Amikor 2011 nyarán elhatároztam, hogy megírom a negyedik iksz felé ballagó táncházmozgalom zenei vetületét, még persze nem tudhattam, hogy fél évre rá az ENSZ illetékes kormányközi bizottsága a magyar táncház módszert felveszi az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. És ezzel az aktussal végképp a helyére kerül az az egykor a Liszt Ferenc térről indult szűk, városi értelmiségi kezdeményezés, amely ma is százezreket vonz világszerte. Torontótól Budapesten át Tokióig.
Ez már szinte rock and roll - csúszott ki állítólag a ledöbbent Bródy János száján, amikor a hetvenes évek elején első alkalommal betévedt egy budapesti táncházba. Nagyjából hasonlót éreztem én is, amikor egy évtizeddel később lóhajú, szűk farmeres, lázas tekintetű tinédzserként szerelmi szálak mentén elkeveredtem a Fővárosi Művelődési Házba. Ahol épp a Muzsikás húzta a talpalávalót. Olyan hittel, reménnyel és vehemenciával, hogy mondhatni, menten megtérítettek.
Nem ez volt amúgy az első alkalom, amikor velük találkoztam, de az első, amikor rájuk csodálkoztam. Akkoriban csőnadrágos urbánus fiatalként gyakorta forogtam Hobo Blues Band koncerteken, ha jól emlékszem, a Budai Ifjúsági Parkban történt meg a nevezetes eset, hogy Éri Pityuék lehettek az előzenekar. S abban az akusztikai környezetben, a bluesrockra és torzított gitárokra olyannyira éhes tinédzserek előtt is tisztességgel helytálltak. Mégha nem igazán tudott teljes pompájában érvényesülni egyszerre régies ízű és modern megszólalású míves zenéjük. Meg az az erő, az az energia, ami viszont ott, az FMH-ban valóban átütötte a falat. Még nálam is.
Ezt a viszonylag hosszas ráfutást csak azért tettem, hogy érzékeltessem, milyen irányból közeledtem én harminc éve a táncházmozgalomhoz. Ráadásul jelentős hendikeppel. Merthogy sosem voltam az a táncos lábú és/vagy bulizós fajta. Engem akkor is, azóta is elsősorban a zeneisége, a szonikus energiája az, ami újra és újra torkon ragadott. Az a lüktetés, pezsgés, delej és szédülés, ami a legnemesebb zenék sajátja. Ami egyszerre szent és profán, egyszerre mélyen szántó és magasan szárnyaló. Bármennyire is nagy szavak ezek. S pontosan ugyanazokat az örök emberi érzelmeket és gondolatokat fejezik ki, mint a rock and roll alapját jelentő fekete és fehér gyökerek: a bevándorlók country-ja és a behurcoltak bluesa.
Ezért is lehetett, hogy bár életemben a fősodor jó darabig változatlanul a nagyvárosi lét nyugtalan lüktetését megtestesítő rock and roll maradt - amit harminc éves korom körül a szofisztikáltabb, fineszesebb jazz váltott fel -, a népzene/világzene/táncházmozgalom mindvégig erősen érintett, mozgatott, alapvető impulzusokat adott. S az elmúlt huszonpár évben e szcéna számos szereplője vált barátommá, közeli ismerősömmé.
Ezért is határoztam el 2011 őszén, hogy megírom ezt a könyvet. Hogy miként látja ezt egy külső, de értő szemlélő. Az ötletemmel megkerestem Kelemen Lászlót, a Hagyományok Háza igazgatóját - akivel amúgy tizenöt éve, az Utolsó Óra apropóján ismerkedtem meg -, és Lukács József „Lujót”, a Fonó Budai Zeneház alapító-tulajdonosát. Mindketten bíztattak és támogattak. Aztán, ahogy haladtam előre, sokan tették meg ugyanezt. Halmos Bélától Sebő Ferencig, Berán Istvántól Kiss Ferencig, Eredics Gábortól Éri Péterig, Korniss Pétertől Kása Béláig.
E sok bíztatás és segítség adott erőt ahhoz, hogy belevágjak ebbe a felelősségteljes kalandba. Hogy végre megszülessen az, amit már akkor módfelett hiányoltam, amikor harminc éve először szédültem bele. Az a magyar népzene és világzene történetét feldolgozó átfogó könyv, amely nem feltétlen a szűk szakmának szól, sokkalta inkább a szélesebb nagyközönségnek. Szakszerű, de közérthető, olvasmányos stílusban. Amely arra vállalkozik, hogy a társadalmi-kulturális-zenei gyökerek és háttér bemutatásával, a különböző jelenségek elemzésével, a kialakult irányzatok ismertetésével, a műfaj története szempontjából kiemelkedő jelentőségű előadók pályafutásának és műveinek értékelésével elősegítse a táncházmozgalom, illetve a magyar nép- és világzene szerepének, helyének, értékeinek megismerését.
Hogy a „népzenei újhullám” megszületésében és kibontakozásában kétségkívül Sebő Ferencé és Halmos Béláé az úttörő szerep. Miközben a nagyvilág a magyar népzenét elsősorban a Muzsikás révén ismerhette meg. És általuk olyan impozáns koncerthelyszínekre is eljutott, mint a londoni Queen Elisabeth Hall, a párizsi Théâtre de la Ville-ben vagy a New York-i Carnegie Hall. Nyomukban megszámlálhatatlan új, az autentikus népzene tolmácsolására felesküdött együttes alakult, amelyek ráadásul az eredeti parasztzene újabb és újabb területeit tárta/tárja fel. Mint mondjuk a Téka, a Méta, a Kalamajka, az Ökrös, a Buda Folk Band vagy a Tatros. Miközben a magyarországi nemzetiségiek, mindenekelőtt a délszlávok szintén újraértelmezték a saját népzenei gyökereiket, lásd Sirtos, Vujicsics, Zsarátnok, Söndörgő és Vizin. Meg persze ott vannak mindazok a valóban autentikus parasztzenészek, akik maguk is eleven részévé váltak a magyar folk- és világzenei színtérnek. Mint például a Magyarpalatkai Banda, a Szászcsávási Zenekar, Zerkula János, Fodor Sándor „Netti” és sorolhatnám tovább napestig.
Emellett meg ott voltak azok, akik a kezdetektől nem elégedtek meg az ősi dallamok autentikus előadásával. Akik átdolgozták, műzenévé avatták, a kor kihívásainak megfelelően jazzes, rockos elemekkel szőtték át azokat. Mint tette például az Olaszországban is népszerű Vízöntő, a Franciaországban és Hollandiában egyaránt nagy sikereket arató Kolinda, a kortárs kísérleti zene felől közelítő Makám, vagy a folk-rock legjobb hazai képviselője, a Barbaro. Miközben Dresch Mihály és társai anyanyelvi szinten ötvözték a magyar népzenét és az afro-amerikai gyökerű jazzt.
S hogy az elmúlt évtizedekben ez a műfaj is kitermelte a maga karakteres szólistáit, például Sebestyén Mártát, Lovász Irént, Szvorák Katit, Palya Beát, Herczku Ágit vagy Szalóki Ágit. A magyar és a délszláv mellett rendkívül erőssé vált a roma népzenei vonal (Kalyi Jag, Ando Drom, Romano Drom, Balogh Kálmán). Miközben a kilencvenes évek derekára kiformálódott a folktól nem egyértelműen elválasztható, sőt azzal folyamatosan keveredő világzenei színtér, amely aztán a külföld számára is érdekes előadókat és formációkat (Besh o droM, Lajkó Félix, Mitsoura) dobott a felszínre. Nem beszélve az újabb hullámról, az autentikus hagyományokat blues-zal, rockkal, jazzel, elektronikával bátran keverő fiatalokról, a Buda Folk Bandtől a Tárkány Művekig.
Merthogy minden filozófia vagy hitrendszer annyit ér, amennyire gyakorolják azt - szokás mondani. Amit témánk szempontjából úgy is fordíthatnánk: minden hagyomány annyit ér, amennyire használják. Hogy ne csak kellő tisztelettel, illedelmesen igyekezzenek másolni azt, ami régvolt és kétségkívül elmúlt, hanem az aktuális kor igénye, tempója, vérmérséklete, esztétikája szerint újra kell értelmezni azt.
És ezeknek az előadóknak és formációknak, nem győzöm hangsúlyozni, mind megvan a maguk helye és szerepe ebben a negyven éve zajló revival mozgalomban. Például a táncházas körökben mostanság sokat szidott (és persze sokak által irigyelt) - engem amúgy alig megérintő - Csík zenekarnak is. Mostani szédítő sikersorozata popsztárokat megszégyenítő. Dalaik nemcsak táncházas környezetben vagy zajos rockkoncerten állják a sarat, de urbánus tinédzserpartikon vagy nyugdíjas klubesteken is. S ne feledjük, hídverő szerepük régóta sokkalta fontosabbá nemesedett annál, mint hogy pontosan mit és miként játszanak. Hatásukra mégiscsak tízezrek fordultak (legalább egy kicsit) az autentikus magyar népzene felé.
De hogy hozzak egy olyan példát is, ami az ortodoxabb táncházasok számára is elfogadhatóbb: itt van a Poros. Mely szerintem a mai népzenei színtér egyik legreménytelibb formációja. Úgy mereget a múltból, hogy közben folyamatosan előrefelé mutat. Egyszerre hordozza az öregek bölcsességét és a fiatalok vitalitását. Ahogy ők négyen a mezőségi vagy szatmári zenéket játsszák, az már tényleg szinte rock and roll.
Szóval, ezért is határoztam el, hogy megírom a nemrég negyvenéves táncházmozgalom történetének zenei vetületét. Hogy miként látja azt egy külső, de értő szemlélő. Hogy ne csak a szűk szakma, hanem a szélesebb nagyközönség is megértse, mi lehet a titka annak, hogy ez az egykori szűk szakmai kezdeményezés ma százezreket vonz világszerte. Hogy újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak, és csak kevesen hagyják el. Hogy bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is mennyire eleven valóság. Mi több, exportképes magyar termék. Mi több, a szellemi kulturális örökség átörökítésének világszerte elismert magyar modellje.