Előszó

Paul McCartney egyik reggel belenézett a tükörbe és azt mondta: „Nem vagy te Paul McCartney, nem vagy az egyik Beatle sem. Te csak egy hülye jelenség vagy!”

Bizony felette is eljárt az idő. A ma negyvennyolc éves világsztár rég nem látogatja a zajos kocsmákat, a füstös klubokat, nem szereti az izzadó, izgató testközelséget, nem énekel-üvölt sodró lendületű rock and rollt, nem dobja magát a földre, nem esik eksztázisba. Nem.

Az egykori liverpooli csavargó ma Nagy-Britannia hatodik leggazdagabb embere, vagyonát körülbelül négyszázmillió fontra becsülik. Nem dohányzik, nem iszik, nem kábítószerezik és szigorúan vegetáriánus. Sussexi birtokán él, Londontól hatvan kilométerre, családja társaságában. Szabad idejében vadasparkjában sétál és a madarakat figyeli.

Megöregedett.

Bevándorlók gyermeke

Jim és Mary McCartney első fiúgyermeke, James Paul McCartney 1942. június 18-án születik a liverpooli Warton Hospitál szülészetén.

A McCartney-k - mint nevükből is kitűnik - ír bevándorló család sarjai. Valaha az egyik legtekintélyesebb belfasti família, mígnem a múlt század közepén egy szép napon Paul nagyapja úgy nem dönt, áthajózik Liverpoolba szerencsét próbálni. Fia, Jim McCartney már tősgyökeres liverpooli lakosnak vallhatja magát. Tizenhét évesen - 1919-ben - zongoristaként saját ragtime bandet alapít Masked Melody Makers néven. Helyi klubokban lépnek fel esténként, mérsékelt sikerrel, a zenekar a húszas évek elején fel is oszlik. Ezzel Jim zenei pályafutása véget ér, a továbbiakban gyapotügynök keresi kenyerét. A bohém, kicsapongó „öreg” elég későn, harminckilenc évesen szánja rá magát, hogy megnősüljön: 1941. április 15-én vezeti oltár elé a nála hét évvel fiatalabb, szintén ír származású Mary Patricia Mohin ápolónőt. Tizennégy hónap múlva napvilágot lát első fiúgyermekük, James Paul, akit tizennyolc hónappal később, 1944. január 7-én követ öccse, Peter Michael McCartney (későbbi művésznevén Mike McGear).

A család a Mersey-negyedből hamarosan átköltözik az észak-liverpooli Knowsley-be, itt. Ír család sarjaként anyja szigorú katolikus nevelésben részesíti. Nincs is semmi gond, Paul rendesen tanul, az iskolában - ellentétben John Lennonnal - nincsenek nehézségei.

1956. október 31-én, mindenszentek napján nagy csapás éri az alig tizennégy éves fiút: hosszú betegség után mellrákban meghal édesanyja. Sokan úgy vélik: ha Paul anyja tovább élt volna, nem lett volna Beatles.

A szigorú fegyelem lazulásával az ifjú McCartney eddig szunnyadó ambíciói egyre jobban felszínre törhetnek. Éjjelente a Luxemburgi Rádión bálványa, Elvis Presley Heartbreak Hotel, Hound Dog, All I Shook Up, Love Me Tender című számait hallgatja, a mozikban korosztálya isteneit, Montgomery Clift, Marion Brando, James Dean filmjeit nézi. Egyre többet jár kocsmába, egyre többet dohányzik, és egyre rosszabb jegyeket visz haza.

1957 júliusában egyik barátja, Ivan Vaughan bemutatja John Lennonnak, a Quarrymen vezetőjének. Rövid, szűkszavú beszélgetés, egyelőre semmi több.

Néhány nap múlva apja - öccsével együtt - a Hathersage-i cserkésztáborba küldi. A People című vasárnapi lap tehetségkutató versenyt hirdet a tábor lakói között, melyen a két fiú McCartney Brothers néven lép fel, eljátsszák a Bye, Bye Love-ot és a Long Tall Sally-t. Nem ők nyerik a versenyt.

Visszatérve Liverpoolba McCartney újra összefut Lennonnal, s mindjárt eljátssza neki legújabb alkotását, az I Lost My Little Girlt. A mű lenyűgözi Johnt, a miután Paul kicsit hasonlít Elvis Presley-re, beveszi skiffle-zenét játszó bandájába, eleinte szóló-, később ritmusgitárosnak. Néhány hét múlva Pete Shotton mosódeszkája eltörik, s ezzel vége szakad gazdája zenei pályafutásának - ez egyben szimbolikus törést jelent az együttes életében: ettől kezdve érvényesül egyre inkább John és Paul rock and roll-őrülete.

McCartney hamarosan ráveszi Lennont, hogy hagyjon fel anyjától tanult bendzsó-stílusú gitározással és megmutatja neki az általa ismert akkordokat. Az egyetlen gondot Paul balkezes játéka okozta - John kénytelen a tükör előtt gyakorolni a tanult fogásokat.

Erősen hatnak egymásra. Tökéletesen kiegészítik egymást: ami az egyikből hiányzik, az megvan a másikban. McCartney a tökéletesség, a jó értelemben vett profizmus híve, Lennon született amatőr. Paul énekstílusa lágy, melodikus, Johné nyers, metsző. Egyikük adja a lendületet, a sodrást, a másik a harmóniát, a dallamot.

„Találkozásunk óta teljesen új irányba haladtam. Minden megváltozott miután megismertem” - nyilatkozza Paul évekkel később.

1957 végén a Cavern nevű lokálban lépnek fel esténként. Paul, ahogy biztosnak érzi helyét a bandában, máris új tag felvételét szorgalmazza. Volt egy iskolatársa, igaz, alatta járt eggyel, de máris játszott a gitáron, féktelen fiú, aki éppoly gyakran rúgott be tízéves korában, mint John Lennon tizenhat évesen. Ajánlólevele még, hogy ugyanabba az elemibe járt, mint John, de persze sohasem találkoztak, továbbá máris hosszú hajat viselt, feltűnően öltözködött és mindenkivel összeveszett. Ez a fiú, George Harrison Paul hosszas mesterkedése eredményeként 1957 végétől szintén a Quarrymen tagja lesz.

Paul és John - együttműködésük első évében - ugyan több mint száz dalt komponál, de ezeket nem játssza a banda, mert úgy gondolják, a közönségük úgysem értené meg. 

„Néha ugyanolyan gúnyos volt, mint Lennon. De mert volt benne illedelmesség, nemigen csinált olyanokat mint John. Lennon imádta bántani és felkavarni az embereket, Paul is képes lett volna erre. De ő nem tette. Paul összetett személyiség. Az emberek úgy érezték, John volt az igazi Beatle. De elsősorban Paulban volt meg a kettősség: egy adott pillanatban tudott könnyed és átgondolt lenni, és egybe tudta tartani a bandát. Született vezéregyéniség, népszerű, társasági ember volt.” - mondja róla egyik közeli barátja, Jack Sweeney.

A fiúk időközben szorgalmasan gyakorolnak, készülnek a közelgő hamburgi kirándulásra. Néha az öreg Jim McCartney is leül közéjük zongorázni.

Változó neveken - Johnny and the Moondogs, Silver Beatles - és változó felállásban, de fel-fellépnek. Paul ekkor ritmusgitáros, a basszusgitárt egy törékeny fiú, bizonyos Stuart Sutcliffe kezeli. A többiekkel ellentétben Stu nem bennszülött liverpooli, csak 1942-ben, kétéves korában költöztek szülei az angol kikötővárosba. Sokak szerint ő lett volna az igazi Beatté. Ha megérte volna. Korán kibontakozó festői tehetsége - apja akarata ellenére - a liverpooli művészeti főiskolára viszi. Minden sikeresen kezdődik számára; ő az első, akinek képe hatvan fontért kel el az egyik városi kiállításon. Ezen a pénzen veszi meg basszusgitárját - a család nem kis felháborodására. „Egy festő, ez már önmagában is elég rossz, de egy vándormuzsikus, az már a vég!” - hajtogatja apja.

Sohasem tanul meg igazán jól játszani hangszerén. George ugyan szorgalmasan tanítgatja, de valahogy nem áll rá a keze. Így kénytelen a közönségnek rendszerint háttal állni, nehogy észrevegye valaki ügyetlenségét. Hamburgban a törékeny Stuartot megviselik az ottani körülmények. „Stuart közöttük a leggyengébb. Nem tudott hozzászokni, hogy újságpapírral takarózzék éjszaka. Aztán meg az Indrában nem lehetett háttal játszani. A német közönség, kivált a lokálban, igényesebb, mint a liverpooli.”

De „érdemei” kitörölhetetlenek a rock történelméből. Ő az első, aki felhúzza a legendás bőrnadrágot, amely sokáig jelvénye marad a lázadó ifjúságnak. Ő az, aki először vágatja a haját gombaformára. A fiúk persze kinevetik. Aztán sorra behódolnak az új divatnak; először George, majd Paul és végül John.

A fejfájós Stuart 1961 nyarán otthagyja a zenekart, beiratkozik a hamburgi művészeti főiskolára, ahol barátnője, Astrid ösztöndíjat szerez neki. Mestere szobrász és grafikus, Eduardo Paolozzi. Októberben azonban olyan rohamot kap, amit nem lehet a fáradtsággal magyarázni; kórházba kerül és 1962. április 10-én meghal. Csak a boncolásnál derül ki, hogy agytumorban szenvedett.

„A Beatles-rajongók féltve őrzik Stuart Sutcliffe emlékét. Alakja a siker mítoszát ellensúlyozza. Ő a veszendő, a lemaradó, akiről nem szólnak a krónikák. A halál vőlegénye. Semmi sem maradt utána, egyetlen befejezett vászon, egyetlen sor sem, csak néhány fotó, ahol bőrnadrágban, csomóra kötött inggel, a hippimozgalom elmaradhatatlan virágával úgy áll ott Astrid mellett, mint James Dean - az elmúlás szimbólumaiként.”

Stuart kiválása után Paul veszi át az elárvult basszusgitáros posztot, megvásárolja a később legendássá vált, hegedű alakú, Hofner basszusgitárt.

A történet folytatása ismert.

Scrambled eggs (Tojásrántotta)

1965 augusztusának egy reggelén Paul kikászálódik az ágyból, zongorához ül és - félálomban - elkezd játszani egy dallamot. A számnak a Scrambled Eggs (Tojásrántotta) munkacímet adja és az első sor a következőképpen hangzik; „Scrambled Eggs / How I Loved Your Legs" (Tojásrántotta, ó hogy szerettem combjaid)

A szövegnek persze semmi értelme, de Paul akkor még nem is sejti, hogy ezzel a butácska verssorral induló mű minden idők legsikeresebb dala lesz; bekerül a Guiness-rekordok könyvébe; több mint kétezer előadó tűzi műsorára és nincs olyan McCartney-koncert, ahol el ne hangzana.

„Egyike legösztönösebb számaimnak, amit valaha is írtam. Olyan jól hangzott, hogy először azt hittem, valaki már megírta.”

Sokak szerint ez a dal nyitja meg a két év múlva a Sgt. Pepper's Lonely Heart Club Band-hez vezető utat. Ez a szám pedig nem más, mint a „ Yesterday" (Tegnap).

Mágikus Misztikus Utazás

Két filmmel (Egy nehéz nap éjszakája, Segítség) a háta mögött a négy gombafejű elhatározza, önállóan forgat. Nem kell minden jelenetet százszor átgondolni, begyakorolni! Á, dehogy! Filmet készíteni könnyű, ahogy voltaképpen hanglemezt is - „a kettő között nem lehet jelentős különbség. Az egyik hang, a másik látvány. Győzni kell a hangerővel, akár a látvány hatásosságával.”

Miután nem találnak megfelelő forgatókönyvírót, Paul az, aki felvállalja. A vázlat 1967 áprilisára nagyjából kész van. Nem nyilatkoznak róla. „Mindenki számára titok lesz. Számunkra is."

Az egész egyetlen szelet papírból áll.

Rajta szabályos kör, nyolc egyenlő cikkelyre osztva, a tetején meg annyi: The Magical Mystery Tour (Mágikus Misztikus Utazás).

Az első szeletben annyi látható, hogy valamilyen autóbuszra szállnak, a kalauz bemutatkozik, a szereplőket közönségesen bemutatják, aztán Ringo egy kövér hölggyel látható. A második cikkelyben a rejtélyes autóbusz utasai megismerkednek egymással; továbbá valami toborzás van, a kör szélén pedig kérdőjellel annyi áll - Dal: Fool on the Hill... és így tovább.

„A filmben lesz ebéd, természetesen mágikus ebéd, melyben különös ételeket fognak enni."

Szükség van továbbá egy sárga autóbuszra. Miért sárgára? „A színek minden liturgiában különös jelentőségre tesznek szert. A sárga az asszimiláló, aktív és intenzív színek közé tartozik... a Nap jelvénye is, sőt a Napisten Apollóé, és bizonyos szent könyvekben nagylelkűséget, intuíciót és intellektust jelent. A keleti mágiában a narancssárga a Buddha jelvénye, méghozzá éppen akkor, amikor királyi ruháját átcserélte a koldusok aszketikus sárgájára - és ez az aszketikus sárga valamikor a buddhista országokban a halálra ítélt bűnözők ruhájának színe volt."

Bérelnek tehát egy negyvenhárom személyes buszt és elutaznak a szigetország legdélibb csücskére, az angol Riviérára. Az utasok között van egy törpe (George Clayton) és egy nagyon kövér hölgy (Jessie Robins). Ők lesznek a főszereplők. A kövér hölgy természetesen akkor a legmulatságosabb, amikor táplálkozik. Az egyik jelenetben John egy hatalmas lapáttal iszonyatos tömegű makarónit hord a hölgy tányérjára. Az autóbuszon hangzavar uralkodik, és ezt a látszathangzavart kell az operatőröknek rögzíteni. Irány a Widdycomb-i vásár. Még nagyobb a hangzavar.

És a film így megy tovább a több ezer méter nyersanyagon. A tervezett költséget hamar túllépik, akárcsak az eredetileg a forgatásra szánt három hetet. A forgatás végeztével bérelnek egy stúdiót az Old Gompton Streeten és több héten keresztül vágják az irdatlan anyagot. Amelynek ugyan a felét ki kell dobni, de McCartney-nak van elég képzelőereje ahhoz, hogy a maradékból összefüggő, formás, cselekményes és nem utolsósorban érthető filmet vágjon össze. A művet 1967 karácsonyán mutatják be a BBC-1-en. A kritika felemás. Egyesek szerint „ha nem a Beatlesék lennének a szereplők, a BBC nem vetítette volna le” - így a Daily Mirror. A Guardian december 27-i számában az alábbi cikk jelenik meg: „Ha valaki megkérdezné, hova tartott a Beatles mágikus, misztikus utazása folyamán, valami nagyképűt kellene válaszolni; a saját félig-meddig felfogható érzéseikbe, ez az utazás nem más, mint a mai Anglia utazóéletének elmosódó képe."

1967. karácsony azonban nem csak ezért nevezetes Paul életében. Hosszú huzavona után az utolsó „független” Beatle hivatalosan eljegyzi az ismert pszichiáter, Richard Asher lányát, Jane-t, akivel egyébiránt négy éve együtt jár.

1968 júliusában aztán egyre-másra aggasztó hírek kelnek szárnyra, melyeket a Beatles-sajtóügynökség minden esetben cáfol, mígnem Paul egy hirtelen húzással 1969. március 13-án feleségül veszi a New York-i fotósnőt, Linda Eastmant.

Linda

Linda Eastman nem ismeretlen zenészkörökben. Hatéves korában, 1947-ben Jack Lawrence ír róla dalt (a Linda című sláger rövid ideig vezette is a listákat). New Yorkban öccsével, Johnnal, olyan hírességek környezetében nő fel - apja jól menő ügyvéd és ez a miliő alapvetően meghatározza élete további alakulását.

Gyermekkorában - akárcsak John Lennon vagy Paul esetében - nagy megrázkódtatást okoz édesanyja korai halála (Linda csak nyolcéves, amikor a mama repülőgép-szerencsétlenség áldozata lesz).

A Colorado Egyetemre iratkozik be művészettörténet szakra. Itt ismerkedik meg első férjével, a geológus John See-vel. Az arizonai Tucsonba költöznek, ahol Linda fotózni tanul. Néhány év múlva visszatér New Yorkba, a helyi Town and Country című magazin fotósaként járja a rockberkeket, ahol számtalan muzsikussal, többek között Eric Burdonnel, Steve Winwooddal, Tim Buckley-val kerül „közelebbi-behatóbb” barátságba.

1967. május 19-én Brian Epstein mayfairi otthonában tartják a Bors őrmester sajtófogadását. Egy hajlékony, nyúlánk amerikai fotósnő egyik filmet a másik után lövi el. Mindezt egyetlen emberre: Paul McCartney-ra. Néhány nappal korábban ugyan bemutatták őket egymásnak a Bag O Nails Clubban, de elkeveredtek egymás mellől. Most azonban itt az alkalom és Linda él vele.

A nyár végén Paul meghívja londoni lakásába, elénekli neki legújabb szerzeményét, a Blackbirdöt, és ezzel azonnal leveszi lábáról az amúgy is mindenre kapható fotósnőt. A többi megy magától.

1968 márciusában lát napvilágot a Beatles Lady Madonna című, tizenhetedik kislemeze, az utolsó, amely a Parlophone Records gondozásában jelenik meg. Április végén megalapítják az Apple Corps Ltd-t, saját lemezkiadójukat, ahol a Beatles albumain kívül fiatal tehetségek is lehetőséget kapnak felvételekre. „Nevetséges, hogy olyan tehetséges embereknek, mint Dave Manson vagy Denny Laine, sokszor meg kell erőszakolniuk magukat, hogy elfogadják munkájukat." - hangoztatják.

Május 12-én New Yorkban jelenti be Paul és John a cég hivatalos megalakulását.

„Kordában tartott különlegesség, egyfajta nyugati kommunizmus. Segíteni akarunk az embereken, de mindezt nem adományként, Eddig minden alkalommal térden kellett csúsznunk a nagykutyák elé, hogy megkérdezhessük; csinálhatjuk-e így meg így. Most abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nincs szükségünk pénzre, ezért először a történelem folyamán a főnökök nem a profitért vesznek részt az egészben. Ha valaki idejön hozzám, azt mondom: menj és csináld meg!”

Csodálatos, de végzetes szavak. 1969 elejének egyes időszakaiban a napi húszezer fontot is meghaladja a cég vesztesége, így kénytelenek tevékenységüket felszámolni. Az ez év novemberében lemezboltba kerülő White Album (Fehér Album) pedig jól tükrözi a korábbi egységes csapatmunka felbomlását; a Beatles egyre inkább külön utakat járó egyéniségek laza szövetsége. A lemezen egy-egy tag szólószámát az együttes többi tagja kíséri, ha egyáltalán kíséri, hiszen több olyan felvétel is hallható, amelynek rögzítésénél a többiek jelen sem voltak.

Helter Skelter

A Back In The USSR (Vissza a Szovjetunióba) című McCartney-dallal induló korongon a Blackbird mellett olyan remekbe szabott szerzeményei is helyet kapnak, mint a játékos hangvételű, néhány országban meglehetősen obszcén hangzású Ob-la-di Ob-la-da, a Martha nevezetű juhászkutyához címzett Martha My Dear és a tipikus vadnyugati történetet mesélő Rocky Racoon. Plusz három olyan dal, amelyekre külön is érdemes kitérni.

1968 októberének egyik borgőzös éjszakáján Paul egyedül marad a stúdióban. Ott és akkor szerzi és rögzíti a mindössze három verssorra épülő Why Don't We Do It In The Road?-ot (Miért nem csináljuk kint az utcán?), amelyben az enyhén ittas McCartney gitározik, basszusozik, dobol és énekel - néha üvöltözik - önmagával duót. Másnap hajnalban dobozban a rövid, de hatásos, a hangulatot tökéletesen megragadó mű.
A második lemezen hallható talán az egyik legszebb Beatles-dal, a Mother Nature's Son (Az Anyatermészet gyermeke) szintén egyszemélyes mű, erős hangulatteremtő erejű, klasszikusan megformált dal.

S ugyanezen a lemezoldalon található talán a legtöbbet szidott McCartney-szerzemény, a Helter Skelter (Zűrzavar).

Mikor 1977-ben, tizenkét évesen először meghallottam ezt a számot, teljesen magával ragadott. Igazi, vérbeli rock and roll, egyetlen sodró lendület. Zabolátlan, úgy-ahogy kordában tartott ritmus, féktelen gitár- és basszusjáték, néha artikulátlan üvöltésbe átcsapó ének. Energiával teli rohanás az eksztázisba, a mámorba. Nem véletlenül kezdi a U2 ezzel a dallal 1988-as koncertprogramját, a Rattle And Hum-ot. Tökéletes hangulatteremtő. Dinamika. Fiatalos hevületű.

A Beatles válsága - Úgy legyen!

Az 1968-as esztendővel kezdődik a Beatles válságidőszaka. Az együttes tagjai az év folyamán többször elutaznak hosszabb-rövidebb időre - és ami a legfontosabb - külön-külön. John és Yoko az Unfinished Music (Befejezetlen Zene)-trilógia első (Two Virgins - Két Szűz) és második (Life with the Lions - Élet az oroszlánokkal) részét publikálja. Decemberben Ringo többek előtt kijelenti: kiválik a Beatlesből. S bár néhány hét múlva visszavonja állítását, azért ez a bomlás jele.

Csak 1969 elején jönnek ismét össze, hogy előkészítsék és felvegyék a legújabb filmjüket - és a hozzá tartozó nagylemezt. A munka során a teljes anarchia jelei mutatkoznak. A mintegy huszonkilenc órányi hang- és kilencvenhat órányi filmfelvétel sokáig félkész, rendezetlen állapotban hever a stúdió egyik raktárhelyiségében.

Júliusban John a sajtó képviselőivel tudatja új együttese, a Plastic Ono Band (Klaus Woorman - basszus, Eric Clapton - gitár, Alan White - dob) megalakulását és szeptember 13-án fellépnek húszezer ember előtt Torontóban.

Szeptember 16-án megjelenik az Abbey Road nagylemez. A hátsó borítón Paul mezítláb lépked át az úttesten - ráadásul más ritmusban, mint a többiek. Régóta terjengnek pletykák Paul haláláról. A rajongók szeretnek mindenben rejtjeles üzeneteket látni. A Bors őrmester hátsó borítóján egyedül Paul áll háttal. A Magicai Mystery Tour-lemezhez mellékelt fotóalbum több felvételén egy tenyér látható a feje fölött, amely a legtöbb indián törzsnél a halál jele. Karján O. P. D. feliratú jelvény - azaz Officially Pronounced Dead (Hivatalosan Halottnak Nyilvánítva). A jelvényt valójában Kanadában kapta és sokkal prózaibb dolgot jelent; Ontario Police Department (Ontarioi Rendőrség).

És akkor itt van az Abbey Road. „Nézzünk rá a borítóra; a négy Beatles-fiú éppen egy úttesti zebrán halad át libasorban, lehetetlen fel nem ismerni; temetési menet ez a javából! John megy elöl, a Prédikátor, utána Ringó, a Sírásó, őt követi Paul, a Megboldogult, végül a sort George, a Gyászoló zárja. (...) A háttérben parkol egy világos Volkswagen és rajta a megdöbbentő felirat; 28 IF Paul életkora huszonhét - a jel; huszonnyolc lenne, ha.” - meditálnak az újságírók.

Paul viszont nagyon is él, és decemberben skóciai farmjának házistúdiójában hozzálát első saját albumának felvételeihez.

1970 áprilisában megjelenik Ringo szólólemeze, a Sentimental Journey (Szentimentális Utazás). McCartney önálló LP-jének piacra dobása előtt, április 10-én hivatalosan bejelenti kiválását az együttesből. Anyagi, zenei és személyes okokra hivatkozva.

Május elején napvilágot lát a Let It Be (Úgy legyen), az együttes utolsó közös alkotása - és hattyúdala. Május 20-án Londonban és Liverpoolban, a film világpremierjén egyik Beatles-fiú sem jelenik meg. Úgy legyen!

Ezen a lemezen található a sokak által legszebb McCartney-dalnak tartott Long And Winding Road (Hosszú kanyargós út), amely azonban Phil Spector áldásos közreműködésének köszönhetően sokat vesztett eredeti kedvességéből. A kezdetben énekre & zongorakíséretre írt dalt a producer igazi szirupos zenekari hangzásokkal „dobta fel”, hamisítatlan hollywoodi stílusú negédes szerzeményt „alkotva” belőle. Érthető Paul felháborodott nyilatkozata; „Néhány héttel a darab megjelenése előtt küldte el nekem Allan Klein az újonnan kevert változatot, hárfákkal, kürtökkel, vonósokkal és női karral. Senki sem kérdezi meg tőlem, mit tartok felőle. Számomra megfoghatatlan volt. Mindig elleneztem az énekesnőket a Beatles-lemezeken. Számomra ez visszatetsző."

Elsőre szólóban

Néhány nappal azután, hogy Paul bejelentette kiválását a Beatlesből, megjelenik a skóciai farm házistúdiójában rögzített szólóalbum, a McCartney. Valamennyi hangszeren ő játszik és felesége, Linda időnként bebeugrik énekelni.

A hátsó borítón Paul képzeletbeli riportja olvasható saját magával.

Kérdés: Ezeket a dalokat mind Paul McCartney készítette, egyedül?
Válasz: Igen, uram.
K: Élvezte az önálló munkát?
V: Nagyon. Csak meg kellett magamat kérdezni: Te hogy döntenél? És mindig mindenben egyetértettünk. De ne feledje, Linda is szerepel a lemezen. Ez közös alkotásunk.
K: Az album zenei anyagát csak az egész befejezése után ismerhette meg a nagyközönség. Ez szándékosan alakult így?
V: Igen, mert normálisan egy lemez „öreg”, mire megjelenik. (Félre.) Tanú rá a Get Back.
K. Hogyan tudná röviden összefoglalni a lemez témáját, a megfogalmazott érzéseket.
V: Otthon. Család. Szerelem.
K: Paul és Linda egy újabb John és Yoko?
V: Nem, ők Paul és Linda.
K: Igaz, hogy sem Allan Kelin, sem az ABKCO Industries nem vett és nem is fog részt venni a lemez felvételében, gyártásában, piacra dobásában, promóciójában?
V: Igaz.
K: Milyen a kapcsolata Kleinnel?
V: Semmilyen. Nem állok kapcsolatban vele és ő sem próbált megkeresni engem.
A: .Hogyan vélekedik John békekezdeményezéseiről. A Plastic Ono Bandról? Az MBE kitüntetés visszaküldéséről? Yoko hatásáról? Yokóról?
V: Szeretem Johnt és tisztelem, amit tesz. De nem okoz örömet.
K: Tervez újabb albumot vagy kislemezt a Beatlesszel?
K: Nem.
K: Ez az album a Beatles „maradéka” vagy egy szólókarrier kezdete?
V: Majd az idő megmondja. Minden szólóalbum új karrier kezdete. Talán mindkettő.
K: A Beatlesszel való, személyes és zenei nézeteltérések miatti szakítása végleges vagy csak átmeneti?
V: Személyi, anyagi különbözőségek, de mindezek mellett jobban érzem magam a családommal. Átmeneti vagy végleges? Nem tudom.
K: Belátható időn belül a Lennon-McCartney szerzőpáros újra dolgozhat együtt?
V: Nem.
K. Hiányzik önnek a Beatles vagy George Martin?
V: Nem.

Maga a lemez mérsékelt sikert arat, akárcsak az 1971. februárjában napvilágot látott Another Day (Egy másik nap) című kislemez, melyen Linda mint szerzőtárs szerepel. Ez az első olyan mű, amelyet a kedvező adófeltételek miatt külföldön készítenek. A néhány hónappal később piacra dobott Ram (Kos) című album pedig anyagilag is érezhető bukás.

Egyedül nem megy

Paul belátja, egyedül nem megy - zenésztársak után néz és hamarosan megalapítja Wingset: Denny Seiwell - dob, Denny Laine - gitár, Linda McCartney - billentyűs hangszerek, Paul McCartney - minden. Beköszöntő albumuk, a Wild Life 1971. karácsonyán kerül a boltokba és Paul legsikertelenebb lemeze lesz. Bár a rajta található dalok nem rosszak, talán az volt a gond, hogy a borítóról nem derül ki, hogy ez az ő zenekara.

1972. januárjában a Grease Band egykori alapítója, Henry McCullough csatlakozik másodgitárosként az együtteshez. Gitárstílusa - akárcsak életmódja - bámulatba ejtő. Sajátos egyéniségével igazi színt hoz a zenekar életébe.

A februárban megjelenő Give Ireland Back To The Irish!-t (Adjátok vissza Írországot az íreknek) a BBC azon nyomban betiltja, de ezzel Paul újra az újságok címlapjára kerül. Sokan támadják miatta, pedig hát ír származású.

A Wings február kilencedikén a Nottinghami Egyetemen lép fel először közönség előtt (Paul utoljára 1966-ban, San Franciscóban játszott élőben). Az eset annál is váratlanabb, mert egy nappal korábban senki sem tudta. Amikor megérkeztek Nottinghambe, csak a levegőben lehetett érezni a dolgot.

„Eric Clapton egyszer azt mondta, egy lakókocsiban szeretne játszani, de soha nem volt rá alkalma” - nyilatkozta Linda. - „Nos, nekünk van. Nincs menedzser, nincsenek ügynökök. Csak mi öten és a roadok. Csak egy turnézó zenészbanda vagyunk.”

Mindez nagyon szép, csak nem lehet belőle megélni. Paul hamarosan elrendezi az első európai koncertkörutat, mely július kilencedikén kezdődik a Chateau Vallon Centre Culturelle-ben, majd végiggördül Franciaországon, Svájcon át egészen az NSZK-ig.

„Az első napokban a próbákon és úgy egyáltalán Paul bambának, kábának tűnt, és nemcsak a fű miatt. Olyan érzésem volt, ez a turné egy rock and roll-terápia számára.” - meséli hetekkel később Linda annak ellenére, hogy Paul hallani sem akar a Beatlesről és az egész korszakról. Amikor a zenekar fotósa Captain Snaps véletlenül megemlítette korábbi együttesének nevét, Paul sokáig szóba sem állt vele.

A turné augusztus tizedikén Svédországban folytatódik. Itt játssza a Wings leghosszabb koncertjeit. A helyi rendőrség egy darabig türelmesen tűri a túlórát, aztán az utolsó ráadás szám, a Long Tall Sally közepén egyszerűen kihúzzák a mikrofon dugóját. Alighogy elhagyja a zenekar a színpadot, az egyik road fejhallgatón közli Captain Snapsszel, hogy azonnal menjen az öltözőbe. „Odafutottam. Éppen akkor, amikor az egyik zsaru Lindát rángatta, aki - ahogy meglátott - elmosolyodott; Snaps, fotózz! - készítsd el a Daily Express holnapi címlapját! Mi történik itt? - kérdeztem. Csak fotózz! - válaszolta."

Kábítószer birtoklásával tartóztatják le őket, nyolcszáz font ellenében engedik szabadon a McCartney-házaspárt. Az ügyre fátylat borítanak, a turné folytatódik.

Az év végén megjelenik a Hi Hi Hi kislemez, amelyet szintén azon nyomban betilt a BBC szexuális és kábítószeres vonatkozásai miatt.

A drogbotrányok folytatódnak. 1973 márciusában néhány élelmes nyomozó körbeszimatol Paul High Park-i üvegházában és különböző, kábítószer-kivonásra alkalmas növényt találnak a pálmák között. McCartney azzal védekezik, hogy a magokat postán kapta és - nem tudván, hogy cannabis magok - elültette növényházában. „Ügyfelem régóta érdeklődik a kertészet iránt" - érvel a tárgyaláson az ügyvédje. A Cavendish Avenue-i kert állapotát elnézve persze az öreg Jim McCartney tudna mesélni. Végül száz font pénzbírságra ítélik, és az ügy lezárul.

Még ebben a hónapban felkerül a slágerlistákra a Henry McCullough által oly annyira utált My Love (Szerelmem) című kislemez. Sőt! Fellépnek vele a Top Of The Pops tévéműsorban. A zene, mint minden adásban, play backről megy. Henry - miután több üveg brandyt elfogyasztott - a reflektorok melege alatt eléggé furcsán érzi magát. Mialatt a zenekar mímeli a játékot, Paul különös gurgulázó hangra lesz figyelmes, és ahogy elérik McCullough gitárbetétjét, rémülten látja, hogy miközben a gitáros tovább mímeli a játékot, egyidőben vastag sugárban a hangfalak mögé hány. A botrány leírhatatlan.

Egyre többet támadják őket, s amikor az együttes második lemeze, a Red Rose Speedaway napvilágot lát, az ellene folytatott állandó sajtóháborúra reagálva Paul úgy dönt, nem nyilatkozik többet.

„Paul keményen dolgozott - még senkit nem láttam így dolgozni. Megkérdeztem, mi a szart csinálsz ott az utcán. Azt mondta - ő csak egy basszusgitáros, és zenekart keres." - meséli Dave Robinson, a turné szervezője.

Nick Lowe más aspektusból szemléli Pault:

„Sohasem pisilt. A hosszú utakon mindenki alig várta, hogy megálljunk a legközelebbi benzinkútnál. De a jó öreg Macca nem szállt ki a buszból. Hogy az ördögbe nem kell neki pisilni? Micsoda tréning - gondoltuk.”

A turnén egyre nő a feszültség Linda és a gitáros Henry McCullough között. Szinte szikrázott a levegő, időnként McCullough durván beszélt Lindával. Mindezt sokan azzal magyarázzák, hogy lelkiismeret-furdalást érzett, amiért olyan zenével keres pénzt amely nem igazán az ő stílusa. Így nem kelt különösebb meglepetést, hogy a turné végeztével otthagyja a csapatot. Annál váratlanabb a dobos Denny Seiwell távozása, aki a zenélés helyett inkább New Yorkban élő családját választja.

Ezek a kilépések a lehető legrosszabb időpontban történnek. A Wings kibérelte Ginger Baker nigériai stúdióját, ahová végül egyedül Denny Laine kíséri el a két McCartney-t.

Nigéria - hőség, magas páratartalom, szívrohamgyanú, majdnem megkéselik a lagosi éjszakában - ilyen stresszben lát neki Paul az új albumnak, amelynek szinte valamennyi hangszerét ő szólaltatja meg. És ez az 1973. novemberében megjelent lemez lesz a legjobb Wings-lemez! Band On The Run, azaz Banda futás közben. Tíz hónapig vezeti a slágerlistát Angliában. Az Egyesült Államokban hetvenhárom hétig található a legkelendőbb 200 lemez listáján; Paul McCartney legsikeresebb albuma a Beatles feloszlása óta.

A koronggal egyidőben jelenik meg a Walking In The Park With Eloise kislemez, Paul apja iránti tiszteletét akarja kifejezni ezzel a régi Jim McCartney-dallal. A Nashville-ben rögzített számon az alábbi zenészek működnek közre: Paul, Linda, Denny Laine, Geoff Britton - dob, Jimmy McCulloch -- gitár, valamint kisegítőzenészként Chet Atkins gitár és Floyd Cramer - zongora.

Az 1975. májusában megjelenő Venus And Mars meglepő visszalépést tükröz. Nyoma sincs a Band On The Runt jellemző feszültségnek, dinamikának. Jó, ha megüti a közép szintet, akárcsak a következő év májusában kibocsátott Wings At The Speed Of Sound.

1976. március 18-án, hetvennégy éves korában meghal Paul édesapja, Jim McCartney. A korabeli krónikák szerint az eset annyira felkavarja, hogy nem jelenik meg a temetésen.

A nyár elején a Wings Los Angelesbe utazik, és a Beatles tíz évvel ezelőtti nagy sikerének színhelyén a Los Angeles Forumban öt előadást tartanak. Ez egyben a kezdetét jelenti annak a világkörüli koncertkörútnak, amely az USA, Ausztrália és Európa nagyvárosai után Angliában ér véget. Ez volt a leghosszabb turnéjuk, összesen hatvannégy előadást tartottak.

A gitáros Jimmy McCulloch tulajdonképpen elődje, Henry McCullough fiatalabb kiadása. Tizenhat éves korában fedezik fel, mint gitárhőst, és gyakorlatilag a nagy tehetségek karikatúrája lesz. Van abban valami törvényszerű, hogy ezek a lángoló, vad talentumok az alkohol és kábítószer poklában emésztik fel kreativitásukat és életüket.

Paul megpróbálja őt kirángatni ebből a zsákutcából, de az erőfeszítéseik sikertelenek. Számos alkalommal kellett törölni fellépéseket, mert a gitáros kocsmai verekedésekben szerzett sebeit nyalogatta.
A következő album felvétele közben McCulloch - az akkori dobos, Joe English társaságában - otthagyja a zenekart. 1979-ben heroin-túladagolás következtében hal meg.

Közben 1977. november 11-én piacra dobott Mull Of Kintyre (egy skóciai kirándulás helyszínére utal a cím) minden idők legsikeresebb kislemeze lesz; csak Angliában 2,5 millió példányt adnak el belőle (a világon kábé hatmilliót). A soron következő nagylemez, a London Town szintén jelentős üzleti siker, zenei szempontból azonban totál érdektelen. Mondhatni, a Wings pályafutásának mélypontja.

Az új tagokkal (Lawrence Juber - gitár, Steve Holly - dob) bővülő zenekar 1980. januárjában indul el az ominózus japán turnéra. A helyi fiatóságok - miután éveken keresztül visszautasították Paul vízumkérelmét (drogbotrányaira hivatkozva) - végre megadják a tizenegy napra szóló tartózkodási engedélyt. Január 16-án a tokiói repülőtéren a tévékamerák előtt elvonuló McCartney-házaspárt a japán vámosok udvariasan megkérik, hogy nyissa ki a csomagjaikat. Pillanatok alatt rátalálnak félfont marihuánára. Pault megbilincselve elvezetik, és csak a brit kormány kérésére engedik szabadon tizenegy nap múlva.

A nyolcvanas évek elejére a Wings feloszlik, McCartney ismét szólóban próbálkozik tovább. 1981-es Tug Of War című albumát a kritika és a rajongók is kedvezően fogadják, 1982-ben Stevie Wonderrel (Ebony and Ivory), egy évre rá Michael Jacksonnal (Say Say Say) jegyez listavezető duettet, de ettől kezdve egyre inkább eltűnik a rock vérkeringéséből; már nem alkot semmi jelentőset, és ez alól az 1989-ben megjelent Flowers In The Dirt (Virágok a porban) című lemeze sem kivétel.

Visszavonhatatlanul megöregedett.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

McCartney, AC/DC - Kenyerük java >> - kritika, 2007. december

Cohen ereje és hite >> - cikk, 2004. december

Jagger 60 >> - cikk, 2003. július

Nem blöffölt - bizonyított >> - kritika, 2003. május

Poptörténeti esemény >> - cikk, 2003. május

Fuss, ördög, fuss! (Paul McCartney új lemezéről) >> - cikk, 1999. december

McCartney, a konformista lázadó >> - hosszú életrajzi cikk, 1990. április