Életút-interjúk #13 - Vas János Panyiga

Vas János Panyiga elsősorban az Orfeo zenészcsoport és az abból kinőtt Vízöntő együttes alapító-vezetőjeként vált ismertté, de ott volt a Monszun létrejötténél, játszott a Gerilla, a Kolinda, a Mákvirág és a MALÉV Kamarás zenekarokban is. Néprajzosként a nyolcvanas évektől egészen a megszűnésig stabil tagja volt a Néptáncosok Szakmai Házának, az utóbbi években elsősorban a Táncház Egyesületben dolgozik. 2012-ben Hej, betyárok! – Betyárok a népi kultúrában címmel jelent meg könyve.

A Vízöntő együttes a hetvenes évek közepén, Panyiga jobbról a második

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd
A beszélgetés időpontja: 2018. május 16.és 29., Budapest
Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

Pesti vagy?

Én már igen, de mindkét szülőm falun született. Apám egy Felső-Tisza-vidéki ortodox zsidó család sarja, édesanyám rokonai jászok és ditrói székelyek. Édesapám még Weinberger Ernő néven született a ma már Vásárosnaményhoz tartozó Gergelyiugornyán, a nagyszüleim (vagy az ő szüleik, nagyszüleik) vélhetően Galíciából érkeztek ide. Én már nem találkoztam velük, mert a háború előtt – még a soá  előtt – meghaltak. Ahogy apám önéletrajzából tudom, a nagyapám szabóként dolgozott a faluban. Nagyon csórók voltak, nyáron napszámosként keresték meg a télire valót. Ma már nehéz elképzelni egy vidéki ortodox zsidót, amint kaftánban, pajesszel kapálni és kaszálni megy, de ők így éltek. Apám büszke volt rá, hogy minden mezőgazdasági munkát el tud végezni.

Apád hogyan került a fővárosba?

Szobafestő inasként jött fel az egyik féltestvéréhez – amúgy tizenhárman voltak testvérek, két feleségtől. Egyetlen nagynénémet ismertem, ő a sachsenhauseni koncentrációs táborba került, de valahogy életben maradt. A család jó része viszont nem élte túl a holokausztot, aki igen, az jórészt külföldre került. Apám volt a családban a második legfiatalabb, akit aztán a „tőkés” féltestvére elkergetett, miután az egyik sztrájknál a segédek pártját fogta. Később belekeveredett a munkásmozgalomba is. A második világháború alatt munkaszolgálatra vitték, az egyik felvidéki gyűjtőtáborból viszont másod- vagy harmadmagával sikerült megszöknie. Csatlakozni akartak a partizánokhoz, de nem sikerült kapcsolatot találniuk hozzájuk, így visszavergődtek Budapestre. Itt az egykori szakszervezeti kapcsolatait felhasználva bujkált, bár tudtommal a fegyveres ellenállásban nem vett részt. Gyerekkoromban Apró Antal  küldött nekünk mindig karácsonyi ajándékot – a sofőrje télapónak öltözve hatalmas nylonzsáknyi édességet hozott fel ilyenkor. Apám vélhetően az ő sejtjének tagja vagy valamiféle kapcsolata lehetett a háború alatt.

Pesten élte át az ostromot?

Nem, Ceglédnél még azelőtt átment az oroszokhoz, hogy azok elérték volna a fővárost. De hiába közölte, hogy partizán – gondolom, minden második elfogott magyar ezt állította –, hadifogolytáborba került, és a családi legenda szerint, amikor az elvtársai érte jöttek, hogy kimentsék, ő azt mondta, hogy meg akarja nézni a nagy Szovjetuniót. Így három évet töltött hadifogolyként Arhangelszkben, ahol főként bálnazsíron éltek. Állítólag a lakosság többet éhezett mint ők, merthogy nekik biztosították a fejadagot, azoknak meg nem, úgyhogy a drótkerítésnél gyakran tőlük koldultak. Amikor 1948-ban hazaengedték, ifjú mozgalmárként beiskolázták, katonatiszt lett, és bekerült a hadügyminisztériumba. Úgy nézz rám, hogy én személyesen ismertem Puskásékat, mivel a sportrészleggel apám foglalkozott, és az Aranycsapat játékosaival számos közös ebéden vettem részt. Persze egészen kisgyerek voltam, csak homályos emlékképeim vannak. Állítólag egy ilyen ebéden biztattak, mondjak valami vicceset, mire én azt kiabáltam: Hajjá Fjadi! Ezen jót röhögtek. Aztán apám 1956-ban elesett

Melyik oldalon?

Egyértelműen a kommunista kormány oldalán (mert Nagy Imre kormánya kommunista volt!), csak akkoriban az nem volt világos, hogy a kormány éppen kinek az oldalán áll. Először a Magyar Rádiót védte, onnan a honvédtiszteket, kiskatonákat még kiengedték (az ávósokat viszont kinyírták), majd bevonult a pasaréti Petőfi Akadémiára. (Később ennek közvetlen szomszédságában, a Hidász utcában voltam katona.) Onnan járőröztek rendszeresen. Hol lőttek egymásra a Széna tériekkel, hol meg ölelkeztek. Mígnem október 28-án, éjszakai járőrként a Budakeszi utat ellenőrizte, hogy a kormány parancsának megfelelően ne hozhassanak be fegyvereket a fővárosba. Mikor három teherautónyi határőr megjelent, kiállt az útra, hogy megállítsa őket. A katonák azonban rálőttek, haslövést kapott, és mire a kórházban megműtötték volna, elvérzett. Harmincöt éves volt ekkor, én pedig három. Érdekes, hogy az előző rendszerben is hősi halottnak számított, és a rendszerváltozás után is mártírként kezelték. Amúgy hithű kommunista volt, biztos, hogy a felkelők ellen harcolt volna, pláne a Köztársaság téri lincselések után.

Amúgy egész gyerekkoromban egy forgó lövegtornyú harckocsiról álmodtam. Aztán kiderült, hogy amikor a húgommal már terhes anyámat és engem a Széna téren megállítottak a felkelők, a parancsnok, Szabó bácsi felkapott és ringatott és mutogatott nekem egy tankot. Nagyjából ennyi emlékem van ’56-ról.

Említetted, hogy édesanyád apai ágon ditrói székely volt. Mit lehet tudni az ő családjáról?

Az anyai nagyapámat, Jakab Károlyt szintén nem ismertem, ő is meghalt még a háború előtt. A családi legenda szerint a dédanyám, Benedek Sára a Kendeffy gróféknál szolgálóként dolgozott, nagyapám a gróf törvénytelen fia volt, akit aztán kisvadászként maga mellett nevelt fel, az anyját pedig férjhez adta egy Jakab József nevű özvegyemberhez. Nagyapám az első világháborúban bevonult, többek között Palesztinában szolgált, ahol megtanult törökül, arabul és héberül is. Anyám szerint, néha azt álmodta, hogy a sivatagban van, felpattant és megivott egy vödör vizet. Később is nagy csavargó lehetett, állítólag az újpesti kikötőben minden nációval szót tudott érteni. Aztán a Székely Hadosztályba  került, harcolt a Tiszánál a románok ellen, de amikor az egység átállt – később finoman úgy mondták, hogy letette a fegyvert –, nagyapám megszökött, és bányász lett Magyarországon. Úgyhogy anyám és a két nagybátyám mind más bányatelepen születtek. Később anyám egy békési sváb parasztcsaládhoz került lelencgyereknek, de még mielőtt örökbe fogadták volna, nagyapám érte ment és visszahozta.

Miért lett lelencgyerek?

Mert nagyapám hol volt, hol nem volt, a nagy gazdasági válság ideje hol talált munkát, hol nem. Nagyanyám meg nem tudta eltartani a három gyereket. Ő az egyetlen a nagyszüleim közül, akit személyesen ismertem, haláláig, 1963-ig velünk lakott. Jászsági cselédcsaládba született, az anyja katolikus, az apja református volt, uradalomról uradalomra vándoroltak, és miután egyik egyház sem engedte, hogy összeházasodjanak, nagyanyám zabigyereknek érezhette magát. Amikor az apja meghalt, a plébános nem volt hajlandó eltemetni az „eretneket”. Ott feküdt az udvaron. Aztán a földesúr, akivel a dédapám együtt szolgált az olasz fronton, kegyúrként ráparancsolt a papra, így eltemették. Nagyanyám többet pappal nem állt szóba, templomba nem tette be a lábát. Először egy Vályi nevű emberhez ment férjhez, szült neki három fiút, majd amikor az ura meghalt, összeállt a nagyapámmal. Édesanyám, Jakab Sára, 1926-ban született, ő már Zuglóban, az ottani Sing-Singben  nőtt fel, végtelenül proli körülmények között. A Vályi nagybátyáim közül Gyula vöröskatona volt, úgyhogy bujkálnia kellett, Lajos elesett a Don-kanyarban, a harmadik pedig nyilas lett. Anyám, mikor a negyvenes évek végén megismerkedett apámmal, belépett a pártba, „kiemelték”, leérettségiztették, majd elvégezte a pártfőiskolát és filozófiatanár lett.

Te is Zuglóban nőttél fel?

Á, dehogy, hisz apám minisztériumi katonatiszt volt, így én már a Rózsadombra születtem! Tíz éves koromig a Lepke utcában laktunk, onnan leköltöztünk Lágymányosra, de miután anyámnak kiújult a tüdőbaja és szanatóriumba vonult, a négy évvel fiatalabb húgommal együtt bentlakásos intézetbe kerültünk. 1963 és 1967 között négy évet lehúztunk a Németvölgyi úton, ahol amúgy nagyon jól éreztem magam. És ami talán a legfontosabb: vigasztalásul kaptam egy gitárt.

A családban voltak zenei hagyományok?

Semmi, azon kívül, hogy anyám sokat énekelt. Eredetileg szűcs volt, úgyhogy a bőrös szakszervezet tagjaként főként a mozgalmi dalokat ismerte. De azért hallott odahaza népdalokat is. Emlékszem, épp román népzenei felvételeket hallgattam a szobámban, amikor anyám bejött és kérte, kapcsoljam ki, mert a nagyapám pont ilyeneket énekelt, amikor berúgott.

Anyád később nem ment újra férjhez?

Nem. 1956 után félárván nőttem fel. Apám amúgy még a háború után kitért a zsidó hitéből és áttért a reformátusra, a nevét pedig Vasra magyarosította, úgyhogy én már Vas Jánosként születtem. A zsidó származásomról sokáig semmit sem tudtam, egészen addig, míg valaki egyszer lezsidózott. Kérdeztem anyámat, hogy miért, mire mondta, azért, mert félig az vagyok. Akkor kezdtem utánanézni a családnak. A zsidók amúgy engem nem is tartanak annak, hisz náluk anyagi ágon öröklődik. Ez is amolyan kivülállóság: a zsidóknak gój vagyok, a gójoknak zsidó. „Kint is vagyok, bent is vagyok.”

Térjünk vissza a „vigasztalásként” kapott gitárra! Magadtól tanultál meg rajta játszani?

A nálam öt évvel idősebb unokabátyám, Galasi Péter – aki később szociológus lett, sőt a szociológiai tanszéket is vezette a Közgázon – akkor már basszusgitározott egy gimnáziumi beatzenekarban (Stagnation), megtanított nekem pár akkordot, úgyhogy elkezdtem motoszkálni a hangszeren. Az intézetben én voltam a sztár. Egyrészt, mert csak nekem volt gitárom, másrészt, aki tudott három akkordot, arra már felnéztek a többiek

Tehát intézményes keretek között nem tanultál zenét?

Akkoriban semmit. Ráadásul az énektanárnővel sem voltam jóban, úgyhogy szolmizálni sem tanultam meg. Állandóan hármas voltam énekből. A gitározás azonban tetszett. A Lobo, a farkas  című film betétdalával mindig nagy sikert arattam. A szövegeket már akkor is seperc alatt tanultam meg. Nemrégiben hallottam a nótát. Hát… eléggé „folklorizált” változatát nyomtam akkoriban. Az unokabátyám sokat tanítgatott, aztán egy idő után magamtól továbbléptem. Lehetett hozzá érzékem. Sokkalta később, már a hetvenes évek elején történt, hogy három évig tanultam gitározni Csepei Tibornál  – miközben a szomszéd szobában Karda Beáta  skálázott, – de aztán abbahagytam. A kottát ismerem, ha nem túl bonyolult, hangszerrel le is olvasom, de amúgy nem jöttek össze a dolgok. Nem vagyok rá büszke. Ez a félképzettség később sok gondot okozott a pályán. Mindenesetre, amikor az intézetnek vége lett, megjelentek az életemben a Gerillák.

Az 1967-es első (és egyetlen) polbeat fesztiválon hallottad őket?

Úgy emlékszem, korábban. De már előbb Bob Dylant.  Egy szót sem tudtam angolul, de megőrültem érte. Az intézetben a hálótermi hangszórókból szólt a zene, és az első Dylan-nóta, amit hallottam, a Pillangó volt. Azóta sem találkoztam ilyen című Dylan-dallal, de erre határozottan – bár lehet, hogy rosszul – emlékszem. Meg Gianni Morandinak is volt akkoriban egy nagy polbeat slágere, a C’era un ragazzo, che come me, egy amerikai srácról, aki elesett Vietnamban.

Csak Dylant szeretted? Az ő példaképeit, Pete Seegert  és Woody Guthrie-t  nem?

Guthrie-t még nem ismertem, Pete Seegertől talán már hallottam a We Shall Overcome-ot,  de Guantanamera  még nem volt meg. A Gerilláktól is csak a két, kislemezen megjelent számot (Elment a repülő, Johnson kirándulása) ismertem. De teljesen ledöbbentett, hogy egy szál gitárral ilyesmiket elő lehet adni. Úgyhogy magam is elkezdtem polbeat számokat írni. Borzalmasak lehettek, szerencsére semmilyen felvétel nem maradt fent róluk. Ha lenne is, letagadnám. :)

Azok is a vietnami háborúról szóltak?

Persze, nekem ez a vonal nagyon bejött. Otthon értelemszerűen balos nevelést kaptam, és anyám munkatársainak gyerekei közül többen kapcsolatban álltak azzal a 100-150 fős egyetemista társasággal, amelyik időnként összejött és ilyenekkel foglalkozott. Erről szokott Berki és Vámos mesélni. Nem maoisták voltak, de tudták már, ki volt Che Guevara.  Tizennégy évesen egyszer én is eljutottam egy ilyen buliba. Felvették – gondolom, Mambo magnóval – azt, amit akkor énekeltem és a gitáron zörögtem, elküldték a felvételt Maróthy Jánosnak,  aki azt mondta, vigyétek el a Gerillákhoz. És akkor elvittek a Berkiék lakására, a Németvölgyi útra. Emlékszem, ott ült Haraszti Miklós,  az együttes szövegírója, aki rögtön kijavította a prozódiai hibáimat. Szóval hamar bekerültem ebbe a körbe. Akkoriban a Gerillák a Csepeli Munkásotthonban, az UVATERV-ben és hasonló helyeken lépett fel, mentünk utánuk, mi voltunk a slepp. 1967 őszén pedig – Bársony Jánossal és Szabó Katalinnal – Monszun néven mi is alapítottunk egy polbeat együttest.

Saját dalokat játszottatok?

Részben igen, de főleg Gerilla-számokat, fordításokat. Már ismertük Pete Seegert, és egy ifjú költő, Varjas Endre (eredetileg Vizl Eduárd) fordította le a dalait. Nekünk ő volt a Harasztink. Meg a Forrongó világ című vékony füzetből játszottunk, amelyben korabeli forradalmi, közéleti kubai, latin-amerikai és észak-amerikai dalok szerepelt, dallamkottával, akkordokkal, eredeti és magyar szövegekkel.

Magyarországon a polbeat – már csak az időbeni elcsúszás miatt is – azért eléggé mást jelentett, mint az Egyesült Államokban, ahol ez a műfaj – protest song néven – az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején élte virágkorát. Akkor, amikor még szó sem volt Vietnamról. Ráadásul ez a társadalomkritikus vonulat mindig is a folkmozgalom része maradt.

Hát ez az! A polbeat nevet rettenetesen utáltuk, de kénytelen voltunk elfogadni, mert közhasználatúvá vált, nem lehetett mit tenni ellene, és hát az egyetlen fesztivált is ezen a néven rendezték. Pedig én már akkor is folknak akartam hívni ezt az irányzatot, mert abban nekem Dylan, Baez,  Lomax  és Seeger is egyaránt benne van. Dylan amúgy folkzenésznek tartotta magát, Pete Seeger pedig a We Shall Overcome mellett például cowboy-balladákat is énekelt. Később olasz és latin-amerikai példára próbálkoztunk ugyan az „új dal” (nuovo canto, nueva canción) elnevezéssel, de nem jött be, pedig a KÓTA  kereteiben működött is egy „Új Dalmozgalom Bizottsága”. Maróthy ebbe engem delegált.

Az 1967-es polbeat fesztiválon ott voltál?

Csak a tévé képernyője előtt. Az számomra a Gerillákról, a miskolci Mementóról és a budapesti Viet-beat együttesről, illetve az egyszál gitáros előadók közül Doleviczényi Miklósról és Dinnyés Józsefről szólt. De volt külön elektromos beat kategória, amelyben az Atlantisz, a Juventus és az Omega is szerepelt, utóbbival Somló Tamás énekelte az Azért mert a faterod góré című dalt. Meg hát Máté Péter, aki ott bukkant fel A néger zongorista dala című számával. A Monszun a fesztivál után alakult, októberben volt az első fellépésünk, ahol többek között olyan ismert szovjet polgárháborús dalokat énekeltünk, mint a Bugyonnij-induló.

Meddig játszottál a Monszunban?

Nem sokáig. Kapj fel egy csóvát! címmel a Láng Gépgyár művelődési házában ugyanis bemutattunk egy balos rendszerkritikus irodalmi műsort, amelyet azonnal betiltottak. Erre az estre meghívtam a nagybátyám, aki még anyámhoz képest is következetes és elkötelezett kommunista volt, végighallgatta a műsort, majd közölte, ha nem szállok ki a bandából, akkor mindannyiunkat feljelent politikai izgatás miatt. Úgyhogy a Monszunnal elváltak útjaink.

Mégis, milyen szövegek hangzottak ott el?

Például előadtuk Bálint György Intelmek kezdő felháborodóknak  című művét,  amely még a Horthy időszakban született, és amely szerint mindig fel kell háborodni, amikor disznóságot tapasztalunk magunk körül. Az ilyesmikre akkoriban nagyon ugrott a hatalom. Meg az is egyértelműen lejött a dalokból, hogy szerintünk a Kádár-rendszer nem munkáshatalom, és a párt ugyanúgy kiszipolyozza a munkásokat, mint ahogy a kapitalisták tették. Úgyhogy nagybátyám „tanácsára” kiszálltam a zenekarból, de azért még sokáig eljártam hozzájuk.

A hatvanas évek beatforradalma amúgy mennyire érintett meg téged?

Imádtam hallgatni. Emlékszem, 1966 kora ősze lehetett, amikor kilógtam az intézetből cigizni, és ahogy sétáltam a Németvölgyi úton, az egyik ablakból kihallatszott az Illéstől Az utcán.  Vélhetően azért ez maradt meg bennem, mert ez az egyik legfolkosabb daluk. Amúgy pedig abszolút Beatles-párti voltam. Nekem a Rolling Stones hamisnak tűnt. A csúcsot viszont a Kinks és a Lovin’ Spoonful jelentette. Annak a bizonyos unokabátyámnak az egyik osztálytársa Szepesi  fia volt, úgyhogy könnyebben fértünk hozzá bizonyos zenékhez. Akkoriban jelent meg Mészöly Dezső Villon és a többiek című kötete, benne a tolvajballadákkal, azokat zenésítettük meg az unokabátyámmal. Majdnem úgy volt, hogy beszállok a beatbandájukba, ezeket fogjuk énekelni, és iszonyatosan nagy sztárok leszünk. Aztán nem így lett.

Későbbi társaddal, Dabasi Péterrel miként ismerkedtél meg?

Vele a KISZ Központi Művészegyüttes Rottenbiller utcai törzshelyén találkoztam először, akkoriban épp a későbbi neves filmesztéta Báron Györggyel szerepelt Seeger együttes néven. Már ismertem Zsigmondi Ágit is, aki épp Berkivel járt. Közben Zuglóban Márton Géza szervezett egy pol-beat klubot, amely később átköltözött a Fővárosi Művelődési Házba. Közben 1968 elején sikerült az abban az időben felbukkant Tolcsvayékkal is összevesznem. Mondták, népi anyagot kell játszani, nem a Guantanamerát. Mondtuk, „de hát az is népi anyag!” „Igen, de az nem magyar.” „Igen, de ti meg countryt énekeltek.” Csúnyán összevesztünk. Bélával  azóta jóban vagyok, de Lacival  azóta sem beszélünk, bár ő valószínűleg nem is emlékszik az egészre, és azt se tudja, ki vagyok.

Gondolom, az FHM-ban tartott polbeat klubban is sűrűn megfordultál.

Mi az, hogy! Még fel is léptem. Balázs Krisztinával írtunk néhány dalt, és előadtuk őket Csalán néven, aztán Lantos Iván is csatlakozott hozzánk, akkor lettünk Perkettő (de lehet, hogy a névvel fordítva volt). Rendszeresen működtünk abban a közegben. Sőt, rövid ideig még Gerilla-tag is voltam: amikor Vámost elvitték katonának, Berki odavett maga mellé Balázs Krisztával. 1969 áprilisában a salgótarjáni könnyűzenei fesztiválon – ahol az Atlasz, a Kex, az Apostol és a Zé-Gé  is fellépett – mint a polbeat klub zenészei összeálltuk, és KISZ-dúr néven beneveztünk. De csak KISZ-moll néven engedtek fellépni. Merthogy a dúr nekik túl agresszív hangzású volt, attól féltek, balhét akarunk. Persze nem történt semmi ilyesmi. Aztán a Gerilla együttessel sokáig szerepeltem a Komlós János vezette Mikroszkóp Színpad „mai vendégünk”-sorozatában, ahol a kabaréműsor jelenetei között eljátszottunk néhány nótát (Kompromisszum-dal, Utána tánc, Antal gazda). Többet kerestem, mint a tanáraim. Ott ismerkedtünk össze Hofival.  A Fehérvári úti polbeat klub utolsó koncertje mindenesetre 1970-ben lehetett, de már fent a galérián, ahol a kiállításokat szokták rendezni. A Gerilla játszott, a Perkettő és Sebőék. Merthogy Maróthy János megbízta Berkit – aki akkoriban nála dolgozott az MTA Zenetudományi Intézetében –, hogy vegye fel magnóra Sebőéket, akik akkor még József Attila verseket énekeltek két gitárral. De úgy, hogy mikor meghallottuk, magunk alá csináltunk. Emlékszem, a második ilyen felvételen, amikor a Bartók-gyűjtésből egy máramarosi román medvetáncot játszottak, Béla már elővette a hegedűjét. Szóval e felvételek hatására meghívták őket a polbeat klubba, amelyről aztán később kiderült, hogy az utolsó volt. Nem sokkal később a Gerillák is feloszlott.

Ekkoriban már formálódott az Orfeo?

Mielőtt ideérnék, egy fontos eseményről még kell, hogy beszéljek: a polbeat klub révén ugyanis kapcsolatba kerültünk a kelet-berlini Oktober klubbal, amely akkor már többedszerre rendezte meg a Rote Lieder (Vörös dal) fesztivált. Nagyon polbeat, nagyon német, de sok pénzt kaptak rá az államtól, ezért a kezdetektől külföldieket is hívtak. Az egyik fő tanácsadójuk a nemzetközi munkásmozgalmi és zenetörténész körökben jól ismert Maróthy János volt, az ő révén került ki 1969 februárjában a Gerilla. A következő esztendőben pedig a Monszunt (a Gerillával együtt) hívták meg, amely akkor már nem polbeatet játszott. Maróthy ugyanis rábeszélte őket, hogy cigány népzenével foglalkozzanak, menjenek el a munkásszállókra, amelyek akkor tele voltak kelet-magyarországi cigány fiatalokkal. Munkások, cigányok, üldözöttek, kisebbség, szegénység – minden passzolt. Iszonyú nagy gyűjtést végeztek (meg kell lennie a Zenetudományi Intézetben.) Bársony János és felesége, Daróczi Ágnes, ismert cigány polgárjogi aktivista így talált rá egy munkásszállás kerítésén ücsörögve Varga Gusztira, a Kalyi Jag későbbi vezetőjére, aki épp a gitárjával bűvölte a csajokat. A Monszun tehát elkezdett cigány folkra írt politikai, társadalmi töltetű dalokat játszani, és miután a berlini fesztivál szervezői bőséges létszámkeretet határoztak meg, én is kimehettem velük. Nem léptem fel, viszont Maróthy adott nekem egy Uher orsós magnót és mindent felvettem. Meg hát több külföldi ismerőssel találkoztam.

Például?

Többek közt az erősen baloldali érzelmű Sergio Liberovici zeneszerzővel,  aki például a spanyol ellenállás dalait is felgyűjtötte. Vele még Maróthy ismertetett össze Budapesten, amikor itt járt a feleségével. Az első szövegmagyarításom amúgy az általa Italo Calvino versére írt Varjú-dal – eredetileg Dove vola l’avvoltoio – volt, ami aztán tábortűzi slágerré vált. Még az élettársam, aki táborozó korából ismerte, sem akarta elhinni, hogy nem orosz népdal, hanem én írtam a szövegét. Azután ott futottam össze a bolognai Canzoniere delle Lame csoporttal, akikkel máig tartó barátságot kötöttünk. És itt, Kelet-Berlinben találkoztam először a chilei Quilapayún együttessel is, amelyik valami elképesztő hatású zenét játszott. Nem feltétlenül népzenét, de abszolút folk alapút. Népi hangszerekkel, népi éneklésmóddal, főként politikai-társadalmi tartalmú dalokat. Mindenki lehidalt tőlük. Dabasi akkor a Monszunban játszott, és szinte egyszerre mondtuk, hogy „Édesapám, ezt kell csinálni!”. Ismertük már persze Sebőéket, meg akkor már a Kaláka is elindult, de azért ez más volt. Úgyhogy hálából, hogy kivitt a Monszun, aljas módon lenyúltam az egyik alapzenészüket, és Dabasival addig susmorogtunk, míg 1971-ben létrejött az Orfeo zenészcsoport.

Az Orfeo alapját egy fiatal balos képzőművészekből álló bábegyüttes jelentette. Ti hogyan keveredtetek melléjük?

Lantossal – annak ellenére, hogy négy évvel idősebb, mint én, és ez abban az életkorban még sokat számít – jó barátok voltunk, rendszeresen zenélgettünk, egy körben mozogtunk. 1970 őszén emlékeim szerint ő jött azzal, hogy itt van ez a társaság, az Orfeo szerelme című darabra készülnek, és ahhoz keresnek zenészeket. Lantosnak vélhetően Györe Imre  szólt, aki a színművet írta, és akit korábban én is ismertem, mert pár megzenésített versét elénekeltük. Merthogy 1970. november 7-re a Szilágyi Gimnáziumban jó pár balos színezetű osztálytársammal, például a később orfeós Oszkay Csabával, összeállítottunk – Úgy ünneplem, ahogy akarom címmel – egy meglehetősen balos műsort, benne Györe Imre és Nyerges András verseivel. Persze majdnem betiltották. Szóval innen ismertem Györét, aki ekkor egy Che Guevaráról szóló drámát írt, aki Orfeoként leszáll a szerelméért az alvilágba és megküzd a halállal. Ehhez szerettek volna zenét. Megismerkedtünk a bábozókkal. A darabban én mondtam az Énekes szövegét, ott volt a későbbi orfeós Elek Laci, Takács Feri, szilágyis gimnáziumi évfolyamtársaim. Aztán elénekeltem néhány nótát gitárral a bábosoknak, mondták, klassz, úgyhogy jártam velük. A második műsorba már énekesként épültem be. Úgyhogy 1970 karácsonyán együtt buliztam velük a szentendrei közös házban.

Hogyan jutunk el az Orfeo zenekarig?

Úgy, hogy mindig utáltam egyedül fellépni, ezért 1971 elején elkezdett motoszkálni a fejemben egy zenekar gondolata. Malgottal  sokat vitatkoztunk erről, azt akarta, hogy szólista maradjak, de a végén beadta a derekát, és csináltam egy olyannak szánt zenekart, mint a chilei Quilapayún. Lantos épp külföldön vendéglátózott, de hívtam Dabasit, Berki az akkori barátnőjét, Zsigmondi Ágit ajánlotta, aki addig a bábcsoportban működött és a kommunában lakott, Angelusz  beajánlotta Nemes István Egont, akit én is régóta ismertem a horányi Vörös Meteor telepről, az Orfeo környékén forgolódó Forgács Zsuzsi (azóta neves író) pedig a dobos bátyját, Andrást (ma író, dramaturg, rendező). A végén Kamondy Ági is odakeveredett, majd Lantos is visszajött. Így alakult ki 1972 elejére a héttagú Orfeo zenekar, amit amúgy mi Orfeo Zenészcsoportnak hívtunk.

Miből állt a repertoárotok?

Magyarítottunk néhány Quilapayún-számot, átvettünk és átdolgoztunk néhány dalt Sebőéktől és a Kalákától, meg persze saját nótákat is játszottunk. Egyéb dalokat is összeszedtünk, a különböző történelmi társadalmi mozgalmak repertoárjából. 1972 februárjában meghívtak a berlini Rote Lieder fesztiválra, ahol nagy sikert arattunk. A fesztivál után pedig, jutalmul – más előadókkal együtt – egyhetes országos turnéra vittek bennünket.

De hát a szövegeket nem is értették…

Sok külföldi vett részt ezen a fesztiválon, svédek, olaszok, spanyolok, chileiek. A dalok előtt mindenki nagyjából elmondta, hogy miről énekel. Ha nem is értették, azért tudni lehetett, hogy miről szólnak a dalok. Viszont ebben az időszakban már rengeteget veszekedtünk a zenekarban. Mi ugyanis mindent megvitattunk. Igazi demokratikus zenekar voltunk. Ahogy Zsigmondi Ági mondogatta, háromszor annyit pofáztunk, mint amennyit zenéltünk. Mindenkinek megvolt a maga véleménye. Erre a fesztivál utáni plusz egyhetes NDK-turnéra Egon és András már nem is jött el, mondván, dolguk van idehaza, egyetemi vizsgáik vannak (mindketten filozófiát hallgattak). Pedig nagy nevekkel játszottunk együtt, mindenekelőtt a példakép chilei Quilapayúnnal és az azóta, Kubában nemzeti sztárrá vált Silvio Rodríguezzel. Ja, és a turné végén sztrájkot szerveztünk, mert nem akarták odaadni a pénzünket. Mikor bejelentettük a főrendezőnek, hogy ha nem fizet, nem lépünk fel másnap Drezdában, hisztérikus rohamot kapott, de egy óra múlva kipengette a pénzt. Aztán hazajöttünk az Orfeóval és megtörtént a nagy szakadás.

Miért?

Sokféle irányzat alakult ki a csoporton belül. Voltak a „bolsevik” gondolkodásúak (mi legalábbis így emlegettük őket), voltak a liberálisok és voltak a semmit nem tűrő lázadók (Malgot őket anarchistáknak hívta). Meg hát egy csomó személyes ellentét. Úgyhogy a balhék után többen távoztak a csoportból, így a zenekarból is: Zsigmondi Ági, Forgács András és Egon. Viszont beszállt Balázs Jancsi. Így csináltuk tovább. Aztán jött az 1972-es Ki mit tud?. Az akkori Kőbányai Ifjúsági Klubban gyakoroltunk (ma posta működik a helyén), ott próbált amúgy a Beatrice is (Feró már benne volt). A klubot vezető Benkő Éva mindenben kiállt mellettünk és mindenben segített.

Ekkor már mentek a jelentések rólatok?

Mentek. Volt, hogy kijött a pártbizottság kulturális részlege, és nekünk külön elő kellett adni a repertoárunkat. Szőnyei könyvéből  tudom, hogy a művház igazgatóhelyettese írta ezeket a jelentéseket. Közben viszont rájöttünk, hogy hiába játszunk jól latin-amerikai népzenét, mégiscsak magyarok vagyunk. Sebőék táncházmozgalma már beindult, úgyhogy a repertoárba néhány népdal is belekerült.

Ezeket hol hallottad?

A Fábián Pista balladáját még anyámtól, aki nékoszos nótaként ismerte. Elővettünk néhány betyárballadát, meg a Kerek a szőlő levelét, tehát igyekeztünk a magyar folklór felé nyitni. Ami azért nem ment könnyen. Tudod, mit tudtam a magyar néptáncról és a magyar népzenéről, mielőtt a Bihari együtteshez kerültem? Nagyjából annyit, hogy a rádióban hallottam az Ecseri lakodalmas-t. Egyébként tetszett a zene, meg alsó tagozatban osztálytársam és barátom volt Maros Gábor, a zeneszerző Maros Rudolf fia. Ezen kívül voltaképpen semmit. De nyomtuk, erőltettük. Ismertük Sebőéket, Lantos zenélt is velük, eljártunk a táncegyüttessel való próbáikra, gyűjtöttük a dallamokat és a tapasztalatokat.

A Ki mit tud?-ra miként kerültetek?

A kerületi gálára vendégként hívtak meg, majd utána odajött a tévés szerkesztő, Végh Miklós, hogy „hülyék vagytok? Miért nem neveztetek be?” Nekünk eszünkbe sem jutott, de ő utólag elintézte, így kerültünk be soron kívül a fővárosi elődöntőbe, ahol egy spanyol anarchista katonadalt és a Fábián Pista balladáját adtunk elő. A zsűriben mindenki lelkendezett, milyen remek dalok, mire megszólalt a hadsereget képviselő fiatal tiszt, hogy „de hát ez a magyar néphadsereg elleni izgatás!” Ő volt az egyetlen, aki értette. De sikerült kimagyaráznunk, úgyhogy megúsztuk, és bekerültünk a tévébe. Ahol a kategóriánkban a Monszunnal és Boros Lajossal versenyeztünk.

A döntőben – a Hogyha fú a szembeszél című örökbecsű dalocskájával – Boros Lajos nyert, nem?

Hivatalosan igen, de voltaképpen nem. A szerkesztő Végh Miklós, aki balos ember volt és szeretett minket, a döntő után odajött, hogy „gyerekek, nem volt mit tenni, jött a telefon, hogy nem nyerhetitek meg. A győzteseket ugyanis Olaszországba viszik jutalomútra, és attól tartanak, hogy disszidáltok és csatlakoztok az olasz terrorista barátaitokhoz.” Erre persze nem lehetett mit mondani. Amikor kihirdették az eredményt, szó nélkül fenéken rúgtam Borost. A kamera szerencsére nem vette.

Mennyire rontotta ez meg a kapcsolatotokat?

Semennyire, nagyon jóban voltunk, együtt jártuk az országot vele, meg a jódlis Forgách Gáborral. A Fehérlófia alapnovelláját ugyan magam írtam, de a folkmusicalnek hívott darabot – amit az akkori Generál együttessel szerettünk volna megvalósítani – együtt találtuk ki. Révész  lett volna Fehérlófia, a Mixolid tagjai lettek volna a három lány, Boros pedig a Hétszünyű Kaponyányi Monyók és az összes sárkány. Aztán ebből nem lett semmi. Később viszont Boros – a KISZ művészegyüttes felkérésre – megcsinálta a darabot Trunkossal,  melyben szegény Lehr Feri  játszotta a főszerepet.

Közben 1971-ben leérettségiztél, és felvettek az ELTE-re, olasz-történelem szakra, amely előtt – szokás szerint – elvittek egy évre katonának. Hogyan sikerült a zenélést ezzel összeegyeztetned?

Úgy, hogy másfél hónap után leszereltettem magam. Mikor 1971 szeptember elsején bevonultunk, már tudtuk, hogy februárban Berlinbe várnak minket a fesztiválra, úgyhogy Egonnal, akivel egyszerre, de nem egy helyre vonultunk be, fogadást kötöttünk, hogy ki szerel le előbb. Ma nehéz rólam elképzelni, de akkoriban roppant sovány voltam, 49-50 kiló, zörögtek a csontjaim. Két évfolyamtársammal, Elek Lacival és Takács Ferivel az érettségi után rendszeresen jártunk a Gellért szárazgőzbe, hogy fogyjunk. De hát a csontból és a bőrből nem lehet semmit leizzadni. Így végül 27 százalékos súlyhiánnyal soroztak be. Vélhetően anyám intézte el, hogy a Hidász utcai laktanyában kerüljek, egy olyan szakaszba, amelyik tele volt hozzám hasonló protekciós gyerekkel. Az első gázálarc gyakorlaton rosszul lettem, a felcser beküldött a kórházba kivizsgálásra és kiderült, szívbeteg vagyok. Gyerekkoromban a kanyarótól vagy a skarláttól szívizomgyulladást kaptam, amit nem kezeltek ki rendesen. Anyám persze tudta ezt, csak nem gondolta, hogy számít. Pedig ha tudom, akkor be sem vittek volna katonának. Az EKG viszont kimutatta, hogy jobb tawaraszárblokkom van. Emlékszem, egy fiatal orvos foglalkozott velem, s mikor ez kiderült, rémülten kérdeztem tőle: „akkor most meg fogok halni?” Mire nevetve közölte: „meghalni nem fog, viszont leszerelik vele.” Úgyhogy három hétig megfigyeltek, aztán leszereltek. Amúgy három nappal korábban, mint Egont, úgyhogy a fogadást is megnyertem.

De az egyetemet csak a következő év szeptemberében kezdted, nem?

Igen, számomra ajándék volt ez a tíz hónap. Nem sokra rá, hogy leszereltem, Maróthy János – akivel még annak a bizonyos egyetemista társaságnak, meg a pol-beatnek folytán kerültem kapcsolatba – odavett maga mellé a Zenetudományi Intézet Zeneszociológiai Osztályára kutatói segéderőnek. Az volt a feladatom, hogy egyfelől katalogizáljak, másfelől hanganyagokat másoljak át két hatalmas Revox magnó segítségével, harmadrészt szükség esetén fénymásoljak lemezborítókat (akkor még lapszámra kellett vezetni a nyilvántartást). Közben rengeteg latin-amerikai, észak-amerikai és olasz zene ment át a fülemen, melyben nemcsak polbeat volt (hogy leegyszerűsítsem a dolgot), hanem rengeteg népzene is. Például ott voltak az olasz I Dischi del Sole kiadó kis- és nagylemezei. Olaszországban a különböző anarchista, kommunista és szocialista mozgalmaknak amúgy százötven éves dalhagyománya van, amit népi kórusok és mások ma is énekelnek. Miként beszéltünk róla, Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában a folk nem vált el az aktuálisan írt politikai daloktól. Magyarországon sajnos a kettő nem nagyon ért össze, az egyik csak ezzel, a másik csak azzal foglalkozott, és a két tábor között nem volt átjárás.

Miért nem maradtál ott a ZTI-ben?

Jött az egyetem, amellett pedig már nem fért volna bele. Maróthy ugyan megpróbált rávenni, hogy szociológus legyek, de ez nem sikerült. Ő amúgy alapvetően jazzistákkal (Szeverényi Erzsébet, Berki Tamás, Balázs János) vette körül magát, és erősen figyelte a Sebő-féle folkirányt. A szíve csücske azonban a polbeat volt.  Az FMH polbeat klub előadásait például mind felvetette és betette a ZTI archívumába.

Az Orfeo fölött mikor kezdtek el gyülekezni a felhők?

1972 nyara végén. A II. kerületi kapitányság ifjúságvédelmi osztályán két „máshonnan” érkezett nyomozó azzal vádolt bennünket – főleg Malgotra kihegyezve –, hogy a szentendrei kommunában megrontottunk, sőt megerőszakoltunk fiatalkorúakat. Szerencsére velem kesztyűs kézzel bántak – anyám akkor mégiscsak a BM-ben dolgozott –, de amúgy elég kemény helyzet volt. Egészen aljas módon próbálták kinyírni az Orfeo csoportot, nekem például arra célozgattak, tudják, hogy Fodor Tamás  szeretője vagyok. A végén összejöttünk Fodorék lakásában, és az egész csoport írt egy levelet Kádár Jánosnak, hogy mi baloldali jó kommunisták vagyunk és sért bennünket ez az eljárás. Máig szégyellem, hogy ezt a levelet aláírtam, de a többiekért megtettem. Miközben tudtam, hogy nem vagyok úgy jó kommunista, mint ahogy azt Kádár elvtárs képzeli.

Lett a levélnek foganatja?

Egyik pillanatról a másikra abbamaradt a nyomozás. Berendeltek, páran kaptak hatósági figyelmeztetést, de mindenki mehetett haza. Néhány hétre rá viszont Szántó Gábor  vezetésével a Magyar Ifjúságban elindult egy cikksorozat Orfeo az álvilágban címmel, és Szántó minden aljasságot bevetett. Páran ugyan próbáltak a védelmünkre kelni (például Varjas Endre), de az egész cikksorozat oda vezetett, hogy a Ki mit tud?-döntős, országosan ismert zenekar számára egyik napról a másikra megszűntek a fellépési lehetőségek. A már lekötött bulikat ilyen-olyan indokkal visszamondták, még Benkő Éva, a kőbányai ház igazgatója – aki mindig nagyon keményen kiállt mellettünk – is mondta, hogy „gyerekek, ez így nem fog működni”. Ez az Orfeo Csoport többi tagját kevésbé érintette, hiszen a Stúdiónak volt saját helyisége, a Hazafias Népfront klubja a Kinizsi utcában (később a kisgazdák pártirodája lett), ahol állandóan felléphetett. A bábosoknak szintén volt helyük. Nekünk viszont a koncertezés nagyon ment (nem anyagilag, az nem érdekelt), közben pedig hívtak tévéműsorba, tévéfilmbe (Zolnay Pali), a Katona József Színházba (Iglódi Pista). „Tata”  pedig a Bihariba.

Hogyhogy?

Megirigyelte Timártól,  hogy neki van népzenei együttese, neki pedig nincs. Mi már a Ki mit tud?-on magyar népzenét is játszottunk, felfigyelt ránk, később megkereste Lantost és odahívott bennünket. Balázs Jancsi letette a bőgőt, mert bőgőzni a Lantos is tud, és felvette a hegedűt, hisz ő képzett hegedűs. A Dabasi brácsázott, én meg jobb híján gitároztam.

De mégis mit játszottatok?

Hát széki zenét. Meg azt, ami akkor a táncegyüttes repertoárján volt. A Bartókkal ellentétben a Bihariban még 15 évvel később is zongorára mentek a táncpróbák, nekünk csak akkor kellett menni, ha zenekari próba volt. Általában csak a nagyobb fellépések előtt. Mert azt ki kellett a Biharinak fizetni. Amúgy meg adtak kottát, abból megtanultuk. Persze akkoriban még nem sokat tudtunk a táncházról. Ha a korai fesztiválokról a kezembe kerülnek régi felvételek, elpirulok. De akkor egyszerűen nem volt más, aki eljátssza ezeket.

És meddig maradtál a gitárnál?

Egy idő után tamburázni kezdtem, majd a brácsára tértem át, ahol az alapakkordokat bárki meg tudja tanulni. Sosem voltam jó brácsás, de egy székit le tudtam kísérni. Meg hát én voltam a zenebohóc, aki ha kellett, tekerőzött, ha kellett, citerázott, úgy ahogy.

Mikor változattatok nevet?

1972-ben a tévé szilveszteri műsorába felkérték „Tatát”, hogy egy cigány blokkot koreografáljon, és annak a kíséretéhez remekül passzolt a latin-amerikai csattogós gitártechnika. De közölték vele, hogy Orfeo néven nem léphetünk fel. Ment a nagy tökölés, hogy mi a fontosabb: ellenállni a hatalomnak és „szolidaritani” a többiekkel, vagy ugyanazt más néven vinni tovább. Emlékszem, összegyűltünk Elek Laciék lakásában, végighisztiztük a témát a többiekkel, majd mi négyen, Balázs, Dabasi, Lantos meg én kivonultunk a konyhába és eldöntöttük, hogy nevet változtatunk. Ezt állítólag én jelentettem be. Ahogy Lantos mondta később az Orfeóról készült filmben: „biztosan a Panyiga volt, beszélni mindig ő szokott.” Erre a többiek közölték, hogy akkor ki vagyunk zárva az Orfeo Csoportból. Mi meg beültünk a Kis Lucullusba, és miután mindannyian a Vízöntő jegyében születtünk, ráadásul a Vízöntő korszakát éltük a 68-as nyugati hagyomány szimbólumrendszere szerint (lásd Aquarius ), így Vízöntő lettünk. Ez a névváltoztatás és kizárás akkoriban amúgy elég nagy port kavart bizonyos körökben, az egyetemen állandóan odajöttek hozzám kérdezősködni.

Továbbra is ugyanazt a kettős életet éltétek: egyfelől előadásokon a Bihari együttest kísértétek, másrészt más repertoárral saját koncerteket adtatok?

Lényegében igen. Csak közben a zenekarban sem volt teljes az egyetértés, hogy mit képviseljünk. Akkoriban már elkezdtem az egyetemet, de amikor olaszból megláttam a leíró nyelvtankönyvet, azonnal visszakoztam, és inkább néprajzos lettem, úgyhogy értelemszerűen a népzene felé húztam, míg Balázs Jancsi – aki akkor már szociológusként részt vett Maróthy cigánykutatásaiban – a polbeatet szerette. Néha ugyan elővettük a gitárt és egy-két dél-amerikai nótát (például a Guantanamerát) elnyomtunk, mert azt a néptáncosok is szerették, de direktebb politizálást nem szerettünk volna. Úgyhogy Jancsi mondta, akkor ő inkább abbahagyja. Mire Lantos megtalálta Kiss Ferit, úgyhogy 1973 elejétől ő lett a hegedűsünk. Amúgy ő volt az, aki rávett, hogy tanuljam meg a háromhúrú széki kontrát. Addig ugyanis a táncházakban gitáron kísértem a székit. Elmondani is szégyellem.

Kiss Ferivel tehát megerősödött a népzenei vonal?

Egyértelműen. Feri érkezése után beleástuk magunkat a valódi népzenélésbe, hamarosan már balkáni zenéket is játszottunk. Emlékszem, akkor fordítottam a Töredékek-et, ami Édesanya kedvesem kezdettel nagy sláger lett. Nem tudok ugyan bolgárul, de a betyárballadákat szótárral megértem. Meg hát sokat segített akkoriban az egyik bolgár ismerősöm, Popov István, vagyis Sztefan Popov, aki Fodornál játszott a Pinceszínházban, azután az Orfeóba is átjött. Ráadásul egyszer, amikor Bulgáriában forgattunk Kabai Barnával, egy helyi színészlánnyal kitört a nagy romantikus egynyári szerelem – persze nyelvtudás nélkül –, és Stefan írta a nevemben a bolgár szerelmes leveleket. De közben folytatódott a versmegzenésítés is, Dabasi József Attila „Szegényember”-verseiből szemezgetett, merthogy igyekeztünk a társadalmi elkötelezettségünket is fenntartani.

Ha jól tudom, 1973 nyarán a VIT-re  is kijutottatok.

Voltaképpen ismét a februári kelet-berlini Rote Liederre hívtak meg minket (ez a többszöri meghívás amúgy nem gyakori a fesztivál életében, akkor a Kaláka volt a magyarországi „párunk”), de miután abban évben a VIT-et Kelet-Berlinben rendezték, a két eseményt összevonták. A KISZ KB-ban szerencsére voltak támogatóink, így az Orfeo-balhé ellenére kiengedtek. Berlinbe azonban Lantos már nem jött velünk. Ott vártunk rá az induló buszoknál az E-épület előtt, de csak az anyukája jelent meg, hogy „Iván nem jön, menjünk nélküle”. Majdnem felrobbantam. De nem volt mit tenni, négyen (Dabasi, Kiss Feri, Zsigmondi Ági és én) utaztunk ki, és négyen lettünk VIT-díjasok. Amikor pedig hazajöttünk, úgy döntöttünk, vége. A nevet megtartottam (merthogy én találtam ki), Dabasi csatlakozott a Kalákához, Lantos külföldön vendéglátózott, Ági pedig épp a jazztanszakra járt. És – miként Dinnyés Jóska szokta nevetve mondatni – „akkor Panyiga csinált egy új zenekart”. Elhívtam Lengyelffyt  bőgősnek, Szabó Andrást hegedűsnek és egy hirdetés után megtaláltam Molnár Ferit, a zseniális fúvóst, később pedig Kiss Feri a visszatért a Kolindából.

A Panyiga név amúgy honnan lett?

Tudtam, hogy meg fogod kérdezni! Az a baj, hogy nincs nagy történet. Weöres Sándornak van egy verse, aminek nem tudom, mi a címe,  az egész egy ritmikus álnyelvi játék, ebben szerepel a „panyiga”. Péter unokabátyámmal ennek mintájára írtunk egy másik haladzsát. Az egyik sort én írtam, a másikat ő, és így folytattuk. Jópofa hülyeség lett belőle, amit később a kirándulásokon – mint marhaságot – rendszeresen előadtam.  Rajtam maradt a név. Nincs semmi poén, így lettem Panyiga. A gimnáziumban amúgy Drugicsnak hívtak – a Rejtő-figura után. A korosztályom kívülről ismerte Rejtő könyveit, úgyhogy sokan kaptunk onnan becenevet.

Szóval újra zenekart alapítottál. Ez sem volt hosszú életű. Ennyire nehéz ember vagy?

Igen. Lehet. „Erőszakos és agresszív”, ahogyan az ügynökjelentésben is jellemeztek. Sajnos egy idő után mindig előjönnek a korlátaim, főleg hangszeresen. Bizonyos szintig eljutottam a tekerőzésben, de onnan nem tudtam továbblépni. Vélhetően ennyi van bennem. A leginkább gitározni tudok, de sajnos ez arra is igaz. Mindez állandó feszültséget okozott bennem, sokat veszekedtünk, úgyhogy egy idő után mindenki túllépett rajtam. Majd eljött az a pillanat, amikor azt mondtam Ferinek, hogy oké, vigyétek a nevet, csak menjetek a picsába.

Ez mikor történt?

Még bőven az első Vízöntő nagylemez előtt. A nagy összeveszés után csapódtam ide-oda, Dinnyéssel játszottam, 1976 nyarán a Kolindával turnéztam: emlékszem, egy Barkas mikrobusszal mentünk, amelynek az oldalára rá volt írva a zenekar neve. De ekkor még egyetemista voltam, hosszabb utakra nem tudtam menni. A biharis turnék miatt így is kétszer halasztottam, mert hát az volt a stabil kereset, meg beleszerettem a mozgalomba, a közösségbe. Nem volt sok pénz, de legalább állandó. Bár a buli volt a lényeg.

Akkoriban a népzenei revival mozgalom majd minden tagja járt gyűjteni. Te is jártál?

Néprajzos hallgatóként kötelező is, meg természetes is volt. Az első komoly munkát a dél-somogyi Babócsán végeztük, tíz napra levonultunk az évfolyammal, főként balladákat gyűjtöttem, elég szép anyag jött össze belőle. Nekem amúgy mindig is Somogy volt a legkedvesebb vidék, ne kérdezd, miért, nincs semmilyen kötődésem hozzá, mégis nagyon vonz. Amikor a megyei tanácsba került egy egykori táncos, felajánlotta, hogy néhány diák gyűjtését állná a hivatal, én is jelentkeztem. Ekkor már megvolt a betyármániám, és a Juhász András balladájá-ban szerepel egy osztopáni vörös bíró, és gondoltam, itt biztos jó sztorik lehetnek. Úgyhogy néhány évfolyamtársammal felkerekedtünk és leutaztunk Osztopánba.

Hogy nézett ki akkoriban egy gyűjtés?

Akkoriban még odajött hozzánk a rendőr, hogy mit mászkálunk a faluban két napja. Úgyhogy az amúgy balos és párttag Dömötör Tekla néni  – akit mesteremnek tekintettem és később „nagyanyai” jóbarátom lett – mindig elmondta, hogy „gyerekek, először is jelentkezzetek be a párttitkárhoz és a tanácstitkárhoz. Aztán gyorsan menjetek a paphoz, mert az tud mindent.” Leutaztunk (jó sokat kellett begyalogolni az állomásról, végig bakanótákat énekeltünk), meghallgattuk a papot, de utána egyből mentünk a kocsmába, ahol megkérdeztem, hogy nem tudnak-e ajánlani egy öreg pásztort, aki ismeri a Juhász András balladáját? Mire mondják, dehogynem, a csordás Farkas ott lakik a falu végén. Úgyhogy kigyalogoltunk hozzá – Farkas István a becsületes neve –, bezörgettünk, beinvitált minket. Eleinte nem értette, miért érdekelnek minket ezek a betyárnóták, aztán belejött, és csak úgy dőltek belőle a mesék, a mondák, a balladák. Vissza is mentünk hozzá később. De nemcsak mi, hanem például Berecz Andris  is. Az öreg meg örült, hogy volt kinek mesélnie. A faluban senkit nem érdekeltek a történetei, például, hogy ő még látott igazi sárkányt. Hogy-hogy? „Hát annál az ároknál az apámmal őriztük a marhákat és egyszer csak jött egy nagy förgeteg, valami leszállt az árokba, és láttam, hogy ott van egy sárkány. A hátán ült egy ember, aki kérdezte, merre van a falu, és hogy jó emberek laknak-e ott. Ő volt a barboncás.” Mondtam, engem nem az érdekel, hanem a sárkány. „Hát az akkora volt, mint egy szamár, csak gyíkfeje volt, és három-három karom volt a négy lábán, és a farka is villaszerűen végződött. De hamar eltűnt, jobban nem tudtam megnézni.” És amikor fél évvel később rákérdeztünk, pontosan ugyanígy mondta el. Szóval én láttam embert, aki látott sárkányt.

Erdélyben nem is jártál?

Dehogynem, oda meg a „Tata” vitt, aki idővel amolyan fogadott apám lett – remélem, nem tagad meg –, és megtanította élvezni az ételeket és az italokat (addig nekem mindegy volt, mit eszem, csak sárgaborsó ne legyen). Vele jutottam el Székre (1974 vagy 1975 lehetett), abban az időszakban, amikor az új román funkcionárius kitalálta, hogy ne legyen külön táncháza az egyes szegeknek, hanem tartsanak egy közöset a kultúrban. Majd kitalálta, hogy ne népzenére táncoljanak a fiatalok, hanem magyar beatzenére. És hogy ne viseletben. Szerencsére nem sokáig működött ez. „Tatával” amúgy Dobos Károlyhoz jártunk meg a „Púpos” Pistához, az egyetlen nem cigányhoz a prímások között. Novák döbbenetesen nagy kereskedő szellem, lehet vele alkudozni, de nem igazán érdemes. Na, de „Púpos” Pista is igazi profi volt. Mikor ezek leültek alkudozni egy-egy bokályról  – na, azt filmre kellett volna venni.

Erdélyben csak Széken jártatok?

Voltunk sokfelé, például Köbölkúton is, amelyet 1940-ben kettévágott a határ. 60 százalékban románok, 40 százalékban magyarok lakták, és addig közös táncházuk volt. Egyetlen szabály létezett, az ortodox románok és a református magyarok egymással nem házasodhattak. De történt egyszer, hogy egy román fiú és egy magyar lány, illetve egy magyar fiú és egy román lány egymásba szerettek. A társaik fedezték őket, de aztán 1940-ben a határ elválasztotta egymástól a román és magyar részt. Mindkét fiút behívták katonának, és ahogy ez szokás volt, előtte meg kellett nősülniük, hogyha esetleg meghalnának, akkor is maradjanak utánuk gyerekek. A két szerelmespár lelevelezte egymás között, hogy maradjanak együtt, úgyhogy a román lányt elvette a román fiú, a magyar lányt pedig a magyar fiú. Aztán a háborúban mindkét fiú elesett, és miután 1945-ben újraegyesült a falu, a két özvegyasszony a falun kívül az egyik hegyoldalban épített házat és ott éltek halálukig. Mindez úgy derült ki, hogy amikor hajnalban, másnaposan a szekéren zakatoltunk Sármás felé, Novák észrevette ezt a különös kis házat, és megkérdezte a kocsistól, hogy mi az. Marci bácsi pedig elmesélte a történetét.

Magyarországon csak Somogyban gyűjtöttél?

Nem, főleg a Dunántúlon, de máshol is. Egyszer, még a kolindás egynyári, építőtábori „turnén” összefutottunk Dinnyéssel Csengerben. Azóta is emlegeti, hogy együtt gyűjtöttünk balladákat meg boszorkánymondákat. 1977-ben „Tatát” Veszprémbe hívták, hogy ott vezényelje le a Röpülj, páva! helyi fordulóját, engem pedig levitt segéderőnek. Egész télre kaptam egy mikrobuszt, oda mentem, ahová akartam, a Bakonyban hatalmas anyagot sikerült összegyűjtenem. Egyben nagyon tanulságosat. Merthogy, amikor a hetvenes években a revival mozgalom tagjai eljutottak a falvakba, csak a zenét és a táncot gyűjtötték, senki sem kérdezett rá a mesékre és a népszokásokra. Így egyoldalú, mondhatni, csonka maradt az akkoriban felgyűjtött anyag. Utólag pedig ezt már nem lehet bepótolni.

Visszatérve a zenélésre: a hetvenes évek második felében milyen zenekarokban játszottál?

Talán 1977 elején lehetett, hogy a Mákvirág prímása, Szíjjártó Csaba „Tökorrú” kirúgta a teljes zenekarát (én ezt többször csináltam),  majd nekiállt embereket toborozni. A többi mákvirágból lett aztán a Kalamajka. Akkor épp facér voltam, úgyhogy bólintottam, meghívta még Lengyelffyt és a Miskolcról épp Pestre költöző Balogh Kálmánt. Egészen 1979 tavaszáig nyomtuk, azért tudom ilyen pontosan, mert épp a Tanácsköztársaság dicsőséges évfordulójára hívtak ki bennünket Moszkvába, és utána történt a nagy „viszontlátásra!”. Ekkor már megszületett a lányom, nem sokkal később kézhez kaptam a diplomámat, majd a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója, Hoffmann Tamás közölte velem, hogy odavesz, amennyiben abbahagyom a zenélést. Úgyhogy eladtam összes hangszeremet Kiss Ferinek. Aztán az asszony Pécsett kapott szolgálati lakást, én is költöztem vele, de fél év után kirúgott, úgyhogy 1980-ban jöhettem vissza Budapestre. Írtam Nováknak, hogy „Ki vagyok rúgva. Jöhetek a Bihariba?” Jöhettem. Szabó Andris és Lengyelffy megint ott játszott, aztán jött Kun Sebestyén Géza, aztán megint Lengyelffy, aztán Zsákay Győző, majd Fátyol Tivadar. Összevesztünk, kibékültünk, Jancsó filmben dolgoztunk, zajlott az élet. Majd egyszer csak szétment az egész. És ekkor (1982 lehetett) azt mondta „Tata”, hogy rendben, akkor kísérőzenekarnak az aktuális Vízöntő. Amiben, ugye, én már régen nem voltam benne.

Ezzel lett vége a zenész karrierednek?

Nem. Ezt követően közel egy évig hakniztam a Vasas együttes kísérőzenekarában, majd csatlakoztam a MALÉV Kamarás Együtteshez, ahol az éppen akkor távozott (kirúgott?) Nagy Balázs helyére kerültem. És az még egészen a kilencvenes évek elejéig eltartott. Nem egyik pillanatról a másikra lett végre, hanem szép lassan elhalt. Nagyjából a televíziós szerkesztői munkámmal egy időben. Merthogy az öreg Lengyelffy Miklós korábban odavett külsős szerkesztőnek.

Nem hiányzik a zenélés?

Lehet, hogy csúnyán hangzik, de nem. Főleg amikor eszembe jut a sok bőröndből való ki és bepakolás, a hat hangszer, amit mind be kell hangolni, gyantázni, vattázni. Hét éve összejöttünk az egykori orfeósokkal, gondoltuk, két hét alatt feljátsszuk a régi dalokat, hisz úgyis mindenki tudja őket. Aztán kiderült, ez nem így van. Csak az beletelt egy hónapba, mire a bal kezemen az ujjbegyeim újra megszokták a gitárhúrt. Amikor a brácsavonót először rátettem a húrokra, egyszerűen kiugrott a kezemből. Fejben tehát még menne a zenélés, de a kezem már nincs edzésben.

A lányod amúgy zenész lett?

Nem, angol-tanár. Jó ideje Kanadában neveli a két unokámat. Táncolt együttesekben, de sosem zenélt.

Te amúgy táncoltál?

Nem. Max félhomályban széki lassút, de a lényeg akkor úgyis az volt, hogy összefogódzunk a csajjal. Lehet, hogy gátlásos vagyok. De mindig elszúrom a lépést, még a széki lassúban vagy a héjszában is. Amúgy rengeteget jártam táncházba, élveztem hallgatni a zenét és nézni a táncosokat – na meg a társaságot.

1981. augusztus 1-én indult el – az akkori Népművelési Intézet Néptáncosztályának alárendelve – a Néptáncosok Szakmai Háza, melynek vezetője Stoller Antal Huba  volt, munkatársai pedig Neuwirth Annamária  táncpedagógus, Vavrinecz András  népzenész és jómagad. Ide hogyan kerültél?

Mikor feljöttem Pécsről, a Népművelődési Intézet táncosztályán – melyet akkor Lelkes Lajos vezetett –, már körvonalazódott a szakmai ház koncepciója. Lényege, hogy egy olyan részleget kellene létrehozni, amelyik kiszolgálná az amatőr néptáncegyütteseket eredeti anyagokkal, filmekkel és zenékkel, valamint rögzítené, dokumentálná az amatőr néptáncmozgalom eseményeit. Merthogy addig a mozgalmi emberek a ZTI-be jártak és folyamatosan a kutatóktól kértek ilyen anyagokat. Amikor 1981-ben létrejött a szakmai ház, megkerestek, én meg örömmel elvállaltam. Hivatalosan 1982. január 2-ától kedve szolgáltattunk – az igények és a lehetőségek szerint – anyagokat az amatőröknek.

A tanári karriered is ekkoriban kezdődött?

Nagyjából igen. Az első nagy táncházvezetőképző tanfolyamot még Lelkes szervezte a KEK-en, melyen az elméleti órát a népszokásokról Dömötör Tekla néni tartotta, aki a második vagy harmadik alkalom után megkért, hogy tartsam én tovább. Úgyhogy tartottam. És attól kezdve mindenféle tanfolyamra hívtak, kialakult egy módszertan, hogy mikor mit kell leadnom, és ezzel beindult az oktatói pályám, amit nagyon élveztem, főleg, amikor hullámzott a zenei pályafutásom. Az exhibicionizmusomat itt is kellően kiélhettem. Azt szoktam mondani, hogy a tanítás abszolút főszerep 45 perces felvonásokkal. Aztán a kilencvenes évek elején megkeresett Varga Zoli,  aki akkor a fóti gyerekvárosban lakott a feleségével, Beával. Felvetődött, hogy létrehoznának egy népművészeti szakközépiskolát, kerámia, szövő, viseletkészítő és néptánc szakokkal. Jól ismerték az akkori minisztert, Andrásfalvyt  és kijárták nála. Zoli tudta, miket tanítok, úgyhogy szólt, hogy a néprajz tantárgy tanrendjét találjam ki, és persze tanítsam. A szakközépiskola ma is működik, ősszel indul a huszonötödik tanévünk, és rengeteg hivatásos táncos került ki onnan. A fóti tevékenységem alapján pedig meghívtak a Magyar Táncművészeti Főiskolára (ma egyetem), ahol szintén lenyomtam 9-10 évet.

Közel egy évtizede dolgozol a folkMAGazinnal. Ez a lehetőség hogyan adódott

Voltaképpen Pityu  ide mentett, amikor a Hagyományok Házából kitették a szakmai ház egykori stábját. Felajánlotta, hogy jöjjek ide félállásba. Éveken át egy olyan néprajzi tudástárat, tudásbázist építettem, hogy ha szeretnéd kutatni a Küküllő mente hagyományait, akkor itt találsz térképet, bibliográfiát, olvashatsz általánosan leíró szövegeket, és láthatsz, hallhatsz oda való táncot és/vagy zenét. Az utóbbi időben pedig főként a folkMAGazin szövegeit gondozom, szerkesztgetem. Közben pedig „Hej, betyárok!” címmel megírtam a betyárok történetét a népi kultúrában. A betyártematika már egyetemistaként is bejött, hisz ez a fajta társadalmon kívüliség – ami amúgy az egész földrajzi régióra jellemző – mégiscsak a lázadásról szól. Úgyhogy amikor 2011-ben megkerestek, hogy megírnám-e a történetüket, örömmel elvállaltam.

Ahogy hallgatom az élettörténeted, benne a fordulatok általában úgy történnek, hogy adódnak körülötted lehetőségek, amelyeket aztán választasz vagy nem. Lehet, provokatívnak hangzik, de akartál te már valamit igazán az életedben?

Annak idején nagyon akartam zenekart csinálni. A többi valóban csak úgy alakult. De mindig jól éreztem magam. Sosem voltam ambiciózus alkat. Inkább mindenben kívülállónak számítottam. Benne is voltam, meg nem is. Néprajzosnak zenész voltam, zenésznek néprajzos. Néha valóban sodródtam. Meg akartam tanulni rendesen hangszeresen zenélni – nem sikerült. De az, hogy az Orfeo és a Vízöntő létrejött, az én elszántságomnak és erőszakosságomnak is köszönhető. Aztán, hogy miből mi lett, az már nem rajtam múlott, ahhoz kellettek a többiek. De mindig úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok.

Máig megmaradtál balos gondolkodásúnak?

Ahogy mondani szokták, Jézus volt az első kommunista. Sosem pártban gondolkodtam, hanem közösségben, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszménye nekem abszolút megmaradt. Amikor többször a pofámba vágták, hogy anarchista vagyok, utánanéztem, és kiderült, hogy az is egy kommunista irányzat, csak tagadja az államot és a proletárdiktatúrát. Igen, megmaradtam kommunistának, ha úgy tetszik, bár a mai nyelven ez Sztálint és Rákosit jelenti. Nekem inkább Bakunyint, Kropotkint, vagy ha úgy tetszik a názáretit és Szent Ferencet, Szent Ágostont, Münzert és a „szabad szellem testvéreit”. De ez messzire vezet. Elég sok emberrel, akikkel annak idején azonos körökben mozogtunk, megromlott a viszonyom a rendszerváltozás után, mert ők időközben liberálisok lettek, és nem értik, miért vagyok ilyen fafejű. Én viszont megmaradtam olyannak, amilyen voltam. (VÉGE)

(Az interjú a Hangfoglaló Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

* * *

 

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #13 – Panyiga - A beszélgetés időpontja: 2018. május 16. és 29. >>

>> Életút-interjúk #14 – Eredics Gábor - A beszélgetés időpontja: 2018. május 12., 19. és 26. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016