Montreux-ben harminckettedik alkalommal rendezték meg Európa legrégebbi és legnagyobb jazzfesztiválját. Három héttel korábban, június közepén Budapesten második alkalommal rendezték meg Európa legfiatalabb jazzfesztiválját. E két esemény látszólag fényévnyi távolságra van egymástól, nemcsak méretük és hagyományaik, de támogatottságuk tekintetében is. Lehet, hogy meredek ez az összevetés, de talán okulhatunk belőle.

Kakukktojás Budapesten: Apokaliptika

Mozog a tömeg a montreux-i tóparti sétányon, hullámzik, ritmusra pulzál mindenki, látszik a tekinteteken, fogós buli ez, lesz belőle emlék az unokáknak. Öt méter magasan valami angol zenekar nyomja a Smoke On The Water (Füst a víz felett) című Purple-klasszikust, nyersen, érdesen szól a gitár, a basszus gyakorta mellbe vág, a dob adja a másikat. Történelmi eseményt idéznek fel ezzel: 1971. december 4-én Frank Zappa és csapata lépett fel a régi kaszinóban, a koncert közben tűz ütött ki, Ian Gillan a szállodaablakból gyönyörködött a kilátásban, a tűzfényben megvilágított Genfi tó és a felette átkúszó füst ihlette talán leghíresebb dalszövegét. Rocktörténeti jelentőségű esemény volt az, e mostani inkább csak jól ülő poén, a zömmel Purple-dalokat játszó együttes koncertjének egyik emelkedett pillanata.

Száz méterrel odébb az elegáns Petit Palais teraszán a vaskosabb pénztárcájúak rázzák a csípőjüket, latinos rockzenét játszik a zenekar, félerős jazzes beütéssel, amúgy Santana módjára. (Carlos persze Montreux-ből most sem hiányozhat.) A két helyszín között a bámészkódó, szórakozni vágyó tömeg tömi a fejét, tuszkolja le a torkán az egytálételeket, csúsztatja utána a sört. Arab, török, kínai, vietnámi, indiai, olasz, görög és francia konyha ízei közül lehet választani, a habzó italt azonban kizárólag a főszponzor multi szolgáltatja. A legtöbb helyen fizetőeszközként csak jazzt fogadnak el (1 jazz = 1 svájci frank, a közelben több helyen készséggel váltanak), az élelmesebb kispénzű turista a pár száz méterre lévő éjjel-nappaliban olcsóbban tankolhat (a sört persze ide is a multi szállítja). Itt a tóparti sétányon bárki bármihez hozzájuthat, több méretben vehet például didgeridoo-t, színes vagy monokróm figurákat tetováltathat a bőrére vagy ha úgy hozza kedve, megsimogathatja a fényesre suvickolt, csaknem életnagyságú Buddha formás pocakját. A szervezők gondoltak a gyermekes családokra is, a kisebbek öt frank ellenében a megőrzőben játszhattak, a nagyobbak benevezhettek a sörösrekesz-rakó versenybe, a még nagyobbak a gördeszkás tanpályán gyakorolhattak. Aki pedig valódi zenei izgalmakra vágyik, azoknak ott a Stravinski Auditorium és a Miles Davis Hall hűsebb és sötétebb nézőtere, csak győzze az illető pénzzel a húzós belépőket.

A montreux-i fesztivál plakátján szereplő színes rajzfigura Phil Collins műve, alapvetően rá hasonlít, kerek fejű, kopasz és vigyori, tökéletesen szimbolizálja azt, amivé a fesztivál szeretne lenni - Be Very Happy! Mindegy, hogy mit szeretsz, eszel, iszol, zenét hallgatsz, vagy netán alszol, érezd magad a lehető legjobban! Elvégre ez egy valódi fesztivál, a szó legnemesebb értelmében ünnep, a testnek és a fejnek egyaránt szól. Még ha az eseménysorozat - nevével ellentétben - régóta nem csak a jazz körül forog.

"Bármit is gondolnak a divattervezők, az idei nyár domináns színeit a Montreux Jazz Festival határozza meg. A hagyományosabb ízlést kifejező bíbor a Stravinski Auditoriumban és az új tendenciákat megtestesítő zöld a Miles Davis Hallban" - magyarázza Claude Nobs alapító-igazgató. És a tizenhat nap alatt a Genfi-tó partján csak úgy tombol az eklektika. Jazz, rock, blues, trip hop, ragga, portugál fado, hip hop, acid jazz vagy drum'n'bass - itt, Montreux-ben egyazon világ. A Stravinski Auditoriumban a populárisabbnak vélt produkciók, csupa kipróbált veterán hős, Bob Dylan, Gilberto Gil, Van Morrison, B.B. King, Herbie Hancock, Phil Collins, Carlos Santana. A szerényebb méretű Miles Davis Hallban a progresszivitáson és a hagyományokon a hangsúly, a Morcheebától Hector Zazou-n keresztül Billy Cobhamig terjed a skála, július 4-én további ínyencség kínálkozott: az egyik legnevesebb francia kortárs zeneszerző, Pierry Henry Beethoven X. (!) szimfóniájának remixe című művének világpremierje.

Az idei fesztivál a harminckettedik a sorban, tizenhat napig tartott, százhúszezren látogatták meg, ebből hetvenötezren egy-egy koncertért még fizetni is hajlandók voltak. A két fő helyszín mellett a Festival Off pódiumain big bandek, combók, énekegyüttesek és rockerek, összesen 1500 zenész adott 300 ingyenes koncertet. A Petit Palais-ban délutánonként neves muzsikusok - többek között B. B. King, Hector Zazou, Billy Cobham - amatőr zenészek és egyszerű jazzrajongók részére ingyenes workshopokat (műhelymunkákat) tartottak. A négy bárpultos, délutántól reggelig nyitva tartó Montreux Jazz Caféban vetítések, koncertek, DJ-k, örömzenélések és multimédia show-k zajlottak. A hely egyben menedéket jelentett a focirajongóknak, akik két hatalmas képernyőn követhették a franciaországi világbajnokság eseményeit, a nyolcad-döntőktől a fináléig. A fesztiválhoz egy szokatlan kiállítás is tartozott, néhány világhírű zenész, John Lennon, Miles Davis, John Lurie, Judy Collins és Ronnie Wood korábban nagyközönség előtt be nem mutatott festményei és rajzai lógtak a falakon. Július 12-én pedig egy ilyen eseményhez illő zenei vásáron CD-k, LP-k, könyvek, különböző dokumentumok, juke-boxok, relikviák cserélhettek gazdát - szerencsés esetben.

A hivatalos végeredmény szerint a felgyülemlett tömeg július 3 és 18 között több mint húszezer hamburgert és pizzát pusztított el, mindezt 100 ezer liter sörrel, 65 ezer liter üdítővel és 28 ezer liter ásványvízzel öblítette le.

Montreux a maga harminckét évével a legöregebb jazzfesztivál a kontinensen. Hagyománya, szerepe súlyos, minden később indult hasonszőrű fesztivál számára óhatatlan viszonyítási alap.

Montreux-t néhány héttel megelőzve Budapesten, a Petőfi Csarnokban Európa legfiatalabb fesztiválján szintén ritmusra pulzált a tömeg. A pódiumon a Jazz Jamaica All Stars nyomja, sok-sok fekete srác, a fékeveszett ritmusok minden hallgatót "megbolondítanak." A közönség nagy része korábban sosem hallott még róluk, így van ez a fesztivál egy-két másik szólistájával és csapatával, de talán épp ez benne az izgalom. A szervező Private Music Production (PMP) az elmúlt kilenc évben megszámlálhatatlan nívós produkciót hozott el, ebben a műfajban messze a legtöbbet, neve a minőségre ma már gyakorlatilag garancia.

Kellemes háromnegyed ház, kellemes hőfok, a beszívható minőségű levegőből a megszokottnál ezúttal több van, csak ne érezze szükségét az ember annak, hogy időnként a büfébe menjen. Mert akkor legalább háromszor nyílik ki a bicska a zsebében. Először, amikor meglátja a büféshölgyeket, másodszor amikor közlik vele az árakat, harmadszor mikor megszámolja a visszajárót. A vendéglátós részleg a Petőfi Csarnokban évek óta mozdíthatatlan, szerződésük van, kizárólagosságot kaptak, terembérlet esetén, ha kell, ha nem, ott vannak koloncnak.

A Magyarországi Jazz Fesztivált (vagy ahogy az emblémában, a nyomtatott anyagokon szerepelt: Hungarian Jazz Festivalt) június 12 és 14 között rendezték meg a Petőfi Csarnokban. A Matáv által erősen szponzorált világzenei fesztivállal (WOMUFE) azonos időben, mondhatnánk szokásos magyarországi szervezési malőr, itt azonban másról van szó. A PMP vezetője, Drienyovszki András másfajta koncepció szerint dolgozik, azok a zenészek és zenekarok, akiket ő erre az eseményre el akart hozni, egyszerűen ekkor értek rá. Talán ezért is lett az MJF más szellemiségű, mint a zömében júliusban megtartott európai jazzfesztiválok, amelyeken gyakran ugyanazok a zenészek forgolódnak, csak némileg más sorrendben.

Az események a három napon át egyetlen színpadon zajlottak, ott váltották szépen egymást a szólisták és a zenekarok, a hazaiak közül Vukán György, Dresch Mihály, Dél-Alföldi Szaxofon Együttes, a külföldiek közül Krzysztof Scieranski, Birelli Lagrene, Bill Bruford, a Jungle Funk és a legvégén az igazi kakukktojás, a heavy metált játszó vonósnégyes, az Apocalyptica.

Magyarországon a zenei fesztiválok - kicsit érthetetlenül - régóta csak koncertsorozatot jelentenek, ez alól e mostani rendezvény sem kivétel. A Városliget elvben alkalmas lenne egy népünnepélyhez, van tér, van levegő, ha az ember netán valamitől megszédül, viszonylag hamar reaktiválhatja magát. Az amúgy akusztikailag és esztétikailag nem túl felemelő Petőfi Csarnok köré valódi fesztivált lehetett volna szervezni, partnerekkel, sörsátrakkal, kisszínpadokkal, mütyürkeárusokkal, játszótérrel, lemezbörzével, vagy amit akartok. Kicsiben, magyarosabban valami hasonlót, mint ami Montreux-ben van.

Tudom, kicsit meredek ez az összevetés, de azért nem reménytelen.

Montreux-ben a harminckettedik, Budapesten a második nemzetközi jazzfesztivált rendezték meg az idén. 1967-ben Claude Nobs szintén a semmiből indított, az első években a rendezvény szintén háromnapos volt, gyanítom azonban, hogy egészen más támogatottságú. Az ilyen jellegű fesztiválok ugyanis sehol a világon nem üzleti vállalkozások, mindenhol erős helyi, megyei vagy állami kultúrafinanszírozás áll mögöttük.
És ezek után vessünk néhány pillantást a számokra.

Az MJF három napjának költségvetése pontosan százötvened része az ötször hosszabb ideig tartó Montreux-inek, azaz adott időszakra harmincszor (!) annyi pénz állt a svájci szervezők rendelkezésére, mint Drienyovszki Andráséknak. A jegybevétel mindkét esetben a büdzsé alig egyharmada, a fennmaradó kétharmad finanszírozója Montreux-ben főként a város, a kanton és az állam, illetve néhány nagyobb, elsősorban a fogyasztásban érdekelt multi. A Magyarországi Jazz Fesztivál esetében az állami támogatás mindössze tíz százalék volt (a Nemzeti Kulturális Alaptól pályázat útján nyerték el), egyharmad részét két külföldi (!) intézmény (British Council, Francia Intézet) állta, a többi a PMP személyes kockázata.

A Magyarországi Jazz Fesztivál - Montreux-höz hasonlóan - abszolút civil kezdeményezésként indult, de ellentétben vele, egyelőre abszolút magára is maradt. Drienyovszki nem tartozik az állami és önkormányzati klientúrához, támogatottságát tekintve legalábbis biztosan nem. A kiemelt eseményeken (lásd millecentenárium) megpályázható büdzsék a függetlenek számára elérhetetlenek. Magyarországon ugyanakkor nagyon leszűkült a kultúra másodlagos finanszírozásában részt vevő cégek köre. A Magyarországi Jazz Fesztiválon fellépő művészek egy része túlontúl új számukra. A nevek nincsenek bejáratva, nem csak a potenciális cég lila zakós píár-ügyintézője nem ismeri őket, de a közönség jelentős része sem. A szponzorok jól csengő, piacorientált neveket akarnak és támogatnak, néha sokszorosan nagyobb pénzösszegekkel, mint amibe az MJF tokkal-vonóval együtt került. A legfrissebb és legjobb példa a Pest és Buda egyesülésének 125. évfordulójára idehozott Modern Talking, ami aztán tényleg maga a színtiszta nyereségvágyból elkövetett zenegyártás, mégis támogatták vastagon. Ha a pletykákban szereplő összegnek csak a fele igaz, annak az egyetlen koncertnek a büdzséjéből öt magyar jazzfesztivált lehetne könnyedén, stabil gyomorral levezényelni. (Az MJF igen szerény költségvetése átlagos körülmények között egyébként talán Pat Metheny budapesti koncertjének lebonyolítására lett volna elég. Miközben a jegyárakat Drienyovszkiék igen alacsonyan tartották: a napijegy 2000, a háromnapos bérlet 5000 forintba került, míg Brandford Marsalis vagy Al Jarreau legutóbbi fővárosi fellépésére átlag 4500-ért lehetett bemenni.)

Fájdalmas kimondani, de ki kell: Drienyovszkiék legnagyobb baja, hogy a lehetetlen körülmények ellenére életben maradtak. Hogy egyszerűen nem mentek tönkre, nem dőltek látványosan a kardjukba, nem dobták be nagy csinnadrattával a törülközőt. Az illetékesek így nem azt látják, hogyan haldokolnak, hanem azt, hogy állami, önkormányzati és jelentősebb szponzori segítség nélkül is döcög a szekér. Hogy mindez milyen áron, számukra mellékes. Őket nem érdekli, hogy a PMP szinte folyamatosan a teljes anyagi ellehetetlenülés közelében van, hogy csak úgy tud talpon maradni, hogy a jazzkoncertek szervezése mellett mindenféle haknikat elvállal, minden lehetőséget megragad, hogy cégeknek, intézményeknek kisebb kulturális rendezvényeket szervezhessen. Mondhatnánk, legyen ez az ő bajuk, senki sem kényszeríti őket arra, hogy ezt tegyék, de hála Drienyovszki - néha túlságosan - makacs természetének, e jazz műfajából nem csak megcsontosodott produkciókat láthatnak és hallhatnak a budapestiek.

Magyarországon persze az MJF nem az egyetlen jazzfesztivál, több stílusban igazán kiváló rendezvények születnek, elég talán a kecskeméti Bohém Dréher Ragtime Fesztiválra vagy a szegedi etno- és jazzfesztiválra gondolni, de kétségtelenül a legnagyobb ilyen jellegű nemzetközi rendezvény. Felvetődik persze, hogy ezt a fesztivált nem lett volna szerencsésebb valahol vidéken megrendezni - lásd Montreux, Molde, Perugia, Pori, Vienne vagy Vitoria -, de Drienyovszki véleménye szerint előbb a MJF-nek meg kell erősödnie. A tervek szerint 2000-ben a bécsi jazzfesztivállal közösen fognak előrukkolni, némileg együttszerkesztve és összehangolva a két rendezvényt. A Jazz Fest Wien igazgatója, Heinz Krasnitzer mindhárom nap itt volt, úgy tűnik, lesz közös folytatás.
Most, ennyi energiával, ennyi pénzből erre futotta. A lényeg, mozgott a tömeg a Montreux-i tóparti sétányon és a Petőfi Csarnokban egyaránt, hullámzott, ritmusra pulzált mindenki, látszott a tekinteteken, fogós bulik voltak, lett belőlük emlék az unokáknak. Igaz, ha valaki az események dokumentumaira is kíváncsi majd, már nehezebb dolga lesz, míg Svájcban a szervezők háromezer órányi zenét rögzítettek képben és hangban, nálunk csak a Magyar Rádió volt kinn, no és egy koncert erejéig a Duna TV.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Drienyovszki András: Kiszámítható költségvetés kell >> - interjú, 1999. május

Az a baj, hogy nem haltak bele (Montreux-Budapest) >> - cikk, 1998. augusztus

Ismét lesz jazzfesztiválunk >> - cikk, 1998. június

Herbie Hancock: A jövő jazz örökzöldjei >> - interjú, 1997. július

Drienyovszki András: Lesz nemzetközi szintű jazzfesztiválunk >> - interjú, 1997. április

Komédiásdi (A Merlin-ügyről, utoljára) >> - cikk, 1994. szeptember

Drienyovszki András: Vihar előtti csend >> - interjú, 1994. szeptember

Merlin kontra Merlin >> - nagyriport, Drienyovszki-Jordán, 1994. március