Fonó25 - Végképp összenőtt, ami összetartozott

Éri Péter népzenész (Sebő, Muzsikás) - Fotó: Kása Béla

Látszatra a legmarconább Muzsikás-tag, pedig valójában békeszerető, mélyen érző, befelé élő muzsikus. Éri Péter (1953) nemcsak környezetével szúrós, magával szemben is szigorú. A Muzsikásban a legkritikusabb fülű. Többnyire hamar dönt, mégis lassan adja ki magából, ha viszont megteszi, nehéz attól eltántorítani. Sokféle hangszeren játszik, sokféle zenét hallgat, a jelenlegi Muzsikás-tagok közül zeneileg talán ő a legnyitottabb.

A népi kultúrára érzékeny családi háttér esetedben abszolút adott: édesanyád Borbély Jolán néprajzkutató volt, nevelőapád, a táncfolklorista Martin György pedig voltaképpen az egész táncházmozgalom szellemi mentorának tekinthető. Miként élted ezt meg gyerekként?

Nevelőapám lényegében rajtam kísérletezte ki, hogy egy tisztán városi környezetben felnőtt gyerek vajon magáévá tudja-e tenni a falusi hagyományokat úgy, hogy az számára ne betanult koreográfia, hanem élő táncnyelv legyen. Hogy vajon a beszédhez hasonlóan a néptáncban is megtanulhatók-e úgy a szavak, a mondatok és a grammatikai szabályok, hogy azok alapján bárki újat és egyedit alkothasson. 1961-es mérai gyűjtésének felvételeire gyakoroltam, és hamarosan egyértelművé vált, hogy igen, ez lehetséges. Később annyira belejöttem, hogy amikor szüleim tízéves koromban, 1963 végén elvittek magukkal a kalotaszegi Mérába, a velem azonos korú falubeli fiatalok csodálattal nézték, hogy – velük ellentétben – mennyire tudok legényest járni.

Egyszerűen kiálltál és táncoltál?

Nem volt mese. Jöttek a zenészek karácsonyt köszönteni, a szállásadóink marasztalták őket, és már ott ki kellett rukkolnom azzal, amit addig megtanultam. A zenekar bőgőse, „Árus” Feri virtuóz legényes táncos volt, azonnal mutatott még néhány új figurát. Amikor ezután a szüleimmel a karácsonyi táncban megjelentünk, a zenekar épp muzsikált. Ahogy a prímás, Antal Ferenc „Árus” meglátott engem, azonnal lehúzta az aktuális táncot, és belekezdett a legényesbe. Mindenki engem nézett, úgyhogy táncolnom kellett mindenki szeme láttára. Izgalmas megmérettetés volt. Majd átmentünk Magyarvistára Mátyás István „Mundruc”-hoz, Kalotaszeg legkiválóbb legényes táncosához, aki szintén kezelésbe vett. Nagyon élvezték, hogy egy pesti fiú érdeklődik a legényes után. Számomra ez az 1963-as erdélyi út sorsfordító élményt jelentett. Nem sokkal ezután egy országos úttörő seregszemlén táncommal első díjat nyertem.

Nyilván ennek is köszönhető, hogy 1967-ben, alig tizennégy évesen – legifjabbként – a nagyok között is bemutatkozhattál a később a táncházmozgalom elsődleges centrumává váló Bartók Béla Táncegyüttesben. Épp akkoriban, amikor korosztályod többi tagját a beatzene szippantotta be. Az „új idők új dalai” téged mennyire érintettek meg?

Míg odahaza folyamatosan szóltak nevelőapám gyűjtéseinek felvételei – hisz ő a tanulmányaiban felhasznált táncfolyamatok zenéjét is lejegyezte –, egyik gitározó gimnáziumi osztálytársam rábeszélésére megpróbálkoztam a basszusozással. Kopottas dobgitáromat egy hangszerkészítő mester akusztikus basszusgitárrá alakította, sokáig így gyakorolgattam. Idővel pedig jöttek a társak, összerázódott egy tipikus gimnáziumi zenekar, amellyel nemcsak Rolling Stones-dalokat pengettünk, hanem mindent, ami akkoriban elbűvölt: Beatles- és Them-slágereket éppúgy, miként a szólógitárosnak komoly kihívást jelentő Shadows-számokat. Tenfik – ezt a nevet festettük a lábdobra, ami egyfelől volt a „tenfiad” rövidítése, másfelől kellőképp angolosan csengett, így annak hallatán mindenki szabadon fantáziálhatott. Ez a zenekar mindössze két fellépést ért meg: először az iskolai szalagavatón próbálkoztunk, majd egy vállalati bulin, a Hajtómű és Felvonó Gyárban. Fogalmazzunk úgy, mérsékelt sikerrel.

Ez a basszusgitárosi „előéleted”, gondolom, jól jött, amikor a táncházmozgalmat zeneileg elindító Halmos Béla és Sebő Ferenc maguk mellé hívtak bőgőzni. Láttad őket korábban a televízióban, a Röpülj páva című műsorban?

Láttam, és tetszett az a hangvétel, ahogy énekeltek. Mai füllel persze még rengeteg modorosságot viselt magán az előadásuk, de mindenképp frissen, újszerűen hatott ahhoz képest, amit akkoriban népzene címén a médiában hallani lehetett. Érződött, hogy ez nem az a magyar nóta stílus. Másrészt tetszett, hogy gitároznak, és ezzel saját nemzedékükhöz is megvolt a kapcsolódásuk. Hogy lám, így is lehet. A gimis zenekarom utolsó próbáin mi is kísérleteztünk azzal, hogy az ördöngösfüzesi ritka magyart valahogy áttegyük a gitárokra. Persze nem lett belőle semmi, de a népzenét nem ismerő osztálytársaimat meg tudtam győzni arról, hogy az erdélyi hangszeres népzenét ugyanazok az energiák fűtik belülről, mint a rockzenét.

Béláék amúgy miként szereztek tudomást rólad?

Bélát és Ferit a televízió után legközelebb a családi szőnyegen hasalva láttam, merthogy nevelőapámhoz jöttek, hogy eredeti felvételekről hallgassanak hangszeres erdélyi népzenét. Egész nap ment az átjátszás. Közben kiderült, hogy valamennyire tudok gitározni, bizonyítékként elpengettem nekik egy ritka magyart. Mire Feri mondta, pár lépésre, a Wesselényi utcában próbálnak, ha van kedvem, ugorjak át. Persze vigyem a gitáromat. Átugrottam, próbálgattunk, ám a hangszeres népzenei felvételek hatására világossá vált, hogy a gitár hangja mégsem passzol annyira ehhez a muzsikához. Ezért Béla a műegyetemi zenekarból „kölcsönvett” egy facér brácsát, lenyeste a húrlábat egyenesre, így varázsolt háromhúros kontrát belőle. De aztán jött az újabb probléma: egyikünk sem tudta, miként kell felhúrozni. Kísérletképp odaadták nekem, hogy álmodjam meg jövő hétre, de nem ment. Akkor Feri próbálkozott, cserébe odaadta Klári húga csellóját. Azon már végre megtaláltam a hangokat, de éreztem, mégiscsak bőgő kellene. Attól kezdve hármasban gyakoroltunk. Nevelőapám pedig, látva fogékonyságunkat és lelkesedésünket, elküldött bennünket a Bartók Béla Táncegyütteshez, ahol amúgy már évek óta táncoltam. Ezzel döntő változást hoztunk Timár Sándor addigi munkamódszerébe, hisz egészen addig a próbákon zongorakíséretre táncoltak a táncosok, az előadásokon pedig kamarazenészek játszottak megírt kompozíciókat kottából. Ettől kezdve azonban mi adtuk a kíséretet. Nagy pillanat volt, amikor a tánc összetalálkozott a saját zenéjével! 1972-ben, az érettségim évében az első budapesti táncházban már így, hármasban muzsikáltunk.

A néptáncosi pályával párhuzamosan tehát bőgőztél a Halmos–Sebő duóban, illetve az abból alakult Sebő együttesben, miközben az 1973-ban trióként indult Muzsikásnak is „állandó vendége” voltál. Miért vártál egészen 1979 nyaráig, míg hivatalosan is csatlakoztál hozzájuk?

Az első években az együttesek közti határok nem voltak még lényegesek. A Bartók Táncegyüttes kíséretét ellátó zenészek akkoriban egyetlen nagy társaságot alkottak, mindenki mindenkit ismert, mindenki mindenkivel játszott, és alkalmasint helyettesített. Olyannyira, hogy a Kassákban a Sebő-klub első estjeit is valójában a Muzsikás tartotta, mivel Halmos és Sebő akkor éppen Japánban szerepelt. Aztán a hetvenes évek derekán kezdtek fontossá válni az időközben nagylemezt is jegyző együttesek közti határok, ezért döntöttem úgy 1979-ben, hogy a hozzám zeneileg és életkorban is közelebb álló Muzsikáshoz igazolok ifj. Csoóri Sándor barátom rábeszélésére. Ezzel lényegében végképp összenőtt az, ami amúgy is régóta összetartozott. Szerettem a Sebő együttesben játszani, sok felejthetetlen élményem kötődik hozzájuk, de mindig úgy gondoltam, hogy a népzenének nemcsak a táncházban, hanem a koncertszínpadokon is hangsúlyosabban ott volna a helye. Ez a vágyam a Muzsikás együttesben teljesült.

A hetvenes évek derekán már számos táncház működött párhuzamosan a fővárosban. A Muzsikással ti mire törekedtetek?

A heti rendszerességre. Hogy sokkal hatékonyabb, ha hetente mindig ugyanakkor van, és nem kell külön meghirdetni. Ez ma is igaz. Ha egyszer kihagyod, már nem ugyanaz az élmény, már kevésbé jön létre az a vonzerő. Legalábbis a hetvenes években a táncházakban spontán módon összegyűlő emberek idővel a civil életben is kapcsolatban maradtak egymással. Elmentek például közösen kirándulni. Pedig – mint a szociológiai felmérésekből is kitűnt – teljesen heterogén volt a társaság. Se származás, se társadalmi státusz nem volt meghatározó. Csakis a táncház vonzereje.

A Muzsikásban Csoóri Sanyival gyakorta illesztettetek össze tudományosan nem összeillő szövegeket és dallamokat (Nem úgy van most, mint volt régen…, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott…, Hidegen fújnak a szelek), felrúgtátok a hagyományos hangszerelést, szabadon kevertétek a dallamokat és a szövegeket, akárcsak más folkosok. Milyen célok vezettek benne?

Ezekben a kísérletekben nem volt semmilyen előzetes koncepció. A hagyomány is szolgál bőségesen példákkal arra, hogy azonos szótagszám esetén az egyes népdalszövegek szabadon átvándorolhatnak egyik dallamról a másikra még egyazon énekes repertoárján belül is. Leginkább a népdalszövegekbe foglalt mondanivalót tartottuk ilyenkor szem előtt, másrészről egyfajta rekonstrukciós szándék is munkálkodott bennünk. Összepárosítottuk a hagyományból már kiveszett töröksípot a tekerővel. Vagy mivel akkoriban például a moldvai hangszeres népzenéről még nem sok ismeret állt rendelkezésre, próbáltuk elképzelni, milyen lehet az, amikor pengetős hangszerrel lekísérünk egy moldvai népdalt, az erdélyi hangszeres zene mintájára. Ezekből a kísérletekből keletkeztek, alakultak ki ezek a számok. Hogyha a tamburát így hangolom, akkor úgy szól. Ha meg úgy, akkor így. Milyen szépen szól a koboz, a tambura és a citera együtt! Hű, ez jó! Persze ebbe a játékos kísérletezgetésbe közben beszűrődtek máshonnan jövő zenei hatások, hangulatok, olyanok is, amikre a magyar hagyományban nem volt példa. Ilyen esetben igyekeztünk ezt feldolgozásainkban egyértelművé tenni. Megtetszett, ami így kialakult.

Időközben az ELTE-n néprajz, illetve román nyelv és irodalom szakon lediplomáztál, mégsem tevékenykedtél soha néprajzosként. Nem érzed elvesztegetett időnek, energiának?

Egyáltalán nem, hisz az ott megszerzett ismereteket végső soron egész életemben folyamatosan hasznosítottam. A zenekarban éppúgy, miként televíziós és rádiós munkáimban. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a Táncháztalálkozó gálaműsorai mellett én szerkesztettem a táncháztalálkozós nagylemezeket. Borítójukon pedig megjelent az a „hagyomány átadás-átvétel” képi koncepció, amit feleségemmel, Ménes Ágnessel, a kiadvány grafikusával és Kása Béla fotográfussal közösen találtunk ki, és amelyet a lemezsorozat lényegében a mai napig követ. A kilencvenes években átmenetileg a televíziózásba is belekóstoltam. A Hagyományőrzők című sorozatba, melynek zenei rendezője lehettem, az erdélyi hangszeres népzene legvirtuózabb előadóit ajánlottam be, illetve néprajzi szakértője voltam az Ó-Európa című sorozatnak, melynek egyik adása például egy tánccal, zenével, mulatsággal járó gazdasági népszokásról, a mérai juhmérésről szólt. Később pedig munkatársa lettem a Martin György gyűjtéseiből, archív hangosfilmjeiből készített rövid tévéadásoknak. 2007 októberétől ezt a fajta népzenei népművelést a Kossuth Rádió hullámhosszán folytattam, széles spektrumon: a magyar népzenétől a világzenén át a világ népeinek tradicionális muzsikájáig terjedt a skála. Egymás mellett, egyenrangú módon kezelve ezeket, az archív felvételektől a legfrissebb világzenei áramlatokig. Némileg megváltozott tartalommal, főként a hazai előadóink tevékenységére fókuszálva ez még ma is folytatódik.

Bár a Muzsikással az utóbbi huszonöt évben a világ legjelentősebb színpadaira vittétek el a magyar népzenét, a mai napig rendszeresen a Fonóban próbáltok. Mit jelent számotokra a Zeneház?

A Fonó az eltelt 25 év alatt a budapesti zenei élet fontos, megkerülhetetlen centrumává, a népi kultúra iránt érdeklődők egyik legkedveltebb zarándokhelyévé vált. Népzenei és világzenei koncertek magyar és külföldi előadókkal, kiállítások, tanfolyamok, hagyományőrzők részvételével szervezett workshopok, néprajzi előadások, konferenciák sorjáznak egymás után. Itt zajlottak az Utolsó Óra gyűjtésprogram hangfelvételei, itt működnek heti rendszerességgel tánc- és énektanítás bevonásával olyan táncházak, amelyek azt az eredeti célkitűzést követik, hogy minél több érdeklődőhöz eljuttassák azokat az értékeinket, melyeket a 21. században is magunkkal szeretnénk vinni, tovább szeretnénk örökíteni. Külön öröm számomra, hogy a Magos és az Erdőfű zenekarban muzsikáló gyerekeim rendszeres meghívott zenészei az itt zajló programoknak. A lemezkiadásaival is élenjáró Fonó Budai Zeneház szinte egyedüli megjelenési fórumává vált a fiatal zenészeknek, énekeseknek, ezáltal is lehetőséget adva, hogy minél többen megismerhessék őket. A Fonó kiadásában jelent meg legutóbb a mi Amadindával közös koncertlemezünk is. Köszönettel tartozunk a próbalehetőségekért, és amikor a Muzsikásra is számítanak, örömmel teszünk eleget a Fonó felkéréseinek.

 * * *

Kapcsolódó anyagok:
Fonó25 – Nosztalgiázások a hőskorról – 2020. július 08 >>
Fonó25 – A néptáncolástól a WOMEX-ig (Liber Endre) – 2020. augusztus 24. >>
Fonó25  Kilépés a táncházas közegből (Fehér Zsombor) – 2020. november 26. >>
Fonó25 – A Kárpát-medence népi műveltségéből kiindulva (Kiss Ferenc) – 2020. november 30.
Fonó25 – Az örökös tiszteletbeli művészeti vezető (Krulik Zoltán) – 2020. december 07.
Fonó25  Megtalálni a közös hangot (Sipos Mihály) – 2020. december 11.
Fonó25 – Az ősi megszólalást visszahozni (Porteleki László) – 2020. december 12.
Fonó25 – Gazdagabban távozni (Lukács József tulajdonos) – 2020. december 13.
Fonó25 – Kilépés a komfortzónából (Herczku Ágnes) – 2020. december 17.
Fonó25 - A Kárpát-medence, a Balkán és a jazz energiái (Borbély Mihály) - 2020. december 18.
Fonó25 - Felelősen továbbadni az értékeset (Kubinyi Julianna) - 2020. december 20.
Fonó25 - „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?" (Berecz András) - 2020. december 22.
Fonó25 - Folyamatosan tanítunk és tanulunk (Zsidei János Zsono) - 2020. december 22.
Fonó25 - A néptánc a mi anyanyelvünk, bármit kifejezhetünk rajta (Fitos Dezső) - 2020. december 27.
Fonó25 - Hamisítatlan magyar jazz (Dresch Mihály) - 2020. december 29.
Fonó25 - Élő és újraélhető népművészet (Kelemen László) - 2020. december 30.
Fonó25 - Végképp összenőtt, ami összetartozott (Éri Péter) - 2021. január 08.
Fonó25 - Kifejezetten élvezem a kalandozást (Bognár Szilvia) - 2021. január 10.

Fonó25 - Tökéletes szimbiózisban (Lukács Miklós) - 2021. január 14.
Fonó25 - Rokonságok és közelítések (Agócs Gergely) - 2021. január 17.
Fonó25 - Az autentikustól a popzenéig (Csík János) - 2021. január 21.
Fonó25 - Az idő úgyis lepergeti a sallangot (Csoóri Sándor Sündi) - 2021. január 25.
Fonó25 - Erős kereteken belüli kalandozások (Paár Julianna) - 2021. január 29
Fonó25 - A preferenciánk a referenciánk (Horváth László) - 2021. február 02.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016