ráér. A következő szeptemberben javában Ausztráliában koncerteztünk, aztán 1972 szeptemberében úgy nézett ki, a Syriusban van még perspektíva. 1973-ban lehetett utoljára igénybe venni az ösztöndíjat, és mivel akkorra már kezdett szétesni a zenekar, ráadásul a számunkra küldött újabb szerződés nem jutott el hozzánk – így Angliába és az Egyesült Államokba is az LGT-t küldte ki helyettünk az Interkoncert –, úgy döntöttem, hogy kiutazom Bostonba, annál is inkább, mert az volt az utolsó év, amikor még felhasználhattam az ösztöndíjat.

Az ausztrál szerződésetek eredetileg fél évre szólt a Syriusszal, aztán egy év lett belőle. Hol játszottatok először odakint és hogyan fogadtak benneteket?

Eléggé kalandosan indult az ausztrál utunk, mivel Charlie Fischer akkor elsőéves egyetemista volt, nem nagyon értett a koncertszervezéshez, úgyhogy felfogadott maga mellé egy menedzsert. Aki nem tudván, hogy milyen zenét játszunk, a megérkezésünk után a dél-nyugat-ausztráliai Perth-ben egy kínai étteremben léptetett fel bennünket. Egy hétig játszottunk ott, sztriptíz show-t is tartottak, nem mondom, hogy nem élveztük. (Nevet.) Csak hát akkor még nem szerettem a kínai kaját. Aztán három napot utaztunk keletre a sivatagon át, mire elértük Adelaide-et. Idővel a menedzser is rájött, hogy hová érdemes bennünket szervezni. Egyetemeken, kisebb klubokban és nagyobb fesztiválokon egyaránt játszottunk. Például az Odyssey-n, ahol száz-százhúszezren láthattak-hallhattak bennünket. Amúgy csak Ausztrália déli felén jártunk, az Adelaide–Brisbane vonaltól délre lévő nagyobb városokban, köztük Melbourne-ben és Sydneyben. Illetve Tasmaniában is adtunk egy koncertet.

Mennyi fellépést jelentett ez összesen?

Nem számoltuk, de sokat. Ez alatt az egy év alatt forrt igazán össze az együttes és lett azzá, amit Syriusként ismertek meg az emberek. Örülök, hogy Ausztrália előttről nincsenek felvételek. Számomra a Syrius igazi kollektíva volt, s bár sosem fogalmaztuk meg, hogy pontosan mire törekszünk, abban mindenki egyetértett, hogy nem eladni szerettük volna a zenét, hanem játszani. S bár, mint korábban említettem, engem se a pop, se a beat nem érdekelt, amikor az első napon lementünk egy perth-i klubba – ahol amúgy történetesen az a Bakery együttes játszott, amelyhez később Jackie elment basszusgitározni –, jazzfüllel is teljesen mást tapasztaltam, mint idehaza. Teljesen más volt a miliő, az atmoszféra, az illatok, minden. Azok a klubok, amelyekben később Budapesten játszottunk – legyen szó akár a Bercsényiről, a Derkovitsról vagy a Petőfi Sándor utcairól –, mind a KISZ által üzemeltett helyek voltak, így azok hangulata sosem lehetett annyira felszabadult, mondhatni, annyira „hippis”, mint odakint.

Pár hónap után az ausztrálok ugyanúgy elfogadtak minket, mint bármelyik hazai együttest. Nem kellett már a „vasfüggöny mögül” megkülönböztető jelző. Jellemzőnek találom az ottani, Melody Maker színvonalú újságban azt a megjegyzést, hogy „ha eddig nem hallottál a Syriustól, akkor bizonyára a Marson voltál”. Jó pár neves zenekarral léptünk fel a fesztiválokon. Úgy volt, hogy a Pink Floyddal is egy színpadon játszunk majd, de aztán Roger Watersék  lemondták a fellépést.

Odakint a hétköznapi életünkre sem lehetett panaszunk, bár sok pénzt nem kerestünk. A menedzserünk pár hónap után lelépett a bevétellel, amikor pedig később a félretett pénzünkből vettünk egy minőségi zenekari felszerelést, még azon a héten ellopták az egészet. Ennek ellenére ezt az ausztrál utat mindannyian nagyon pozitívan éltük meg.

Számos kordokumentum értékű tévéfelvétel is maradt utánatok. Az ottani rádiók nem hívtak a stúdióba titeket?

Ez nem volt annyira jellemző, de a különböző tévékben valóban rendszeresen megfordultunk. Volt olyan időszak, amikor minden héten behívtak bennünket. Ezekből aztán csak az a közel egy órányi adás maradt fenn, amit 2008-ban kaptam, amikor Jackie halála után kiutaztam Ausztráliába. Emellett szinte az összes helyi zenésszel összeismerkedtünk. Még azokkal is, akik a legnagyobb popslágereket játszották.

Az ausztrál lemezfelvétel miként jött össze?

Nem tudom. Egyszer csak szólt nekünk valaki az egyik ottani kis lemeztársaságtól, a Spin Recordstól, hogy lehetőségünk lenne stúdióba vonulni. Egyetlen nap alatt vettük fel az egész anyagot Melbourne-ben. Előtte persze hosszasan próbáltunk. Ezeket a szerzeményeket korábban nem játszottuk koncerteken, sőt fura módon később sem nagyon. Lehet, azért, mert a stúdióban túlságosan sok rájátszás történt, és az ahhoz szokott hallgatók élőben ugyanazt várták volna el tőlünk.

A szövegek eleve angol nyelven születtek?

Igen, valamennyit Charlie Fischer írta. Legfeljebb inspiráltuk, hogy miről szóljon a szöveg. Az egyetlen saját szerzeményem – az In The Bosom Of A Shout, azaz Egy Kiáltás Méhében – esetén csak annyit jeleztem neki, hogy a megírásakor Nagy László sorai jutottak eszembe, de hogy honnan az asszociáció, azt nem tudom.

Amikor 1971 őszén visszajöttetek, nyilván tele voltatok önbizalommal és ambícióval. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat maga ajánlotta fel, hogy Az ördög álarcosbálját kiadja licenszben, vagy nektek kellett ezt kijárnotok?

Valószínűleg Baronits járta ki. Számomra az is furcsának tűnt, hogy Magyarországon egyáltalán megjelent a lemez.

Az fel sem merült, hogy az anyagot újra feljátsszátok a Rottenbiller utcai MHV-stúdióban, immár magyar nyelven?

Jogos felvetés, de én nem hallottam ilyesmiről. Mindenesetre amikor később rögzítettünk négy számot a Magyar Rádióban –  ezeknek Miklós Tibi  írta a szövegeit –, majd előálltunk azzal, hogy szeretnénk készíteni egy magyar nyelvű lemezt, az MHV-nál hallani sem akartak róla. Már annak is örülnünk kellett, hogy Az ördög álarcosbálját egyáltalán kiadták. Igaz, csak kétezer példányban, és amikor az elfogyott, nem nyomták utána. Csak 1981-ben – a Krém-sorozatban  – jelentették meg újra, illetve 1993-ban kijött CD-n. Ha összehasonlítod a három hanghordozó minőségét, voltaképpen egy és ugyanaz: egyformán szar. Azért sem gondolom, hogy annak idején licenszelték, mert abban az esetben a minőségnek sokkalta jobbnak kellett volna lennie. Az ausztrál változat ugyanis remekül szól.

Mire visszajöttetek – miként te is mondtad –, kellően összeért a zenekar, kialakult a jellegzetes Syrius-hangzás. Voltaképpen beütött az aranykor, nem?

Abszolút, bár értelemszerűen ez relatív. Volt olyan hét, hogy három különböző klubban léptünk fel. Fontos volt a Derkovits  Újpesten, a Petőfi Sándor utcai „Építők”, amit a többség amúgy jazzklubnak tekintett, vasárnaponként pedig a Bem rakpart,  ami később Ádámék  törzshelye lett. Ám a legtöbben a Bercsényire  szoktak hivatkozni, általában a matracok és a közvetlen hangulat miatt, hisz ott nem volt színpad, a közönséggel „egy szinten” játszottunk, ami számunkra mindig is fontos volt. 2009-ben ezért is állítottam össze azt a dupla CD-t (Syrius Anno Live), amelynek szerkesztésénél éppen az vezérelt, hogy ezt a fajta klubhangulatot érzékeltessem, már amennyire a technikai felvételi minőség ezt lehetővé teszi. Merthogy hiába léptünk fel nagyobb fesztiválokon, számomra a Syrius mégiscsak alapvetően klubzenekar maradt. Az a fajta zene és attitűd, amit akkor képviseltünk, a párszáz fős terekben tudott igazán érvényesülni.

Hogy mennyire lehettünk forradalmiak, azt nem tudom megítélni. Amikor jóval később Jackie-t arról kérdezte az egyik televíziós riporter, hogy „Ti tudtátok, hogy milyen korszakalkotó zenét csináltatok?”, ő példaértékűen csak annyit válaszolt: „Fogalmunk sem volt”.

1972-től a gitáros Tátrai Tibor  is csatlakozott hozzátok. Pedig a Syrius különlegességét addig éppen az adta, hogy a gitárdominanciájú rockvilágban két fúvóssal játszott Jimi Hendrix- és Led Zeppelin-dalokat.

Egyesek szerint az ausztrál visszahívás feltétele volt egy gitáros csatlakozása, de én ilyesmire nem emlékszem. Sőt, inkább arra, hogy még egy fúvóst – Friedrich Karcsit – vittünk volna magunkkal. Aztán Jackie hívására egyszer csak megjelent Tibi, ami engem csak annyiban érintett, hogy picit összébb kellett húznom magam, néhány szólózási lehetőséget átadni neki. Nagyjából egy évet játszottunk így hatan együtt. Neki is meg kellett találnia a helyét a zenekarban, nekünk is el kellett fogadnunk őt. Főként Patakival voltak afférjai a legelején.

1973 júniusában a diósgyőri popfesztiválon is szerepeltetek, ahol az LGT-n, az Omegán és a Hungarián kívül lényegében mindenki játszott, aki akkoriban a magyar popéletben számított. Ugyanaznap este ugyanakkor Szabados Györggyel játszottál Szegeden. Ő sok szempontból meghatározó a pályád során. Úgy sejtem, a Dáliában találkozhattatok először.

Elvben igen, de akkor nem ismertük egymást. És még sokáig. A zenéjét ugyanis nem értettem, nem szerettem. Aztán 1970 februárjában meghívott az egyik rádiófelvételére, amelyen a Bergendy-s Debreczeni Csaba dobolt, Friedrich Karcsi  volt az egyik fúvós, én pedig a másik, valamint volt játszott még velünk két bőgős. Bár mint említettem, Szabadossal szemben voltak fenntartásain, akkoriban szívesen kipróbáltam magam más zenei környezetben. Ennek az együttműködésnek aztán csak 1972-ben lett folytatása. Hogy pontosan mikortól játszottunk újra együtt, arra sajnos nem emlékszem, de pár hónappal a San Sebastian-i siker  előtt már mindenképpen. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy az első zenekari próbán minden ellenérzésem megszűnt. Olyan egyéniséggel találkoztam ugyanis, aki zenéjében és szellemiségében teljesen sajátságos világot képviselt. Nála nem volt kérdés, hogy mit és hogyan játsszunk. Határozott elképzelései voltak, és a maga egyedi hangjához élete végéig következetesen hű maradt.

Szabados 1975-os korszakos jelentőségű, Az esküvő című nagylemezén már nem játszhattál, hisz Amerikában voltál. Utólag nem sajnálod?

Dehogynem! A pályám során voltaképpen ez az egyetlen szívfájdalmam, hogy ezen a fantasztikus album elkészítésében nem vehettem részt. Gyuri ugyan írt, hogy szeretné, ha játszanék rajta, de akkor már nem mertem és nem is tudtam volna hazajönni.

Az utóbbi években többedmagaddal nekiálltál összegyűjteni és feldolgozni Szabados György életművét. Milyen célok vezérelnek titeket?

Egy német srác, Rudolf Kraus létrehozott egy Gyuri munkásságának dedikált honlapot,  azon keresztül tesszük elérhetővé az összegyűlt anyagokat. Közel nyolcszáz cikk, írás, interjú született Gyurival, Gyuriról, ezek egy része korábban könyv formában  már megjelent. Közel száznegyven koncertfelvételünk van, ezek nagy részét feltettük a honlapra, elsősorban hangminőség szerint válogatva. Egyik társam egy szombathelyi nyugdíjas mérnök, Bognár Ferenc, aki jól ismerte Gyurit és remek „diszkográfiát” – mármint a felvételek helyszíneit,  kronológiát, ilyesmiket – írt, a másik a kaposvári Polai Gyuri, aki a cikkeket, az írásokat, a kritikákat gyűjtötte össze, a harmadik pedig Molnár Csaba, aki digitalizálta a hang- és képanyagot, valamint a nagymarosi szabadzenei táborokat szervezi. Jómagam az elmúlt években tizenvalahány emberrel készítettem interjút Gyuriról, többek között Turi Gáborral is, akinek 1983-as Azt mondom: jazz című interjúkötete volt az első könyv, amelyben Szabados szerepelt. A távlati tervek között egy díszdobozos kiadvány és egy Szabados-monográfia is szerepel.

Szabadossal kapcsolatban még két dolgot szeretnék hozzáfűzni. A hetvenes évek elején sokszor játszottunk a Ganz Mávagban, ami nem számított „illusztris” helynek, viszont szerintem jól mutatta mindazt, ami akkoriban zajlott: egy időben, egy színpadon léptek fel olyan, más és más stílushoz sorolt zenekarok, mint a Syrius, a Bajtala Trió, a Bergendy-együttes és a Rákfogó. Amúgy elevenen él bennem, amikor először játszottunk Szabadossal ott, aki a bárpultnál beszélgetve megjegyezte: „Te, itt meg fognak verni bennünket!” Mire én sztoikus nyugalommal válaszoltam: „Itt nem szokás verekedni. Itt borotvapengével hasítanak ki belőled egy darabot.” Soha nem feledem Gyuri rémült ábrázatát.

A másik vele kapcsolatos élményem egy valóban „illusztris” helyen, az Erkel Színházban történt, 1972-ben. Miután San Sebastianban a kategóriánkban nyertünk, a kulturális vezetés úgy döntött, egy műsorban léptett fel bennünket a bájos mezítlábas fekete orgonista hölggyel, Rhoda Scottal.  A jegyek zömét műsorszervezők értékesítették gyárakban, intézményekben, úgyhogy sokaktól, akik Szabadost szerették volna meghallgatni, visszahallottam, hogy már nem jutottak jegyhez. Amiből persze óriási botrány lett. Ennek akkor kifejezetten örültem. Tudod, ha az ember fiatal korában nem lázad, akkor nincs szíve – ha idősebb korában még mindig lázad, akkor nincs esze.

 

Térjünk vissza 1973 őszére: ez volt az utolsó alkalom, hogy érvényesítsd az ösztöndíjadat. Mikor kiutaztál a Berklee-re, már tudtad, hogy nem fogsz visszajönni?

Semmit nem döntöttem el, csak tanulni szerettem volna – ami végül nem sikerült, legalábbis nem ott és nem akkor. Csökkenteni a zenei korlátaimat, pótolni a hiányosságaimat. A Berklee-t amúgy a kezdetektől nem szerettem. Azóta is úgy gondolom, hogy jazzt nem lehet pusztán játéktechnikai oldalról megközelítve oktatni. Attól még nem lesz valaki jazz-zenész, hogy tudja a skálákat és a harmóniákat, mert valójában erre épül az oktatás kodifikált menete. De ez csak az alap. Ezen túl szükség van más, elsősorban szellemi és „életszagú” dolgokra, valahogy úgy, ahogy Charlie Parker  mondta: „Ha nem éled meg, akkor nem jön át a hangszereden”. És ezt nem lehet megtanulni, ezt meg kell tapasztalni. Az akkori fenntartásaim azóta beigazolódtak: a nyolcvanas évek óta lényegesen kevesebb az egyéniség és sokkal több a szakmunkás, legjobb esetben mesterember lett ebben a műfajban.

Végül is nem jöttél haza…

Eredetileg egy évre szólt az ösztöndíjam, amit aztán még eggyel meghosszabbítottak. Arról pedig, hogy hazajövök-e vagy sem, voltaképpen nem én döntöttem, hanem az akkori magyar konzul, aki mikor ezt a hosszabbítást jeleztem neki, közölte velem, hogy „magának azonnal haza kell mennie”. Persze, hogy maradtam.

Babosnak  szintén megadatott volna a lehetőség, hogy Amerikában tanuljon, ő azonban – miként pár éve mesélte nekem – inkább hazajött, nehogy a családját retorzió érje. Hogy például prímás édesapja esetleg elveszítse az állását. Benned nem voltak ilyen félelmek?

1973 őszén édesanyám már rég nyugdíjasként élt, és mivel más közeli hozzátartozóm nem volt, nem féltem az ilyesfajta retorziótól.

A Berklee-t végül nem fejezted be. Miért?

Semmit sem fejeztem be. Ahogy cinikusan mondogatni szoktam: befejezetlen ember vagyok. Pedig a Berklee után négy évet jártam a New York-i Hunter College-ba, ami a Berlee-vel ellentétben rendkívül pozitív tapasztalatot jelentett. Már csak egyetlen kreditem hiányzott a diplomáig, amit amúgy szándékosan nem akartam megszerezni. Különben is, abban a szemeszterben nem volt sakk úszni meg nem akartam – hideg tél volt, meg amúgy is, ha van egy diplomád, azt illik betenni egy vitrinbe, vagy mi a csudába. A Hunterben zenetörténetet tanultam, a nyugati civilizáció zenéjének alakulását a gregoriántól Schönbergig. A kötelezőkön túl pedig alkalmam adódott, hogy többek között irodalmi és filozófiai tantárgyakat vehettem fel.

Tartottad a kapcsolatot az itthoniakkal?

Csak a Rákfogó tagjaival és Szabados Gyurival. A Syrius tagjai közül egyedül Jackie-vel, aki járt is nálam párszor New Yorkban.

Bár nem a neved alatt jelent meg, sokan az első szólólemezedként tartják számon az 1978-ban New York-ban kiadott Bright Sun című nagylemezt, amely kizárólag népdalfeldolgozásokat tartalmaz, jazzes hangszerelésben.

Ez az album családi vállalkozás volt, és a Püski kiadó vezetőjének  menye, Szalay Erzsébet számára készült, aki idehaza táncdalénekesnő volt, tudomásom szerint valamelyik táncdalfesztiválon is énekelt. Eredetileg világslágereket szeretett volna lemezre venni, de erről sikerült gyorsan lebeszélnem. A népdalok jazzes hangszerelését Robert Casélre bíztam, és bár szerintem az ötlet jó volt, ő nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kiadás költségeit Püski Sanyi bácsi finanszírozta. A Bright Sun mindenesetre nem annyira rossz lemez, mint amilyennek időnként gondolom. Szakcsi szerint pedig az első világzenei anyagok egyike.

New York-ban amúgy kikkel és miket játszottál?

Pár alkalommal Zoller Attilával koncerteztem, majd pár hónapot a Karib-szigetek körül egy hajó zenekarában töltöttem: Aztán 1979-ben George Jindával  megalapítottuk a Speed Limit nevű formációt. Georg Wadenius, a Blood, Sweat & Tears tagja gitározott, a basszusgitárosunk, T. M. Stevens később Miles Davisszel és John McLaughlinnal játszott, a dobosunk pedig Al Di Meolával. Igazi profi zenészek, exponált helyeken játszottunk, az a Sid Bernstein  menedzselt bennünket, aki a hatvanas évek közepén a Beatlest, a Rolling Stonest, a Herman's Hermitset Amerikába vitte. Közel jártunk ahhoz, hogy szerződtessen bennünket a Columbia, csak hát addigra beszűkült a lemezpiac, és borzasztó nehéz volt összetartani egy olyan együttest, amelynek minden tagja más zenekarokban is játszott.

Ezt követően hagytad abba a zenélést?

Nem hagytam abba, ebben semmi szándékosság nem volt, egyszerűen csak elmaradt az életemből. A zene, a jazz elveszítette számomra azt a fontosságát, ami Magyarországon még megvolt, és ezt nem tudtam összeegyeztetni a valósággal. Az a fajta idealizmus és ambíció, ami korábban jellemzett, addigra elmúlt bennem. Nem volt szó arról, hogy – miként az egyik újság írta – szögre akasztottam a szaxofont, csak a zene elvesztette számomra a hétköznapi fontosságát. Amúgy meg ugyanúgy dolgoztam, mint bárki más.

De már nem zenészként, hanem pincérként a New York-i Russian Tea Roomban. Van azért ebben némi keserű felhang, nem?

Pedig nincs, nem csalódásként éltem meg. Egyszerűen így hozta az élet.

A lakásodban azért látok nyitva kottákat. Ezek szerint magadban mégis…

Más történet. A jazz és a szaxofonozás a nyolcvanas évek elejétől teljesen elmaradt, amit látsz, az a Bach-kotta azért van kitéve, mert három éve – ötvenöt év kihagyás után – újra nekiálltam hegedülni. Saját kedvtelésre, csakis klasszikus műveket. Sosem sírtam vissza semmit, mindig a mában éltem, sosem a múltban. Sosem éreztem magam elveszett művésznek. A hegedülésben amúgy bámulatosan türelmes vagyok. Zeneiskolába járok, hetente egyszer, van egy remek tanárnőm. Naponta átlag két-három óra. És ez engem, így, hetvenhárom évesen tökéletesen kielégít.

(Az interjú a Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

 

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016