„Tizenhatezer néző táncolt őrülten, kiabált, éljenzett, sírt. Négyszer ment le a Led Zeppelin a színpadról és mind a négyszer hihetetlen erővel könyörögték őket vissza. A koncert a negyedik órához közeledett - négy óra elképzelhetetlenül csodálatos zene. Jimmy Page lábujjhegyre állt, úgy próbálta kirázni gitárjából varázslatos hangjainak utolsó szemeit. Senki nem gondolta, hogy a csúcson is túl tud jutni. De valami megbabonázta, szinte felcsavarodott önmagára, átrohant Robert Planten, robbantva, darabokra vagdosva a hangokat húrjaival. Plant mosolygott, hátravetette a fejét, és a rock olyan keményen szólt, hogy azt gondolhattak, nem érjük meg a holnapot.

A fenti sorokat az együttes 1972. decemberi, nassaui koncertjéről írta Roy Hollingworth rockújságíró, és talán ezzel a néhány mondattal lehetne a legjobban jellemezni azt a színpadi varázslatot, azt a zenei vibrálást, amely a Zep valamennyi fellépését uralta. Igazi koncertzenekar volt: szinte földbe döngölte hallgatóságát, Sokan a világ leghangosabb bandájának tartották őket, erre a címre időnként rászolgáltak: például egyik New York-i hangversenyük beépített területen négy, azaz négy kilométerre is hallható volt!

De a Zeppelin-jelenséget nem lehet a hangerővel elintézni. A Zep - elkoptatott közhellyel élve - rocktörténelmet csinált: utat mutatott a hatvanas évek végén kifulladni látszó blues, rhythm & blues hangzásvilágából a hetvenes éveket meghatározó kemény rockhoz, heavy metalhoz. Mindezt egyéni hangjuk, stílusuk feladása nélkül tették, és bár számos irányzat próbálta kisajátítani őket, ők megmaradtak Led Zeppelinnek. Négy rendkívüli kvalitású zenész összeforrott egysége, melyet csak a dobos, John Bonham 1980. szeptember 25-én bekövetkezett halála tudott felbomlasztani. És a többiek tudták, azon a bizonyos délutánon a Zep megszűnt létezni. A híresztelésekkel ellentétben eszükbe sem jutott Johnt pótolni. Nem azért, mert nem találtak volna olyan zenészt, aki le tudta volna játszani Bonham mennydörgéseit, dübörgéseit vagy éppen simogatásait. Nem. Hanem mert ő a „faágas” volt - egy közülük.

* * *

A zenekar története a middlesexi Hestonban kezdődik, 1944. január kilencedikén: ezen a napon látja meg a napvilágot Jimmy Patrick York Page.

Jimmy Page

Apja gyári menedzser, anyja asszisztensnő. Nyolcévesen a helyi iskola kórusának tagja, szabad idejében műkedvelő színész, akinek attól a naptól kezdve, hogy szülei 1957-ben egy spanyol gitárral meglepik, a gitározás, a zene lesz fő szenvedélye. Olyannyira, hogy az iskolában minden nap elkobozzák a gitárját és csak délután négykor adják neki vissza. Gitározni senki sem tanítja, amennyit tud, azt a zenésztársaktól csipegeti fel.

Nem sokkal az iskola befejezése után csatlakozik Neil Christian Crusaders nevű zenekarához. „Furgonokban aludtunk, bejártuk az országot, a színpadon gyakran úgy hidaltam játék közben, hogy a fejem a padlót érte. Aztán összeszedtem egy nyirokmirigy-gyulladást és kis híján idegösszeomlást kaptam a fáradtságtól.”

A későbbi pályatárs, Jeff Beck így emlékezik ezekre az időkre: „Page hatalmas Gretsch Country Gentleman gitárján teljes extázisban játszott. (…) Szóval egy nagy gitár volt látható, amelyet egy apró kis tökmag kezelt - varázslatosan. Tehetsége magával ragadott. Szenvedélyes, rövid és nagyon gyors betéteket játszott. Az egyetlen gond, hogy senki sem figyelt rá.”

Page rövid időre visszatér másik szerelméhez, a festészethez, és 1961 és 1963 között beiratkozik a helyi képzőművészeti főiskolára. Tanulmányait kitűnő eredménnyel végzi, bár nem feledkezik meg a zenéről sem. Londoni klubokban alkalmi bandákban lép fel, mígnem 1962 végén felfigyel rá Mike Leander menedzser és meghívja Jet Harris és Tony Mehan Diamonds című felvételére sessionzenésznek. A dal hamarosan felkapaszkodik a slágerlisták élére, sokat emelve Page ázsióján: a továbbiakban bőven elárasztják munkával. Az elkövetkező három és fél év alatt Brenda Lee-től, Lulutól kezdve Mickie Mostton keresztül egészen a Themig, számos előadó több száz lemezfelvételén hallható játéka.

1965-ben ismerkedik meg Eric Claptonnal és a közösen készített néhány felvétel (Telephone Blues, I'm Your Witchdoctor, Sitting On The Top Of The World, Double Crossin” Time) igazi csemegének számítanak. Sajnos a duó nem bizonyul hosszú életűnek, útjaik elválnak (bár a barátság megmarad) és majd a Yardbirds lesz az, amely ismét összekapcsolja e két gitárfenomén pályáját.

Az a Yardbirds, amelynek eredeti felállása a következő: Chris Dreja - gitár Jim McCarthy - dob Keit Relf - ének, szájharmonika Paul Samewll-Smith - basszus Anthony Tophan - gitár.

Tophant 1963 októberében az alig tizennyolc éves Eric Clapton váltja fel, de a Mr. Slowhandnek, Mr. Lassúkezűnek becézett gitáros rövidesen otthagyja a For Your Love-val egyre inkább az üzleti sikerek felé kacsingató zenekart és csatlakozik a sokkal tisztább levegőjű John Mayall's Bluesbreakershez. Megüresedett helyére a többiek Page-et szemelik ki.

„Mindjárt Eric távozásakor hívtak, de elutasítottam, mert nem tetszett, ahogyan ezt be akarták nekem adni. A menedzserük azt mondta: Eric szabadságra ment. Ha nem ismertem és nem szerettem volna, talán elfogadom. De semmiképpen nem akartam, hogy Eric azt higgye, a háta mögött csinálok valamit.”

Azért maga helyett barátját, Jeff Becket ajánlja be, akivel a Yardbirds ismét sikert sikerbe halmoz. Aztán 1966 nyarán Paul Samwell-Smith-nek elege lesz mindenből és otthagyja a csapatot. Page ugrik be helyette a basszusgitáros posztjára, s mintegy kétórás próba után fel is lépnek a Marquee klubban. „Miután elkezdtem játszani, már minden rendben volt” - meséli Page.

Szeptember 26-án indulnak el amerikai koncertkörútjukra a Rollin  Stones, Ike & Tina Turner és a Peter Jay & the Jay Walkers társaságában. Page pályafutása egy véletlen kapcsán újabb fordulatot vesz.

„Előbb tértem vissza a szólógitárhoz, mint hittem volna. San Franciscóban léptünk fel, de előtte Jeff rosszul lett, és át kellett vennem a gitárt. Chris Dreja basszusozott. Idegtépő volt, mert a Yardbirds a legjobb koncertbandának számított, és nem voltam igazán felkészülve a szólózásra! De olyan jól sikerült, hogy amikor Jeff felépült, attól kezdve ketten szólóztunk.”

Aztán 1967 végén a két dudás egyre nehezebben fér meg egy csárdában: Beck kilép és Page képtelen egybetartani a bomladozó bandát.

„Dühített, hogy nem tudunk ebben a felállásban saját albumot készíteni. A bulikat a többiek, különösen Keith, nem vették komolyan. Lerészegedtek, rosszkor léptek be. Mintha a zenekar szégyellte volna saját nevét. Pedig valamikor nagy banda volt” - kesereg Page.

A Yardbirds 1968 júliusában lép fel utoljára Lutonban, aztán ki-ki elindul a maga rögös útján. Dreja fotós - többek között ő készíti a Led Zeppelin első albumának képanyagát -, Paul Samwell-Smith producer lesz. Relfot - miután számos bandával próbálkozik - 1977-ben agyonüti az áram. McCarthy szintén eltűnik a rockvilág süllyesztőjében. Page pedig új formációval kísérletezik. Alakuló új zenekarában az első biztos ember John Paul Jones.

John Paul Jones

John Baldwin néven születik a kenti Sidcupban 1946. január 3-án. Apja zongorista és az Ambrose Orchestra vezetője, édesanyja, táncos-énekesnő.

Az öreg Baldwin szakszerű irányítása mellett kölyökkora óta gyúrja a billentyűket, de aztán kamaszkorában átvált a népszerűbb basszusgitárra - saját bevallása szerint azért nem gitárra, mert azon több húr van. Page-hez hasonlóan felcsap sessionzenésznek. Talán találkoznak a Tony Meehan Diamonds című számának felvételén is. Mindenesetre Jones 1964 és 1968 között Lulutól kezdve  a Stonesig szinten mindenki lemezén közreműködik, aki csak számít a rockszakmában.

Sőt, 1966 áprilisában a Pye gondozásában kislemezen megjelenik két saját két instrumentális dala, az A Foggy Day In Vietnam és a Baja.

„Felfedeztem, hogy a hangszerelés, a hangmérnöki munka sokkal jobb, mintha valaki csak ott van a stúdióban és csinálja, amit mondanak neki. Részt vettem néhány sessionon Donovannal. Az első közös munkánk a Sunshine Superman volt. Basszusgitárosként kerültem oda, végül én csináltam a zenei rendezést."

Nemsokára ő végzi Mickie Most, majd a Yardbirds hangszereléseit is. S bár 1968 nyarára szakmai körökben igen nagy tisztelet övezi, a nagyközönség alig ismeri a huszonkét éves fiút: talán mert túl rendes életet él: nincsenek zajos botrányai - visszahúzódva él felesége és két szép lánya körében. Terry Reid számításba veszi alakuló csapatában, majdnem megkötik a szerződést, amikor Page megjelenik a színen.

„Donovan Hurdy Gurdy Man-jén dolgoztam sessionzenészként, és John Paul Jones volt a zenei rendező. A szünetben megkérdeztem, nem akar-e csatlakozni új zenekaromhoz. John kétségkívül kitűnő hangmérnök és zenész, nem azért volt rám szüksége, hogy munkája legyen, hanem hogy kifejezhesse magát. Megfelelő zenei rutinnal és briliáns ötletekkel rendelkezik. Kapva kaptam az alkalmon, hogy beszervezhessem.”

Együtt indulnak el újabb zenésztársak keresésére. Választásuk a fiatal közép-angliai fiúra, Robert Plantre esik.

Robert Plant

Robert Anthony Plant 1948. augusztus 20-án születik West Bromwich-ben (Staffordshire). A Zep-tagok közül egyedül őt sújtja atyai átok: ahogy nő a haja és a zene iránti lelkesedése, úgy nő a feszültség a családi házban.

„Családom azt szerette volna, hogy könyvelő legyek, el is kezdtem gyakornokoskodni, de aztán néhány hét után egy életre elegem lett belőle. (...) Tizenhat évesen elhagytam a szülői házat, elkezdődött valódi zenei neveltetésem: zenekarról zenekarra jártam, közben elmélyítettem bluesbeli ismereteimet, és hallgattam sok fajsúlyos zenét. (...) A nagy blueszenészek közül Robert Johnson és Bukka White hatott rám a legjobban. Bukka nazális hangja, egyes hangfekvései hasonlítottak az én hangomhoz.”

Plant számos együttesben megfordul - Crawling King Snake, Black Snake Moan, Delta Blues Band -, híre egyre magasabb körökbe jut. 1967 végén Bonhammel közösen a festett arccal színpadra lépő Band Of Joy-ban muzsikál, majd útépítő munkásként dolgozik - többek között ő fekteti le a West Bromwich-i High Street aszfaltjának felét. De hamar visszatér a színpadra és egy nap Terry Reid - maga helyett - beajánlja Page-nek.

„Amikor meghallgattam őt, rögtön arra gondoltam, hogy valami jellembeli hibája lehet, vagy nem lehet vele együtt dolgozni. Képtelen voltam megérteni, hogy évek óta énekel és még nem tett szert hírnévre” - meséli Page.

Énekes tehát van. De ki legyen a dobos?

John Bonham

John Henry Bonham 1948. május 31-én születik a worchestershire-i Redditchben. Ötéves kora óta dobos szeretne lenni.

„Eleinte sótartón doboltam, aztán kávéfőzőn, amelyre huzalt szereltem, hogy olyan hangja legyen, mint egy pergőnek. Nem kíméltem anyám fazekait sem. Aztán, amikor tízéves lettem, vettek nekem egy pergődobot” - emlékezik vissza gyermekkorára.

Tíz és fél éves korában kapja első teljes dobszerelését és ettől kezdve nem lehet vele bírni. Különböző helyi zenekarokban püföli a bőröket, mígnem egy váratlan fordulat szinte kettétöri pályáját: tizenhét évesen megnősül, újdonsült feleségével egy kis lakókocsiban rendezkedik be, és a dohányzásról is le kell mondania, hogy ki tudják fizetni a bérleti díjat.

„Amikor elvettem Patet feleségül, megígértem neki, hogy felhagyok a dobolással. De valahányszor hazamentem este, azonnal a bőrök mögé ültem Nyomorultul éreztem magam, ha nem tehettem.”

Néhány hétig együtt játszik Robert Planttel a Crawling King Snake-ben, megfordul a Nicky James Movementben, a Steve Brett & the Mavericksben és a Band of Joyban, majd, amikor 1968 elején szétesik a banda, Bonham Tim Rose éppen turnéra induló csapatához csatlakozik. Ekkor keresi meg a volt zenésztárs, Robert Plant.

„Joe Cocker és Chris Farlowe is érdeklődött felőlem. Zavarba ejtő volt. Sokat rágódtam a dolgon... Aztán azt gondoltam: jelenleg nincs semmim, így a valami jobb ennél. Tudtam, Jimmy jó gitáros, Robert jó énekes, így még ha nem is leszünk sikeresek, legalább élvezet leszi. Tudtam, hogy Robert mit szeret és Jimmy is felvázolta elképzeléseit - és akkor úgy döntöttem: az ő zenéjük jobb, mint Farlowe-é vagy Cockeré.”

Együtt tehát a négy zenész, de hiányzik még a rockvilágban egyre nagyobb szerephez jutó „bandatag”, a menedzser.

Peter Grant

Nem éppen felhőtlen gyermekkor után - apját nem ismerte - tizenhárom éves korában munkába állt: díszletmunkás a londoni Empire Groydon színházban, majd fotókat hord szét a Fleet Streeten, pincérkedik, katonáskodik, kávéházban ajtónálló (a pincér pedig nem más, mint Mickie Most!) az ismert színész Robert Morley dublőre, sőt kisebb szerepekre beugrik a Dixon of Dock Green sorozatában is, majd ...

„Meghívtak, hogy legyek több korai amerikai rocksztár, mint Gene Vincent, Little Richard vagy Jerry Lee Lewis turnémenedzsere. Belekezdtem. Nagyobb szerepe volt a szerencsének, mint bármi másnak. Meghallgattam például az Alan Price R&B Combo nevű zenekart Newcastle-ben. Később belőlük lett az Animals.”

Jeff Beck és Terry Reid menedzselése után 1968 végén ő az, aki a Led Zeppelin ügyeit kezdi intézni.

1968

Maga a Led Zeppelin elnevezés keletkezése körül sok a bizonytalanság. A legvalószínűbb verzió John Entwhistle-től, a Who basszusgitárosától származik:

„Egyszer, amikor Keith  Moonnal New Yorkba mentünk, leültünk a sofőrünkkel hármasban és próbáltunk a bandánknak jó nevet találni. Hirtelen beugrott a Led Zeppelin, sőt az első lemez borítóterve is, egy lángokban álló Zeppelinnel. Nem sokkal később Richard Cole, a sofőrünk Jimmy Page-nek dolgozott és bizonyára elmesélte neki az egészet.”

Maga Page sem cáfolja, hogy a név a Who-tagoktól származik, és elmondja, hogy a Led Zeppelinre már Beck idejében gondolt:

„Amikor elkészítettük a Beck's Bolero felvételeit, akartunk egy Led Zeppelin nevű bandát alapítani. Ebben Beck és én gitároztunk volna, Keith Moon lett volna a dobos, és talán Nicky Hopkins a zongorista. A sessionon Jones is részt vett, de Moon John Entwhistle-t javasolta basszusgitáros-énekesnek. (...) Aztán a Who elkezdett turnézni, meg a Yardbirds is, így ejtettük az ötletet.”

1968 augusztusában a Yardbirds darabjaira hullik és Page újra hozzáfog régi terveinek megvalósításához. Szeptemberben a négyes Page londoni lakásában kezd el próbálni. Az első szám, amelyet megtanulnak a legenda szerint az egykori Yardbirds-dal, a Train Kept A Rollin'.

A Yardbirdsnek vannak lekötött koncertjei, melyeket teljesíteni kellene. A kvartett tíznapos skandináv turnéját Koppenhágában kezdi, éppen ott, ahol Eva von Zeppelin bárónő nem engedi az ősi nevet „bitorolni”. Októberben bevonulnak a dél-londoni Olympic stúdióba és harminc óra alatt felveszik bemutatkozó albumukat, amely 1782,- fontba kerül és 1975-ig három és félmillió fontot hoz a konyhára.

„Első albumuk az együtt töltött első heteink nyilatkozata. Valamennyi repertoárdarab, így mindegyik ki volt alaposan dolgozva, tehát csak be kellett menni a stúdióba és felvenni őket. Könnyedén dolgoztunk, a dalokat szinte úgy vettük fel, ahogyan élőben játszottuk. Csak a Babe, I'm Gonna Leave You-t hangszereltük át, ha jól emlékszem.” - nyilatkozza később Jimmy.

A zenekar Led Zeppelin néven először a londoni Marquee-klubban mutatkozik be 1968. október 16-án.

Peter Grant novemberben az Atlantic Recordshoz szerződteti le védenceit, ahol 200 ezer fontos előszerződést kötnek velük. (Ez különösen annak ismeretében érdekes, hogy addig egyetlen kezdő zenekarral sem kötöttek hasonló nagyságrendűt.) Grant decemberben egy merész húzással átviszi a zenekart az óceánon túlra. „Képtelenek voltuk Angliában dolgozni. Egyszerűen kiröhögtek bennünket. Nem akarom megnevezni azokat, akik lehurrogtak és azt mondták: csak az időtöket pazaroljátok! Sokan voltak” - meséli Grant.

Karácsony másnapján indult az első amerikai turnéjuk a coloradói Denverben. A Vanilla Fudge és az MCS társaságában monstre bulit adnak a bostoni Tea Partyn, óriási sikerrel lépnek fel a chicagói Kinetic Gircusben, a San Franciscó-i koncertjeik pedig Page szavaival élve maguk a bummok!

A kezdeti időkben sokan Jimmy szemére vetik, hogy csak Yardbirds-beli sikereiből él, és a zenekart az ő nevével lehet eladni. A csattanós választ erre John Paul Jones adja egyik interjújában:

„Ha Jimmy biztosra akart volna menni és csupán önmagát akarta volna sztárolni, maga mellé vett volna néhány kisebb kaliberű zenészt, és ugyanilyen sikere lett volna. Az sem bántott bennünket, hogy Jimmy nevével adták el a Zeppelint. Engem az sem bánt, ha felismernek és aztán csalódottan azt mondják: ó, hisz te nem is Jimmy Page vagy!”

1969

Januárban - az USA-ban napvilágot lát az első albumuk, amely az Iron butterfly In-A-Gadda-Da-Vida című albuma után a második platina rocklemez lesz. Februárban felbukkan a Billboard magazin százas listáján, májusra egészen a tizedik helyig nyomul előre: összesen hetvenhárom hétig található a Top 100-ban.

Angliában csak márciusban dobják piacra minden idők legnagyszerűbb Zeppelin-albumát. Felkavaró, sodró lendületű, helyenként sokkoló: színes, hátborzongatóan izgalmas ének-gitár párbeszédek, variációk, uniszónok. Néha durva, nyers muzsika - de éppen ez a durvaság teszi hitelessé. Akusztikus, elektromos gitárfutamok, dörömbölő basszus és dob, kísérteties zörejek, kaparászások, morgások, sóhajok, nyögések. Fülledt erotika, fel-feltörő agresszivitás, meg-megtorpanó, majd újra belelendülő rohanás.

Áprilisban újabb amerikai turné. Nem meglepő, hogy a listavezető újra, a „megértőbb” Újhazában koncertezik, és az sem, hogy a gázsijuk több mint négyszeresére ugrik. A közönség lassan észreveszi, hogy a zenekar nemcsak egy emberből áll: „Azt hiszem, a második turnén az emberek tényleg kezdtek érdeklődni a többi tag iránt is. Rájöttek, hogy mindegyikük más-más személyiség" - nyilatkozta az újságíróknak Robert.

És valóban, sokan nem értik, hogy négy ilyen kvalitású zenész - elég ha arra gondolunk, hogy sikereik csúcsán, 1975 és 1977 között szinte valamennyi létező kategóriában az élen végeznek - hogy fér meg ilyen hosszan egy csapatban? A szupergroupok - például Cream, Blind Faith - általában tiszavirág-életűnek bizonyultak. Miben rejlik akkor a Led Zeppelin titka? Talán abban, hogy Jimmy Page, az okkultista-miszticista gitárvirtuóz, Robert Plant, az első számú szexszimbólum, John Paul Jones, a halk, visszahúzódó és kitűnő muzsikus, valamint a bohókás John Bonham, a kocsmák, a partik nagy barátja mind-mind eltérő, de egymást tökéletesen kiegészítő személyiségek.

Peter Grant: „Jimmyt úgy ismerik, mint egy ólomtárcát, mert mindig valami nehéz bukszát hord a zsebében. Robertnek farmja van Worchester grófságban és ott él a kecskéivel. John akkor a legboldogabb, ha ihat egy pint világos sört. Ráadásul neki van a legtöbb sportkocsija. A birminghami autókereskedőket ő mentette a csődtől. John Paul Jones a popsztár antitézise. Soha nem lehet őt látni. Úgy él, mint egy remete, és csak akkor jön elő a barlangjából, ha koncerten kell fellépni, vagy stúdióba kell vonulni."

Jimmy Page: „Igen, hatalmas csillagerő munkál a zenekaron belül és biztos vagyok benne, hogy ennek nagy szerepe van a sikerünkben. Robert az Oroszlán jegyében született, és oldalán a két Bakkal, a háta mögött egy Ikerrel tökéletes vezető. Az Oroszlán mindig vezéregyéniség, mint Ginger Baker, Keith Moon, és Mick Jagger. Én Bak vagyok és ez önmagáért beszél: a Bakok önfejűek és ellentmondásos személyiségek.”

John Bonham: „Egyes bandák túlságosan össze vannak zárva és a legenyhébb dolgoktól szétrobbannak. Mi éppen annyira vagyunk összezárva, amennyire kell. Nálunk soha nem fordulhat elő, hogy valaki elejt egy mondatot és az egész zenekar azonnal szétszéled. Azt hiszem, sokkal jobban lehet élvezni a közös zenélést, ha a tagok nem ismerik túlságosan egymást.”

Jimmy Page: „Változatosság és szabadság uralkodik. Egyik zenésznek sem kell korlátoznia tehetségét. A mi bandánkban mindenki tisztelt mindenkit. Mindenki azért játszik, hogy a másikat elkápráztassa.”

1969 októberének végén jelenik meg az új album, Led Zeppelin II. néven, természetesen először az Egyesült Államokban és csak többhetes késéssel Angliában. A tengerentúlon csupán elővételben négyszázezer példány talál gazdára, azonnal felkerül a kétszázas toplistára és néhány hét leforgása alatt a második helyig jut (egyedül az új Beatles-album, az Abbey Road előzi meg). Maguk a zenészek nincsenek annyira elragadtatva alkotásuktól, a nem várt hihetetlen siker igencsak meglepi őket.

„Senki sem számított erre” - vallja be Jimmy Page egyik interjújában. „Őszintén meglepődtem, amikor az első album aranylemez lett, de nem hittem azoknak az embereknek, akik állították, hogy a Led Zeppelin II. gyorsabban fogy, mint az első. Még mindig nem tudom elhinni, hogy mindkettő platinalemez. Valóban ijesztő, ahogy a lavina megindul,.. Különösen, mert az egész nem volt előre megtervezett. Csak jó időzítés és szerencse, semmi más.”

Elég kutyafuttában készült el a korong: a számok jelentős részét hotelszobákban írták van rajta olyan szám, amelynek ritmusszekcióját Londonban vették fel, a harmonikát Vancouverben játszották rá, az éneket New Yorkban és így tovább.

Mindezek ellenére azzal a bizonyos apró köhintéssel induló lemez sokak szerint a hard-rock alapműve. A nyitódal, a Whole Lotta Love (Csupa szerelem) talán minden idők legkeményebb slágerlista-vezetője lesz a maga zörejeivel, motorzajaival, kakofóniájával. De felkúszik a listákra a Heartbreaker (Szívtipró), a Livin' Lovin' Maid (Eleven-szerető lány) és Bonzó Moby Dickje is. Ezzel a lemezzel végérvényesen befutnak Angliában.

Érdekesség, hogy a szigetországban a Whole Lotta Love nem jelenik meg kislemezen. - Peter Grant nem kis port hint ezzel a húzásával az Atlantic Records szakembereinek szemébe. Phil Carson, a cég angliai igazgatója - utólag - kénytelen elismerni Grant leleményességét. „A történelem megmutatta, hogy Peternek tökéletesen igaza volt, mert a Led Zeppelin Il-t úgy kapkodták, mint a kislemezeket.”

December legvégén a lemez leszorítja az Abbey Roadot is, hét héten keresztül vezeti a listát, és csak 1971 tavaszán kerül le a Top 100-ról.

1970

A hetvenes évtizedet rövid angliai turnéval vezetik be, majd február 21-én átkelnek a csatornán, és Koppenhágában kezdik első európai turnéjukat. A koncert érdekessége, hogy a Zep-legénység The Nobs néven kénytelen színpadra lépni. Az ok: Eva von Zeppelin bárónő Dániában él és megtiltja, hogy a zenekar a család patinás nevét használja az országban. „Lehet, hogy világhírűek, de azért túlzás, hogy négy ugráló majom bitorolja nemes nevünket” - nyilatkozza az újságíróknak a baroness.

Page szerint: „Teljesen abszurd. Először, amikor felléptünk Koppenhágában, megpróbálta megakadályozni a tévészereplést. Természetesen nem tudta, de meghívtuk, hogy lássa, milyen kedves, fiatal srácok vagyunk. Lehiggasztottuk, de aztán - elhagyva a stúdiót - megpillantotta lemezborítónkat az éppen lángokban álló léghajóval és olyan haragra gerjedt, hogy el kellett menekülnöm előle. Így most ugráló majmok vagyunk. De ő azért alapjában véve elég kedves asszony.”

Az állandó turnézás egyre jobban kimeríti a zenészeket. Peter Grant is érzi, nem jó a vasat tovább ütni: pihenőre küldi védenceit. És amíg Bonham és Jones az otthon melegében próbál erőt gyűjteni, Page és Plant Walesbe repül, a Dovey-folyó melletti Bron-y-Aur-ba, a walesi nyelven „Arany lélegzet”-et jelentő festői kis faluba.

„Túl keményen dolgoztunk, gondoltuk, ideje pihenni valahol vagy legalábbis elvonulni a világtól. Robert azt a dél-walesi házat javasolta, ahol szüleivel gyermekkorában élt. Annak idején teljesen magával ragadta a hely szépsége. Sosem voltam Walesben, így elmentünk és természetesen magunkkal vittük a gitárjainkat. Elkísért bennünket két road, és esténként a kandalló mellett pókereztünk. Éjjel azután elővettük a gitárokat és dalokat írtunk. Nem terveztük, hogy dolgozunk, de néhány dal egyszerűen kijött belőlünk” - emlékezik vissza ezekre a napokra Page.

Miközben a mozgó stúdióban folynak az új nagylemez előkészületei, június elején a bathi fesztiválon több mint kétszázezer ember előtt lépnek fel. Két és fél órát, plusz öt ráadást játszanak tomboló közönségüknek. Soha ennyi ember előtt nem léptek még fel.

1970. október elején megjelenik az új album, mely egyszerűen a III. sorszámot viseli. Az USA-ban elővételben több mint hétszázezer példány talál gazdára. Annak dacára, hogy pillanatok alatt arany-, majd platinalemez lesz, a kritika meglehetősen fanyalogva fogadja. A legtöbb támadás az akusztikus hangszerek, és ezzel a lágyabb hangzások előtérbe kerülése miatt éri őket. Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ezek a dalok koncertprogramjuk szerves részét alkotják.

Page: „Amikor megjelent a harmadik albumunk, éppen akkor alakult meg a Crosby, Still, Nash & Young. Így a kritikusok azonnal hasonlítottak. A Led Zeppelin akusztikus lett! - írták. Azt gondoltam: Jézusom, vajon hová tették ezek a fülüket. Az első lemezen három akusztikus dal volt, a másodikon kettő. A harmadik érett zene volt, és sokan nem tudtak mit kezdeni vele. Szerintem csak úgy lehet közeledni, hogy a hallgató elfelejti, mit hallott tőlünk, mit vár a bandától és csak arra figyel, ami a lemezen különleges.”

Október közepén Page megvásárolja Aleister Crowley, angol miszticista, mágus és író régi házát, a Loch Ness tó partján fekvő Boleskine-t. Crowley tanai nagy hatással vannak Page-re. „Azt hiszem, a huszadik század meg nem értett zsenije. Egész tevékenysége a személyiség teljes felszabadítása volt. Rájött arra, hogy a korlátok elrohasztják az embert, olyan frusztrációt váltanak ki, amely erőszakhoz, bűnhöz, elmebajhoz vezet attól függően, hogy kiben mi lakozik a külső máz alatt. (..,) Azt vallotta: Tedd azt, amit akarsz! (...) Különleges korban fejtette ki az önfelszabadítás teóriáját. Olyan volt, mint egy szem, amely a világra, jövőbe lát” - vallja róla.

Maga a ház egy leégett rendház romjain épült, amelyben bennégtek a szerzetesek. Különös dolgok történtek az épületben, de Page szerint ezeknek semmi köze Crowleyhoz. „A gonosz vibrálása akkor itt volt, amikor még nem élt itt.”

1970 novemberében - miközben a Zeppelin pihenőre vonul - Giorgio Gomelsky elhatározza, egy koncert erejéig újra összetrombitálja a volt Yardbirds-tagokat. Az elképzelés szerint az előadásról film- és lemezfelvétel készülne, ahol külön blokkok lennének: egy blokk Eric Claptonnal, egy Jeff Beckkel, egy Beckkel és Page-dzsel és végül egy csak Page-dzsel. Page benne lenne, de „valaki” nem egyezik bele.

1971.

Márciusban Return To The Clubs (Visszatérés a klubokba) címmel sajátos koncertturnét bonyolít a zenekar. Számos olyan helyre térnek vissza, ahonnan annak idején elindultak világhódító útjukra. A belépők és a gázsik a három évvel azelőttiekkel megegyezőek. Visszatérnek a fojtogató dohány- és izzadságszagú klubokba, a testközeli lihegésbe, az emberméretű és emberarcú közönséghez, akivel valóban lehet párbeszédet folytatni, aki valóban együtt él a zenészekkel és azok velük. Rövid időre ismét közönséges földi halandónak érezhetik magukat.

Időközben elkészül az új nagylemez masterszalagja. Júliusban elkezdik szokásos éves európai koncertsorozatukat, amely a milánói Vigorelli Stadionban kisebbfajta botrányba fullad: valóságos ütközet folyik a rohamrendőrök és a rajongók között. Könnygázfelhő, gumibotok suhogása, tányérsapkák a földön, megfeszülő testek, rohanás, kiabálás, káromkodás.

Október elején indulnak el első japán turnéjukra, melynek keretében többek között részt vesznek a Hirosima elleni atombomba-támadás áldozataiért rendezett jótékonysági koncerten. Novemberben végre piacra kerül a negyedik album: a borítón se név, se cím, csak egy rőzsét cipelő öregember.

„Úgy döntöttünk, hogy a negyedik albumról lehagyunk mindent, nem lesz semmi információ a külső borítón. (...) A lényeg a zene. Rengeteget kellett küzdenünk, mire sikerült keresztülvinni akaratunkat. Azt mondták, ez szakmai öngyilkosság. Mi azt mondtuk, azt akarjuk, csak a zenénkhez kötődjenek. - nyilatkozza Page. A borítón látható öregemberről elmondja, hogy öreg a természettel harmonizál, a természetből vette a fát és visszaadja az a földnek - ez a természetes körforgás. Az öreg egyben a Tarokk Remetéje - a misztikus bölcsesség és az önmagunkban való hit szimbóluma."

Abban mindannyian egyetértenek, hogy az albumot nem lehet Led Zeppelin IV-nek nevezni: mindenki keres magának egy-egy metafizikus jelképek, amelyek a legjobban kifejezi a lelki alkatát, személyiségét.

Robert Plant: „Az én szimbólumom az ősi Mu civilizáció szent jelképeiből készült. Ez a kultúra tizenötezer évvel ezelőtt létezett egy elveszett kontinens részeként, amely valahol a Csendes-óceánban volt, Kína és Mexikó között. Sok mindent lehet kötni a Muhoz - még a Húsvét-sziget szobrait is. A Mu emberek kis kőtáblákat hagytak szimbólumaikkal, mindenfelé a világon: Mexikóban, Egyiptomban, Etiópiában, Indiában, Kínában és más helyeken. Az én szimbólumomnak feltehetően van tágabb értelme, de csak azt tudom mondani: úgy nézzék, mint referenciát.”

Jimmy Page: „Jones szimbóluma a runaírásokról szóló egyik könyvben jelent meg, olyan embert jelképez, aki bízik másokban és saját tudásában, mivel elég nehéz rendesen lerajzolni.”

Plant: „Feltételezem, Bonzo szimbóluma a trilógia - a férfi, a nő és a gyerek. Ez olyasmi, ami kapcsolatban áll az emberi hit alapjával. Aztán egyszer, talán Pittsburghben megfigyeltem, ugyanez a jelképe a Ballantine sörnek. Page meg egyszer odajött hozzám, és azt mondta: figyelj, most az egyszer elmondom, mit jelent a jelem, aztán soha többé nem beszélünk róla. Elfelejtettem.” 

A lemez a korábbiakhoz hasonlóan rohamos ütemben fogy és a sikerben nem kis része van az új Zep-himnuszként emlegetett Stairway To Heavennek. Peter Grant ismét nem járul hozzá, hogy kislemezen jelentessék meg, Phil Carson szerint legalább félmillióval növelte ezzel a lemezeladást.

„Számomra, azt hiszem, a Stairway kristályosította ki a zenekar lényegét. Minden benne van és a banda a legjobb formáját mutatja. (...) Mérföldkőnek számít az együttes történetében. Minden zenész akar olyan dolgot csinálni, ami maradandó értékű, ami sokáig fennmarad. Úgy vélem, ezzel a dallal ilyet alkottunk.” (Page)

A Stairway To Heaven mellett szintén ezen az albumon található a Zep egyik legérdekesebb, legszebb felvétele, a Battle of Evermore, amelyen Robert a folk-rock legkiválóbb angol énekesnőjével, a tragikus sorsú Sandy Dennyvel énekel duettet.

„A Battle of Evermore-t az ihlette, hogy nálunk az emberek korán térnek pihenőre, és ezért halknak kell lenni. Kezembe vettem Jones mandolinját és ezek az akkordok jöttek ki belőle. Az igazi mandolinjátékosok halálra röhögték volna rajtam magukat. Az biztos, hogy a hangszer korlátai befolyásoltak. Biztosan úgy szólt a végén, mint egy májusfa körüli tánc, de nem az volt a cél, hogy folkos darabot játsszunk.” (Page)

1972

Az új évet ausztrál-ázsiai turnéval nyitják, majd július végén a nyolcadik USA-turné nyitányán, Denverben Jones billentyűs hangszerek egész arzenáljával jelenik meg.

„Meguntam, hogy mindig basszusozzam. Egyre többet játszottam orgonán, és végül csak erre akartam koncentrálni. Nem baj, ha háttérben vagyok. Nem szeretek a központban lenni, mint Jimmy. Ahhoz született exhibicionistának kell lenni. Jobban szeretem a határozott, pontos basszusjátékot, mint a szólót.” (Jones)

Az év nagy részét végigturnézzák: koncerteznek Amerikában, az Egyesült Királyságban, eljutnak újra Japánba, sőt október végén a Montreux-i fesztiválra is. A fellépések szüneteiben készül az új album, de a borító munkálatai jelentősen késleltetik megjelenését: a színekkel sehogy nincsenek megelégedve.

1973

Március: indul európai turné: Koppenhága - Göteborg - Stockholm - Oslo - München - Bécs - Nyugat-Berlin - Hamburg - Essen - Nantes - Marseille - Lille. És a turné alatt napvilágot lát az új album, a The Houses Of The Holy.

Az a lemez, mely a Zep munkásságának egészét véve a legkevesebb heavy rockot tartalmazza, és rengeteg olyan felvétel található rajta (például Dyer Maker, The Crunge), amely a legkevésbé zeppelines hangzású. A kritika sárba tiporja. A Rolling Stone nemes egyszerűséggel egy adag ételhez hasonlítja: az ember megeszi és gyorsan elfelejti. A Melody Maker munkatársa, Chris Welch - aki pedig egyike a zenekar nagy tisztelőinek - szintén azt írja, hogy a dalok egyfajta kompromisszumok eredményei, valahol a fantasztikus ötletek és a kemény riffek között - igazából egyiket sem elérve. A fő irányt hiányolja belőle, amelyre a dalok felfűzhetők lennének.

Jimmy Page: „Boldoggá tett ez a lemez, mert pokolian sok minden van benne. Nem olyan könnyű elsőre befogadni. Le kell ülni hozzá, meghallgatni, és elgondolkodni egy-két dolgon. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy saját népszerűségünk bűvöletében éljünk.”

A kritika fanyalgása ellenére az album platinalemez lesz.

„Valahányszor a The Song Remains The Same-et énekelem, rájövök, akármerre járok a világban, a dolgok mélyén mindennek közös a gyökere. Ahogyan a közös nevező felszínre kerül, az dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz - a Led Zeppelin esetében is. Amikor ennek a szövegét írtam, valaki vezette a ceruzám” - nyilatkozta a dallal kapcsolatban Plant.

Április elején a párizsi Palais de Sports-ban fejezik be az európai koncertkörutat, és rövid pihenő után ismét az Államok következik. A 33 előadásból álló sorozatban semmit sem bíznak a véletlenre: gigantikus technikai felszerelés, harminc technikus, saját Boeing 720B biztosítja a zavartalan lebonyolítást. Érdekességként érdemes felsorolni, hogy például a szállodai szobákban mi mindennek kell rendelkezésre állnia, hogy megfáradt zenészek kényelmesen kipihenhessék magukat.

John Bonham: friss gyümölcsök, jégbe hűtött pezsgő, báránybőr takaró, gyertyák, friss virág, tej, narancslé.

Peter Grant: friss virág, jégbe hűtött pezsgő, válogatott friss gyümölcsök, narancslé, gyertyák.

John Paul Jones: friss virág és gyümölcs (narancs, alma, banán), palackozott ásványvíz, zongora (vagy ha lehetséges orgona), gyertyák, narancslé.

Jimmy Page: virágok, gyümölcs (szőlő, zöld alma), ásványvíz, elektromos teafőző, elhúzható függöny, sztereó berendezés.

Robert Plant: virág, gyümölcs (szőlő és citrom), ásványvíz, Earl Grey tea, narancslé és a hűtőben mindig legyen valami ennivaló.

A kilencedik amerikai turné május negyedikén az atlantai Braves Stadionban ötvenezer néző jelenlétében veszi kezdetét. Atlanta polgármestere, Sam Cassell szerint az Elfújta a szél óta ez a legnagyobb esemény Atlanta számára. San Franciscóban, a Kezar stadionban szintén ötvenezren kíváncsiak rájuk, sőt a floridai Tampában a turné nézőcsúcsán, ötvenhétezer néző láthatja őket.

Az örömbe üröm is vegyül: Jimmy Page elvágja az ujját, az előadások szüneteiben hideg vízben kell áztatnia őket. A gitárost gyomorpanaszok gyötrik: injekciókkal, különböző speciális kúrákkal próbálják minden egyes alkalommal talpra állítani.

Július 27-28-29. - New York, Madison Square Garden: e három előadáson rögzítik a leendő Zeppelin-film élő felvételeit. Joe Massot, a film készítője erről így nyilatkozik:

„Be akartam mutatni mindannyiukat, mint egyéniséget, majd a négy különböző részt egy koncert segítségével egybegyúrni. Mondtam Jimmy-nek: nem hiszem, hogy nekünk egy újabb Woodstock vagy Bangla Desh stílusú filmet kellene készítenünk. Azok tizenhat milliméteres dokumentumfilmek, szinte házimozi szinten. Bár a Let It Be kilóg a sorból. Dick Lester A Hard Day's Nightja és Helpje óta senki sem csinált filmet a rockról és annak életformájáról. Éreztem, Jimmy hasonlóan gondolkozik. Valami másnak érezte szükségét.”

Októberben a tagok saját egyéni filmbetéteiket forgatják: Page Skóciai Boleskine mellett, Plant Walesben, Bonham worcestershire-i farmján és a Santa Pod versenypályán, Jones pedig sussexi házában.

Joe Massot: „Nem koncertfilmet kívántunk készíteni - a tagok egyéniségét akartuk bemutatni, de nem a hagyományos módon, interjúkon keresztül: úgy éreztük, hogy valami sokkal szimbolikusabb bemutatkozással kell előrukkolni. Amik ők saját maguk.”

Saját blokkjában John Paul Jonese egy falut éppen fenyegető álarcos lovagbanda vezetőjeként szerepel, aki, miután hazatér, a meleg családi otthon küszöbén leveti álarcát. Vélhetően kettős életének analógiája ez - a bandatag és a családos ember kettőssége, amelynek terhe sohasem volt könnyű Jonesy számára.

„Azt hiszem, a turnézás megváltoztatja az embert. Erre mindig akkor jövök rá, amikor hazaérek. Általában hetekbe telik, mire felépülök, azok után, hogy olyan sokáig állati módon éltem.”

Plant blokk egy viking hódító és egy Arthur-kori lovag keresztezése, aki kitartóan kutat, hegyeken vágtat keresztül, marcona zsoldosokkal harcol és végül talál egy misztikus hölgyet, aki - miután megszabadítja fogva tartói karmaiból - villámgyorsan elszelel.

Robert: „Nem sak szerepet játszottam, de számos egyéb utalást is tettem arra, amit az életről gondolok. Csakugyan azt hiszem, hogy az élet utazás, és megvannak a maga örömei és bánatai. De ha valaha is úgy gondolja az ember, hogy eléri azt a pontot, amelyért küzd... nos akkor az élet egy kicsit sekélyes lesz. Így következésképpen a blokkomban a hercegnő, aki egyfajta végzet is, eltűnik, elenyészik. Túl könnyű lett volna számomra, ha ... nos, ha megkaptam volna.”

Page meredek sziklafalon kapaszkodik felfelé, a csúcson magasodó csuklyás alak felé, aki mikor eléri, kiderül, nem más, mint saját maga - öregkorában. Aztán az arc elkezd fiatalodni, majd újra öregedni. Page ragaszkodik hozzá, hogy a jelenetet teliholdnál forgassák, mert így szerinte sokkal misztikusabb és sokkal hatásosabb. „Amikor megmásztam a hegyet, nem épp pár lépésnek tűnt az egész. (...) A filmben nem tűnik nagy távolságnak - olyan mint egy könyved esti séta. De nagyon meg kellett küzdeni ahhoz, hogy felérjek a Csúcsra.”

John Bonham szettje a legegyszerűbb, a leghétköznapibb és ezáltal a legérthetőbb.

Joe Massot: „John Bonham saját magát választotta. A Teddy Boyst, aki golfozik, vad lovakat, motorokat és autókat hajt, az egészet a dobszólója fogja össze. Színtiszta erő és energia.”

Peter Grantról, az „ötödik Zep-tagról” eredetileg két variáció készül. Az egyikben antik kereskedőt játszik, aki bolondul a régi márkás autókért és éppen az egyik ilyen kocsiban robog felesége társaságában. Aztán a következő filmkockákon lefekszik, bolondozik gyermekeivel, a macskával játszadozik.

A másik variáció szerint Peter A1 Capone-stílusú gengszter, Pierce Arrow 1928 típusú autót vezet húszas évekbeli ruhákban. Richard Cole turnémenedzser - mint testőre - gépfegyverrel az oldalán beront egy bűnbarlangba, ahol véres - bohózatba illően véres - leszámolást hajtanak végre.

1973 végére valamennyi felvétel elkészül a filmhez, de további három évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a mozivásznon megjelenhessen.

1974

Januárban, egy londoni sajtótájékoztatón, Peter Grant és Ahmet Ertegun, az Atlantic Records főnöke bejelenti, hogy a Led Zeppelin önálló lemeztársaságot hoz létre, amelynek termékeit az ATCO fogja forgalmazni. A bejelentés nem meglepő, az elmúlt év végén a Zep szerződése lejárt, és a zenekar rendelkezik megfelelő anyagi és zenei alappal ahhoz, hogy az önállóság útjára lépjenek. Az új cég neve: Swan Song - Hattyúdal. Maga a címke William Rimmer Este a nap ősze című festménye nyomán készült - a figura egy hattyú és egy bukott angyal furcsa ötvözete.

A lemezcég bemutatására két nagy partin kerül sor: az egyik a New York-i Négy Évszak Étteremben, a másikat - több mint százötven vendég részvételével -  a Los Angeles-i Bel Air hotelben tartják. Itt meséli el Page, hogy a cég neve a lemezfelvételek idején született.

„Volt egy hosszú akusztikus gitárra írt dalom, rövid énekrésszel - a dal körülbelül húsz perc hosszú, ebből az ének hat perc. Epikus hangzása. Csaknem félklasszikus. Felvettük, de nem volt címe, de amikor valaki megkérdezte, rávágtam: Swan Song. Mindenki leállt és megállapítottuk, nagyszerű lemezcím lenne. Végül a cím a lemezről átkerült a lemez címkéjére. Szerintem jó márkanév, ha valakinek ezzel sem lesz sikere, akkor nem szabad szerződést kötni vele.”

A Swan Song hasonló célokat tűzött ki maga elé, mint a Beatles Apple-je: a lemezvállalat egyre kevesebbet avatkozzon bele a produkcióba, a művészek képesek legyenek teljesíteni elképzeléseiket, olyan emberekkel dolgozzanak együtt, akiket ismernek és szeretnek, és akik hiába készítenek nagyszerű albumokat, a nagyközönség alig ismeri őket. A társaság ugyan leszerződteti a Pretty Thingst, Roy Harpert, Maggie Bellt és a Bad Companyt, de hiába születnek minőségi zenék, hiába a magas technikai színvonal - a piac könyörtelen, a Swan Song is az Apple sorsára jut: a márka egy évtizedes vegetálás után a nyolcvanas évek közepére megszűnik.

Az új nagylemez felvétele, keverése egyre jobban elhúzódik: Page a Melody Makernek adott interjújában ezt azzal magyarázza, hogy a filmmel kapcsolatos munkák hátráltatják őket. Ugyanakkor a mozival sincs minden rendben: menesztik Joe Massotot és helyére a tapasztalt ausztrál rendezőt, Peter Cliftont szerződtetik, aki több filmet készített rocksztárokról, többek között a Rolling Stonesról, Jimi Hendrixről, Chuck Berryről.

Október végén a Pretty Things Silk Torpedo című nagylemezével megjelenik az első Swan Song-album. Nem eget verő üzleti siker, de nem is ráfizetés.

1975

Az 1975-ös esztendőt monstre, közel három hónapos amerikai turnéval kezdik (ez sorrendben a tizedik), amely botrányoktól sem mentes: az észak-kaliforniai Grennsboróban a kívül rekedt tömeg összecsap a rendőrökkel, és bizony Grant lélekjelenlétén múlik, hogy a fiúk ép bőrrel megússzák. A tagok egészségi állapota sem tökéletes: Page a londoni Victoria pályaudvaron eltöri a bal gyűrűsujját, Plant influenzával küszködik, Bonhamet gyomorpanaszok gyötrik. Mindezek ellenére a március huszonhetedikén véget érő turné újabb mérföldkő az együttes életében:

„Visszatekintve az egész egyetlen villanás volt. Hihetetlenül gyorsnak tűnt. És roppant költőinek. Rengeteg csata és győzelem, helyenként vad hordák zajától hangos sikerek. Semmi problémánk nem akadt. Soha nem éltem így együtt koncertsorozattal A zene tökéletesen kikristályosodott. Mindenki szerette a Physical Graffítit, és ez sokat jelentett. Olyan, mint amikor egy hihetetlen győzelmi vonaton száguld az ember.” - nyilatkozta a turnéról Plant.

Az 1975-ös turné a gigantizmusé: 184 hangszóró, 172 világítótest, szárazjégszóró gép, lézer, tükörgömbök, 24 000 watt, 120 decibel! A Zeppelin úgy szólal meg, mintha a közönségtől száz méterre szállt volna fel a repülőgép. A turnén számos dalt játszanak új, dupla nagylemezükről, a Physical Graffítiről, amely az USA-ban elővételben egymillió példányban kel el.

„Azért ötlöttem ki ezt a címet, mert a borítóra tervezett falfirkák ezt sugallták, és úgy éreztem, hogy fizikai nyilatkozatnak leginkább ez tekinthető: az album elkészítéséhez elképesztően sok fizikai energiát emésztettünk fel.” (Page)

A Zeppelin első dupla albuma a korábbi évek felvételeinek gyümölcsét is tartalmazza: a Bron-y-Aur a III. albummal egy időben született, a Down By The Seaside, a Night Flight és a Boogie With Stu a negyedik albumról maradt le, a Black Country Womant és a The Rovert eredetileg a The Houses Of The Holy-ra szánták.

Page: „Ezúttal is több anyaggal rendelkeztünk, mint negyven perc. Körülbelül másfél lemezre elengedő volt, így úgy döntöttünk, kiegészítjük korábban felvett dalokkal, melyek teljesen készen voltak.”

Ez az első olyan Zep-album, amely osztatlan elismerést arat a kritikusok körében: valamennyi zenei szaklap felsőfokban áradozik a lemezről. A Melody Maker újságírója az alábbi sorokkal fejezi be írását: „Mindegy hogy veszed, kapod, kunyerálod vagy lopod, de ebből a lemezből feltétlenül szerezned kell egyet!”

Májusban - 1973 januárja óta először - brit földön is fellépnek: az Earls Court arénában, eredetileg három koncertet terveznek, de a nagy érdeklődésre való tekintettel két pluszelőadást kénytelenek beiktatni. Esténként három-négy órát játszanak a mintegy tizenhétezer főnyi közönségnek.

A nyarat pihenéssel töltik. Augusztus negyedikén Plant családjává együtt autóbalesetet szenved Görögországban: bokája és térde több helyen eltörik - az orvosok szerint legalább hat hónapig mozgásképtelen lesz, így a tervezett fellépéseket le kell mondani.

A baleset azonban nem veszi el kedvüket az alkotástól, a stúdióban szorgalmasan gyakorolnak és december elejére elkészül az új album mesterszalagja.

1976

Februárban a New Musical Express olvasóinak szavazásán szinte minden létező kategóriában az élen végeznek: Robert a legjobb énekes, Jimmy a legjobb gitáros, Zeppelin a legjobb koncertzenekar, a Physical Graffiti a legjobb albumért, valamint a legjobb borítóért járó díjat viszi el.

Áprilisban jelenik meg az új album - a híresztelésekkel ellentétben - nem Obelisk, hanem Presence (Jelenlét) címmel. Page-ék eredetileg a borítóra olyan fotót szerettek volna rakni, amely a stúdióbeli káoszt mutatja be. Hipgnosis, azaz Colin Elgie, a rock leghíresebb grafikusa szerint viszont mindezt a legjobban egy közönséges tárggyal lehet kifejezni.

„A lemezt útközben rögzítettük. Olyanok voltunk, mint valami technológiai cigányok. Nem volt bázisunk, nem volt otthonunk. Csak a látóhatár és a bőrönd. Ezért van benne annyi nyugtalanság, annyi agresszivitás. A sok keserűség, rossz érzés, ami annak köszönhető, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk. Ugyanakkor sokkal egységesebb csapatmunkát tükröz, mint bármelyik korábbi lemezünk.”

Időközben tovább folyik az adóháború a hatóságokkal: 1975 júliusától a Zep-tagok a Stones- és a Beatles-fiúkhoz hasonlóan adózási problémák miatt - sorra az Egyesült Államokba „emigrálnak”. Plant az In My Time Of Dying című dalt egyenesen Denis Healey kancellárnak címzi. „Mindannyian szeretnénk hazamenni. Az embernek magának kell eldöntenie, megy vagy marad. Engem kimondottan bosszant, hogy az ember csak dolgozik és aztán el kell menekülnie a lehetetlen adótörvények miatt. New York tele van tehetséges angollal, nemcsak zenészekkel, hanem sportolókkal, színészekkel (...) És mindez Angliának se jó. Nevetséges, hogy rengetegen menekülésre kényszerülnek.” - kesereg Plant.

Október végén megjelenik a Zep-fílm zenei anyagát tartalmazó dupla koncertalbum, a The Song Remains The Same. Magát a filmet 1976. november 4-én mutatják be egyszerre három londoni moziban. Az album elővételben platina, a film első heti bevétele meghaladja a kétszázezer dollárt.

1977

Februárban Plant mandulagyulladást kap, így tizenegyedik (egyben utolsó) amerikai turnéjukat csak április elején tudják elkezdeni. Zep legnagyobb koncertsorozata: augusztus közepéig harminc városban ötvenegy előadást tartanak, összesen több mint egymillió-háromszázezer rajongó előtt.

A turnét számos kellemetlen esemény szakítja meg. Chicagóban Page ételmérgezés miatt egy órára harcképtelen. A clevelandi koncert felvétele Destroyer címmel megjelenik kalózlemezen. Grant egyre erélyesebben lép fel a hasonló esetek megelőzése érdekében. Vancouverben tettleg bántalmazza a helyi kormányzóság egyik alkalmazottját - egy évre kitiltják egész Kanadából. Page május közepén elröppen Kairóba, csak azért, mert a televízióban látott egy a piramisok felett szálló zeppelint. Július végén Oaklandben Peter Grant, John Bonham és John Bindon testőr úgy elveri Bili Graham egyik biztonsági emberét, hogy azt kórházba kell szállítani. Letartóztatják őket és csak kétszázötven dollár óvadék fejében szabadulnak.

A hónap végén hirtelen meghal Robert Plant ötéves lánya, Karac. A turné utolsó előadásai természetesen elmaradnak. Hírek terjednek el arról, hogy Plant Page-et teszi felelőssé gyermeke haláláért: állítólag Jimmy okkult tudományok iránti érdeklődése az oka családja sorozatos balszerencséjének.

„Mindez nagyon ízetlen dolog. A tragédia után Robertnek természetesen szüksége volt arra, hogy a családjával lehessen. Ez nem Karma. Nem tudom, hogy a zenekar mivel érdemelte ki ezt a gyanúsítgatást. Csak szórakozni, jól érezni magunkat és örömet szerezni szeretnénk az embereknek. Az egész csak a dolgok véletlen egybeesése, semmi több” - vélekedik Page. A furcsa egybeeséseket tetézi Bonham néhány nappal későbbi, bordatöréssel végződő balesete. Október folyamán Page számtalan alkalommal cáfolja a Zeppelin feloszlásáról szóló híreszteléseket.    ,

„A Zep olyan szoros társaság, hogy senki sem gondol ilyesmire. Tudjuk, hogy Robert újra dolgozni akar, és mi meg fogjuk várni azt a nap amikor képes is lesz rá.”

1978

A legeseménytelenebb év a Zep történetében. Január-februárban tovább folyik a bírósági tárgyalás Bonhamék verekedési ügyében. Májusban a walesi határ melletti Clearwell Castle-ben a zenekar újra próbálni kezd. Page: „A Clearwell Castle-i összejövetel egyfajta „zenei üdvözlés” volt számunkra. Régen játszottunk együtt : itt zenéltünk újra hosszú idő után és ez bár csak tíz hónap szünetet jelentett, nekünk örökkévalóságnak tűnt akkor. Csak bemelegítettük az ujjainkat."

Novemberben azonban komolyan készülnek az új albumra, amelynek a zenei anyagát decemberében rögzítik az ABBA stockholmi stúdiójában.

1979

Februárban az olvasói szavazásokon - noha több mint egy éve nem léptek fel és nem adtak ki nagylemezt - számtalan kategóriában ismét az élen végeznek.

Májusban terjed el a hír, miszerint újabb monstre fesztivált rendeznek valahol Angliában. Júniusban Plant a BBC Saturday Rock Show-jában adott interjúban megerősíti: a Zep ismét olyan hangulatban van, hogy koncertezhet.

A ráhangoló előadásra a koppenhágai Falkoner Teatret-ben, 1968-as első fellépésük színhelyén kerül sor kétezer néző jelenlétében július végén, ahol két számot - az In The Eveninget és a Hot Dogot is eljátsszák az új lemezről.

Aztán 1979. augusztus 4-én a Fairport Convention, a Commander Cody, a Cash and Dave, a Southside Johnny & the Asbury Jukes és Todd Rundgren Utópiájánák társaságában monstre fesztivált rendeznek Knebworth-ben. A Zep a szigetországban utoljára 1975 májusában koncertezett, így érthetően óriási az érdeklődés és egy hét múlva újabb előadást kell rendezni. A koncerten százezer watt erősítés, hatszázezer watt világítás, lézershow, óriási videovásznak. Több mint három órát plusz négy ráadást - Stairway To Heaven, Rock And Roll, Whole Lotta Love, Heartbreaker - játszanak, és bár a közönség hálás, a kritikusok megint fanyalognak.

Két hét múlva megjelenik az új nagylemez In Through The Out Door (Befelé a kijáraton) címmel. A fogadtatás eléggé vegyes: „Blöff! Plant nem tud énekelni, Bonham szétveri a lemezen még azt is, ami jó. Jones belefullad a billentyűibe” - harsogja a kegyetlen kritika. Mások a Pshysical Graffítivel emlegetik egy szinten. Akárhogy van, a közönség veszi: csak Amerikában négymillió példányt adnak el belőle és 1980 februárjáig le sem kerül a Top 20-ről. Az év végi szavazáson a legjobb koncert, album, gitáros, producer, zeneszerző és énekes kategóriája az övék.

1980

Májusban tizenhárom előadásból álló európai koncertkörútra indulnak (utoljára 1973 tavaszán tettek hasonló turnét a kontinensen). Dortmund - Köln - Brüsszel - Rotterdam -Bréma - Hannover - Bécs - Nürnberg - Zürich - Mannheim (két előadás) - München - Nyugat-Berlin. Akkor még nem tudják, hogy a július hetedikén a berlini Eissporthalléban tartott koncert lesz az utolsó fellépésük.

Szeptemberben Jimmy windsori lakásában szorgalmasan gyakorolnak a közelgő USA-Kanada turnéra. (A sorozat október tizenhetedikén indult volna Montrealban.) Szeptember 25-én délután azonban a turnémenedzser, Louis Le Ferre holtan találja John Bonhamet. Eleinte csak annyit tudni, a dobos előző nap erősen ivott és Page egyik testőre, Rich Hobbs támogatta haza.

Az október 8-án kiadott halottkémi nyilatkozat alapján Jimi Hendrixhez hasonlóan Bonham is „rosszullét közben megfulladt”. Ekkor bejelentik: előzőleg tizenkét órán belül negyven feles vodkát „küldött le”

Október tizedikén a worcestershire-i Ruchock templomban ravatalozták fel és a helyi temetőbe kettőszázötven gyászoló jelenlétében földelték el hamvait. Alig múlt harminckét éves.

Bonham halála után különböző pletykák terjedtek el a Zep sorsát illetően. Egyesen Zep-Yes fúziót tartottak elképzelhetőnek, mások a megüresedett helyre találgatták a lehetséges utódot: felmerül többek között Cozy Powell, Ian Pace, sőt Mareczki László neve is.

Page azonban 1980. december negyedikén adott interjújában világosan leszögezte:

„Nem röpködnek körülöttünk immár törött szárnyú angyalok. Nehéz őket megtalálni. Most, hogy elvesztettük drága barátunkat, és mivel erős harmóniában éltünk és dolgoztunk, úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább. Ez sértés lenne John számára. Nem tudnám ugyanazokat a számokat eljátszani, ha másvalaki ülne a doboknál. Nem. A Led Zeppelin abban a pillanatban megszűnt, hogy megtudtuk Bonzo halálhírét.”

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Egyéjszakás Zeppelin-kaland >> - cikk, 2007. december

A Zep-sztori >> - hosszú életrajzi cikk, 1990. augusztus