Szalóki Ági - Magamhoz szelídítem a dalokat

Szalóki Ági vékony, törékeny alkat, teli élettel és energiával. Tizenhét évesen szerepelt először színpadon (az Ando Drom vendégeként), és attól kezdve szinte kézről kézre adták a hazai folkzenekarok. Előbb az Ökrösbe került, ahol autentikus magyar népdalokat énekelt, aztán a Besh o droMba, ahol roma népzenei tudását is kamatoztathatta. 2005-ös Hallgató című, az archaikus dallamokat jazzes környezetben megszólaltató albuma az év lemeze lett kategóriájában, 2007-ben pedig Cipity Lőrinc címmel adott ki gyerekalbumot. Nemrég fejezte be Karády Katalin slágereiből összeállított, szintén jazzes hangulatú új anyagának felvételeit, amely várhatóan ősszel jelenik meg.

alt

  • Eddig alapvetően népzenei alapú produkciókban vettél részt. Miért éreztél késztetést, hogy most Karády Katalin harmincas évekbeli nagy slágereit vegyed elő?

Van egyfajta sorsszerűség abban, ahogy a dalok megjelennek az életemben. Amiket a közönség újonnan hall tőlem, azok már régiek a zenei emlékezetemben. Új számot soha nem énekelek, mindig csak olyanokat, amelyeket már ezerszer átrostáltam magamon, hosszú idő után zeneileg és lelkileg magamhoz szelídítettem. A Karády-dalok is régóta velem élnek, nagymamám polcán találtam a lemezeket, s sok más mellett azokat is hallgattam. Aztán tíz évvel ezelőtt Vázsonyi János zenekarával elénekeltem párat közülük. A leggyakrabban a Rácz-kertben és a Tü-Tü Tangóban, akkori, azóta megszűnt kulthelyeken léptünk fel. Az ottani emlékek, hangulatok sokban motiválták a mostani felvételeket. Hisz a nagyközönséget vonzó, fesztiválokon, a Művészetek Palotájában vagy színházakban látható-hallható produkcióim gyakran nélkülözik azt a fajta intimitást, amire pedig nekem nagy szükségem van. Ezeket a gyönyörű, gazdag szókincsű dalokat szerintem nem lehet anélkül elénekelni, hogy az ember ne érezné maga körül azt a fojtott, enyhén erotikus levegőt, ami csak este tud létrejönni egy bárban, amikor az emberek fáradtan leülnek és a kezükbe vesznek egy pohár vörösbort. S másfél órára talán én jelentem nekik a végzet asszonyát. Aztán lejövök a színpadról, és újra önmagam leszek.

  • Névjegykártyádon az áll: népdalénekes. Az utóbbi években ennél lényegesen tágabb határok között mozogsz.

De a népzene marad a meghatározó. Ötéves koromban felfedeztem magamnak Sebestyén Mártát, akinek hangja generációm minden népdalénekese számára olyan vezérfonal volt, amit sem érzelmileg, sem zeneileg nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egy közeli lemezboltban választottam ki mindig, hogy milyen népzenei kazettákat kérjek ajándékba a rokonságtól. Az így lassan formálódni gyűjteményemben persze még a profi előadók felvételei domináltak. Szűk értelemben vett autentikus népzenét először a Táncháztalálkozón hallottam, illetve a zeneiskolában, ahol Bodza Klárától kaptam vokális anyagokat. Aztán gimnazistaként elmentem Erdélybe, Kallós Zoltán válaszúti táborába, afféle népi rezervátumba. Egy reggel, sátramban ébredezve rég ismerős énekhangra lettem figyelmes. Kazettáimon ez a hang énekelte, hogy „Szerelem”, szerelem, meg hogy „Szántják az erdei utat”.  Megdöbbentem, mert azt hittem, a hang tulajdonosa rég halott. Bizony Maneszes Márton, a szováti kántor nekem muzsikált és énekelt, próbált kicsalni a napra. Táncházba kezdtem járni, lestem az öreg zenészeket, odakucorodtam melléjük, mulattam és énekeltem, néztem, mi az élet. Ekkoriban alakult csak ki bennem, városi lányban az a kép, ami egy hagyományos falusi paraszti családban már gyermekkorban teljesen magától értetődő: a zene és nyelv, a zene és a tánc tökéletes egysége. 1998-ban pedig az utolsó óra című nagyszabású népzenei program munkatársa lehettem, és olyan énekesektől gyűjthettem, mint a szászcsávási Lunka Erzsi vagy Eke Péterné Simon Mari.

  • Úgy tudom, mostanában is tervezed, hogy hónapokra kiköltözöl egy erdélyi faluba. Vannak még olyan adatközlők, akiket nem ismerünk?

Jelentősek nyilván nincsenek. De minden egyes éneklés egyben egy új dalvariáns születése. Ahhoz hogy ezeket az évszázadok alatt formálódó dallamomat és szövegeket én is kellő érzékenyen elő tudjam adni, rá kell hangolódni ezeknek az embereknek a szívére, a lelkére, a hangjára. A profi lét bennem is sok mindent kikezd. S bár senki sem kéri rajtam számon, hogy mikor jártam utoljára Erdélyben, s hogy mennyi időt töltöttem el éneklő öregasszonyok körében, de a lelkiismeretemnek fontos. S most már erősen jelez, hogy menni kell.

  • Édesanyád roma származású. Mennyire volt ez meghatározó gyerekkorodban?

Sokkal kevésbé, mint a magyar népzenei hatás. Már édesanyám sem beszéli a nyelvet. Tizenöt évesen adta először a kezembe a Kovalcsik Katalin szerkesztette beás énekgyűjteményt, de sokáig csak barátkoztam vele. Aztán két évre rá Bari Károly 4 CD-s gyűjtemény is megkaptam. Ezzel egyidőben hívott Zsigó Jenő, hogy pár alkalommal lépjek fel az Ando Drommal. Aztán jött a Besh o droM, s amikor a Cipity Lőrinc című gyereklemezre is rátettem két cigány dalt, mutatta, mennyire fontos számomra mindez. Elég sokáig tartott, míg megértettem, miből vagyok, honnan jöttem, mit, hova kell tennem. De a zene segített benne.

  • Nagyjából ekkoriban hívott Szakcsi Lakatos Béla, hogy vegyél részt New Hungarian Gypsy Jazz produkciójában, s nem sokkal később szintén jazzmuzsikusokkal készítetted el Hallgató című lemezed. Szűknek érezted a népzenei határokat?

Igen, s ezek az együttműködések jelentős fordulatot hoztak a zenei gondolkodásomban. A jazzt amúgy kamaszkorom óta szeretem, különösen Dresch Mihályt hallgattam sokat, minden péntek este ott ültem a Kinizsi utcai klubjában. Nekem az ő koncertjei igazi ünnepek voltak, maga a mágikus zene. S azóta is felejthetetlen élményt szerez számomra egy-egy kiemelkedő jazzkoncert, mint például tavaly ősszel Keith Jarrett vagy Brad Mehldau estje. Szakcsi Lakatos Bélával és más jazzmuzsikussal való együttműködésem azonban a zenei gondolkodásomra hatott erősen. Addig az autentikusságra való törekvés annyira erős volt bennem, hogy a népzenében nem tudtam elengedni magam. Aztán szép lassan rájöttem, hogy a népdal ugyanúgy a szabadságról szól, ahogy a jazz. Azoknál a kalotaszegi prímásoknál, Fodor Sándor Netinél vagy Laka Kicsi Aladárnál, akikkel együtt turnézhattam, ugyanazt az improvizációs készséget találtam, mint Szakcsi Lakatos Bélánál. Ez a fajta szabadságra törekvés, zenei útkeresés a személyiségükben is párhuzamokat mutat. Az ő hatásukra végre meg tudtam szólaltatni saját dallamokat, végre úgy tudok elénekelni bármilyen dallamot, hogy az kétszer nem lesz ugyanaz. S ezt a nagyfokú szabadságot élvezem mostanában a Karády-dalokban is.

----------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Virtuális Kishúg >> cikk, 2010. május

Zenefilm - hetedik nap >>

Szalóki Ági érintése >> - kritika, 2009. március

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016