Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály

„Semmit sem fejeztem be. Ahogy cinikusan mondogatni szoktam: befejezetlen ember vagyok." - nyilatkozta Ráduly Mihály (1944), akit a nagyközönség elsősorban a progresszív rockot játszó Syrius szaxofonosaként ismer. Apai ágon muzsikuscigány családból származik, kezdetben hegedülni tanult, később áttért a szaxofonra, példaképének John Coltrane-t tekintette. Már az 1962 őszén megnyílt első budapesti jazzklub, a Dália jam sessionjein részt vett, miközben a Mediterrán együttesben a Szörényi testvérekkel és Bajtala Jánossal zenélt. 1968-tól a Pege Aladár Quartetben játszott, melynek tagjaként a Montreux-i jazzfesztiválon szólistaként első díjat nyert. 1970 januárjában csatlakozott a Syriushoz, mellette a következő években a Rákfogóban és Szabados György együttesében is játszott. 1973 őszén a bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasa lett, de a jazzakadémiát végül nem végezte el. New Yorkban telepedett le, ahol több zenekarban (köztük az ígéretesen induló Speed Limitben) játszott, ám a nyolcvanas évek elején abbahagyta az aktív zenélést és a továbbiakban pincérként dolgozott – egészen 2007-es nyugdíjba vonulásáig. Azóta ismét Magyarországon él. A Cseh Tamás Program Könnyűzenei Örökség Alprogramja életútinterjú-sorozatának keretén belül beszélgettünk.

A Syrius 1973-ban (Ráduly a kép jobb szélén)

„Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor anyám beíratott egy zeneiskolába hegedülni. Apám ekkor már rég nem élt, de a halála előtt az anyám lelkére kötötte, hogy a fiából nehogy cigányzenészt neveljen. Inkább Bartókkal, Kodállyal, Dohnányival foglalkozzam. Ezt amúgy anyám sosem mondta, ez az információ csak az ő halála után került elő apám egyik hátrahagyott levelében.”

„1958-ban hallottam a Magyar Rádióban a Laura című dalt, a szaxofonos Csepek István előadásában. Azért tudtam pontosan, hogy mi volt ez a szám, mert akkoriban a rádióújságban az elhangzó dalok előadóját és címét még kiírták. De a jazz ténylegesen másodikos gimnazistaként jött be az életembe, amikor már magnószalagokat cserélgettünk egymás között az osztálytársakkal. Addig jobbára a rádiót hallgattuk, ahonnan a csasztuskától az esztrád zenéig minden szólt, persze kiváló klasszikus zene is. Közben viszont annyira kiábrándultam a hegedülésből, hogy tizenöt éves koromban otthon bejelentettem, nem hegedülők tovább. Nagyjából egy évvel később pedig közöltem anyámmal, hogy szaxofonozni szeretnék.”

„Akkor még nem tudtam, hogy zenész leszek. Gimnazistaként a Ganz-Mávagba jártam politechnikára, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy életem végéig reszeljek vagy köszörüljek. A továbbtanuláshoz azonban se a tanulmányi eredményeim nem voltak megfelelőek, se különösebb ambíció sem feszített. A jazzen kívül csak az irodalom és a film iránt érdeklődtem, ám csakis olvasóként és nézőként. Zenész tehát azért lettem, mert nem akartam köszörülni. Voltaképpen egyetlen képesítésem van: levizsgáztam az OSZK-nál. Egyrészt akkoriban csak ott lehetett szaxofont tanulni, másrészt ott adtak működési engedélyt ahhoz, hogy a vendéglátóiparban játszhassak. Ezt műveltem egészen addig, amíg a Syriusba nem kerültem.”

„Az utolsó vendéglátóipari hely, ahol zenéltem, a Majakovszkij (ma újra Király) utcai Halló bár volt. Ma is így hívják, és még szörnyűbben néz ki, mint annak idején. Este 10-től reggel 4-ig nyomtuk a műsort. Pataki családja a bár melletti házban lakott, illetve ő ma is ott lakik, ha épp Budapesten van, valószínűleg kihallatszott a játékunk. Pataki megkeresett és megkérdezte, hogy van-e kedvem a Syriusszal játszani. Mondtam, nincs. Épp a korábban emlegetett Tranzisztori és az Így mulat egy beates magyar úr miatt. Mikor legközelebb megint megkérdezte, és megint nemet mondtam, hozzátette, hogy játszanak majd az 1969-es Táncdalfesztiválon, hallgassam csak meg. S bár akkoriban sem néztem ilyen műsorokat, végül úgy alakult, hogy láttam őket a Magyar Televízióban. A már Jackie által énekelt Fáradt a nap sokkalta színvonalasabban szólt, mint a Táncdalfesztiválon megszokottak. Úgyhogy amikor Pataki 1969 végén harmadszor is megkeresett, bólintottam. És ezzel a vendéglátós karrieremnek is vége lett.”

„A 2009-es Anno Live 1971–1973 című dupla CD összeállításakor utánanéztem a pontos számoknak. A Syriusnak valójában nem sok saját száma volt, összesen tizennégy dal, ezek kétharmadát Laci írta, a Széttört álmok című szvitet pedig Jackie-vel közösen szerezték. Az ördög álarcosbálja című 1971-es LP-n szereplő hat szerzeményből négyet szintén ő írt, egyet Jackie, egyet pedig én. Azaz valóban Pataki volt az elsőszámú zeneszerző. De hát ez csak a témát jelenti, a hangzás, a hangszerelés nagy része a próbákon valósult meg, és kollektíven improvizáltunk.

A Syrius repertoárja a kezdetekben amúgy elsősorban feldolgozásokból állt. Az első hónapban sok mindent kipróbáltunk, játszottunk például pár dalt a Blood Sweat & Tearstől (például Spinning Wheel) meg a Chicagótól, aztán ezek elmaradtak. Jackie-re és Patakira nagy hatást gyakorolt a Traffic 1968-as budapesti koncertje. Jómagam nem voltam ott, számomra amúgy is sokkalta fontosabb John Coltrane, mint Chris Wood. És nem feltétlenül muzsikusként. Jellemző amúgy a popzenei tájékozatlanságomra, hogy amikor Ausztráliában az egyik próbán Jackie és Pataki belekezdett a Strawberry Fields Forever című Beatles-slágerbe, fogalmam sem volt kié, csak arra figyeltem fel, hogy mennyire szép melódia.”

„Eléggé kalandosan indult az ausztrál utunk, mivel Charlie Fischer akkor elsőéves egyetemista volt, nem nagyon értett a koncertszervezéshez, úgyhogy felfogadott maga mellé egy menedzsert. Aki nem tudván, hogy milyen zenét játszunk, a megérkezésünk után a dél-nyugat-ausztráliai Perth-ben egy kínai étteremben léptetett fel bennünket. Egy hétig játszottunk ott, sztriptíz show-t is tartottak, nem mondom, hogy nem élveztük (nevet). Csak hát akkor még nem szerettem a kínai kaját. Aztán három napot utaztunk keletre a sivatagon át, mire elértük Adelaidét. Idővel a menedzser is rájött, hogy hová érdemes bennünket szervezni. Egyetemeken, kisebb klubokban és nagyobb fesztiválokon egyaránt játszottunk. Például az Odyssey-n, ahol száz-százhúszezren láthattak-hallhattak bennünket. Amúgy csak Ausztrália déli felén jártunk, az Adelaide–Brisbane vonaltól délre lévő nagyobb városokban, köztük Melbourne-ben és Sydney-ben. Illetve Tasmaniában is adtunk egy koncertet.”

„Ez alatt az egy év alatt forrt igazán össze az együttes és lett azzá, amit Syriusként ismertek meg az emberek. Örülök, hogy Ausztrália előttről nincsenek felvételek. Számomra a Syrius igazi kollektíva volt, s bár sosem fogalmaztuk meg, hogy pontosan mire törekszünk, abban mindenki egyetértett, hogy nem eladni szerettük volna a zenét, hanem játszani. S bár, mint korábban említettem, engem se a pop, se a beat nem érdekelt, amikor az első napon lementünk egy perth-i klubba – ahol amúgy történetesen az a Bakery együttes játszott, amelyhez később Jackie elment basszusgitározni –, jazzfüllel is teljesen mást tapasztaltam, mint idehaza. Teljesen más volt a miliő, az atmoszféra, az illatok, minden.”

„Volt olyan hét, hogy Budapesten három különböző klubban léptünk fel. Fontos volt a Derkovits Újpesten, a Petőfi Sándor utcai „Építők”, amit a többség amúgy jazzklubnak tekintett, vasárnaponként pedig a Bem rakpart, ami később Török Ádámék törzshelye lett. Ám a legtöbben a Bercsényire szoktak hivatkozni, általában a matracok és a közvetlen hangulat miatt, hisz ott nem volt színpad, a közönséggel „egy szinten” játszottunk, ami számunkra mindig is fontos volt. 2009-ben ezért is állítottam össze azt a dupla CD-t (Syrius Anno Live), amelynek szerkesztésénél éppen az vezérelt, hogy ezt a fajta klubhangulatot érzékeltessem (már amennyire a technikai felvételi minőség ezt lehetővé teszi). Merthogy hiába léptünk fel nagyobb fesztiválokon, számomra a Syrius mégiscsak alapvetően klubzenekar maradt. Az a fajta zene és attitűd, amit akkor képviseltünk, a párszáz fős terekben tudott igazán érvényesülni.

„Hogy mennyire lehettünk forradalmiak, azt nem tudom megítélni. Amikor jóval később Jackie-t arról kérdezte az egyik televíziós riporter, hogy »Ti tudtátok, hogy milyen korszakalkotó zenét csináltatok?«, ő példaértékűen csak annyit válaszolt: »Fogalmunk sem volt«.”

„1973 ősze volt az utolsó alkalom, hogy érvényesíthessem az ösztöndíjamat a Berklee-re. Amikor kiutaztam, semmit nem döntöttem el, csak tanulni szerettem volna (ami végül nem sikerült, nem ott, nem akkor). Csökkenteni a zenei korlátaimat, pótolni a hiányosságaimat. A Berklee-t amúgy a kezdetektől nem szerettem. Azóta is úgy gondolom, hogy jazzt nem lehet pusztán játéktechnikai oldalról megközelítve oktatni. Attól még nem lesz valaki jazz-zenész, hogy tudja a skálákat és a harmóniákat, mert valójában erre épül az oktatás kodifikált menete. De ez csak az alap. Ezen túl szükség van más, elsősorban szellemi és »életszagú« dolgokra, valahogy úgy, ahogy Charlie Parker mondta: »ha nem éled meg, akkor nem jön át a hangszereden«. És ezt nem lehet megtanulni, ezt meg kell tapasztalni. Az akkori fenntartásaim pedig azóta beigazolódtak: a nyolcvanas évek óta lényegesen kevesebb az egyéniség és sokkal több a szakmunkás, legjobb esetben mesterember lett ebben a műfajban.”

„Semmit sem fejeztem be. Ahogy cinikusan mondogatni szoktam: befejezetlen ember vagyok. Pedig a Berklee után négy évet jártam a New York-i Hunter College-ba, ami a Berlee-vel ellentétben rendkívül pozitív tapasztalatot jelentett. Már csak egyetlen kreditem hiányzott a diplomáig, amit amúgy szándékosan nem akartam megszerezni. Különben is, abban a szemeszterben nem volt sakk és úszni nem akartam – hideg tél volt, meg amúgy is, ha van egy diplomád, azt illik betenni egy vitrinbe, vagy mi a csudába. A Hunterben zenetörténetet tanultam, a nyugati civilizáció zenéjének alakulását a gregoriántól Schönbergig. A kötelezőkön túl pedig alkalmam adódott, hogy többek között irodalmi és filozófiai tantárgyakat vehettem fel.”

„New York-ban pár alkalommal Zoller Attilával koncerteztem, majd pár hónapot a Karib-szigetek körül egy hajó zenekarában töltöttem: Aztán 1979-ben George Jindával megalapítottuk a Speed Limit nevű formációt. Benne Georg Wadenius, a Blood, Sweat & Tears tagja gitározott, a basszusgitárosunk, T. M. Stevens később Miles Davisszel és John McLaughlinnal játszott, a dobosunk pedig Al Di Meolával. Igazi profi zenészek, exponált helyeken játszottunk, az a Sid Bernstein menedzselt bennünket, aki a hatvanas évek közepén a Beatlest, a Rolling Stonest, a Herman's Hermitset Amerikába vitte. Közel jártunk ahhoz, hogy szerződtessen bennünket a Columbia, csak hát addigra annyira beszűkült a lemezpiac, és borzasztó nehéz volt összetartani egy olyan együttest, amelynek minden tagja több más zenekarban is játszott.”

„Ezt követően a zene, a jazz elveszítette számomra azt a fontosságát, ami Magyarországon még megvolt, és ezt nem tudtam összeegyeztetni a valósággal. Az a fajta idealizmus és ambíció, ami korábban jellemzett, addigra elmúlt bennem. Nem volt szó arról, hogy – miként az egyik újság írta – szögre akasztottam a szaxofont, csak a zene elvesztette a hétköznapi fontosságát. Amúgy meg ugyanúgy dolgoztam, mint bárki más.”

„A jazz és a szaxofonozás tehát a nyolcvanas évek elejétől teljesen elmaradt. Amit látsz, az a Bach-kotta azért van kitéve, mert három éve – ötvenöt év kihagyás után – újra nekiálltam hegedülni. Saját kedvtelésre, csakis klasszikus műveket. Sosem sírtam vissza semmit, mindig a mában éltem, sosem a múltban. Sosem éreztem magam elveszett művésznek. A hegedülésben amúgy bámulatosan türelmes vagyok. Zeneiskolába járok, hetente egyszer, van egy remek tanárnőm. Naponta átlag két-három óra. És ez engem, így, hetvenhárom évesen tökéletesen kielégít.”

 

* * *

>> Az interjú teljes változata webes felületen >>

>> Az interjú teljes változata pdf-ben >>

 

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly MIhály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016