Hobo - A bluesban nincsenek korlátok

Kétségkívül egyedülálló teljesítmény a hazai könnyűzene történetében - egy zenekar, mely huszonöt éve folyamatosan fenn van a színpadon. Igaz, az 1978-as sashalmi indulás óta mintegy harminc zenész fordult meg a Hobo Blues Bandben, a névadón kívül minden hangszeres többszörösen cserélődött. E sikerekben és hullámvölgyekben gazdag két és fél évtizedről, illetve a szeptember 6-i margitszigeti jubileumi koncertről faggattuk Földes Lászlót, alias Hobót.

altFotó: Móricz Simon

  • Egy huszonöt éves jubileum bulin az ember azt gondolná, azon minél többen részt vesznek az egykori társak közül. Szeptember 6-án azonban csak Tátrai Tibor, Döme Dezső és Szénich János idézi a múltat, rajtuk kívül még Presser Gábor és Szarka Tamás (Ghymes) lép fel veletek.

Fel sem merült, hogy mindenkit meghívjunk. Egyrészt a volt muzsikusok között még mindig van némi feszültség, illetve távolságtartás, másrészt ennyi embert összeegyeztetni amúgy is lehetetlen feladat. Inkább arra törekedtem, hogy ne csak a legnagyobb nevek szerepeljenek a koncerten. Az első lemezünkön gitározó Szénich Jánossal például húsz éven át alig tudtunk egymásról, most mégis sikerült megtalálnom. De a koncert hírére megkeresett a legelső dobosunk, Szakács László, aki régóta külföldön él. Sajnos nem tud eljönni a próbákra, de a koncerten ott lesz. Hívtam még Deák Bill Gyulát is, de ő túl sok honoráriumot kért. Később ugyan azt nyilatkozta a sajtóban, hogy csak viccelt. Azóta is várjuk jelentkezését. Eljön viszont személyesen a "rock and roll doktor", azaz dr. Rétsági László, aki Eric Claptontól Peter Gabrielen át Stingig sok rockzenész egészségére felügyel, és akinek tiszteletére Presser Picivel eljátszunk az egykor neki írt számunkat.

  • Mi az oka annak, hogy az elmúlt huszonöt évben ilyen sűrűn cserélődtek a muzsikusok?

Mindenekelőtt én. Sok olyan dolgot csináltam, ami az aktuális társaimnak nem feltétlenül tetszett vagy nem érdekelte őket. Néha olyan tempót diktáltam, amit nem szerettek. A siker és a kihívás mellett ez további terhet jelenthetett nekik. Több kiváló muzsikussal játszottam együtt, akiket a zenekar szellemisége nem érintett meg, csak eladott példányokban és növekvő nézőszámban tudtak gondolkodni. Azelőtt is több zenekarban muzsikáltak párhuzamosan, azóta is. A Hobo Blues Bandban viszont olyasmihez kellett hozzáadniuk valamit, ami nem érdekelte őket. Vagy amit nem is értettek. Sokaknak segített a pályáján a nálunk eltöltött idő, mégis, későbbi nyilatkozataik szerint nem tudták, hol jártak. Persze nem sok magyar rockzenekarnak van szellemisége, a rock fősodrában ez nem is különösebben cél. Az én igazi tragédiám, hogy azok az emberek, akikre felnézek - Mick Jagger, Ian Anderson, Bob Dylan, Tom Waits, Lou Reed, Viszockij -, a maguk szövegéhez meg tudták írni a zenét is. Nekem viszont csak szövegeim vannak, amiket mások által írt zenékre adok elő. Ez mindenképpen más út.

  • Sosem próbáltad ezt a hiányosságod pótolni?

Dehogynem, de sosem sikerült. Magát a koncertezést, ami számomra a legfontosabb, minden korszakban rettenetesen élveztem. Az alkotásban azonban nem találtam magamnak igazi partnereket. Volt pár nagyon jó évünk Póka Egonnak, de aztán kifáradt, a többiek képtelenek voltak pótolni őt. Ezért a szövegeimhez sokszor nem olyan lett a zenei háttér, mint amit vártam. Például a mai napig az egyik legfontosabb szöveganyagomnak tartom a kilencvenes évek elején készült Kocsmaoperát, zeneileg viszont nem sikerült. Leginkább ez az oka a zenekaron belüli változtatásoknak. Sok társamból hiányzott a kellő alázat, illetve nem ismerte fel saját korlátjait, és ezek értelemszerűen mélypontokhoz vezettek. Pedig mindig úgy gondoltam, a zenekar mindennél fontosabb. Nálamnál is. Ezért sajnálatos művészi kompromisszumokat kötöttem. Aztán egyik hozta magával a másikat. Így haladtunk lefelé. De még egyszer mondom, a fő ok én vagyok. És mindez másodlagos a koncertezés öröméhez és sikeréhez képest.

  • Visszatérve a szeptember 6-i koncertre, gondolom, a jubileumi műsor alapvetően összegző lesz.

Persze, nem is lehet más. A harminc dalból szerintem te is kapásból meg tudsz nevezni húszat. De azért lesz olyan, amit élőben sosem játszottunk, mint például a Ghymessel közösen írt Távol a haza, és olyan, amit legalább tizenöt éve elő nem vettünk elő, mint például az első kislemezünk, a Rolling Stones Blues. És lesznek persze tiszteletkörök a mestereim, Morrison, Viszockij, József Attila, Muddy Wates és a Rolling Stones előtt. Ezt a jubileumi koncertet több vidéki városban - többek között Pécsett, Debrecenben, Békéscsabán, Dunaújvárosban - megismételjük, szeptember 23-án a Millenáris Parkban pedig kezdetét veszi az a sorozat, ahol a már említett mesterek műveiből készült önálló műsorokat adjuk elő.

  • A jubileumi év küszöbén jelent meg első válogatáslemezetek, a Hajtók dala. Az ünnep kapcsán nyilván további kiadványokat is terveztek.

Több válogatáslemez biztos nem lesz. A Hajtók dalát is csak úgy voltam hajlandó kiadni, hogy minden számot újra feljátszottunk. Unom a régi felvételeket. Ez a lemez egyébként hosszú ideje az első olyan produkciónk, amiből utána kellett nyomni. Az elmúlt években ugyanakkor több őrületes koncertélményünk volt, ahol elsősorban a mesterek dalait játszottuk - az ezekből összeállított dupla koncertalbum Idegen tollak címmel várhatóan még az idén megjelenik. Vannak az elmúlt huszonöt év képi dokumentumaiból összeállítandó DVD-tervek is.

  • A HBB eddigi munkásságát sokféleképpen lehet értékelni: egy azonban biztos, a blues magyarországi elterjedésében elévülhetetlenek az érdemeik. Mégha ti e műfajnak nem a tradicionális, hanem a rockos ágát képviselitek.

Ez alapvetően Póka Egonnak köszönhető, aki nagy Led Zeppelin, Jimi Hendrix, Cream rajongó. Én a Stonest és a Doorst hoztam. Ezek persze nem blueszenekarok, csupán abból indultak ki. A HBB valóban sosem volt tiszta blues, de utánunk szerencsére több olyan zenekar is jött - mindenekelőtt a Palermo Boogie Gangre gondolok -, akik e műfaj tradicionális változatát játszották kiválóan. Amikor mi kezdtük, a bluesnak semmi hagyománya nem volt itthon. Bár Radics Béla vagy a Lokomotív GT remekül játszott bluest, a repertoárjukban ez csak egy-két dalt jelentett.

  • Józan ésszel az sem igazán érthető, hogy miért pont akkor bukkantál fel zenekaroddal, amikor a hatvanas-hetvenes évekbeli blueshullám már világszerte elült, az újabb bluesboomra meg újabb tíz évet kellett várnunk.

A divathullámok sosem érdekeltek. Az elbeszélő blues, amit annyira szeretek amúgy is közel áll a költészethez és a népballadákhoz. Amióta az eszemet tudom, a bluest szeretem, és sosem unom meg. Ennyi év alatt sem. Egyrészt benne tudom szerintem a legjobban kifejezni magam, másrészt az életem része. Sokfélét csináltam eddig, de mindennek az alapja ez a nyers rhythm and blues. A Doors Maggie M'Gilljénél vagy a Rolling Stones Szimpátia az ördöggel című számánál ma sincs jobb a világon. Legalább is én harmincöt év óta nem tudom megunni őket.

  • És a közönség sem unja meg? Az elmúlt két és fél évtizedben folytonosan cserélődött.

Vannak köztük sokan, akik nem. A régiekhez meg mindig jönnek újabbak. Az utóbbi két évben, úgy érzem, ismét erős a fellendülés. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy a csapat jobb, mint valaha, másrészt annak, hogy mindenfélét játszunk. Az egyik dal átfolyik a másikba, hosszas szöveg és zenei improvizációk váltják egymást, teljes a szabadság. Sosincs begyakorolt program, mindig az adott estnek megfelelően válogatok a dalok közül, aztán hogy menet közben ezen is folyamatosan változtassak. Soha nem éreztem ennyire jól magam. Ez nyilván összefügg azzal, hogy a magánéletem rendben, meg hogy olyanokkal játszom együtt, akik egymást is szeretik. Valamennyien magasan kvalifikált muzsikusok, komoly zenekarokkal járják a világot, és mégis az egyetlent, amit én nyújthatok nekik, ezt a nyers rhythm & bluest ugyanúgy szeretik. Érezni, ahogy magával ragadja őket. Persze a fiaim lehetnének, elmondásuk szerint fiatalabb korukban jelentettem nekik valamit, és olyan fajta tiszteletet érzek felőlük, amit a korábbi felállásokban nem nagyon élveztem. Ráadásul most annyiban más a helyzet, hogy öt éve én vagyok a "főnök". Amit sosem akartam, de az élet belekényszerített. Így viszont vége a gyengeségemnek. Régebben mindig legyintgettem, jó, jó, az előadás és a szöveg majd kihúzza a lemezt a bajból. És hát, tudjuk, nem mindig húzta ki.

  • Mint mondod, újra emelkedőben vagytok. De azért már elmúltál ötvennyolc éves. Meddig lehet ezt csinálni?

Ebben a műfajnak nincsenek korlátok. Számos, nálam sokkal öregebb fekete blueszenész koncertezik ma is, generációm leghíresebb blueselőadói, Eric Clapton vagy Eric Burdon szintén aktívak, hogy a nálam idősebbekről, John Mayallról, Bob Dylan vagy Lou Reedről ne is beszéljek. Amíg az ember úgy érzi, tud mit mondani a világról, magáról, vagy arról, amit érez, addig érdemes folytatni. Sokat segít a tudat, hogy amit teszek, az fontosabb magamnál. Ma mindenki magát próbálja kitalálni, én viszont nem így működök.  Engem a dolgok tettek ilyenné. Ha nem fáradsz ki az alkotásban, ha mindig izgat valami új, akkor nincsenek életkori korlátok. Legfeljebb fizikaiak. Mint mondtam már, most nagyon jól vagyok, mindenféle értelemben, rengeteg ötletem van. Mi kell még? A következő négy év dugig van színházi, könyv-, lemez- és koncerttervekkel. Tulajdonképpen ugyanúgy érzem magam, mint a kezdetekkor, 1978-ban.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kopaszkutyából nem lesz szalonna >> - cikk, 2011. október

Apák rock and rollja (HBB 30) >> - kritika, 2009. január

Hobo: Bolondvadászat >> - interjú, 2008. szeptember

Hobo: Vadászat >> - 303 magyar lemeze, 2008

Hobo idegen tollai >> - kritika, 2004. július

Hobo: Blues, színház, költészet >> - interjú, 2002. december

Hobo: Meggazdagodni már nem fogunk (A HBB 20 évéről) >> - interjú, 1998. április

Hobo: Adjatok a kutyáknak húst! >> - interjú, 1998. január

Hobo: A vadászat túlélői >> - interjú, 1997. január

A 66-os út végén (Hobo Amerika-könyvéről) >> - cikk, 1996. január

Hobo: Kerouac nyomában a 66-os úton >> - interjú, 1995. november

Hobo: A blues nem nyafogás >> - interjú, 1993. június

Bázakerettye és József Attila >> - cikk, 1992. május

Révedezések szeánsz után (Hobo Morrison-estjéről) >> - cikk, 1992. december

Hobo: Úton lenni boldogság, megérkezni a halál >> - interjú, 1991. október

Hobo: Magyarország messzire van >> - interjú, 1991. október

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016