„Messze Mississippi, messze ide London,
Itt, a Moszkva téren mégis azt mondom...".
Hobo

Budapest, Moszkva tér, reggel fél hét.

A metrókijárat előtt különös tömeg gyülekezik. Hajnalonként ez a főváros alkalmi munkaerőpiaca. Azok a szerencsések, akiknek van hova munkába sietniük, kissé zavartan kerülik ki a csoportosan őgyelgőket. Olykor lapos pillantásokkal méregetik, kik is álldogálnak ott. Kik? Fáradt tekintetű, borostás középkorúak viseltes munkaruhában, és szikár, csontos fiatalabbak, legtöbbjükön pecsétes farmer. Várnak. Várják, hogy valaki alkalmazza őket. Időnként rágyújtanak. Húznak egyet a butykosból. A nyirkos reggelen jólesik a korty. Összedörzsölik a kezüket, toporognak a hideg betonon. Türelmesen várnak. Vagy inkább reményvesztetten? Beletörődve?

Az „emberpiac” a törzstagok véleménye szerint, nem működik rosszul. Éppen ezért zsíros, tenyérbecsapós üzleteket várok. Pompás összegeket. Ezerötszáz forintot, plusz ebédet naponta. Mosolygó maszekot, mosolygó melóst.

- Könnyű itt jó munkát találni? - kérdem kedélyesen a mellettem ácsorgó férfit. Viseltes melegítő, foltos ing, svájcisapka. Mélyen ülő szemei bizalmatlanul méregetnek. - Mi köze hozzá! - morogja a bajsza alatt, és a nyomaték kedvéért köp is egyet. - Nem a maga baja.

Aztán, amikor mégiscsak hajlandó beszédbe elegyedni, rövid idő alatt rájövök, szó sincs itt egymás tenyerébe csapdosó maszekról és munkásról. Szó sincs zsíros üzletekről.

- Én rendszeresen járok ide - szűri a koma a foga között. - Jó darabig nem is volt gond. Akadt munka, volt pénzem. De tavasz óta sok minden megváltozott. Tudja, ezek a „románok” ellepték a piacot, és teljesen letörték a béreket. Az, ugye, természetes, hogy ha valakinek van szakmája, ért valamihez, annak megkéri az árát. A „magyar” - most így nevezem az idevalósit - tisztában van azzal, hogy körülbelül mennyit lehet keresni egy vállalatnál. Erre rátesz kicsit, hisz alkalmi munkáról van szó, nem terheli a főnököt adó, nincs SZTK, satöbbi. Kér, mondjuk, száz forintot óránként. Erre mit csinál a „román”? Elvállalja ugyanazt harmincért... Na, mit gondol, ki kapja akkor a melót?... Nyilván... 1985-ban a kőműves szakmában például harmincöt forintot lehetett keresni óránként. „Ezek” - és indulatosan a néhány méterrel odébb álló másik csoport felé bök - ma ugyanennyiért hajlandók eladni magukat! Pedig az árak közben szépen mennek felfelé. Mit ér ma harmincöt forint?! Egy doboz cigaretta, és passz!

Időközben többen körbeállnak bennünket. Olykor helyeslően belemordulnak a társalgásba. A hőmérséklet a körzetben érezhetően emelkedik.

- Rosszul esik nekünk, amikor egyesek a fejünkhöz vágják, hogy mi, erdélyi magyarok, idejövünk, és megesszük az itteniek kenyerét - vág közbe elkeseredetten egy férfi, aki fültanúja volt a panaszáradatnak. Elárulja, háromgyerekes családapa, géplakatos. - Nyilván, ők hiába jönnének hozzánk, a mi kenyerünket nem tudnák megenni, egyszerűen azért, mert nincs. De hát mi csak a gyógyszerre, és néhány alapvető dologra szükséges pénzt akarjuk megkeresni itt. Én például Szilágy megyéből jöttem, szeretném gyógykezeltetni a feleségemet. Mert nálunk se megfelelő orvosság, se gyógykezelés nem létezik... Az ember pedig mindent elkövet, hogy a családjának segíteni tudjon ... Pályaudvaron alszom, már ameddig megtűrnek. Képtelen vagyok megfizetni a szállást. Legalább ezer forintot elkérnek egy éjszakára. A maszek meg jó, ha öt-hatszáz forintot fizet nekünk. Ha egyáltalán akad munka. Én például szombaton érkeztem, ma csütörtök van, és még semmi. Pedig minden áldott reggel itt ácsorgok órákon át.

- A dolognak van másik oldala - jegyzi meg a mellettem álló barázdált arcú férfiú. - A munkáltatók kezdenek rájönni, hogy nem érdemes a „románokat” dolgoztatni. Se pénzük, se lakásuk, melóznak egy napot, kettőt, kiismerik a helyzetet, aztán előfordul, hogy megfújják, mondjuk, a negyvenezer forintos fúrót. A tulaj meg bottal ütheti a nyomukat. Mire észbe kap, valahol Romániában járnak. A múltkor is, jön az egyik főnök egy rendőrrel, és rajtam keresi a fúróját. Nem győztem kimosakodni. Arra nem gondolnak ezek, hogy ha én tennék ilyet, másnap nem mernék újra idejönni?

- De hiszen mi becsületes munkával akarunk pénzt keresni! - vág közbe felháborodottan egy tömött bajuszú. - Azért kaparunk össze mindent, hogy el tudjuk látni az otthon maradottakat. Csakhogy például a pályaudvarokon gyakran kirabolnak bennünket. Tíz-húsz cigány körülveszi az embert, mire észbe kapunk, ing sincs rajtunk. Nekem ellopták az igazolványomat, az útlevelemet, kilencezer lejemet és kétezer-ötszáz forintomat. Sőt, a házasságlevelemet is. És akkor azt mondják, mi lopunk.

Váratlanul egy rendezettebb külsejű, középkorú erdélyi férfi kapcsolódik a beszélgetésbe.

- Nekem otthon jó állásom van - jegyzi meg. - De kénytelen vagyok itt rabszolgamunkát vállalni, mert a román állam nem képes megfelelő mennyiségű forintot biztosítani a számomra. Ha otthon az ötezer lejes fizetésemért kapnék, mondjuk, hétnyolcezer forintot, minden rendben lenne. De így! Látta a tévében az Isauráról szóló sorozatot? Vegye tudomásul, nekünk sincs jobb dolgunk, mint az ott látott rabszolgáknak. Odahaza főművezető vagyok, itt meg a csákány hólyagosra töri a tenyerem. Idejön az ember Magyarországra, és kénytelen eladni magát, kénytelen éhbérért árkot ásni.

- Összevissza hazudoznak, hogy nekik ez meg az a szakmájuk - veti közbe megvetően egy fiatal, dühös ács. - Ha fővállalkozó lennék, és, mondjuk, nőgyógyászra lenne szükségem, tuti, hogy köztük találnék. Ugyanez a helyzet a kőművesekkel. Holt hülye az egészhez, de azért ő „kőműves”. - Legyint. - Az igazi mesteremberek meg szóhoz sem jutnak, hiszen „túl sokat kérnek”- kiált és ingerülten a táskájára csap, amelynek oldalzsebéből kikandikál a spakni és a vízszintező. - A tisztelt fővállalkozók csak arról feledkeznek meg, hogy amit harmincezer forint helyett tízezerért végez el valaki, az nyilván nem ugyanaz a minőség. Nemrég például, na, ezt hallgassa meg, a Rózsadombon egy közismert személy - nem mondom, ki, teljesen mindegy - négyszázezer forintért csináltatott kupolát a házához. Négyszázezerért, barátom! Na, aztán az egészet le kellett bontani, érti, le kellett bontani, mert egy ilyen kontárral csináltatta. Az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy az a híres ember csak a vállát rángatta, azt mondta, nem érdekli a dolog. Megjegyzem, megérdemelte. Egye meg a fene a kupolájával együtt!

Magasra csapnak az indulatok. Néhány méterrel odébb magányos alak kuporog a padon. Valami zakóféleséget borított magára.

- Tessék nézni az igazolványomat! Meg merem mutatni, Rajna Imre vagyok, kérem. Nézze csak, útlevelem is van. De hiába minden, a magyar állam odáig juttatott, hogy nem tudok hol elhelyezkedni. El lehet menni a munkaközvetítőbe, milliószor voltam ott. Március óta egyetlen helyre tudtak kiközvetíteni, ahol munkásszállás is volt. De ott meg a munkába majd leszakadt a vesém. Nem azért, mert olyan gyenge ember vagyok, hanem mert annyira le vagyok robbanva. Még jó, hogy most nyíltak ezek a konyhák. Nézze, nekem nincs senkim, a feleségemtől elváltam, azóta meghalt. Higgye el, nem az a legnagyobb baj, hogy az erdélyiek itt ácsorognak, hanem, hogy igazából nem törődik velünk senki. Mindenki csak a pofáját jártatja, legyen az parlament, tanács, akárki. Mindenki csak ígérget. Szegény vagyok, de ígérgetni én is tudok. Nyíltan ki merem mondani, nem félek senkitől. Ha nem tetszik, hát csukjanak be. Legalább lesz hol laknom. Látja, pedig senkihez nem akarok betörni, senkit nem akarok megtámadni, kirabolni..., mégis itt tartok. Egyszer csak lefekszem az útra..., és megdöglök.

- Még szerencse, hogy nekem van hol laknom - motyogja egy szőke hajú erdélyi szobafestő, aki az itteni hajléktalan mellett szinte jól-ápoltnak, jól öltözöttnek tűnik. - A testvérem régebben átjött, nála lakunk az asszonnyal. Bár nem mondhatnám, hogy sok az az öt négyzetméter négyünknek...

- Azt üzenem a Chrudinák Alajosnak - vág közbe egy férfi, akiről később kiderül, hogy szállodaportás Brassóban -, hogy ne csak a Tőkés Lászlóval, meg a Cornea asszonnyal foglalkozzon, hanem azzal is, amit velünk, egyszerű emberekkel a határon művelnek. Hoztam három pólót meg egy vázát, az egész nem ért háromszáz lejnél többet. A román vámos simán kiengedte, a magyar pedig megbüntetett nyolcszázharminchét forintra. Ha annyira mondjuk, hogy magyarok vagyunk, hát legyünk is azok! És ne csak a nagy emberekkel foglalkozzunk, hanem a szegényekkel is!

- A szegények csak arra jók, hogy dolgoztassák őket - veszi vissza a szót a tömött bajszú. - A múltkor egy ismerősömnek beígérték a nagy pénzt, kaját, aztán a végén, amikor befejezte a munkát, szaladnia kellett, nehogy megverjék. Örült, hogy ép bőrrel megúszta. Bizony, gyakran előfordul, hogy ki se fizetnek minket.

Hirtelen mozgolódás támad a téren. Feltűnik az első szervező ezen a hajnalon. Egy szobafestő kft. megbízottja munkásokat keres. Mindenki reménykedve tolakszik előrébb.

A szőke szobafestő boldog, őt is kiválasztották. Fizetés megegyezés szerint, de felmehet akár tizennégy-tizenhatezer forintra is havonta. Heti öt nap, napi kilenc óra,

- Nem adtak semmiféle papírt. Nem fél, hogy a végén nem kapja meg a járandóságát?

- Úgy láttam, elég komolyan beszélt a pasas. De hát mi egyebet tehetnék? Gondolja, van választásom?