Tabányi Mihály - Boogie a harmonikán

Tabányi Mihály a negyvenes-ötvenes évek egyik legnépszerűbb szórakoztató muzsikusa, hangszerének méltán híres virtuóza, akinek játékát több mint 400 lemezfelvétel őrzi. A Bristol Hall zenekarában együtt koncertezett Cziffra Györggyel, és olyan elismert énekeseket kísért, mint Ferrari Violetta, Fényes Kató, Karády Katalin, majd Záray Márta és Vámosi János. Repertoárjában egyaránt szerepelnek koncertdarabok,  szalon- és szvingzene, franciás musette, harmonikára ír bravúrszámok, a korszak népszerű tangó és melodikus tánczenéje éppúgy, mint saját feldolgozásai és virtuóz szerzeményei. Április 2-án a Dunapalotában munkásságát a zenész-szakma Életműdíjjal jutalmazta.

Fotó: Frankl Aljona

  • Idén ismét hazai koncertkörútra indult. Honnan a késztetés?

Amikor a nyolcvanas évek második felében hazajöttem, kicsit lazítani szerettem volna, hisz nem vagyok már én sem fiatal, de miután a melodikus, szvinges és latinos zene ismét egyre népszerűbb, annyi felkérést kaptam, hogy nem lehetett ellenállni. Úgyhogy a régi „aranycsapattal” - már akik megvannak belőle - újra hazai koncertkörútra indultunk, mely Pátyon kezdődött április 22-én, s legalább az év végéig tart. Mostani kvintettemben Szabó Sándor gitározik, Balogh József klarinétozik, Darvas János bőgőzik, illetve basszusgitározik, valamint Dodi énekel, konferál és gitározik.

  • Elég régen játszottak már együtt.

Elég rég, de a műsor gyakorlatilag mindig kész. Jóformán nem is kellett gyakorolnunk, annyira bennünk van. Csak az új számokkal kell hosszabb ideig foglalkoznunk.

  • A koncertekre vendégeket is hívnak?

Ez attól függ, hogy van-e rá igény. Ha valakit - legyen az énekes vagy komikus - a közönség szeretne, részünkről semmi akadálya. De - hangsúlyozom - itt a zenekarom áll a középpontban, mely mindenhol önálló hangversenyt ad.

  • Új felvételeket is készítenek?

Természetesen, s a készülő lemezen nosztalgiaszámok, új harmonikaszólók és régi, de felújított dalok egyaránt szerepelnek.

  • Térjünk vissza „kicsit” az időben. A negyvenes években kezdte a pályafutását, s meglehetősen hamar ismertté vált, sőt az ötvenes évekre az ország legnépszerűbb muzsikusa lett a maga műfajában.

Ötéves koromban kezdtem hegedülni, de az egyszólamú hangszerek sosem elégítettek ki igazán, így később szüleim vettek egy ócska pianínót. Ennek ellenére az akkoriban egyre divatossá váló csillogó-villogó hangszer, a harmonika lett a kedvencem. Louis Bobula növendéke lettem, miközben a Zeneakadémiára jártam orgonára és gordonkára. Zsinórban hétszer nyertem meg a szólóharmonika versenyeket, s alig múltam 23, amikor már kétszázszor játszottam a Magyar Rádióban, ahol akkoriban még élő zene ment. Akit felkértek, annak nagyon pontosan és magabiztosan kellett játszania. Amatőr muzsikusnak egyszerűen nem volt ott helye. A II. világháborútól egészen 1960-ig szinte minden vasárnap délben egy órától fél kettőig én, illetve a zenekarom játszott az éterben. S szerénytelenség nélkül mondhatom, ebben az időszakban mi uraltuk ezt a zenei vonalat.

  • Mi az, ami a harmonikában megragadta?

Az, hogy teljesen önálló hangszer. Lehet vele szólózni, zenekarban kísérni, operettet, tánczenét, operanyitányt és jazzt, virtuóz-darabot játszani. Egyetlen hátránya van: a súlya 13-14 kiló. S amikor koncertezem, mindig állva játszom, tehát nem csak a játék, de a hangszer tartása is nehéz. Mindig kellett a kondíció. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a hangszerrel olyan kapcsolatot lehet teremteni a közönséggel, amire mondjuk egy zongorista képtelen. Persze mindenféle előítélettel is meg kellett küzdenem. Kodály Zoltán például nem sokra tartotta ezt a hangszert, de amikor - bariton regiszteren - moldvai táncokat és székely népdalokat mutattam neki, szó szerint ezt mondta: „Ha a Tabányi játssza, akkor igen.” S ettől kezdve együtt jártunk a Lukács fürdőbe.

  • Zenekarában nyilván ezért is adták egymásnak a hangszert a korszak legjobb szórakoztató muzsikusai.

Az EMKÉben - ahová többszáz ember fért be - hét éven keresztül játszottunk. Kapitány Annától Lantos Olivéren és a Záray-Vámosi duón keresztül Honthy Hannáig mindenki fellépett velünk. Az EMKE akkoriban - túlzás nélkül állíthatom - az ország közepének számított. Ahol a közönség soraiban a miniszterek sem voltak ritka vendégek. Akárcsak a nyári időszakban, amikor a Gorkij, ma Városligeti Fasorban, a Moszkva-kertben koncerteztünk rendszeresen. De nemcsak Pesten játszottunk sokat, a nagyvárosoktól a tanyákig mindenfelé megfordultunk. A debreceni Nagyerdei stadionban tizenötezer ember éppúgy felléptünk, mint - tájolás keretében - néhány tíz fős tanyán. Nem is tudom, van-e olyan falu Magyarországon, ahol nem jártunk volna még.

  • A hatvanas évek elején betörő beathullám viszont eléggé visszaszorította magukat.

Csak részben. Továbbra is működünk, bár jómagam egyre többet léptem fel szólóban, aztán jöttek a huzamosabb külföldi fellépések, Svájc, Skandinávia és az Egyesült Államok. Csak a Szovjetunióban ötvenkétezer kilométert utaztunk. S Alma Atából a Kínai Nagyfalra jártunk kirándulni.

  • Annak idején azért nem nagyon lehetett utazni.

Nekünk sikerült. A zenekar eléggé futott, komoly koncerteket adott, így könnyebb volt. Biztos egzisztenciánk miatt egyikünk sem akart disszidálni, s ezt a hatóságok is pontosan tudták. Így megvolt a hitelünk. Annak ellenére, hogy a Rákosiék - akik inkább a vonósmuzsikát szerették - a zenénkre rásütötték a kozmopolita és imperialista bélyeget. Engem személy szerint letiltottak egy évre, bár a többieket hagyták dolgozni, persze nem Tabányi név alatt. Ekkor, 1955-ben kimentem Prágába, egy évig játszottam - Körmendy Vilmossal és Pege Aladárral - a Venczel-téri Alfában, mely akkoriban a legnagyobb koncertháznak számított. 1956 szeptemberében jöttünk vissza, aztán, tudjuk, mi történt.

  • A november 4-i orosz invázió után nem gondolt arra, hogy - mint annyian - elmenjen az országból? Végül is ekkor már nemzetközi hírnevet szerzett magának, s nem hiszem, hogy gond lett volna elhelyezkednie.

Nem akartam elmenni, számomra fontos a család, mindenki itthon volt, s tulajdonképpen bármikor utazhattam, ha akartam.

  • Sokak szerint mindezt csak azért tehette meg, mert közben rendszeresen jelentett a hatóságoknak.

Ezeket nyilván az irigyeim terjesztik rólam, hiszen futott a csapat, s mind zeneileg, mind gázsi tekintetében mi diktáltunk. Kizárólag művészi alapon dolgozunk azonban, a politikába sosem mártottam be magam.

  • Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után abból sem lett semmi baja, hogy a háború alatt maga rendszeresen szerepelt a katonai rádióban?

Azért nem lett, mert semmilyen politikai műsorban nem vettem részt, kizárólag szórakoztattam.

  • Pedig még katonai rangot is kapott.

1940-ben a háború kitörése miatt, mindenképpen be kellett vonulnom. A főiskolások az úgynevezett karpaszományosok közé kerültek, akik katonaruhában is folytathatták a tanulmányaikat, csak a nyári hónapokban kellett ténylegesen „szolgálni”. A karpaszományosok rangja azonban nagyon gyorsan emelkedett. Így 1944 végén már százados voltam.

  • Az ostrom idején részt vett a harcokban?

Nem. Bujkáltam, így sikerült mindent megúsznom. Nem csak a harcokat, de a málenkij robotot is. Az EMKÉben eltöltött hét esztendő után egy időre a Honvéd Művészegyüttesbe kerültem, aztán Svájcba utaztam ki. S ekkor már őrnagyi rangom volt, akárcsak Puskás Öcsiéknek a Honvédban. De hát ezek csak címzetes vállpántok voltak. A külföldi turnék beindulása előtt pedig le is szereltem.

  • Túl a hetvenen is remek kondícióban van.

Ez betudható annak, hogy mindig is normális életet éltem. Családcentrikus ember vagyok, s nagyon-nagyon jól érzem magam. S hát életem során sokat sportoltam. Az idősebbek még jól emlékezhetnek a Táltos-Csuvik-Szatmári-Tabányi 4 x 200 méteres gyorsváltóra. Diákkoromban a Gamma sportrepülő klubban, az ócsai reptéren edzettünk, először vitorlázógépen, majd motorosgépen. De erről a hobbikról is le kellett mondanom, mert a zene teljes embert kívánt.

  • Maga szerint miben rejlett zenekara ereje?

Abban, hogy bármit tudott játszani. Tangót, operettet, szórakoztatózenét, modern jazzt, szvinget, bármit. A profizmushoz persze kellettek az igazán profi hangszerek is. Jómagam a legjobb, egyedi készítésű Hohnerekkel játszottam, melyek rengeteg pénzbe került. Ennek a Gola például 33 ezer német márkát ér. Annyi, mint egy jobb kocsi.

  • Nyilván megengedheti magának. Igaz az a pletyka, hogy már az ötvenes-hatvanas években is havi 30-50 ezer forintot összezenéltek?

Nézze, minden relatív, hiszen egy művész sosem tud annyit keresni, mint egy üzletember. Nekünk minden forintért, márkáért vagy dollárért keményen meg kellett dolgoznunk. S miután mindig az élen voltunk, nem panaszkodhattunk. De ugyanennyit kapott a többi élvonalbeli zenész is. A zenekarom tagjait ugyanúgy megbecsülték, mint engem. Mégha talán én vagyok az egyetlen, aki ebből fel is tud mutatni valamit. Több profi kolléga ugyanennyit keresett, de úgy is éltek. Megengedhettem volna magamnak, hogy a zenekart minden este pezsgős vacsorára hívom a szigeti Nagyszállóban, de nekem nem ez volt az életcélom. Gondoltam öreg napjaimra is.

  • Mégis mire költötte a pénzét?


Nem mondom, mindig is hobbim volt a jó kocsi, s erre a szenvedélyemre nem kis pénzt áldoztam. Amikor külföldön turnéztam, mindig egy jó kocsival tértem haza.

  • Nem vették ezt akkoriban rossz néven?

Dehogynem. 1965-ben - amikor Pesten még alig volt autó - egy vadonatúj hófehér nyitott sport Mercedesszel jelentem meg, persze, hogy néztek. Jöhettem volna Rolls Roys-szal is, csak hát gondoltam, ha azzal érkezem, mindjárt kinyitják a Markó utcai főbejáratot, s egyenesen behajthatok oda. A Mercedest még elnézték, hiszen ők is azzal jártak. De volt Opelem, Lanciám, Standard Wangardom - fel sem tudnám sorolni, mennyi autóm. Innen ered fiam autómániája is.

  • Most is sok kocsija van?

Inkább a fiamnak. Nekem csak egy nyitott és egy hagyományos Mercedeszem van. De mivel életem során már több mint kétmillió kilométert vezettem, ha nem muszáj, nem vezetek. Ha koncertezem, nem is ülök volán mögé, mert vigyázok az ujjaimra. Nem kockáztatok.

  • Szereti a száguldást?

Nem, inkább a tájban gyönyörködöm. Nem szórakoztat a gyors vezetés.

  • A zene és az autó mellett tudtommal van egy harmadik hobbija is: az éremgyűjtés.

Ez elsősorban drága édesapám hobbija volt, aki az ország egyik legkomolyabb éremgyűjtőnek számított, s az Éremgyűjtők Országos Egyesületének is vezetőségi tagja volt. Az általa felhalmozott gyűjtemény 75-80 százalékát - mely 10-12 millió forintot ért - sajnos három nagy betörés alkalmával elvitték. Ezek nyilván „megrendelésre” történtek, hiszen gondosan magukhoz vették a Katalin-, a Lipót-, az Osztrák-magyar korona-sorozatot, illetve az amerikai arany húsz- és tízdollárosokat. Csak ezüst pénzből - mennyiségre nézve - kétszáz kilót loptak el. És ezek a kincset sohasem kerültek elő.

  • Elégedett az életével?

Abszolút. Nincs hiányérzetem. Talán azért sem, mert nagyon jó a családi életem. S soha nem tűztem ki olyan célt magam elé, ami ne lett volna elérhető. Így, amit akartam, többé-kevésbé el is értem. Ma az a legfontosabb, hogy sikerüljön a visszatérés, szép díszes csokorba kötve az egykori dalokat, melódiákat. Ez most az, ami a leginkább foglalkoztat.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Tabányi Mihály: Ötven év a koncertpódiumon >> - interjú, 1999. május

Tabányi Mihály: Boogie a harmonikán >> - interjú, 1996. január

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016