Táncházas újhullám #4 – a Kalamajka

A Tékához hasonlóan a hagyományos magyar népzene ápolását, életben tartását, megismertetését, gyűjtését tűzte ki célul az 1978-ban javarészt a Mákvirág együttes tagjaiból alakult Kalamajka. A Fábián Éva (ének), Sipos János (hegedű), Dövényi Péter (brácsa), Petrovits Tamás (cimbalom) és Nagymarosy András (bőgő) felállású zenekar a Belvárosi Művelődési Házban – a „Molnár utcában”, a mai Aranytíz jogelődjében – talált otthonra. Ahol aztán harmincegy éven át, egészen a 2009 májusi „visszavonulásig” tartottak heti rendszerességű táncházat. Hangszer-összeállításban, harmonizálásban, játékstílusban és dallamkincsben egyaránt a parasztzenei hagyományokat követte, és vitte el a koncertpódiumokra, klubokba, iskolákba.

1991-től a Kalamajka prímásaként tért vissza az aktív zenéléshez Halmos Béla. A zenekar motorja, Nagymarosy András lényegében a hetvenes évek dereka óta ismerte Bélát: egyrészt érdeklődőként sokat megfordult a Kassák Klubban, másrészt kollégaként is gyakorta összefutottak a különböző rendezvényeken. Idővel egyre közelebb kerültek egymáshoz. S amikor 1990-ben a Kalamajka akkori prímása, Székely Levente a külügyi szolgálatot választotta, elsőként Bélát kereste meg. Többek között azzal kecsegtetve, hogy ők sem fiatalok, legfeljebb heti egy próbában és egy-két fellépésben gondolkodnak. Ez a munkatempó Halmos Bélának is tetszett, amúgy is szeretett hegedülni, úgyhogy gondolkodás nélkül csatlakozott hozzájuk.

Fennállása harmincegy éve alatt a Kalamajka alapvetően táncházas zenekarként vált népszerűvé, de a tagok – különösen Halmos Béla csatlakozása után – rendszeresen jártak gyűjteni. Javarészt a Szilágyságba, Kalotaszegre, a Mezőségre, kicsit Székelyföldre, falusi énekesek és cigánybandák körében. Az alapokhoz való visszacsatolás és a folyamatos táncházi muzsikálás mellett pedig több-kevesebb rendszerességgel koncerteket is tartottak. Ahol számos olyan hangszert – például tekerőt, ütőgardont és kobzot – használtak, amit amúgy a táncházban sohasem. A koncerteken szereplő számokat döntően Nagymarosy András állította össze, az így kialakult repertoárból pedig az idők folyamán számos albumot jelentettek meg.

„Sok olyan népzenei anyagot felhasználtunk, amit más táncházas zenekarok csak elvétve – nyilatkozta Nagymarosy 2013-ban A magyar folk története című könyvben. – Úgy vélem, a mozgalom máig eléggé Erdély-centrikus maradt. Mi erőteljesen azon voltunk, hogy minden este legalább egy »kis-magyarországi« táncrend bekerüljön a programba. Általában a Dunántúl valamely tájegységéről, Sárközről, Rábaközről, a Felső-Tisza-vidékről vagy a Duna mentéről. Például elővettük a bátmonostori táncokat. Számos olyan anyagot játszottunk – és ebben Béla mindig partner volt –, amelyek egyáltalán nem kerültek el a táncházakba. Az egyik lemezünk szinte kizárólag ilyen számokból épül fel. Abból a nyugat-magyarországi anyagból, amit még Lajtha László gyűjtött a soproni Tendl Páltól vagy a szombathelyi Csejtei Istvántól. Hál’istennek maradt fenn belőlük hangzó anyag. Ez a gyűjtés amúgy már a hetvenes évektől foglalkoztatott bennünket. S Béla boldogan beszállt. Pedig eléggé más hegedülési stílust igényel. De élvezte, hogy kitekinthetett az eléggé belterjes, szűk táncházi világból.”

Halmos Béla lényegében a haláláig a Kalamajka prímása maradt. Igaz, időközben megfogyatkoztak – 2008-ban a cimbalmos Petrovits Tamás, egy évre rá pedig a brácsás Dövényi Péter hunyt el –, úgyhogy a megmaradt tagok 2009 őszétől kezdve – Kalamajka Emlékzenekarként – évente legfeljebb két-három fellépést vállaltak. Halmos Béla 2013. július 18-i halála után azonban végképp leálltak. (Ráadásul 2016 óta Nagymarosy András is az égi zenekarban húzza.)

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016