Illések és pofonok

Az Illés-sztori kétségkívül a legismertebb karriertörténet a magyar rocktörténetben. Az együttes pályafutásáról könyvet írtak, filmet készítettek, Illésék lemezeit, fényképeit, a klubtagsági igazolványokat, a koncertjegyeket ma is nagyon sokan - talán nem túlzás a százezres szám - őrzik ereklyeként, elmúlt ifjúságuk szép emlékeként. Az Illés volt a magyar Beatles, „az együttes, a nemzedéki zenekar, az új bálvány, amely megtestesítette, megvalósította egy új nemzedék álmait, amibe beleképzelhettük mindazokat a vágyakat, amelyek megvalósulása végül is nagyon sokunk életéből kimaradt. Az Illés külön fejezet a magyar ifjúsági kultúra, de talán megint nem túlzás, a század második felének magyar kultúrtörténetében is. Fellépésükkel nemcsak a szórakoztatásban kezdődött új időszámítás, de zenéjükkel, gondolataikkal megváltoztatták egy nemzedék arculatát, gondolkodását, életről vallott felfogását is. Az Illés története a hatvanas évek története is. Berobbanásaikkal és kudarcaikkal, lendületükkel és kifáradásukkal, „forradalmi” gondolataikkal és kényszerű kompromisszumaikkal. Ha majdan összefoglaló kultúrtörténeti vagy ifjúságszociológiai munka készül e század progresszív törekvéseiről, Illésék munkássága, a zenekar nevével azonosítható törekvések nem hiányozhatnak belőle. Illésék új időknek új dalaival jelentkeztek, és a „fényes szellők” hitével akarták megforgatni a világot. Nem rajtuk múlt, hogy nem vihart kavartak.

Sebők János

Balatoni nyár

Ez a balatoni nyár azonban nem az, amelyről a KFT is énekelt. Ez a nyár, 1973 nyara, számomra két dolog miatt jelentős. Egyrészt megtanultam hangosan és szótagolva olvasni, másrészt pedig Balatonalmádiban láthattam (a nagy zajban a dombtetőről hallani nem sokat hallottam) az Illés együttest.

Az olvasással úgy voltam, mint a középkor legnagyobbjai, csak hangosan ment, mindenesetre a szolgálati lakásunk előtti kertben, az állatkertben hozzáfogtam utóbb az Interjú az állatokkal című kiváló kötet olvasásához. Sajnos csak a Tengerimalacig jutottam. A huszonéves egyetemista viszont miattam hagyta abba a Háború és békét, mert nem tudott rávenni a magamban olvasásra.

No, de visszatérve a nyár másik fénypontjára: én még élőben láthattam a legendát (szüleim mondták, semmit sem értettem az egészből). Levente azt énekelte, hogy: „Ne gondold, hogy tied a világ...” - a többit nem fogtam. És különben is, hogyan gondolhattam volna ilyesmit. Örültem, hogy nem fulladtam a Balatonba. Már megint eufemizálok. Eszembe sem jutott, hogy belefulladhatok, csak épp a lábam nem ért le a gyerekeknek elkerített tódarabban (mert még darabban mértem a vizet).

Egy füves domb tetejéről, a tarack és a légtér határáról Levente egészen másmilyennek látszott, mint ahogy később a fényképekről szemrevételeztem. Először is sokkal kisebb volt - mondjuk olyan másfél méteres. Szőke haja félrecsapva, száját meg eltakarta a mikrofon (lehet, hogy nem pontosan így volt, de hát ilyennek látszott onnan). Haja színe arra a hekk halra emlékeztetett, amelyet a strandon ettünk, s atyám gerezdenként adta a számba, mert édesanyám megijesztett a szálkák miatt, hogy majd a torkomon fognak akadni, és megfúlok.

Ezért aztán kissé bizalmatlanul ettem a halat, de mégiscsak ízlett, s ezt a kellemes ízt idézte fel az Illés zenéje, mint Swannban a madeleine sütemény az A la recherche-ben...

Summázva életem egyik nagy pillanatát, meg kell vallanom: nyár volt és meleg, és jól éreztem magam. Mert focizhattam kedvemre, és már volt egy húszéves 401-es Moszkvicsunk, a Lacika, és kilencvennel is tudott menni. Olyan színe volt, mint az égnek, és mi tagadás, jó volt a hal is. S bár akkor nem tudtam még, mi az az Illés, hogy emlékezem rá hatéves koromból, azt mutatja, mégiscsak tudtak valamit azok a fiúk.

Lovas Lajos

Talán még viszontláthatunk

Gyakorlott versolvasók állítják, hogy a jó versek az évek múlásával különféle árnyalatokban tűnnek fel: ugyanaz a mű szomorkásnak, vidámnak, vagy éppen ironikusnak mutatkozik. S ugyanez igaz az Illés-dalokra is - lehetnek bármily egyszerűek, mégis, ezernyi titkot hordoznak, évtizedek múltán sem színtelenednek, sokkal inkább gazdagodnak. Śj és új gondolatokkal telítődnek: együtt változnak a hallgatókkal. A dal mögöttes tartományában képzeletbeli jelentéstér alakul ki, amely az évek során a dalhoz kapcsolódó összes élményt magában foglalja Nógrádverőcétől, a gumigyár kultúrtermétől táncdalfesztiválokon, Londonon és letiltásokon át egészen a Zeneakadémiáig.

Mi lehet ennek a titka? Az esztéták azt mondanák, hogy minden művészeti alkotótevékenység nagyobbrészt mesterségbeli tudás, megtanulható dolgok alkalmazása, kisebbrészt viszont - de ez a fontosabb, mert enélkül nem megy -: ihlet, megmagyarázhatatlan adomány, amikor a tudatos én kikapcsolódásával jönnek létre a dolgok - súgja a hang, szokták mondani; azaz a művész túllép saját személyiségének korlátain: megszületik a zene, és előforognak a szavak, a dal pedig arról szól, ami mindenkit érint.

Az Illés-dalok sajátossága, hogy a hallgató úgy érezheti, kifejezetten hozzá szólnak, s ez a személyesség Illésék másik erénye. Ha tömegeknek játszottak is, közönségüket nem használták kétes vállalkozásokra, nem provokálták és manipulálták őket. Mai, divatos szóval élve: európaiak voltak akkor is, amikor a bizantinizmus volt a vezető ideológia; az üzenetek, a mondvacsinált ügyek és jóindulatú figyelmeztetések ellenére továbbra is az emberi méltóságról beszéltek, a gondolat és a lelkiismeret szabadságát hirdették.

Ilyesfajta gondolatok jártak e sorok írójának fejében, amikor a Budapest Sportcsarnok harmadik emeletén, hetekkel ezelőtt próbálni látta Illéséket. A próbán megvilágosodott, egymásra figyelő, iróniára hajló, póztalan és a sztárság mindenféle hozadékától mentes művészeket látott, akik ma is tudják, hogy a sikerért újra meg kell dolgozni. Meglepő volt látni, hogy a próbán nem kottából dolgoztak, hanem a régi hangzást és fogásokat keresték vissza; az egykori dalok láthatóan a mozdulataikban rögzültek, szinte téveszthetetlenül.

Mindazok számára, akik 1981-ben lemaradtak a legendás visszatérésről, a Koncertről, bizonyára megnyugvást jelentett volna, ha tudják, hogy az elkövetkezendő másfél évtizedben majd még többször is láthatják Bors őrmester legjobb magyar tanítványát. Persze, az is nyilvánvaló, hogy az Illés pályája a Koncerttel lezárult, s azóta, hogy Szörényiék abbahagyták az aktív zenélést, és hogy a műfaj is megszűnt körülöttük, a dalok hangsúlyozottan saját életüket élik.

De az utolsó utáni koncertek - a kommercionális szempontoktól eltekintve - másért is fontosak: a dalok már nem változnak, s újak sem születnek, de csiszolódik a koncertprogram, az esszencia; formálódik az Illés koncertdalainak a lényeghez közeledő és legpontosabb gyűjteménye. (Hasonlóan öntörvényű vonulatot képeznek a népzenét és a beat műfaját ötvöző szerzeményeik, illetve a Fehér Lemezen található oratórium, ez utóbbit - sajnálatunkra - most sem hallhatjuk.)

S mivel a műsort terjedelmi vagy cenzurális korlátok már nem befolyásolják, a program utal a harminc, húsz vagy tizenöt évvel ezelőttiekre, de az Illés-pályára is, egészében. Azaz amit látunk, nem az az évi, menetrendszerű világ körüli utazás sokadik állomása (miként a Stones tavalyi turnéján valamelyik városban Keith Richard kiszállva a buszból viccesen, de mégis sokatmondóan kérdezte: „De melyik város, melyik város ez?”), hanem a dalok által megidézett harminc év; előadás, színház, varázslat.

Wágner úr

Rohan az idő...

Emlékszel arra még, mondd, jó barátom?

Hát hogyne emlékeznél. Hanyas is vagy? Negyvenes? Ötvenes? Végül is mindegy, mi negyvenesek-ötvenesek mindannyian ott voltunk, amikor ők hatvannégyben éppen elindultak, az volt a hej-hej-hej, igazi szép idő...
Emlékszel, hogyan szóltak azok a gitárok? Száz közül megismertük, melyik az Illés. Valami különleges tónusban, hangfrekvencián játszott a zenekar, a legmagasabb hangok is mélyről jöttek, Levente megpendítette a húrt, és bennünk visszhangzott.

Mi akkortájt gimnazisták voltunk, sosem felejtem el, hogy három részre szakadt az osztály: Illés-, Metró- és Omega-frakció ült a padsorokban, a hétvégéket az E-klubban, a Várban, az Ifjúsági Parkban töltöttük, ahol éppen játszottak a kedvencek. Mindenki minden számot töviről hegyire ismert, a fél osztály gitározni tanult, dobolni járt, a lányok a szövegeket biflázták, mi az akkordokon vitatkoztunk, hogy most akkor A-dúrral kell-e kezdeni az Utcánt vagy A-héttel.

Persze az Illés-frakció volt a legerősebb nálunk is, másutt is, égen-földön Szörényi Levente vezette a népszerűségi listát, apró, szemüveges ember hatalmas dobgitárral, még nagyobb szívvel. Amolyan tüntetésféle volt Illéséket szeretni, merthogy nem ők voltak a hatalom szalonzenekara, a Bródy-szövegekben már ott lapultak az apró tüskék: Ne gondold!, Láss, ne csak nézz!... A Rohan az időt egyenesen eltanácsolták a Táncdalfesztivál selejtezőjéről, mondván, nem ütötte meg a mércét. A rádióban a Tánczenei koktélt és az Ötórai teát Korda György és Toldy Mária dalai lepték el, Illés-számot csak nagyon ritkán játszottak.

Az illegalitás évei voltak ezek. Valami lázadásfélét sugallt a zene, mind az öten hosszú hajat viseltek, furcsákat nyilatkoztak, a dalszövegekből pedig hiányoztak a panelelemek, hogy elmentél, itt hagytál, óh, jöjj, várok ráád!

Akkor, a hatvanas évek közepén-végén ez maga volt a forradalom, parányi lék a hatalom nagy, rusnya bárkáján. Egy őszinte hang. Ők éneklik, bennünk pedig megremeg valami.

Találtam én egy szép virágot...

Tényleg szép volt ez a virág. Színe volt, illata volt, aki megszagolta, beleborzongott.

Mi voltunk az Illés-generáció, barátom - bár ennek a zenének nincsenek korhatárai, ha megszólal, mindannyian mozdulunk rá, együtt dúdoljuk a refrént, nem számít néhány évtized.

Hát most itt ez a koncert, egyetlen nagy szívdobbanás az egész, ők énekelnek, nekünk csillog a szemünk, mint akkor, hatvannégyben.

Tényleg rohan az idő.

(pilhál)


---------

További anyagok:

0. Címlap

1. Jegyzetek (Sebők János, Lovas Lajos, Wágner úr, Pilhál György)

2. Volt egyszer egy nagy csapat (Illés-kronológia, életrajzok)

3. Fő a próba (képriport)

4. Bródy Dani és Bródy Luca - A fiam + a lányom

5. Szörényi Örs - Az alma és a fája

6. Illés Áron: Túl magas volt a mérce

7. Szörényi Réka: Holdfény '69

8. Zorán: Ma más időket élünk

9. Benkő László: Az Illés volt a vízválasztó

10. Tolcsvay Béla: Felborult az értékrend (JBSZ)

11. A szakma szemüvege (Török Ádám, D. Nagy Lajos, Bornai Tibor, Németth Oszkár, Éliás Gyula, Dolák-Saly Róbert, Kovács Kati, Nagy Feró, Ivánka Csaba, Schuster Lóránt. Frenreisz Károly, Lovasi András és Bayer Friderika az Illésről)

12. Bors Jenő: A szó veszélyes fegyver

13. Mindörökké Illés (Kiállítás Kőbányán)

14. Egy elfelejtett dal (Szörényi-Bródy: Koszos kisfiú)

15. A gyűjtő

16. Ahogy az utca 13 embere látja

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016
 
Ez a weboldal kizárólag a technikai működéshez használ cookie-t, a jobb felhasználói élmény érdekében. Honlapunk használatával Ön elfogadja, hogy cookie-t helyezhessünk el az Ön által éppen használt digitális eszközén.
Elfogadom Nem fogadom el