Dosztojevszkij bluesos hőse (Ripoff Raskolnikov portré)

Ripoff Raskolnikov olyan mint az óbor: minél előrébb haladunk az időben, annál nemesebbé válik. Ahogy rakódnak az évgyűrűk, úgy érik, bölcsül a hangja, tisztul lényegire a gitárjátéka. Ötvenhat éves és duzzad az erőtől, impozáns hittel, nyugalommal és elszántsággal énekli személyes és szenvedélyes dalait. S az utóbbi öt évben csak úgy gurítja elénk a meggyőzőbbnél lenyűgözőbb korongokat.

Fotó: JBSZ

Néhány éve egy salzburgi színház kérte fel, hogy írjon zenét a Bűn és bűnhődés színpadi változatához, de a Linzben született, jelenleg Grazban élő osztrák bluesgitáros-énekes a Raskolnikov nevet évtizedek óta viseli. Nagyjából azóta, hogy a hetvenes évek végén önálló pályára lépett. Miként az indiánok, felnőttként választott magának nevet, anno próbálta hivatalossá tenni, de mivel nincs művészdiplomája, az osztrák törvények ezt nem tették lehetővé. Lehet, azóta változott a helyzet, de ma számára ez nem lényegi kérdés, hisz választott nevével olyannyira egybeforrt, hogy édesanyján, öccsén és a hatósági embereken kívül tényleg senki nem hívja Lutznak.

S hogy miért Raskolnikov? Annak idején épp Dosztojevszkij regényeit falta, s megfogta a Bűn és bűnhődés főhősének menthetetlen kívülállósága. Nyilván részben magára ismert benne, hisz élete nagy részében, de különösképp kamaszkorában ő sem találta a helyét a világban. Apja fizikusi karrierje egyáltalán nem vonzotta, miként az sem, hogy idővel befészkelje magát valamely társadalmi skatulyába. Ezért a felnőttkor hajnalán otthagyta a családi házat, hogy aztán becsavarogja, később végigutcazenélje a hetvenes-nyolcvanas évek Európáját.

Mint mesélte, évek kellettek hozzá, hogy zenészként komolyan vegye magát. Még kamaszkorában kiderült, hogy az iskolában a zenei alapokon kívül semmi olyat nem hallhat, ami őt igazán megmozgatná. Meg hogy a hozzá lelkületben közel álló stílusokhoz, a fehér folkhoz és a fekete blueshoz amúgy sem lehet intézményes keretek között közelebb férkőzni. S mivel Linzben nem működtek ilyen jellegű klubok, így Ripoff a mestereket kénytelen-kelletlen lemezekről hallgatva igyekezett ellesni a trükköket és nüanszokat. Hogy aztán idővel hozzátehesse ezekhez a maga érzelmeit és gondolatait.

Kezdetben tehát egyáltalán nem tervezte, hogy zenére teszi fel az életét. Inkább úgy gondolta, évente néhány hónapot dolgozik, aztán elröpül Indiába vagy Thaiföldre, ahol olcsó az élet és könnyedén ellehet. Ha meg kifogy a tartalékból, pár hónapra megint hazaugrik. Aztán hamar kiderült, az európai nagyvárosok utcáin is könnyedén össze lehet zenélni annyit, amennyi feltétlen szükséges a túléléshez.

Merthogy a pénz különösebben sosem motiválta, ötvenhat évesen is megmaradt posztmodern hippinek, gomblyukában azzal a bizonyos vörös rózsával. A gazdagság számára szintén lelkiállapot kérdése: a kellően szerény életvitel kellően szerény bevételből fenntartható, különösen ha az embernek sikerül függetleníti a szükségleteit a társadalmi elvárásoktól. Meg a folytonos technikai nyomástól. Sokkal korábban jelentek meg például dalai CD-n, minthogy azt otthon lett volna min lejátszania, ahogy mobiltelefonja is alig pár éve van. Miközben ma is ugyanabba a bérelt grazi garzonlakásba tér a csavargásairól vissza, amely se nem szép, se nem napfényes fekvésű, ellenben kellőképp zajos főútra néz. Mert amikor összeállt némi pénz, abból inkább Vas megyében vett parasztházat. Talán azért is, mert hozzá világéletében közelebb állt a kedélyesebb magyar lelkület, mint a tüchtig osztrák mentalitás.

„Huszonpár éve járok Magyarországra, a nyelvek mindig is érdekeltek, idővel vettem egy tankönyvet, abból tanulgattam. Amikor viszont odakerültem a vasi faluba, kénytelen voltam beleerősíteni. Például Kunderát magyar fordításban olvasni. A falu befogadott, aminek roppant örülök, mert amikor korábban Ausztriában vagy Franciaországban éltem vidéken, egyáltalán nem ezt tapasztaltam. Ott a falusiak nem különösebben tolerálják a másságot, nem igazán nyitottak az övékétől eltérő életvitelekre. Itt viszont ezt az ellenszenvet sosem éreztem. Nem azt mondom, hogy mind a kétszáz lakos kedvel, de ott rengeteg jóbarátra leltem.”

Ripoff Raskolnikov amúgy tipikusan az az ember, aki ritkán tervez előre, a dolgok inkább megtörténnek vele. Így sodorta a sors a zenészlétbe, így bolyongott évtizedekig országokon és településeken át, míg le nem telepedett Grazban (a városban, melynek hangulata túl erős volt ahhoz, hogy tovább engedje), így vetődött a nyolcvanas évek végén Budapestre, hol zenekarostul, hol egyszálgitárral, keveredett barátságba a Palermo Boogie Gang zenészeivel és lett belőle idővel tiszteletbeli magyar bluesman. Miközben az elmúlt harminc évben szinte minden nagylemeze úgy öltött testet, hogy valaki szólt neki: Ripoff, lenne rá lehetőség. Ő meg, ha úgy gondolta, élt a felajánlásokkal és korongra játszott egy csokornyi dalt az aktuális repertoárból.

Talán ezért is maradt meg örökös kívülállónak, a mindenhol otthonosan mozgó, de közben sehová sem kötődő szabadságpártinak. Talán ezért sem tudott sosem lehorgonyozni egyetlen nő mellett sem, pedig ritkán magányos, bár alkatilag élvezi az egyedüllétet. Miközben a zenében alapvetően társasági ember, mintegy húsz évig működött triója, a 20th Century Blues Band, amellyel három remek nagylemezt készített és amelyet stílusosan 1999-ben oszlatott fel. Az elmúlt öt évben pedig megint erős csapatot toborzott maga köré, az All Stars névhez méltó magyar muzsikusokat.

Fotó: JBSZ

„A blueshoz a hatvanas évek nagyjain, a Rolling Stoneson, Bob Dylanen, Jimi Hendrixen keresztül jutottam el. Tőlük haladtam aztán az eredet felé, jutottam el Sonny Terryn és Brownie McGhee keresztül a nekem olyannyira kedves figurákhoz, Robert Johnsonhoz, Skip Jameshez, Blind Lemon Jeffersonhez és John Lee Hookerhez. Ha ma meghallgatom a régi felvételeket, néha szégyellem magam, mennyit kiabáltam. Nyilván ennyivel rockosabb és vehemensebb volt az akkori énem. Ma a visszafogottabb megszólalás híve vagyok. A kifejezés ereje ugyanis nem a decibeltől vagy az energiaszinttől függ. Lehet óriási hangerővel is halkan beszélni, és fordítva. Most inkább az utóbbival próbálkozom.”

Amúgy tinédzser kora óta érez késztetést arra, hogy örömét, bánatát, a mindennapokra vonatkozó megjegyzéseit dalokba foglalja. Viszont tipikus későn érő fajta: míg mások huszonévesen kész dalszerzők, ő ma sem elégedett a teljesítményével. Változatlanul úgy érzi, holnap jobb lesz. Mégha tisztában van vele, hamarost eléri azt a pontot, ahonnan kíméletlenül lefelé lejt a pálya. De számára ez az élet természetes része. Miként az is, hogy hiába német az anyanyelve, hiába beszél régóta folyékonyan franciául és magyarul, a dalait következetesen angolul írja. Amiről persze a blues tehet. Hisz más a hanglejtése, más a ritmikája - bármilyen más nyelven próbálkozna, az óhatatlanul modorossá, erőltetetté válna.

Koncertjein alapvetően saját dalokat énekel, de ha másoktól valami megtetszik neki, szívesen felveszi a repertoárba. Mégha lelkesedése idővel menthetetlenül alábbhagy, és a friss jövevények öt-hat alkalom után kikopnak a koncertprogramból. Mert a bluesban mégiscsak a megéltség, a hitelesség, a személyesség, az önazonosság a legfontosabb. És Ripoff Raskolnikov esetében ez maximálisan így van.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Dosztojevszkij bluesos hőse (Ripoff Raskolnikov portré) >> - cikk, 2011. szeptember

A tiszteletbeli magyar bluesman >> - cikk, 2010. augusztus

A tavasz 19 bluesos pillanata (Pribojszki & Raskolnikov) >> - kritika, 2009. április

 

* * *

 

 

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016