Dudás Lajos - Ha sokat próbálok, kedvetlen leszek

Dudás Lajos az a fajta művész, aki állandóan fejlődik és változik, kutat és fedez fel új területeket. Klasszikus klarinétművek előadójaként éppúgy ismert, mint zeneszerzőként és jazzmuzsikusként. Nem véletlen, hogy a francia Jazz Magazine "a modern jazzkorszak klarinétjátékának megújítójaként" emlegeti. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az ember sosem lehet biztos abban, legközelebb mit hall majd tőle. E folyamatos útkeresés profitorientált világunkban a kiadók számára nyugodtan bekalkulálható veszteség, ezért is játszott Dudás az elmúlt harminc év során annyi lemezcégnél, arról nem is beszélve, hogy anyagainak egy részét önerőből jelentette meg.

  • Az utóbbi években készült lemezeiden érezhetően a populárisabb hangvétel irányába mentél el. Talán ennek is köszönhető, hogy szaporább ütemben jönnek ki az újabb anyagaid.

A tavaly a Pannon Jazz gondozásában megjelent Maydance című albumom valóban gyorsan elfogyott, javarészt Németországban. Gondoltam, ezen a vonalon mehetek tovább, ebben a stílusban készítek újabb produkciót, zeneileg kibővítve a lengyel bőgőssel, Witold Rekkel. A neussi napilap szerkesztőinek annyira tetszett az új lemez, az Encore, hogy az újság felvállalta a részbeni terjesztését, így az olvasók lényegesen olcsóbban juthatnak hozzá, mint máshol.

  • Sok szakmabeli ugyanakkor csak a száját húzza, ha meghallgatja, és nem érti, mit akar Dudás ezzel a könnyed muzsikával...

Ezek a vélemények egyáltalán nem érdekelnek. Immár a közönségnek zenélek, nem nekik. Majdnem 20 éven keresztül játszottam avantgárd jazzt, s bár a kritikusok lelkendeztek érte, csak kevés ember járt el a koncertekre és vette meg a lemezeimet. Még a tanítványaim is - pedig nekik megvan a zenei alapjuk hozzá - sokszor értetlenül jöttek hozzám, hogy mi ennek a zenének a célja, mire jó ez. S ekkor úgy gondoltam, mi lenne, ha most olyan zenét játszanánk, amit nem kell magyarázni.

  • Térjünk kicsit vissza a kezdetekre. A legenda szerint Herrer Pál tanácsolta neked, hogy klarinétos legyél.

Valóban Herrer vette észre, hogy van bennem némi zenei tehetség. Akkor még zongoráztam, s ő tanácsolta édesanyámnak, inkább valamilyen fúvós hangszeren tanuljak, az jobban állna nekem. Én azzal a meggyőződéssel választottam a klarinétot, hogy az könnyű lesz. Persze később beláttam, hogy mekkorát tévedtem, de akkor már nem volt visszaút. Közben ugyanis meghallottam Benny Goodmant, és azonnal beleszerettem a hangszerbe.

  • A jazzel hogyan kerültél kapcsolatba?

Alighogy elkezdtem klarinétozni, gyakorlás közben kis dallamokat kezdtem el rögtönözni, majd nekiálltam variálni a témákat, és ez annyira magával ragadott, hogy elhatároztam, jazzmuzsikus leszek. Elvégeztem a konzervatóriumot, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképző szakát, ahol egyébként is sok jazz-zenész megfordult. Egy osztályba jártam például Pege Aladárral, Bergendy Istvánnal, Szudy Jánossal és a trombitás Weissbach Béla.

  • Ha jól tudom, a konzervatóriumban alakult, ma már legendás Nebuló zenekar kifejezetten az Országos Rendező Iroda (ORI) támogatásával jött létre.

Mivel a jazzt annak idején a könnyűzenéhez sorolták - igaz, sokan még ma is ezt teszik -, ebben a műfajban egyedül az ORI rendezhetett koncerteket, így az ötvenes évek végén létrehoztak egy fiatal hattagú dixielandegyüttest. Ezt a formációt hamarosan kibővítették, engem pedig meghívtak tenorszaxofonozni. S azon kívül, hogy természetesen különböző külföldi sztárok - mint például Yves Montand - magyarországi fellépésein kísértünk, rendszeresen felléphettünk jazzegyüttesként. Olyan neves szólisták csatlakoztak alkalmanként hozzánk, mint Szirmay Márta, Toldy Mária, Kovács Gyula, Garay Attila vagy Kőrösi János. Mi lettünk a sokak által megcsodált, autogramokat osztogató jazzművészek.

  • Jól tudom, hogy Tabányi Mihállyal is sokat játszottál, sőt több lemezfelvételén közreműködtél?

Nem csak Tabányi foglalkoztatott sokat, hanem a Nebulo zenekarbeli kötelezettségeim mellett stúdiózenészként gyakran dolgoztam Martiny Lajos és Körmendy Vilmos alkalmi együtteseivel a Magyar Rádióban. A KISZ által létrehozott első hivatalos jazzklub, a Dália további alkalmi formációk létrejöttének adott lehetőséget. Nem mondom, ebben az időszakban egyáltalán nem kerestem rosszul. Öt nagyon sikeres évet töltöttem el itthon zenészként, s ha maradtam volna, valószínűleg még többre vihettem volna. Ilyenkor azonban eszembe jut, hogy azóta például Bergendy Pistáék hova jutottak, s már nem bánom, hogy inkább elindultam világot látni.

  • Ebben a döntésben mennyire játszott szerepet, hogy a hatvanas évek közepén a beathullám gyakorlatilag elsöpörte a Nebulót?

Valószínűleg belejátszott. Nekünk is be kellett vennünk egy gitárost, megváltozott a zene, mire többen otthagyták a zenekart, s már a feloszlás gondolatával foglalkoztunk, amikor a margit-szigeti Nagyszállóban tartott egyik koncertünk után odajött hozzánk egy vendég, és felajánlott egy hathónapos bulgáriai szerződést.

  • Itt ismerkedtél meg későbbi feleségeddel, Rayna Stojanovával, az operaházi szólótáncosnővel. Igaz az a legenda, hogy a kezdetekben egyetlen szót sem tudtatok váltani?

Ő nem beszélt magyarul, én nem tudtam bolgárul, ezért hosszú szerelmesleveleink lefordításában a barátaink segédkeztek. Végül a német lett a közös nyelv, mivel már akkor gondoltuk, hogy nyugatnak megyünk, és ott különböző okok miatt egyedül a német nyelvterület jöhetett számításba. Előtte azonban Csehszlovákiában, illetve Lengyelországban turnéztunk, majd jött Jugoszlávia. Aztán, miután megérkeztünk az NSZK-ba, három hónap alatt szétesett az együttes, mivel jöttek az ajánlatok és kiderült, hogy jobban tudunk keresni, ha szétválunk. A Nebuló tehát 1966-ban végérvényesen feloszlott.

  • Te pedig egészen 1973-ig jártad Európa nyugati részét. A kezdeti időkben mennyire válogathattál az ajánlatokban?

Nem nagyon. Alig akadt olyan műfaj, amelyet ne kellett volna játszanom: dixieland, soul-jazz, mainstream, rock and roll, Beatles, Herb Alpert, Orfeusz az Alvilágban, kán-kán. Aztán 1970-ben ismét Bulgáriában tűntem fel, saját zenekart szerveztem, majd ismét visszamentem a Benelux-államokba. De nem akartam egy életen keresztül csak vándorolni, s állandóan a Honeysuckle Rose-t vagy az All Of Me-t játszani. Időközben megszületett kislányom, Jinni, így itt volt az ideje, hogy telepedjünk valahol.

  • Miért éppen Neussra esett a választásotok? 

Ez csupán a véletlen műve. Letelepedhettem volna akár Svájcban is, ha éppen ott játszottam volna akkoriban. De történetesen Düsseldorfban lett elegem a csavargó életből, s egyszer, amikor éppen nem játszottam, átmentem a hídon a Rayna túlpartján fekvő másik városba, Neussba, bementem a zeneiskolába és megkérdeztem, nincs-e szükségük egy képzett tanárra. Ha gondolja, szeptember elsején kezdhet, mondták. Nekem ez nagyon gyors, válaszoltam, a szerződésem az év végéig szól. Jó, akkor kezdjen január elsejétől, mondták erre. S azóta ott tanítok.

  • Ekkor a jazzt is otthagytad?

Ott, kizárólag klasszikus zenével foglalkoztam. A fagottos és oboás kollégámmal hármasban rendszeresen adtunk kamarazenei koncerteket. A klasszikus zene azonban nagyon sok időt igényel, a műsort heteken keresztül hangról hangra ki kell dolgozni, s lehet, hogy csak egyszer adjuk elő. Egy idő után próba és a fellépés aránya számomra irreálisnak tűnt, ezért aztán visszatértem a kötetlenebb műfajhoz. Alapvetően ugyanis nem próbálni, hanem játszani szeretek. Ha bevonulok a stúdióba, viszem magammal a kottákat, és elvárom a zenészektől, hogy hamar megtanulják. Aztán egyszer-kétszer eljátsszuk a darabokat, harmadszorra pedig fel kell venni. Ha túl sokat próbálok, megunom a témát és kedvetlen leszek.

  • 1976-ban Bach műveinek jazz-átirataival tértél vissza a műfajba, néhány évvel azután, hogy a francia Jaques Loussier ugyanezt hatalmas sikerrel már megtette. Anyagilag neked mégsem jött be.

Nem, pedig titkon azért reménykedtem benne. Végül a Reflection Of Bach című lemezemből összesen négyezer darabot adtunk el. Más szempontból azonban emlékezetes számomra ez az album: hosszú idő után itt játszottam klarinéton újra jazzt. A tíz éves utazás alatt ugyanis a fő hangszerem a szaxofon volt, a tanári állás viszont lehetővé tette, hogy ismét gyakoroljak a klarinéton és ezáltal visszatérjek a tulajdonképpeni hangszeremhez. Jól ment ugyan a szaxofonozás is, de ezen poszton nagy a túlkínálat, míg jó jazzklarinétosból nagyon kevés van. A nyolcvanas évek elején a kritikusok szerint Európa egyik legjobb klarinétosa voltam, szaxofonosként viszont soha nem mondták volna rólam ugyanezt.

  • A muzsikusok játékában pályájuk első részében erősen érződnek a példaképek hatásai. Te mikor érezted úgy, hogy megtaláltad a saját klarinéthangod?

Valamikor a hetvenes évek legvégén alakult ki az egyéni kifejezésmódom. A zeném pedig a kortárs zene, a népzene és a modern jazz kombinációjából jött létre, de hatott rá az aktuális pop- és rockzene is. Véleményem szerint a jazz mindenfajta zenével összekapcsolható, feltéve, ha nem veszíti el sajátos elemeit, főleg a szvinget. A nyolcvanas évek elején készült két nagylemez, a Detour és a Monte Carlo ugyan műfajukhoz képest nem fogytak rosszul, de az albumokat kiadó Ariolának ez sem volt elegendő, s több hasonló zenekarral együtt minket is kiraktak. Kénytelenek voltunk hát kisebb példányszámokban gondolkodó lemezcégekhez átszerződni.

  • A nyolcvanas évek közepén három kollégával, Eckard Koltermannal, Dieter Kührrel és Theo Jörgensmannal létrehoztál egy klarinétkvartettet. Honnan jött ez a szokatlan ötlet?

Vendégként ellátogattam egy londoni klarinétfesztiválra, ahol ismét összefutottam Theoval, és ott határoztuk el, hogy alapítunk egy zenekart, amely alkalmanként egy ötödik klarinétossal - Gerald Doeckével - is kiegészült. Fennállásunk két éve alatt meglehetősen szabad jazzt és kortárs zenét játszottunk, de műveinkben a jazz kevésnek tűnt számomra. Emellett túl nagy szigorúság és komolyság uralkodott a zenészek között, egy idő után végre szerettem volna már bőgőt és dobot is hallani a hátam mögött, nem csak klarinétot. 

  • Hosszú pályafutásod alatt sok zenésszel játszottál együtt, de egyedül Teodossi Stojkov bőgős maradt meg vissza-visszatérő partnernek, a nyolcvanas évek végén azonban vele is elváltak útjaitok. Ennyire öntörvényű muzsikus vagy?

Ennek szerintem inkább az az oka, hogy egykorú zenészekkel dolgozni egy idő után fárasztóvá válik. Kortársaim mind érett emberek, tudják, mit akarnak, és ezért zenei elképzeléseink nem mindig esnek egybe. Sokkal kellemesebb fiatal tehetséges zenészekkel játszani, akiket még én formálok, s akik tiszteletben tartják azt, amit szeretnék. Zoller Attilának már nem lehet semmit sem elmondani, mert egyrészt mindent tud, másrészt nem akar már újat tanulni.

  • Azt hiszem, bátran állíthatjuk, az te életed és tevékenységed egyetlen vég nélküli kísérlet. Ahány lemez, annyi zenei világ, igaz, a klarinétjátékod közben nem nagyon változik. Mégis, mindez igen zavaró lehet mind a közönség, mind a szakma számára.

Ezt meg tudom érteni, de engem mindig is az új dolgok, az új kihívások vonzottak. Egy idő után elvesztem a türelmem és a kedvem, s a kíváncsiságomon egyszerűen nem tudok úrrá lenni. Néhány évvel ezelőtt ismét elindultam az avantgárd irányába, majd közvetlenül utána csináltam egy ízig-vérig fúziós produkciót. Ez persze üzleti szempontból egyáltalán nem jó attitűd, a kritikusok és a közönség nem mindig fogadja el, hogy én állandóan kísérletezgetek, de mit csináljak, ilyen a természetem.

  • Első lemezed, az I Remember 1990-ben jelent meg idehaza, egy kis vidéki kiadó, a ma már nem létező Pannonton gondozásában. Miért kellett ilyen sokat várni erre?

Azért, mert a Hungaroton korábban minden ajánlatomat visszautasította. A Monte Carlót éppúgy, mint később a Mistralt. Pedig az előzőn a világhírű magyar gitáros, Zoller Attila volt a vendég, s olyan jellegű produkciónak szántam, mint Szabó Gábor Femme Fatale-ja. Mégsem kellett nekik.

  • Néhány szólóesttől eltekintve zenekarral még nem nagyon koncerteztél idehaza.

Ennek elsősorban anyagi és szervezésbeli okai vannak. Magyarországon valahogy fordítva működnek a dolgok, mint ahogy elvárnám. A szervezők mindig azt kérdezik, mondjam meg, mikor jövök, és akkor az itthoni tartózkodásomat összekötik egy fellépéssel. Pedig inkább nekik kellene engem meghívniuk. Ezért nem jutottam még normális televíziós fellépéshez sem. Gázsit ugyanakkor nem tudnak fizetni, ami még rendben lenne, de a német zenészeknek nem lehet elmesélni, hogy Magyarországon ebben a műfajban jószerivel az örömért zenélnek a muzsikusok.

  • Nem gondoltál arra, hogy haza gyere?

Több ok miatt nem. Egyrészt Neussban szilárd egzisztenciám van, másrészt csak a meleget kívánom. A feleségemmel évek óta lejárunk a Lago Maggioréhoz, ha majd nyugdíjas leszek, ott szándékozom kis házat venni, hiszen arrafelé télen is plusz 15 fok van, és pálmák nőnek. Neussban ugyanakkor nagyon jól érzem magam, nagy tiszteletben tartanak, az ottani koncertek szaktanácsadója vagyok, legyen szó jazzről vagy klasszikus zenéről, és akkor játszhatom, amikor akarok. Sosem éreztem azt, hogy idegenként kezelnének. Arról nem is beszélve, hogy egy százötvenezer lakosú városban elsőnek lenni mindig jobb, mint Münchenben vagy Hamburgban az első tízbe tartozni.

(Az interjú eredetileg a Kritika 1996. májusi számában jelent volna meg, de - összetett okok eredőjeként - végül kéziratban maradt. Egészen mostanáig.)

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Dudás csak fújja a magáét >> - interjú, 1996. február

Dudás Lajos: Ha sokat próbálok, kedvetlen leszek >> - interjú, 1996. május

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016