Bennszülött kultúrából építkezni – a népzenei revival kezdeteiről

„Az a parasztfolklór, amelyre az én versekre kitalált zenéim épülnek, valamikor a falusi közösségben minden ember számára kifejezési formákat, kereteket adott. Mi ezeket szeretnénk megtanulni, és egy olyan városi népzenét teremteni, amely a városi közösségben, a városi fiatalok számára teremti meg ugyanezt a lehetőséget” – nyilatkozta Sebő Ferenc a hetvenes évek elején. És az énekelt versek úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója az azóta eltelt bő négy évtizedben voltaképpen nem tett mást, mint egyrészt visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, másrészt társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni.

Sebő Klub a Kassákban (fotó: Urbán Tamás)

Hogy a magyarországi folklorizmus hetvenes évek eleji, minden korábbinál átfogóbb és mélyebbre ható hulláma, a táncházmozgalom elindításában kinek pontosan mekkora szerepe volt, abban persze máig akadnak viták, nézetkülönbségek, esetleges sértődések. Nem annyira abban, hogy kik és mik jelentették a fő pilléreket, inkább csak hangsúlyokban, árnyalatokban. A mozgalom origója azonban mindenképp vitán felül áll: a legeslegelső magyarországi (még nem nyilvános) táncházat 1972. május 6-án este hétkor tartották Budapesten, a Liszt Ferenc téri könyvklubban. Majd néhány hónappal később Sebő Ferencék, illetve Timár Sándor vezetésével – Martin György szellemi irányítása mellett – megindult az a fajta, politikai szándék nélküli, alulról szerveződő zenei, táncművészeti, közművelődési és életforma-forradalom, amelyet ma táncházmozgalomnak hívunk.

Sokan hitték, hogy a népzenei revival és a táncházmozgalom sikere abban rejlett, hogy Sebőék aprólékosan kitalálták előre, hogy mikor, mit, milyen tempóban tegyenek. S lám, milyen ügyesen kifundálták, hogy mindezt ennyire hatékonyan szét tudják terjeszteni térben és időben. Pedig hát, kis túlzással, a legelején pusztán belekaptak. Mire az egész meglódult magától, ők meg szaladtak vele.

Sebőék sikerének titka vélhetően abban is rejlett, hogy a hatvanas években megindult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás a – főként városi – fiatalok egy részében a jelentől, a társadalomtól való elfordulást váltotta ki. Magyarországon éppúgy, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban. A néptánc, a népzenei és a népi tárgyalkotó művészet hetvenes évek eleji reneszánsza egyértelműen egy szűk budapesti egyetemista és fiatal értelmiségi réteghez kötődött, amely a táncházban talált magának új illúziókat, közösségeket, azonosulási lehetőséget. Miközben nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni. A folklór ugyanis szerintük nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag.

Kassák Klub, a Sebő-együttes táncháza (fotó. Urbán Tamás)

Maga a táncház kifejezés amúgy erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma, Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes valójában. Nem mellesleg pedig a városi fiatalok számára is viszonylag könnyen elsajátítható volt. Ezért is gondolták úgy a Bihari együttes táncosai, Foltin Jolán, Lelkes Lajos és Stoller Antal „Huba” – akik 1971 karácsonyán jutottak el Székre –, hogy annak mintájára szervezzék meg az első magyarországi táncházat.

Az első alkalmat 1972. május 6-án este hét órakor egy erre a célra bérelt teremben, a Liszt Ferenc téri könyvklubban rendezték, négy táncegyüttes, a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas részvételével. Belépőként „petróleumpénzt” szedtek, a vendégeket erdélyi szokás szerint pálinkával fogadták, aztán kezdetét vehette a muri. A könyvklubban még két alkalommal rendeztek zártkörű táncházat, majd 1973 februárjában a Fővárosi Művelődési Ház körtermében megtartották az első, már mindenki által szabadon látogathatót. A táncházak hírére pedig jöttek a muzsikusok is, beindult a műhelymunka, hamarosan összeállt a Muzsikás – nevükhöz fűződik az első állandó táncház –, majd szép sorban a többiek, a Délibáb, a Jánosi, a Virágvölgyi, a Téka, a Tekergő, a Mákvirág és a Karikás.

S hogy a miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.

(A táncházmozgalom kezdeteiről bővebben lásd a szerző A magyar folk története című 2013-as könyvét.)

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016