„Nem látom a kezeket” – Táncolók helyett csápolók

A hetvenes évek második felében feltűnt új rocknemzedék tagjai sok szempontból elváltak a korábbi évtized beatnemzedékének rajongóitól – nemcsak ruházkodásukban, fogyasztásukban és társas kapcsolataikban tűntek sokkalta keményebbnek és kezelhetetlenebbeknek, mint elődeik, hanem abban is, ahogy a színpad előtt viselkedtek. Ők már nem táncoltak és nem tapsoltak, hanem két ujjukat az égbe bökték, és a zene ütemére jobbra-balra hajladozva ritmikusan hadonásztak. És ezzel új rajongói sztárimádati és önkifejezési forma született: a csápolás.

Fekete bárányok koncert, 1980

Persze ebben az időszakban nemcsak Magyarországon lett egyre féktelenebb a rajongás, hanem szerte a világban (tőlünk nyugatabbra már egyes koncerteken headbanging és pogo ment, nem sokkal később stage diving, még később pedig már crowd surfing), de annak, hogy a rockrajongók nálunk is egyre vadabbul fejezték ki imádatukat, jelentős szerepet játszott, hogy a bulikon egyre nagyobb számban tűntek fel a külvárosi vagányok. A társadalom morális és/vagy egzisztenciális problémákkal küszködő számkivetettjei egyre nagyobb tömegekben találtak rá az ugyancsak „árnyékban élő” P.Mobilra és Minire, majd később az őket megszólító, a médiába is beengedett Piramisra, megint később a fazont váltó Beatricére és a Korálra, végül a csöves hullámot meglovagló többi „őszinte, kőkemény rockzenét játszó” rockzenekarra, a Dinamitra, a Karthagóra és az Eddára. És amikor Pataky Attila a soros koncerten azt kiabálta, hogy „nem látom a kezeket!”, bizony egész erdőnyi kar lendült a magasba és csápolt a zene ütemére.

Ráadásul a koncertek okozta eksztázisélményt a rajongók egy része különféle „szerekkel” igyekezett tovább fokozni. Például különböző nyugtató-, illetve morfintartalmú gyógyszerekkel, melyeket a lehető legolcsóbb szeszesitalokkal vett be. Vagy például szipuzással, azaz valamilyen szerves oldószer (jellemzően ragasztó, hígító, csavarlazító) gőzének belélegzésével, amely a hetvenes évek második felében nálunk is rohamos gyorsasággal terjedt a fiatalok között. Mindenekelőtt olcsósága és könnyű hozzáférhetősége miatt. Annak ellenére hódított, hogy bár e gőzök – nejlonzacskóba kinyomva sokkalta koncentráltabban ható – belélegzése erős kábulatot okozott, rendszeres fogyasztása sok esetben súlyos következményekkel – többek között szellemi leépüléssel – járt.

Edda Művek, Jubileumi Rockfesztivál, Népkerti pálya

A hetvenes évek második felének Magyarországán amúgy a szipuzást – és általában a droghasználatot – a médiában lényegében tabuként kezelték, a hatóságok igyekeztek nem tudomást venni róla, a téma legfeljebb egy-egy egészségügyi szakcikkben, szociológiai tanulmányban bukkant fel érintőlegesen. De sem a társadalomtudósok, sem az orvosok nem elemezték súlyának megfelelően, vagy ha igen, ezek az elemzések nem kaphattak társadalmi nyilvánosságot. Hiába a különböző halálesetek és a súlyos mentális következmények, még a nyolcvanas évek elején is ugyanez a struccpolitika volt a jellemző. Ennek talán legeklatánsabb példája a Karthago együttes Requiem című dalának médiatálalása.

A népszerűsége csúcsán járó zenekar 1982-es székesfehérvári koncertjén egy tizenhét éves rajongó – barátnője társaságában – nagy mennyiségű nyugtatót vett be, majd pálinkát ivott rá. Mindketten rosszul lettek, a lány megúszta, a fiú azonban a koncert után a mentőkocsiban meghalt. Emlékére Szigeti Ferenc, a zenekar vezetője írt egy dalt, amelyet az eredeti elképzelés szerint egyetlen alkalommal adtak volna elő. De olyan lelkesen fogadták a rajongók, hogy repertoáron tartották, mi több, a zenekar talán legnagyobb slágere lett. Szigeti a szövegben még homályos utalást sem mert tenni a halál pontos okára – a fiatalok drog- és alkoholproblémáiról tudomást nem vevő Kádár-rendszerben ugyanis a hivatalos verzió szerint a fiút a megbolydult tömeg taposta agyon.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016