MagyaRock 96 (évvégi leltár)

Megint eltelt egy év, semmi különös, legfeljebb annyi, hogy 1996-ben a szokásosnál jobban szaporodtak a ráncaink. A hazai poprock-zenében talán sosem volt ekkora kínálat, több mint száz album közül válogathatjuk a gyöngyöt, bár az is igaz, hogy lényegesen kevesebb az átütő erejű anyag. A multinacionális cégek az idén többet vállaltak, mint bármikor korábban, ez már amolyan trend, és az óvatosan megrajzolt képbe még a Quimby is belefér. Az elmúlt években viszont nőtt a magánkiadások száma, kis méretű, kevésbé profitorientált cégek jelentek meg a színen, s ennek bizony minőségi hozadéka van. Amióta - Hobo szavaival élve - az orosz tankok helyére bejöttek a Coca-Cola automaták, volt már reménytelibb év, de azért nem panaszkodhatunk. Az irdatlan kínálatot áttekinteni közel reménytelen, mostani összeállításunkban mégis kísérletet teszünk rá, a viszonylagos teljesség igényével, óhatatlanul némi szubjektív felhanggal.

1991 és 1995 között a folyamatosan romló életszínvonal ellenére több mint kétszeresére nőtt hazánkban az eladott hanghordozók száma. (Ez tavaly közel 7 millió példányt jelentett.) Idén viszont már mutatkoznak a visszaesés első jelei: a november végi adatok alapján 1996-ban körülbelül öt százalékkal kevesebb CD, kazetta és lemez talált gazdára, mint 1995 azonos időszakában. Közben jelentősen átalakult a fogyasztás szerkezete is: a Magyar Hanglemezgyártól Szövetsége adatai alapján a hagyományos bakelit lemezek piaci részesedése ma már alig éri el az összforgalom egy ezrelékét, a CD-k viszont kezdik idehaza is megszorítani a kazettákat, és jelenleg az eladott hanghordozók több mint 40 százalékát teszik ki. (Összehasonlításképpen: 1992-ben ez a részesedés 16,6 százalék volt.) Ami pedig a hazai és a külföldi poprock-zene arányát illeti, ez a forgalom nagyságának növekedésével szinte azonos mértékben változott, természetesen a hazaiak kárára. Míg ugyanis 1992-ben a piaci összbevétel hatvan százaléka magyar előadók albumainak eladásából származott, addig 1993-ban ez az arány 50,4, 1994-ben 35, 1995-ben mindössze 27, 1 százalék volt, és idén is változatlan maradt. (Nem felejtsük azonban, hogy a hazai hanghordozók ára körülbelül kétharmada a külföldiekének.)

Ha-kell-ha-nem-sztárock

Van belőlük néhány, jobb esetben hozták megszokott és kiszámítható formájukat, rosszabb esetben csak túlélték önmagukat. Wilpert Imre egyik felelőtlen pillanatában 1996-ot az Illés évének nyilvánította, ezen még Bródy is csak mosolygott, de azért Szörényivel látványosan kezet fogott, majd együtt mentek a pénztárba. A májusi kurrens búcsúzás előtt és után négy albumot kínáltak az Illés márkanéve alatt, legutóbb éppen a koncertek zenei kivonatát. Van, aki elszédül az immár oszlopos legenda tartásának súlya alatt, van, aki egyszerű pénzügyi tranzakcióról beszél, mi viszont maradjunk annyiban: a ma ötven fölött járó fiúk egykor sokat adtak nekünk.

Persze a konkurencia sem pihent, Presser Gábor például megjelentette kis történeteit. Nagy formátumú komponista és tapasztalt mesterember, szakmailag ritkán ront, az új anyag minden értelemben pozitívabb az előzőnél, legfeljebb a késztetés és a hírérték kérdőjelezhető meg néha. A másik egykori rivális, Zorán idén a tavalyi BS-koncert esszenciáját adta ki, melyen mintegy húsz vendégzenész, néhány sztár, egy hatalmas kórus és több szponzor támogatta, aki ismeri, meg nem lepődik, talán csak a hangsúlyok tolódtak el néha. Koncz Zsuzsa viszont kissé melléfogott, amilyen jó a Miénk itt a tér koncepciója és a szerkezete, olyan harmatos a megvalósítása.

Charlie külföldre szakadt hazánk fiának akcentusát idéző éneke változatlanul népszerű, ezt a sikert igazság szerint már rég megérdemelte, a dupla koncertlemez is szépen fogy, de nem ártana kicsit újítani. Igaz, azért ő még nem egy Zámbó Jimmy, akit behunyt szemmel is nehéz sokáig kibírni, pedig az új album élből platina lett. És akkor nem beszéltünk Gergely Róbertről, akinek idei két új korongja a meglett háziasszonyok jól bevált ajzószere és St. Martinról, akiért viszont az álmodozó tinilányok bomlanak, valamint az elképesztő méreteket öltő Hupikék törpikék őrületről, mely még Jimmyt is letaszította a slágerlisták csúcsáról, s melynek színvonaláról sokat elárul, hogy a közreműködők a nevüket nem adták a produkcióhoz.

1996 nagy visszatérője Cserháti Zsuzsa, a Hamu és gyémánt a maga műfajában korrekt, kissé jazzes beütésű munka. Katona Klári egyre inkább megtalálja a saját zenéjét, és átgondolt, többrétegű albumot tett le az asztalra. A szintén visszavágyó Karácsony János műve már kevésbé egyenletes, nem az a vérbeli zeneszerző alkat, csak Presser hathatós segítségének köszönhetően döcög a szekér. A popkaméleon Fenyő Miklós újra akcióba lépett, a tavalyi Hungaria-hullám ismét az előtérbe sodorta, az új album viszont már rockant roll, minden olyan ismerős, csak egy kicsit plöttyedt. Három év után pedig Korda György és Balázs Klári szintén elérkezettnek látta az időt, hogy vigaszt nyújtson a romantikázni vágyó idősebb korosztálynak.

Trónkövetelők

1996 egyik legérdekesebb tettét az Irigy Hónaljmirigy követte el, a terítéken ezúttal a háborgó csillagok - köztük Bródy, Koncz, Zorán és Charlie, azaz a Rockant Válogatott gerince - valamint a Tanksapka, a Kimnyivák, a Százfogú Cigányzenekar és a techno-dance színtér java. Ez a hat fiatalember egyszerűen zseniális, kellő humorral, leleménnyel és tehetséggel megáldott, s bizony feldolgozásaik több esetben lényegesen színvonalasabbak, mint a céltáblán szereplő alanyoké.

Ákos fején igazából már ott a babérkoszorú, de még nem elég öreg hozzá, hogy bekerüljön a védett vadak panteonjába. Az Élő dalok egyszerre koncertlemez, best of kiadvány és remix-album, igényes pop, elgondolkodtató szövegekkel, de egy szint fölé nem megy. A Republic tovább szárnyal, tarol a vápsuváp, lendületből újabb két album a piacon, egy koncert (Október 67) és egy stúdió (Igen).

A Tankcsapda az év eleji „tankcsapás turné” után visszavett a lendületből, egy koncert és egy angol nyelvű anyagra futotta. A Kispál és a Borz tagjai tovább írták nonprofit szellemű, fanyar humorú személyes tudósításaikat, Ül című lemezük igazi, hús-vér, valódi alternatívát jelentő popzene. És végül egy kakukktojás: a hazai tömegkultúrájában manapság jelentékeny szerepet játszó L'art pour l'art Társulat immár komoly tényező a popzenei piacon is. Szellemi őrületük és verbális intellektuális horrorjuk korosztályoktól függetlenül bekerült a köztudatba, a Lila liba című albumuk pedig még a slágerlisták status quo-ját is megzavarta.

A derékhad

A legjobb és leghitelesebb produkciókkal általában ők szoktak előrukkolni, a fogyasztói szuperszárockkal szemben itt lényegesen több a művészi megnyilvánulás. Az 1996-as zenei évet is jórészt miattuk volt érdemes végigélni. Kentaur, alias Erkel László a kísérletező kedvű, mégis könnyen befogadható popzene egyik alapművét fektette le. Érlelte eleget, majd hat év alatt szülte meg, így vannak rajta arányok és hiányoznak róla a gyorsan fogyasztható naprakész slágerek.

Az idei esztendő legjobb rockzenei produkióját pedig talán a Másfél és nyújtotta, a Viperagarzon négy egyenragú zenész öntörvényű, mindenfajta kompromisszumoktól mentes instrumentális muzsikája, zabolátlan energia, félúton a jazzrock, az avantgárd, illetve a kortárs zene között. Sokan a Nyerset tartják az ígéretnek, Czutorék második nekifutásuk valóban összeszedettebb lett az előzőnél, fehér folton mozognak idehaza, a grunge-tól a Red Hot Chili Peppersig terjedő zenei szeleten, de igazából megmaradtak ígéretnek. A Kampec Dolores viszont ismét nagyot alakított, új lemezük zenei horizonja változatlanul az alternatív rock frissítő dekadenciájától a kortárs zene szorongásain keresztül a népzene szépségéig és lendületéig terjed, de a Zúgó mind a zenei eszközök, mind a formai elemek használatában bátrabb és újszerűbb elődeinél.

Az immár állami díjas Müller Péter Sziámi szerzői estjének kivonata is megjelent, versek, dalok, vakrepülés, hirdeti a borító, mögötte 25 részre tagolt félig új-félig régi produkció. A nyolcvanas évek undorgroundjának utóvédharcosa, a Balaton a múlt publikálása után vadonaúj dalokkal jelentkezett, mely továbbra is kicsit egyhangú, tipikus házibuli-zene, mégis fontos kor- és közérzeti dokumentum. Őz Zsolt és a Vidámpark muzsikája szintén a nyolcvanas évek zenei világában gyökerezik, a Cracowia Express rövid időn belül a második anyaguk, igényes és változatos, valamint a leheletfinom megoldásoktól sem mentes. Az egyik legnépszerűbb hazai klubzenekar, a Quimby tagjai először fakadtak magyarul dalra, ezt mindjárt egy multinál (PolyGram) tették, a zene Kurt Weill, Tom Waits és Nick Cave világát idézi, de van benne sanzon, punk, blues, polka és jazzes beütés is. Az I Love You pedig ma sem több, mint amiből kinőtt: barátok bulizás közben a szerelmeikről, illetve a szerelmeikkel beszélgetnek, és közben zenélnek.

Az egyetlen, ezáltal legjobb hazai reggae-csapat, a Ladánybene 27 Bob Marley-emléklemeze is végre napvilágot látott, az év végén pedig kijött a friss stúdiómunka, mely egyesek szerint az eddigi legjobb hazai rastamű. Vörös István és a Prognózis koncertlemezét többen dicsérik, ők nyilván szeretik is, Schuster Lórinak csapatával, a P. Mobillal viszont lassan sikerül a hazai rock egyik gyöngyszemének számító Honfoglalás szvitjüket teljesen nullára amortizálni. Nagy Feró és csikócsapata, az Új Beatrice debütálő korongját (Ki viszi át?) nem illik nem észrevenni, punkos-rockos nyomulás, a vesztesek arroganciájával és szókimondásával, düh és kiábrándultság, és néha igazuk van. Friderika és Szandi egyaránt a helyét keresi, utóbbi kevesebb sikerrel, így inkább a világot járja. Dolák-Saly Róbert Őskor című lemeze túl szép és elemelő ahhoz, hogy a földközelben taroljon, mégis igazi tett. A tizedik születésnapját ünneplő, a progresszív rock örökségén felnőtt, mégis önálló hangzásvilágú After Crying pedig két lemezt is kiadott.

Hungarian blues

Tíz évig a Hobo Blues Band jelentette a hazai blues-zenét, követő hiányában kialakult egyeduralmuk a nyolcvanas évek végén tört meg, néhány lemeznyit bukdácsoltak ezután, de tavaly már kifelé jöttek a hullámvölgyből, az idei Vadaskert című dupla koronggal pedig ismét a magasba emelték magukat. (Hobo nevéhez amúgy idén Morrison- és Mózsi Ferenc-album is fűződik.) Népszerűségben ott liheg mögöttük Takáts Tamás és csapata, ők az utóbbi időben néha betliztek: amolyan cipőpaszta blues, gyakorlott mozdulatokkal lemezre kent és kifényesített. S bár új dalaik előremutatóak, bizony sűrűn emlékeztetnek mások darabjaira. A másként gondolkodó generáció prominens képviselője, a Palermo Boogie Gang inkább a blues finomabb árnyalataira helyezi a hangsúlyt, Anniversary című munkájukon gyakorlatilag minden eddig ismert erényüket felsorakoztatják: színgazdag játék, biztos tempóérzék és hangszerkezelés, tökéletes összhang és egymás iránti tolerancia. Török Ádám és a R.A.B.B. a felhőtlenebb blues felé kacsint, akárcsak Ferenczi György és a Herfli Davidson, utóbbi még több funkyval, kékes hangulat helyett inkább móka és kacagás, nem véletlen, hogy az EMI-Quint leszerződtette őket.

Tisztelet a kivételnek

A dolog nem új, külföldön szinte már sorozatban gyártják, idehaza viszont még csak az idén jelent meg az első két úgynevezett tribute-lemez, melyen a hazai könnyűzenei élet egy-egy jelesebb(nek vélt) képviselőjének állítanak szobrot a kollégák. Az első fecske az Elvarázsolt Edda dalok, szám szerint tizenegy Pataky-sláger, melyeket a résztvevők teljesen a saját képére formáltak, így sokkal érdekesebbek az eredetieknél. Lényegesen gyengébbre sikerült a Bródy Hits, az előadók köre is szűkebb és belterjesebb, az átdolgozások általában ötlet- és vérszegények, pedig FifTini ennél lényegesen többet érdemelt volna.

A dance-rap-techno-hiphop-színtér jószerivel áttekinthetetlen, legalább két tucatra tehető az ilyen jellegű kiadványok száma, közte az Ámokfutók, az Animal Cannibals, a Kozmix, a Happy Gang, Sipos F. Tamás, Ganxsta Zolee és a Bon Bon új lemeze. A kemény rockot kedvelőknek jó hír, hogy a műfaj sokszínűsége megmaradt, talán csak a Mody Dick és a Sing-Sing toporog egyhelyben, de friss albummal jelentkezett többek között az Akela, a Black Out, a Carmen, a Nevergreen, a Replica, a Wellington és Kalapács József.

Múltbanézők

„A nosztalgia is lehet nagyon fontos dolog, ha kellő időérzékkel párosul” - jelentette ki Müller Péter Sziámi egykoron. Néhai zenekara, a nyolcvanas évek egyik prominens rock and roll lázadójaként számon tartott URH 1990 novemberében nem is nosztalgiázott, csak a féléves létezés után holttá nyilvánított együttest temette el tisztességgel, a koncertről készült felvétel pedig immár CD-n is hozzáférhető. Hamisítatlan nosztalgia-bulit tartott viszont a KFT, még ha internet-bálnak is nevezték, s ennek melléktermékeként egy ritkaságokat és ki nem adott dal-verziókat felvonultató CD-t dobtak piacra. Az önmagukat legendásnak kikiáltó, poprock-szatírákat előadó Neoprimitív tíz éve után a közgazdászbálon lépett újfent színre, ezzel párhuzamosan megjelentetett egy régi koncertfelvételt, amely ugyanolyan csapnivalóan szól, mint annak idején. Balázs Fecó, a Korál egykori frontembere pedig másodvirágzását próbálja élni és két évtized alatt írt dalainak akusztikus változatát igyekszik újra eladni.

A jövő reménységei

A rockszakma vészesen elöregedett, szokták mondogatni, az utánpótlás kérdése mégsem megoldott igazán. Szerencsére vannak partizán tevékenységek, a Metal Hammer harmadik éve szondázza a fiatalokat, s Showtime pedig az idén a budapesti klubok zenei világát próbálja meg egy-egy CD erejéig felvázolni. A HM szerkesztői, úgy látszik, nem babonásak, a Demonstráció III.-n 13 reményteli zenekar mutatkozhat be, a magazin profiljának megfelelően elsősorban a keményebb műfajból, s reménykedni lehet, hogy folytatódik a sikersorozat. (Az eddigi két válogatásalbumon szereplő 24 csapatból ugyanis 13 (!) kapott lemezszerződést.) A főleg koncertek szervezésével foglalkozó Showtime pedig Catalogue címmel húsz klubzenekar - részben lemezeken már publikált - felvételeiből válogat. A két CD összhatása mindenképpen kedvező, és a műfajjal kapcsolatos, egyre apadó reményeinket legalább sikerült életben tartaniuk.

Hajnali szellentés

A Tátrai Band idei produkcióján szinte kötelező kiemelni, lévén a hazai kiadás történetében az első tripla poplemez, és általában ők azok, akik a popularitást az igényességgel a legjobban tudják ötvözni. Szeretnek is rájuk mutogatni, hogy íme, a sok kacat és tucattermék között egy aranyozott mű, nem a padlásszobákban megbújó vájtfülűeknek szól, de nem is az utca szintjén mozog. Amolyan második emeleti zene ez, a gangra néző ablakok magasságában, profi zenészek gyűrik az ipart, akik az esetek többségében nem bírnak hibázni. A Trilógia első darabja az aktuális sorlemez, hamar kiismerhető, akár a Hajnali szél. A koncertalbum sem tartogat meglepetéseket, gördül a program, tombol a nép, nem lehet kétséges az eredmény. A harmadik lemez, Tátrai Tibor és Pálvölgyi Géza duettje viszont lehetne szárnyaló. Kis Városi lebegés, mondják, akik beérik ennyivel, szerintem azonban inkább csak könnyed pótcselekvés és bizonyítási kényszer szülte ujjgyakorlat, mivel Charlie-nak már annyi szólólemeze van.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016