A rockzeneipar az elmúlt harminc év egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasági ágazata. Az expanzió folyamatos, a világforgalom még a kilencvenes években is évi 4-5 százalékkal bővül. (Nem is beszélve arról, hogy a rock hány más üzletágat tart el egyidejűleg.) A lemezeladási statisztikák szerint tavaly a világon összesen 3,7 milliárd hanghordozót értékesítettek, csaknem 40 milliárd dollár értékben. Magyarországon az október végi adatok összesítése alapján úgy tűnik, véget ért a hazai hanglemezipar 1991 óta tartó folyamatos bővülése: a Mahasz szerint az idén egyszázalékos visszaesésre kell számítani. Egyetlen dologban azonban nemzetközi összehasonlításban az élen állunk: 1996-ban hazánkban az összeladás tizenhárom(!) százalékát tették ki a klasszikus zenei művek, és ez példa nélküli a világon.

A rock örök és elpusztíthatatlan - jelentette ki a bajszát rágva jó két és fél évtizeddel ezelőtt Schuster Lóránt, a P. Mobil frontembere. Majd állítólag csendesen hozzátette: üzletileg sem utolsó vállalkozás. Tőlünk nyugatabbra a fiatal rockkapitalisták - Brian Epstein, Andrew Oldham, Phil Spector - már a hatvanas évek elején megszimatolták ezt, az egykor néhány dolláros vállalkozásokból kezeikben milliós üzlet kerekedett. Az akkor forradalmi érték-, norma- és ízlésváltozást hozó mozgalom a hetvenes évek eleje óta, tudjuk, a láthatatlan és ideológiailag behatárolhatatlan establishment szerves része. A nyugati civilizáció új kulturális anyanyelveként ünnepelt rockzene pedig régóta a szórakoztatóipar egyik legjövedelmezőbb üzletága.

A zeneipar ma két fő- és megszámlálhatalan mellékágra oszlik: a legfőbb érpár a koncertturné és lemezkiadás. Előbbiek többsége kifejezetten gigantomán, nemritkán egy-két évig tart és üzletileg kevésbé megfogható, a lemezeladások azonban az International Federation of the Phonographic Industry (IFPI) adatai alapján legalább számokban és statisztikai adatokban viszonylagos formába önthető.

Az IFPI szerint 1996-ban világszerte összesen 3,7 milliárd hanghordozót értékesítettek, csaknem 40 milliárd dollár értékben. Az expanzió a hatvanas évek eleje óta folyamatos, a világforgalom még a kilencvenes években is évi 4-5 százalékkal bővül. (Tavaly például 4,5 százalékkal több CD-t, kazettát, vinillemezt és single-ot adtak el, mint 1995-ben.)

Az eladott hanghordozók többsége CD (61 százalék), kisebb része kazetta (38 százalék), a hagyományos (vinil) lemez pedig a törpe kisebbség (1 százalék). Az egy főre jutó hanghordozók száma Nagy-Britanniában a legtöbb (4,0 album) és Nicaraguában a legkevesebb (0,02 album). Magyarországon évente fejenként átlag 0,7 darab hanghordozót vásárolunk, és ezzel erősen a középmezőnybe tartozunk. 1996 leggyorsabban bővülő piaca pedig Latin-Amerika, ahol az eladások tavaly átlagosan 20 százalékkal növekedtek az egy évvel azelőttihez képest.A világ zeneipari termelésének majdnem a fele az Egyesült Államokból származik, Európa részesedése 35, Japáné 13, a latin-amerikai országoké 5 százalék. A legnagyobb forgalmat szintén az Egyesült Államokban jegyzik, az első tíz további sorrendje: Japán, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Brazília, Kanada, Ausztrália, Hollandia és Olaszország. A 150 milliós Oroszország ezen a listán csak a 24., évi 230 millió dollár forgalommal, a világ népességének ötödét adó Kína pedig csak a 28. a sorban. Magyarország jelenleg a 43. helyen található, 63,1 millió dollár (körülbelül 12,5 milliárd forint) éves forgalommal. A térségből Lengyelország a 33., Csehország a 38. , Szlovénia a 53., Szlovákia az 54. Ukrajnáról, Romániáról, Jugoszláviáról és Horvátországról nincs adat.

Az IFPI által közzétett adatok természetesen nem foglalják magukba a kalóz - hivatalos terminológiában jogellenes - kiadványokat. A világ fejlettebb régióiban ennek nagysága nem éri el az összforgalom 3 százalékát. Magyarországon ez az arány jelenleg 23 százalék, ami önmagában elég sok, de ha figyelembe vesszük, hogy 1992 elején, a vadkapitalizmus talán legsötétebb időszakában a forgalomban lévő hanghordozók 90 százaléka volt hamis, akkor nagy eredmény. Mindez alapvetően két intézkedésnek köszönhető: a Mahaszba tömörült lemezkiadók termékeire 1993 végén bevezették a zsiráfos hologramot, másrészt a nagy lemeztársaságoknak ekkorra sikerült elérniük, hogy a büntető törvénykönyvbe belekerüljön a szerzői és szomszédos jogot védelme. (Amely lehetővé tette, hogy a korábban jogilag csak szabálysértésnek számító hamisítást a hatóságok a továbbiakban akár ötévi börtönbüntetéssel sújthassák.) A világ kalózlemez-gyártásának 70 százalékát egyébként három ország(!), Oroszország, Bulgária és Románia adja. Ezekben az államokban négy hanghordozóból átlag három jogellenes kiadvány.

Magyarország a nemzetközi összehasonlításokban egyetlen dologban van az élen: a komolyzenei albumok piaci részesedésében. 1996-ban hazánkban az összeladás 13(!) százalékát tették ki a klasszikus zenei művek, és ez példa nélküli a világban. E kiugró eredmény oka a szakértők szerint eseti jelentőségű, a korábbi évek statisztikái ezt a tendenciát nem támasztják alá. Tény, a Hungaroton Classic tavaly elképesztő eladási statisztikákat produkált, a Reader's Digest is több sorozatot jelentetett meg, és jelentős volt a komolyzenei import is. A képzeletbeli ranglistán bennünket a finnek, a németek és a svájciak követnek 10-10 százalékkal, míg a komolyzenében igen erős oroszok - a görögökkel és írekkel egyetemben - a maguk 3 százalékával a sor végén kullognak. Egyébként a világon az összkiadások mindössze 5 százalékát teszik ki a klasszikus zenei albumok.

A hagyományos (vinyl) lemezek piaci térvesztése 1996-ban megállt, sőt mérsékelt emelkedés tapasztalható. A sokak által divatjamúltnak tartott hanghordozóból tavaly összesen 21 milliót adtak el a világon, ami, ha azt nézzük, hogy a nyolcvanas években Magyarországon évi 3 millió nagylemezt is nyomtak, nem sok, de a vinil jelenléte nem vitatható. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ennek a hanghordozónak nemcsak a világ kevésbé fejlett régióiban - Latin-Amerikában és Afrikában - van piaca, sőt a legtöbb hagyományos lemezt éppen a világ egyik legfejlettebb országában, Japánban értékesítik (7,6 milliót), az USA-ban és Nagy-Britanniában pedig további 2,9, illetve 2,4 milliót. Hazánkban 1996-ben csak 52,5 ezer LP-t adtak el, de ez is nagy eredmény az egy évvel korábbi ezer darabhoz képest.

Az elmúlt évtizedek egyik fő jellegzetessége, hogy kiszélesedett a könnyűzene hallgatóinak tábora, elsősorban korosztályok tekintetében. Ilyen jellegű felmérések a világon sajnos csak néhány helyen készültek, nemzetközi összehasonlító adatok nem állnak rendelkezésünkre, de e változások például az Egyesült Államokban jól nyomon követhetőek. A legtöbbet vásárló (fogyasztó) korosztály továbbra is a 15 és 24 év közötti, de piaci részesedésük jelenleg mindössze 32,2 százalék. (A hatvanas évek elején a becslések szerint az eladott hanghordozók közel kétharmadát ez a generáció vásárolta.) Érzékelhetően megnőtt azonban a 45 év feletti vásárlóréteg aránya, az Egyesült Államokban ma ők veszik meg a CD-k, kazetták és vinillemezek 15,1 százalékát.
Változik az eladott hanghordozók műfajok szerinti rétegződése is. A világ könnyűzenéjét a leginkább meghatározó két országban, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban 1991 óta készítenek ilyen jellegű kimutatásokat. Amerikában a legkelendőbb stílus továbbra is a rock (a hanghordozók 32,6 százalékát teszi ki), ezt követi az ismét növekvő népszerűségnek örvendő country (14,7 százalék), a rhythm and blues (12,1), a visszaesőben a pop (9,3) és a rap (8,9). Nagy-Britanniában a pop vezet (34,7), a rock (26,9), a dance (9,9) és a MOR (9,3) előtt. A harmadik legfontosabb piacon, Németországban a pop a legnépszerűbb (40,1 százalék), magasan megelőzve a rockot (16,6), a dance-ot (13,2) és a "schlagert" (6,8).

Az IFPI statisztikai adataiból az is egyértelműen kivehető, hogy a hazai és külföldi zenék aránya országonkénti erősen hullámzó. Az angolszász pop- és rockzene túlsúlya szinte minden államban nyomasztó, egyes hagyományosan erős (zene)kultúrák azonban továbbra is ellenállnak a nemzetközi folyamatoknak. Indiában a hazai zene piaci részesedése 95(!) százalék, Oroszországban 85, Egyiptomban 83, Thaiföldön 80, Törökországban 79, még a rendkívül nyitott Japánban is négy albumból három hazai eredetű. Az egyetlen kivétel Kína, ahol a hazai kiadványok aránya az utóbbi években, meglepő módon, 50 százalék alá esett vissza, igaz, a másik 50 százalék gyakorlatilag az ázsiai régióból származik.

Európában a kiadványoknak általában 25-40 százaléka hazai származású, kivételt képeznek az erős zenei identitású népek, például az olaszok és a franciák, náluk ez az arány 54, illetve 49,5 százalék. Külön érdekesség, hogy az öreg kontinens zenei divathullámait az amerikaiaknál sokkal erősebben meghatározó britek hazai részesedése is csak 51 százalék.

Európában sokszor nem annyira zenei, mint anyanyelvi kérdés, hogy az emberek otthonukban milyen zenét hallgatnak a legszívesebben. Vannak országok - Ausztria, Svájc, Belgium, Írország -, ahol az ott élők anyanyelvként beszélik egy vagy több nemzet nyelvét, így náluk statisztikailag is kimutathatóan kisebb a hazai zene iránti igény. Svájcban például a hanghordozóknak mindössze 7 százaléka saját, de még az egyébként erős nemzeti tudatú íreknél sem több 19 százaléknál. Az általános vélekedéssel és az egész eurofolyamattal ellentétben Európa nyugati, északi és déli részén, érdekes módon, az utóbbi években felértékelődött a nemzeti zene jelentősége. A viszonylag kis lélekszámú népek - például Dánia, Izland, Svédország vagy Görögország - esetében a hazai muzsika részarányának emelkedése évek óta folyamatos. (Mindez persze nem mindig azt jelenti, hogy az adott országban a saját pop- és rockprodukciók többsége ne lenne idegen zenei gyökerű, nemzetközileg kompatíbilis.)

Éppen ellenkező a tendencia a volt szocialista országokban, ahol a multinacionális cégek megjelenésével drasztikusan átrendeződött a könnyűzenei piac szerkezete. Az elmúlt hat évben Lengyelországban 80-ról 31,1 százalékra, Csehországban 61 százalékról 37,7-re, Magyarországon 60 százalékról 28,6-ra, Szlovákiában szintén 60 százalékról 40 százalékra esett vissza a hazai lemezek aránya. Mindez elsősorban a multinacionális cégek hazai megjelenésének, illetve a korábban meglehetősen korlátozott import teljes liberalizációjának köszönhető.

* * *

Magyarországon az október végi adatok összesítése alapján, úgy látszik, véget ért a hazai hanglemezipar 1991 óta tartó folyamatos bővülése. A Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége szerint idén a példányszámok tekintetében egyszázalékos visszaesésre, az árbevétel területén pedig 12 százalékos növekedésre lehet számítani, ez utóbbi viszont kizárólag az inflációnak tudható be, ráadásul biztos, hogy mindez reálértékben visszaesést jelent. (A piac azonban mindig produkál meglepetéseket: tavaly november végén szintén úgy tűnt, ötszázalékos visszaesés várható, aztán többek között jött a Hupikék törpikék nevű kiadvány, több mint kétszázötvenezer példányt adtak el belőle, és végül összességében közel nyolc százalékkal növekedtek az eladások az előző évhez képest.) 1991 és 1996 között mindenesetre a folyamatosan romló életszínvonal ellenére több mint kétszeresére nőtt a hazánkban eladott hanghordozók száma. Ez tavaly közel hét és fél millió példányt és 63,1 millió dollár adó nélküli nagykereskedelmi forgalmat jelentett.

A világtrendnek megfelelően hazánkban is jelentősen átalakult a hanghordozók piaci szerkezete. A legnépszerűbb változatlanul a kazetta: 4,3 millió darabot adtak el belőle, de ez érzékelhetően kevesebb, mint 1995-ben, a CD-eladás azonban dinamikusan nő, ma már közel hárommillió darab fogy belőle. Egyre esősödik hazánkban a CD-kislemez (single) piaca, 1996-ban összesen 228 ezer fogyott belőlük, szemben az 1994-es 17 ezres és az 1995-ös 52 ezres eladással szemben.