Fonó25 - A Kárpát-medence népi műveltségéből kiindulva

Kiss Ferenc dalszerző, népzenész, kiadóvezető - Fotó: Földházi Árpád / Mandiner

A népzene nála családi indíttatás: egyrészt a kárpátaljai Péterfalváról átszökött, a népi írói vonulathoz tartozó édesapja hozott magával erős dalkincset, másrészt finnugor nyelvész nagyapja szállította neki a népzenei lemezeket. Kiss Ferenc (1954) 1973 januárjában csatlakozott a pár hónappal korábban a Bihari együttes mellé elszegődött Vízöntő zenekarhoz. Két éves Kolinda-kitérőt leszámítva egészen a kilencvenes évek hajnaláig a csapat tagja maradt. A Kolinda és a Vízöntő tagjaként már akkor világzenét játszott, amikor ez a fogalom még nem létezett. A rendszerváltozás után létrehozta az első magyarországi folk kiadót, az Etnofont, néhány évvel később pedig saját művei előadására az Etnofon Zenei Társulást. A kilencvenes évektől főként szólólemezeket készített, illetve számos táncszínházi és filmes produkcióhoz komponált kísérőzenét. Szvorák Katalin majd minden lemezét őt hangszerelte, és játszott is rajta. A 2002-ben indult, 2012 óta a Fonó által támogatott Héttorony Fesztivál – immár Makovecz-díjas – művészeti vezetője. Jelenleg szubjektív folktörténeti könyvén dolgozik.

1973 januárjában a Váci utcai Tisztiházban toppantál be először a Bihari együttes próbájára, hegedültél annak kísérőzenekarában, mely Vízöntő néven írta be magát a magyar folktörténetbe. Tizennyolc és fél évesen hogyan kerültél oda?

Az együttes közvetlen előzménye, hogy miután az 1968-as újbaloldali mozgalmak hatása megalakult, a bábegyüttest, a zenekart és a színházat egyesítő Orfeo csoportot ellehetetlenítették, annak „zenei szekciója” úgy döntött, hogy Vízöntő néven folytatja tovább, és 1972 őszétől elszegődött a Novák Tata vezette Bihari Táncegyüttes kísérőzenekarának. Mivel gitárral, citerával és blockflötével nem túl hitelesen hozták az elvárt hangzást, ezért olyan prímást kerestek, aki jól ismeri az erdélyi autentikus játéktechnikát. Apám egyik barátja a hetedik kerületi tanács kulturális osztályán dolgozott, rajta keresztül értesültem erről, és jelentkeztem náluk.

Budapesten Sebőék épp csak beindították a népzenei revivalt, a Muzsikás még meg sem alakult. Debreceniként honnan ismerted a népies játéktechnikát?

Családi indíttatás. Édesapám a kárpátaljai Péterfalváról átszökött falusi fiúként a debreceni református kollégiumban kapott menedéket, ő eleve hozott magával egy dalkincset. Az ötvenes évek második felében időnként hazalátogathatott temetésekre, lakodalmakba, illetve gyerekkoromban többször is ottani nagyszüleimnél töltöttem a nyarakat. A finnugor nyelvész anyai nagyapám pedig Finnországban, a jyväskyläi nyári egyetemen tanított, és rendszeresen hozott haza népzenei lemezeket. A polcokon ott sorakoztak a különböző gyűjtések kottái, úgyhogy azokból is tanulhattam dallamokat. Miközben odahaza rendszeresen ment a dalolás, az ország minden tájáról vendégségbe érkező írók, költők, irodalmárok sokszor egymással versengve énekelték a maguk vidékének dalait. Így azok óhatatlanul rám ragadtak.

Gondolom, az osztálytársaidat inkább a korszak beatzenéje ragadta meg. Benned mennyire ütközött ez a népzene szeretetével?

Egyáltalán nem. Akkor már Budapesten élt a család, a Rákóczi Gimnáziumba jártam, és a többiek valóban eléggé furcsán néztek rám, amikor bevittem magammal a hegedűt, felírtam a táblára a szövegeket, és mutattam nekik hozzá a dallamokat. Eleinte kinevettek, aztán észre sem vették, és fél évre rá vígan énekelték a népdalokat. Még le sem érettségiztem, amikor apám egyik tanítványa, Kósa László néprajzkutató küldött egy levelezőlapot nekem, hogy a sógora, Halmos Béla és annak barátja, Sebő Ferenc ekkor és ekkor megbeszélést tartanak a Kapás utcai Kaláka-klubban, és ha van kedvem, nézzek le oda, hátha bevesznek. Hülye fejjel csak legyintettem, és nem mentem. Később szintén Kósa volt az, aki a Zenetudományi Intézetből hordta nekem a Patria-felvételeket, amelyeket sorban vettem át kazettára az MK-21-es magnómmal. Rövidesen rájöttem, hogy ez voltaképpen a Lajtha-féle gyűjtés, úgyhogy antikváriumban megvettem hozzá a könyvet és abból tanulgattam. Csak úgy magamnak, saját szórakoztatásomra.

Novák Tata már ebben az időszakban is azt az irányvonalat képviselte, amit később táncszínháznak neveztek, tehát autentikus táncokon alapuló, de önálló koreográfiákban gondolkodott. Mennyire ragaszkodott a hagyományhű zenei kísérethez?

A lehető legtökéletesebben kellett elsajátítanunk azt, legyen az széki zene, délszláv dallam, vagy román anyag. Tanítványa, Stoller Antal például akkoriban készítette a madocsai táncokon alapuló koreográfiáját, amihez meg kellett tanulnom tamburázni. Ugyanakkor a Bihari Táncegyüttes a különböző HVDSZ (Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezete – a szerk.) ünnepségeken nem táncolhatott dramatikus vagy tematikus koreográfiákat, mert vagy elájult tőle a közönség, vagy elunta. Tatáék mindenesetre arra törekedtek, hogy egyrészt a társulat tagjai minél pontosabban megismerjék és megtanulják az eredeti folklórt, másrészt színpadi produkciókat készítettek, melyekbe rengeteg fantázia mozdulatelem is belekerült. Ha három rövid részletet letáncolnának nekem egy-egy darabból, egyértelműen felismerném, hogy az Tatáé, Szigeti Károlyé, Györgyfalvay Katié vagy Foltin Joláné. Mindannyian markáns, sajátos mozdulatvilágot hoztak létre. A Vízöntővel mi is ezt a kettős utat próbáltuk járni: egyrészt autentikus zenét játszottunk a Bihari kíséreteként és sokáig a táncházakban – itthon és külföldön egyaránt –, másrészt belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit és lehetőségeit felhasználva olyan populáris zenét hozzunk létre, mellyel a mai ember érzelemvilágát is ki tudjuk fejezni. Az önálló koncertjeinken nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki.

Az ígéretesen induló Vízöntő 1974-ben váratlanul kettévált. Miért érezted úgy, hogy inkább egy új zenekarban, a Kolindában folytatod tovább?

Nagyon egyszerű: összeismerkedtem a szintén hegedűs Szabó Andrással. Mindketten szerettük Bartók 44 duó sorozatát, kitettük a kottát, felütöttünk egyet és eljátszottuk. Majd ugyanarra a témára a saját verziónkat kezdtük el improvizálgatni. A két hegedű feleselgetett egymásnak, az egyik előrerohant, a másik új témát hozott be. Nagyon egymásra találtunk. Bizonyos hangszertudás és zeneismeret után mindketten szabadon mertünk fantáziálni. A népzene is így alakul valahol, idővel abban is mindenki kialakítja a maga verzióját. Ekkor alakult meg az ős-Kolinda, csak aztán – több ok miatt is – Andrisnak mennie kellett, hogy megalakítsák Jorgosszal a Gépfolklórt.

A francia Hexagone kiadónál megjelent Kolinda-albumok a magyar folktörténet gyöngyszemei közé tartoznak. Te ugyan csak az elsőn játszottál, de miként élted meg ezt a korszakot?

Szédítően. November végi esős-havas időben, életünk első önálló nyugat-európai, belgiumi és franciaországi turnéjára egy sárga Wartburg kombival indultunk el. Lantos Iván akkori feleségével együtt – aki tolmácsként jött velünk – öten ültünk benne. A hangszerek a csomagtartóban, a tetőn pedig a Bihari együttes fatokjában a bőgő utazott. Borzasztó utazás után elsőként egy kis belga faluban, a híres folkszervező, Leon Lamall Mallemollen nevű kocsmájában léptünk fel. Tíz törzsvendég előtt kezdtünk bele hullafáradtan, majd azt láttuk, ketten elmennek, és kisvártatva öten jönnek vissza. Aztán megint elmennek öten, és tizenketten vissza. Az emberek rohantak végig a falun és hívták a barátokat. Mire a koncert közepére értünk, a csilláron is lógtak. Utána beszélgettünk, és kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra. Ők azért, mert ugyanúgy néztünk ki, mint ők (farmer, kockás flanel ing, alatta trikó) – azt hitték Magyarországon mindenki maoista szürke egyenruhában jár –, mi meg a hazai pléhmerítős borozók után életünkben először jutottunk el egy igazi pubba (ott oberzsnek mondják). Ahol először játszhattunk dartsot meg asztali golyós játékokat is.

1976-ban visszatértél a Vízöntőbe, már veled rögzítették az 1977-es bemutatkozó lemezanyagot, amelyen sajnos meg sem közelítitek a Kolinda színvonalát. Pedig az általatok később folktemporainnek nevezett, kortárs szemléletű, önálló mondanivalójú stílusotokkal a nyolcvanas években – különösen külföldön – zajos sikereket arattatok, kis folkkocsmáktól nagynevű fesztiválokig léptetek fel, és Kanadától Irakig jártátok a világot. Ez az első korong azonban eléggé elválik a későbbi életműtől. Miért?

Ez a felkérés kicsit váratlanul jött nekünk. Egyrészt mert előző fúvósunk helyett éppen akkor lépett be Cserepes Károly a zenekarba, másrészt elvárás volt, hogy jobbára eredeti népzenét játsszunk. Viszont a lehetőséget nem szerettük volna kihagyni. Az album a Zelnik József által kilobbizott, ötlemezes Élő népzene sorozatban jelent meg. Nem akartunk a Muzsikáshoz hasonló anyagot készíteni, de nem voltak még megfelelően kigyakorolt saját dalaink. A Kolduséneket például még egymagam vettem fel, aminek zenekari változata később sikerszám lett. A Siculicidiumot sem tudtuk akkor még koncertképesen eljátszani, és abban az időben egyszerre vették fel a teljes zenekart, nem lehetett sávonként javítgatni. De hát mégiscsak ez lett az első hazai lemezünk, és nem bánom, hogy úgy sikerült, ahogy.

A Vízöntő karrierjében a nyolcvanas évek végén egy vámszabálysértési eljárás okozott komoly törést, másfél évre bevonták az útleveleteket, a cigány motívumokra épülő 1990-es Gitania Express album után pedig gyakorlatilag széthullott a zenekar. Amikor 1992-ben létrehoztad az Etnofon Kiadót, évekre a zenélést is abbahagytad. Ennyire eleged lett?

Az első független hazai folk kiadó, az Etnofon létrehozása minden energiámat lekötötte. A sevillai világkiállítás Makovecz-pavilonjához írt zeném összes honoráriumát is arra fordítottam. Úgy kezdődött, hogy társammal, a hangmérnök Zakariás Istvánnal a Vasas Táncegyüttes hajdani, Kőfaragó utcai székházában, a zenekar próbatermében építettünk egy hangstúdiót. A rendszerváltozás előtt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál zömmel Zaki készítette a népzenei lemezeket, a kiadó mintáját pedig a nyolcvanas évekbeli nyugati turnéinkon láthattam. Irigykedve néztem, hogy a holland Bernard Kleikamp – a Kolinda és a Vízöntő lemezeit is megjelentető Pan Records vezetője – és a belga etnomuzikológus, Claude Flagel saját stúdiókat működtet. Így amikor már nálunk is lehetett vállalkozni, mi is belevágtunk. A mikrofonparkot a felszámolás alá került Hungarotontól vettük meg, ma 2–3000 eurós Sennheisereket kaptunk meg 40–50 ezer forintért. A stúdió éveken át jól ment, hozzánk járt a folk műfaj és a régizene muzsikusok zöme. Aztán a világ átváltott a digitális technológiára, majd jött a Fonó, megcsinálta a maga stúdióját és kiadóját, amivel már nem tudtunk versenyezni. Úgyhogy egy idő után kiszálltunk a stúdióból, az üzemeltetését átadtuk Mazura Jánosnak, aki azon túl, hogy az ország egyik legjobb tubása, remek hangmérnök is. A kiadót persze nem számoltam fel. Több mint száz értékes albumot jelentettem meg, néhány éve azonban már csak a saját anyagaimat gondozom.

Közben a kilencvenes évek végén alkotóként, előadóként is visszatértél a folk színtérre: az 1999-es Nagyvárosi bujdosók tematikus lemezt azóta újabb követték, melyek közül talán a 2013-as, az óvodásokhoz és kisiskolásokhoz szóló Papó zenedéje lett a legnagyobb sikerű. Mi teszi ki mostanság az életed?

A saját lemez- és könyvgyűjteményem katalogizálása mellett a zenekarosdi, a rádiózás és a könyvírás, no meg az unokám. Két és fél éve rákot állapítottak meg nálam, de hála istennek és az orvosok tudásának, a család szeretetének és az erőmnek, szerencsésen átvészeltem. Rengeteg gyakorlás után ma már a zenélés újra megy, az éneklésről viszont le kellett mondanom. Ezért a hozzám hasonló életvitelű, sorsú és gondolkodású – bár nálam jóval fiatalabb – Novák Pétert kértem fel erre. A dalok legtöbbjét magamról, magamnak írtam, hozzám kötődnek, de szerintem Pétertől is hitelesek. Emellett időközben a Dankó Rádióban készítek két műsort: az ötperces Tudta-e? kéthetente kerül adásba, az aktualitások köré szerveződő egyórás Sárarany pedig havonta egyszer. Mindkettő folytonos utánjárást, olvasást, zenehallgatást, aktív felkészülést és jelenlétet igényel. Miközben évek óta írom a magam szubjektív műfajtörténeti könyvét. Úgy érzem, sok minden elfelejtődne, ha nem foglalnám össze a pályám során meghatározó formációk históriáját, a szakma számára maradandó támpontokat adva – közérthető, olykor tréfás, sztorizgatós stílusban megírva. Rengeteg, korábban nem publikált fotóval illusztrálva.

Túl a kezdeti konkurens viszonyon, a Fonóval hogyan alakult a kapcsolatod az elmúlt huszonöt évben?

A Fonó olyan komplex programot vállalt fel, és áldoz rá pénzt és fáradtságot, ami nálunk teljességgel unikum. Az, hogy évtizedek óta felléphetnek itt a tehetséges fiatalok, az, hogy az előterében működik egy folkkocsma, az, hogy a jelentősebb zenekarok (Muzsikás, Csík, Etnofon, Dresch) napközben itt próbálhatnak, az párját ritkító gesztus a mai üzletközpontú világban. Fő erénye, hogy bevonzza a szakma értékes vonulatait, műfajtól szinte függetlenül. Ugyanakkor a Fonónak fontos művelődéstörténeti szerepe is van táncoktató és táncházas programjai, valamint fesztiváljai, gyermek és népművészeti kurzusai révén. Kikerülhetetlen bázis tehát. Nem beszélve a kiadványairól, amelyek közül számos bekerült a nemzetközi világzenei Top 10-be. Viszont szerintem a Fonó évek óta kinőtte a kereteit. Jó ez a klubszerűség, de talán zavartalanabbul lehetne tovább működtetni ezeket a programokat egy nagyobb épületben.

Horváth Laci ügyesen vezeti az intézményt, az ő kapcsolatainak és tehetségének köszönhető, hogy az általam 2002-ben elindított, de anyagi gondok miatt 2004-ben abbamaradt Héttorony Fesztivál 2012-ben – a Makovecz Imre halálát követő évben – újraindulhatott, és azóta is szárnyal. Ma már a határokon is átívelő programsorozat célja, hogy a népzene és világzene hazai és külföldi csúcsteljesítményei eljussanak vidékre és a szomszédos országok magyarságához, valamint hogy a zene és építészet szerves kapcsolatára és lelki gyökereinkre ráirányítsuk a figyelmet. Így – a többnyire Makovecz-épületekben zajló hangversenyek mellett – építészeti kiállítások, szakmai beszélgetések is vannak, amelyekben bemutatkoznak olyan kortárs képzőművészeti, táncos és tervező műhelyek, melyek a Kárpát-medence népi műveltségét tekintik művészetük fundamentumának.

 * * *

Kapcsolódó anyagok:
Fonó25 – Nosztalgiázások a hőskorról – 2020. július 08 >>
Fonó25 – A néptáncolástól a WOMEX-ig (Liber Endre) – 2020. augusztus 24. >>
Fonó25  Kilépés a táncházas közegből (Fehér Zsombor) – 2020. november 26. >>
Fonó25 – A Kárpát-medence népi műveltségéből kiindulva (Kiss Ferenc) – 2020. november 30.
Fonó25 – Az örökös tiszteletbeli művészeti vezető (Krulik Zoltán) – 2020. december 07.
Fonó25  Megtalálni a közös hangot (Sipos Mihály) – 2020. december 11.
Fonó25 – Az ősi megszólalást visszahozni (Porteleki László) – 2020. december 12.
Fonó25 – Gazdagabban távozni (Lukács József tulajdonos) – 2020. december 13.
Fonó25 – Kilépés a komfortzónából (Herczku Ágnes) – 2020. december 17.
Fonó25 - A Kárpát-medence, a Balkán és a jazz energiái (Borbély Mihály) - 2020. december 18.
Fonó25 - Felelősen továbbadni az értékeset (Kubinyi Julianna) - 2020. december 20.
Fonó25 - „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?" (Berecz András) - 2020. december 22.
Fonó25 - Folyamatosan tanítunk és tanulunk (Zsidei János Zsono) - 2020. december 22.
Fonó25 - A néptánc a mi anyanyelvünk, bármit kifejezhetünk rajta (Fitos Dezső) - 2020. december 27.
Fonó25 - Hamisítatlan magyar jazz (Dresch Mihály) - 2020. december 29.
Fonó25 - Élő és újraélhető népművészet (Kelemen László) - 2020. december 30.
Fonó25 - Végképp összenőtt, ami összetartozott (Éri Péter) - 2021. január 08.
Fonó25 - Kifejezetten élvezem a kalandozást (Bognár Szilvia) - 2021. január 10.

Fonó25 - Tökéletes szimbiózisban (Lukács Miklós) - 2021. január 14.
Fonó25 - Rokonságok és közelítések (Agócs Gergely) - 2021. január 17.
Fonó25 - Az autentikustól a popzenéig (Csík János) - 2021. január 21.
Fonó25 - Az idő úgyis lepergeti a sallangot (Csoóri Sándor Sündi) - 2021. január 25.
Fonó25 - Erős kereteken belüli kalandozások (Paár Julianna) - 2021. január 29
Fonó25 - A preferenciánk a referenciánk (Horváth László) - 2021. február 02.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016