Szűk szakmai kezdeményezésként indult Budapesten, ma tízezreket vonz ország-, sőt világszerte. Újabb és újabb generációk fedezik fel és csak kevesen hagyják el. Követőit nevezték nacionalistának, néha irredentának, sokan sokféle szándékkal megfordultak benne, a többség azonban hű maradt a bartóki elvekhez. És bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is eleven valóság, mi több, exportképes magyar termék. A táncházmozgalom huszonöt éves.

Fotó: Bánhalmi János

Annak, hogy a hetvenes évek elején a táncházmozgalom oly erővel lobbant lángra, minimum két oka és három előzménye volt.

1. A hatvanas években megindult városiasodás, az egyre gyorsuló technikai haladás és a hozzá kapcsolódó életmód- és szemléletváltás a - főként városi - fiatalok egy részében a jelentől, a társadalomtól való elfordulást váltotta ki, Magyarországon éppúgy, mint Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban. Nem véletlen hát, hogy a néptánc, a népzenei és a népi tárgyalkotó művészet hetvenes évek eleji reneszánsza is egyértelműen egy szűk budapesti egyetemista és fiatal értelmiségi réteghez kötődött.

2. A beat és a rock ekkor már jórészt elvesztette önazonosságát, jelentéstartalmát, és a csalódott fiatalok egy csoportja a táncházban talált magának új illúziókat, közösségeket, azonosulási lehetőséget. Nem a múltat akarták fátyolos szemekkel felidézni, hanem a múlt értékeiből eleven valóságot teremteni.

3. A hatvanas évek elején Martin György és társai - Pesovár Ernő, Pesovár Ferenc, Andrásfalvy Bertalan - felbukkanásával friss szemlélet jelent meg a magyar néptánckutatásban, melynek eredményeként korábban alig ismert táncokkal, táncformákkal ismerkedhettek meg szakmabeliek és laikusok.

4. Az új technikai eszközök - magnetofon, hangosfilm, hanglemez - korszerűsítették a gyűjtést és lehetővé tették a táncokhoz tartozó zene dokumentálását.

5. Végül, de nem utolsósorban ebben az időben az utazás is lényegesen szabadabbá vált a szomszédos országokba, így kutató és zenész könnyebben meríthetett az ősi, főként erdélyi forrásokból.

Erdélyi eredet

Maga a táncház kifejezés is erdélyi eredetű, máshol batyubálnak, mulatságnak, taposóbálnak, csűrdöngölőnek, fonóbálnak hívják. Mint hely és szórakozási forma Széken maradt fenn a legépebben, a maga tiszta és teljes egészében. Az ott élők életének mind a mai napig szerves része. Benne a városi fiatalok számukra ismeretlen szórakozási formával és különleges közösségteremtő erővel találkoztak. És rádöbbenhettek, hogy a folklór nem elsősorban múzeumba való, hanem élő, saját törvényei szerint kibontható anyag.

Martin Györgynek és társainak első útja Magyarvistára vezetett, oda, ahol még a háború alatt Molnár István vett filmre táncokat. Befizettek egy kolozsvári társasútra, egy alkalmas pillanatban leléptek, megkeresték a filmben szereplő táncost, és segítségével szisztematikus és monografikus gyűjtésbe kezdtek. Számtalan film-, fotó- és hangfelvételt készítettek.

A néptánc ősi formájában is képvisel művészi és esztétikai értéket - vallotta ezzel egy időben többek között Timár Sándor, a Bartók Táncegyüttes vezetője. A paraszti tánclépéseket eredeti formájukban kell megtanulni, lehetőleg filmről vagy a helyszínen. És ha sikerül hozzá elsajátítani a megfelelő improvizációs készséget, attól kezdve a táncoson múlik, hogy e tudással hogyan él. Ahogy Timár megfogalmazta: előbb a táncnyelv, aztán a költészet.

Ehhez a tánchoz viszont megfelelő ízű és mélységű muzsikára volt szükség. Nem hagyományos cigányzenekari vagy műzenei kíséretre, hanem hagyományhű parasztzenére. Vagy legalábbis olyanra, amelyik úgy szól. És ez az igény szerencsésen találkozott két mérnökhallgató, Sebő Ferenc és Halmos Béla elképzeléseivel.

Halmos Béla: "A hatvanas évek végén egy nemzetközi régészeti táborban a szerb, a szlovák, a német és a bolgár diákokkal kizárólag a dalokon keresztül értettük meg egymást. És ahogy hallgattam őket, rádöbbentem: csak mi magyarok nem tudunk közösen énekelni. Elkezdtünk Sebő Ferivel gitárakkordokat tenni a népdalok és a versek alá, majd szólóban és duóban beneveztünk a Röpülj páva '69-re. A nemzetiségi zenével azonnal kiestünk. A magyar népdalokkal viszont egyéniben a döntőig jutottam, ahol nyertem egy hétnapos NDK-utat és egy táskarádiót. A Magyar Rádióban Sárosi Bálint sorozatában hallottam először a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút. Márk József helyi lakos énekelte, Ádám István zenekara kísérte. És akkor már tudtam, hogy mit keresek."

A hangszeres népzenével Halmos és Sebő Martin György lakásán találkozott először, aki - látva fogékonyságukat és lelkesedésüket - elküldte őket a Bartók Táncegyütteshez. Mostohafia, Éri Péter szintén velük tartott, hogy Lajtha László széki gyűjtése alapján együtt kíséreljék az ősi erőt megszólaltatni.Éri Péter: Néhány próba után kiderült, hogy jó hangszer a gitár, de ehhez a zenéhez jobban szól a brácsa. Halmos szerzett egyet, de nem tudtuk, hogyan kell behangolni. A jövő hétre tanulj meg rajta játszani, mondták, de napokig tartó kínlódás után feladtam. Ekkor Sebő próbálkozott vele, én meg hazavittem Sebő húgának csellóját. Ennek persze Klárika egyáltalán nem örült, de a következő próbán már megjelent valami zenekezdemény.

Halmos aztán egyik éjjel megálmodta, hogyan kell behangolni a brácsát, és akkor már mehettünk a Bartók együttesbe. S hogy a miért az erdélyi hangszeres népzene volt az, amire a hetvenes évek elején a fiatalság fogékony volt? Egyszerűen másképpen szólt, másfajta művészi erőt adott, más volt a kisugárzása. Ősiségében is korszerűen hangzott. Virtuóz, de sallangmentes, ugyanakkor ritmikus, funkcionálisan tánchoz való.1972 elején tehát a főbb tartópillérek álltak, a végső lökést pedig Novák Ferenc, a Bihari Táncegyüttes vezetője adta. Szakdolgozatát a széki táncéletről írta, később a táncosait elvitte a helyszínre. A hatás elementáris erejű volt. Jogosan vetődött fel ezután a kérdés: miért ne rendezzenek hasonló összejövetelt az akkori vezető táncegyüttesekkel közösen, klubszerűen, a saját örömükre.

Timár Sándor: "A zalaegerszegi néptáncverseny szünetében kérdezte meg tőlem Lelkes Lajos, a Bihari Táncegyüttes művésze, hogy mit szólnánk egy széki táncházhoz. Először kicsit megijedtem, egyrészt élt bennem az ötvenes évek kötelező csárdásainak emléke, másrészt akkoriban még művészi (színpadi) munkában gondolkodtam. Később, amikor a Hősök terén a troliból megláttam a székieket, mégis leugrottam, és kértem őket, jöjjenek el a próbánkra. És ettől kedzve beindult a dolog."

Az első táncházat 1972. május 6-án este hét órakor egy erre a célra bérelt teremben, a Liszt Ferenc téri könyvklubban rendezték, négy táncegyüttes, a Bartók, a Bihari, a Vadrózsák és a Vasas részvételével. Belépőként "petróleumpénzt" szedtek, a vendégeket erdélyi szokás szerint pálinkával fogadták, aztán kezdetét vehette a muri. Az egykori meghívó szerint "zene és tánc, úgy mint Széken".

"Nekünk olyan táncot kellett elsőül venni, ami nem taszít, ami nem hasonlít egyetlen magyar vidék táncaihoz sem" - érvelt annak idején Martin György. - "A széki nem hasonlít. Ráadásul hosszú idő alatt kristályosodott ki, változatos, látványos és nem túl nehéz. Lényeges volt az is, hogy látható, tapintható, csak el kellett utazni érte abba a községbe. S amit kottából, lejegyzésből alig-alig lehet rekonstruálni, az ott órák alatt bárkinek érzékelhetővé vált."

Az első sikereken felbuzdulva a Liszt Ferenc téren június 10-én és október 23-án(!) további táncházakat szerveztek. A barátok, ismerősök, az utcáról betévedők azonban egyre intenzívebben érdeklődtek, s hamarosan el kellett dönteni: vagy ragaszkodnak a szűk szakmai körhöz, vagy kinyitják az ajtókat, vállalva ezzel az amatőrök tanítását. Egyedül Timárék voksoltak a nyilvánosság bevonása mellett, 1973 februárjában memorandumban fogalmazták meg javaslataikat a táncház továbbfejlesztésére. A három többi együttes visszalépett, sőt egyikük később szembe is fordult velük. A mozgalom központja ettől kezdve a Bartók Táncegyüttes lett, művészeti irányítói Timár és Sebő. A legjobb táncosok - többek között Litkey István, később Varga Zoltán, Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, Nagy Albert - a Kassák Klubban hetente tanítottak. A rendszeres szavalóesteken olyan neves művészek vettek részt, mint Nagy László, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Féja Géza, Somogyi József, Szécsi Margit. A klub nyaranta táborokat szervezett, sőt Síppal, dobbal címmel időszaki lapot jelentetett meg.

Az első táncházak hírére jöttek a muzsikusok is, beindult a műhelymunka, hamarosan összeállt a Muzsikás - nevükhöz fűződik az első állandó táncház -, majd szép sorban a többiek, a Délibáb, a Jánosi, a Virágvölgyi, a Téka, a Tekergő, a Mákvirág, a Karikás. A "népzenei újhullám" hamarosan a határon túli magyar fiatalokat is elérte, sorra alakultak a hangszeres együttesek a Vajdaságban, a Felvidéken és Erdélyben. Természetesen a városokban.

Újraformálva

Voltak azonban, akik nem elégedettek meg az ősi dallamok autentikus előadásával, hanem azokat átdolgozták, műzenévé avatták, így azok a kor kihívásainak megfelelően jazzes, rockos elemekkel keveredtek. A "pogány táltosok" egyik legelső és legjelentősebb képviselője a Vízöntő együttes, amelynek tagjai 1972 végén vették fel a kapcsolatot Novák Ferenccel, és vállalták el a Bihari autentikus népzenei kíséretét.

Kiss Ferenc: "Belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit, lehetőségeit és fantáziáját felhasználva egyes népdalokat a saját képünkre formáljunk. Nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki."

A nagyvárosi fiatalok azonban nemcsak az autentikus néptáncot és parasztzenét fedezték fel maguknak, hanem a tárgyalkotó népművészetet is. 1973-ban Zelnik József vezetésével megalakult a Fiatal Népművészek Stúdiója, amelynek tagjai az archaikus tárgyak szellemiségét, jelbeszédét, arányrendszerét, anyagszerűségét és színkultúráját kívánták elsajátítani, hogy azokat felhasználva alakítsák ki saját építészeti, tárgyi és öltözködési kultúrájukat. Több szellemi műhely jött létre, többek között a kecskeméti kerámiastúdió, az etyeki szövőház, a velemi faragóház és a magyarlukafai alkotótábor.

A mozgalom első csúcspontja 1974-1975-re tehető, ekkor már fiatalok ezreit vonzotta, miközben a hatalmat határozottan taszította. Budapesten több táncház működött párhuzamosan, havi, illetve heti rendszerességgel, a legfelkapottabb helyre, a Kassákba gyakran csak közelharc árán lehetett bejutni. A hagyományok ápolását, a népi kultúra fontosságát hangsúlyozó mozgalom szellemiségét persze nehéz volt összeegyeztetni a lenini internacionalista elvekkel, a hatalom birtokosai pedig attól is tarthattak, hogy általa csak erősödik a fiatalok nemzettudata, s az elveket egy idő után a nemzeti függetlenség igénye követheti.

Vitányi Iván, a Népművelési (ma Magyar Művelődési) Intézet egykori vezetője: "A hatalom idegenkedése egyrészről természetes, hiszen az idősebb generáció sosem örül, ha a fiatalok valami újat találnak ki. A zenészek egy része pedig azzal érvelt, hogy ezt a muzsikát nem lehet így felújítani, nem jó a drága portékát olcsóvá tenni. A különféle ellenállások közül persze a politikai volt a legsúlyosabb, látták, megint egy mozgalom, százával gyűlnek a fiatalok, és bizonyos fanatizmussal csinálnak valamit."

Halmos Béla: "Martin György olyan szilárd tudományos és emberi bázist jelentett nekünk, ami nem hagyott eltévelyedni minket, sem politikai, sem szakmai értelemben. A táncházmozgalom úgy élt, hogy a hatalom meg nem fojtotta, de a szemét végig rajta tartotta. A Kassákban pontosan tudtuk, ki a tégla, de együtt éltünk vele. A rendőrség időnként a legképtelenebb történetekkel állt elő, például azzal, hogy a koncerteken rendszeresen szeretkeznek a zongora alatt. Mikor kijöttek, látták, hogy csak pianinó van, és belátták, az alatt nem megy a dolog."

Vitányi Iván: "Jó néhány alkalommal kellett magyarázkodni az illetékeseknek. Aczél egyszer megkérdezte, miért csak Csoóri Sándor és Nagy László jár ezekre az összejövetelekre, mire mondtam neki, parancsolja meg Király Istvánnak vagy Pándi Pálnak, hogy legyenek ott ők is. Aczélt egyszer ki is vittem a Kassákba, láthatta a nagyszerű hangulatot, elbeszélgetett Sebővel és Halmossal, és mivel érzékeny ember volt, megértette, itt nincs mibe belekötni. Ettől kezdve irányából nem éreztünk bántó ellenállást."

A hatalom vádjai

A táncházmozgalommal kapcsolatban a hatalom leggyakoribb vádja és félelme a nacionalizmus, a magyarkodás volt. Pedig abban - a bartóki szellemiség jegyében - már a kezdetektől jelen voltak a hazai nemzetiségek táncai! Sőt egyes együttesek kifejezetten erre szakosodtak. A legismertebb közülük talán az archaikus délszláv muzsikát előadó Vujicsics, a nyolcvanas évek elején alapított görög Sirtos vagy az első autentikus cigányzenei együttesek, mint a Kalyi Jag, majd az Ando Drom.

Ahogy Timár 1977-ben nyilatkozta: "talán sosem volt ilyen fokú a fogékonyság más népek, nemzetek kultúrája iránt, sosem volt ilyen erős a testvériségérzés, ennyire nyitott a szemlélet, készen minden érték befogadására". Egy táncban egyébként sem lehet elkülöníteni egymástól tisztán a román vagy szlovák karaktert a magyartól, sokkal inkább tájegységi jellegről beszélhetünk. Az együtt élő népeknél ez nem is működhet másként. (Egyébként a táncházmozgalom egyik himnuszát, a Le is szállnak, fel is szállnak című széki lassút éneklő Márk József - mint utóbb kiderült - román származású.)

A táncházmozgalom és a politika viszonya mindig kényes kérdés volt és sok félreértésre adott okot. A közvélemény nagy része egyfajta népieskedést, magyarkodást látott benne, ezt a tévképzetet csak tovább erősítették a mozgalom perifériáján működők párt- és ideológiai vonzalmai, illetve rosszízű közszereplései. Sokan féltünk, hogy 1990 után a táncház az aktuálpolitika egyik potenciális fórumává válhat, hogy az új hatalom a hóna alá nyúl és kompromittálja, de a baj szerencsére nem következett be. A benne aktívan és mindvégig részt vevők a mai napig sikeresen ellenálltak mindennemű ideológiai nyomásnak és ráhatásnak, hűek maradtak Bartók Béla, Nagy László, Kallós Zoltán szelleméhez. Talán ennek is köszönhető, hogy a táncházmozgalomban sosem voltak, ma sincsenek bársonyszékek.

Politikai frontok

A politikai fronthatásoknak és a növekvő érdeklődésnek köszönhetően a hetvenes évek második felétől megjelenhettek a mozgalommal foglalkozó első könyvek (Táncház, Nomád nemzedék, Húzzad, húzzad muzsikásom), illetve hanglemezek, utóbbi eléggé visszafogott tempóban. Ennek hátterében állítólag pénzügyi okok húzódtak meg, Bors Jenőék sokáig nem hittek benne, hogy a népzenei kiadványok nyereségesek lehetnek.1977 egyik nyári napján aztán Nagy László, Csoóri Sándor és Zelnik József kihallgatást kért és kapott az akkori kulturális miniszterhelyettestől. A találkozón statisztikákat mutogattak, miszerint hazánkban az évente megjelenő népzenei albumok aránya mindössze 1,5-2 százalék, holott a hagyományos népzenével nem nagyon büszkélkedhető NDK-ban ugyanez a szám 5,6. És hogy Kodály országában ez mennyire kínos. Aczélék erre - hogy ne morogjanak már annyit a népiek - azonnal öt lemez kiadására adtak lehetőséget, így jelenhetett meg az Élő népzenei antológia, s ettől kezdve gyakorlatilag folyamatosan adtak ki népzenei lemezeket.

Nádori Péter, a Hungaroton volt főszerkesztője: "A lemezek kiadása körül kimondott politikai nyomást nem érzékeltem, de azért az ember nagyjából tudta, hogy milyen normákat kell betartania. Egyedül Erdély számított tabunak, egészen a nyolcvanas évek közepéig. De ezt csak akkor tudtam meg, amikor a korlátozást feloldották. A Kallós-gyűjtés publikálása után gyakorlatilag bármit kiadhattunk, még erdélyi zenészekkel is."

Hanyatlóban a táncházmozgalom, szokták mondogatni, és valahogy így él a köztudatban is. Elvesztette újdonságerejét, ma már nem téma, beépült a mindennapokba. Pedig elég néhány futó pillantást vetni a statisztikákra, hogy lássuk: az 1990-es átalakulást követő elbizonytalanodás után az elmúlt három évben ismét élénkülni látszik a mozgalom. Az országban jelenleg 31 magyar és 25 egyéb (balkáni, görög, ír, cigány, zsidó stb.) táncház működik, túlnyomó többségük heti rendszerességgel. Csaknem 150 gyerek és 100 felnőtt néptáncegyüttesről tudunk, a hagyományőrző társulatok száma 150-200-ra, a velük részben keveredő pávaköröké 500-ra tehető. Táncházi keretek között a magyar néptáncot 40, más népek táncait 17 tanár tanítja, 25 magyar és 20 egyéb együttes közreműködésével.

Az 1982 óta minden évben a Budapest Sportcsarnokban megrendezett táncháztalálkozó és kirakodóvásár a tavaszi fesztivál leglátogatottabb programja. A Muzsikás együttes révén a magyar népzene olyan világpódiumokra jutott el, mint a londoni Queen Elisabeth Hall vagy a párizsi Theatre de la Ville. És akkor még nem beszéltünk Sebestyén Mártáról, aki más műfajokban tovább erősíti zenei anyanyelvünk hírét a világban.

Mindezek ellenére a táncház, illletve a népzene ma is a hazai média mostohagyereke. Ami talán sokakat meglep, helyzete az alternatív, sokak által urbánusnak tartott közösségi rádiókban, a Tilosban, a Civilben, a Fikszben és társaikban a legjobb. A közszolgálati médiumokról pedig jobb, ha nem beszélünk, elég egyetlen szemléltető példa: a Táncház Egyesület felmérése szerint a Magyar Televízió két csatornáján 1997 első négy hónapjában a műsoridő mindössze 0,2 százalékát tették ki a népzenei műsorok. De aggodalomra semmi ok, ahogy Timár Sándor megfogalmazta: "Ez a mozgalom, ha keresztbe vetett lábbal ülnénk, akkor is haladna tovább. Természeti jelenség. Olyan iszonyatos életerő feszül benne, hogy a legkeményebb betonon is keresztültör."