Zenei nagyhatalom, szokták ránk mondani, de ez ma már barokkos túlzás, az első aranykor ötven éve, a második közel húsz éve zárult le, újabbra a szakemberek szerint egyelőre várni kell. Bőséges hangversenykínálat és kevés alkalmas koncertterem, bővülő diáklétszám és égető pedagógushiány, gyakoribb külföldi turnék és kevesebb idelátogató külföldi művész, túlnyomórészt alulfizetett, de helyenként sztárgázsiért dolgozó muzsikusok - címszavakban ezek jellemzik a magyar komolyzenei életet az ezredfordulón.

Mielőtt a jelent taglalnánk, érdemes röviden vázolni a múltat, legalább az első aranykorig, a második világháború előtti időkig visszanyúlva. A harmincas-negyvenes években a hazai hangversenyéletben az állami támogatás még teljességgel ismeretlen volt, mégis hihetetlenül pezsgett, a kor összes meghatározó nemzetközi sztárművésze megfordult nálunk. Szalonok, amatőr kórusok és zenekarok százai működtek az országban, a zenét aktívan is művelő polgárok tehát nem csak mennyiségi, de minőségi közönséget jelentettek.

A második világháború után az állam szerepvállalása és irányítási kedve erősen megváltozott, évtizedeken keresztül az Országos Filharmónia volt az egyedüli feljogosított intézmény arra, hogy Soprontól Záhonyig úgymond ellássa komolyzenével az országot. A központosítással, a polgárinak számító hangversenyélet államosításával együtt az amatőr (elsősorban munkás) kórusok és zenekarok támogatása kultúrpolitikai program lett, működésüket és érvényesülésüket nem csak pénzzel, de jogszabályokkal is nagyban elősegítették.

A második zenei aranykort a hatvanas-hetvenes, és részben még a nyolcvanas évek jelentették, a kor összes világsztárja megfordult nálunk Casalstól, Stravinskyn és Mehtán át Menuhinig és Bernsteinig. Nem véletlen az sem, hogy a mai hat hivatásos vidéki szimfonikus zenekarból öt ebben az időszakban intézményesült. Bár az állami monopolszervezetek, az Országos Filharmónia, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Rendező Iroda, az Editio Musica és a művész export-importot lebonyolító Interkoncert tevékenységét meglehetősen átszőtte a politika, a komolyzenei élet központilag támogatott területnek számított.

Egészen a nyolcvanas évek elejéig. Az állam fokozatos elszegényedése először a kulturális életben vált kézzel foghatóvá, a nyolcvanas évek második felében a lemez és kottakiadás, valamint koncertélet erős hanyatlásnak indult, majd a kilencvenes évek elején szabályos mélyrepülésbe váltott át. Az állam fokozatos visszavonulása és az ezzel együtt járó új piaci viszony- és követelményrendszer következtében meglehetősen keserű, és ellenmondásos évtizedet zártunk ezen a területen, az alábbiakban talán azt is sikerül érzékeltetni, miért.

- Legalább azt szeretnénk elérni, hogy a vidéki zenekarok tagjainak átlagbére elérje az önkormányzati finanszírozású bölcsödében dolgozó gondozók fizetésének a szintjét - sóhajtotta nemrég Sír László, a Miskolci Szimfonikusok igazgatója. A zenei élet egyik alapját jelentő zenekaroknál máshol sem rózsásabb a helyzet, a hat nagy vidéki, önkormányzati fenntartású társulatnál (debreceni, győri, miskolci, pécsi, szegedi és szombathelyi szimfonikusok) a főállású zenészek átlagbére ma sem éri el a bruttó hatvanezer forintot, miközben évente átlagosan száz hangversenyt adnak, zömében szűkebb hazájukban. A Belügyminisztérium és a MÁV által fenntartott együtteseknél hasonlóan siralmas a helyzet, a MATÁV Szimfonikusoknál, illetve a Rádiózenekarnál - bár erre hivatalos adatok nincsenek - a vidéki gázsik mindegy két-háromszorosát kaphatják a zenészek.

A vidéki szimfonikus zenekarok azonban csak az egyik véglet, a másikat sokáig a maga nemében egyedülálló, az új idők új szellemének megfelelő első igazi sztáregyüttes (kirakatzenekar), a Fesztiválzenekar jelentette. Az 1983-ban alkalmiként alapított, 1992-ben állandósult társulat muzsikusainak fizetése kilenc éve valósággal sokkolta a zenei közvéleményt, igaz, zenei színvonalban és profizmusban is eléggé újat hoztak. (Hogy az elmúlt egy évben hova jutottak, az egy külön történet.)

Ahogy a fővárosnak éveken keresztül szüksége volt egy zenei elitalakulatra, úgy érezte tavaly ennek szükségét a jelenlegi kulturális kormányzat is, ezért Kocsis Zoltán képét a kabáthajtókára tűzve az ország mindenkori első számú zenekarának tartott Nemzeti Filharmonikusnál (volt Állami Hangversenyzenekarnál) az elmúlt évtizedek legnagyobb mértékű tőkeinjekcióját hajtotta végre. A sokat vitatott és a zenei életben érzékeny vihart kavart tavaly nyári kötelező minősítési procedúra után Kocsisék évi másfél milliárd forintból gazdálkodhatnak (nagyjából annyiból, mint a Zeneakadémia), lehetővé téve többek között azt, hogy a zenekari tagok átlagbérét az eddigi háromszorosára, 350 ezer forintra emelhessék, hogy évente 150 millió forintot költhessenek hangszerekre, hogy neves külföldi sztárokat hívhassanak rendszeresen.

Így alakult ki az a különleges helyzet, hogy közalkalmazotti státuszban ma Magyarországon lehet bruttó 50 és bruttó 500 ezer forintos alapfizetésért is zenélni. S bár Devich János, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának zenei főosztályvezetője - maga is jó nevű csellóművész - a hivatal kiegyenlítő szerepét hangsúlyozza, a 11 önkormányzati vagy más állami szerv által fenntartott szimfonikus zenekarnak a tárca idén összesen 400 millió forint támogatást ad. Azaz egy-egy társulatra évi 35-40 millió forint jut.

Nem arról van persze szó, hogy egy országnak ne lenne szüksége központilag keményen finanszírozott elitalakulatra, inkább arról, hogy annak hátországa legalább olyan erős támogatást igényel(ne). Bár a kiemelt bérek - miként Devich János is véli - egészséges konkurenciaharcot, egyfajta "pozitív erjedési folyamatot" indíthatnak el a magyar zenei életben, a zenekarok bérezése közti távolságok egyelőre túl nagyok ahhoz, hogy könnyedén átjárhatóak, átugorhatóak legyenek. Ráadásul az ország koncertéletének - mennyiségi szempontból - a többségét éppen ezek a zenekarok adják, az ő - régi elkoptatott kifejezéssel élve - népművelő szerepük legalább annyira fontos, mint Kocsiséké.

Ne legyünk persze teljesen igazságtalanok a hivatallal, tudjuk, a minisztérium anyagi keretei meglehetősen végesek. A Nemzeti Filharmónia hangversenyrendező részlegéből két éve alakult három regionális közhasznú társaság központi költségvetése 140 millió forint, s bár emellett a különböző (nem csak zenei) társadalmi szervezetek működésére idén közel 140 millió forint áll rendelkezésre, az NKÖM inkább a céltámogatásokra és a programfinanszírozásra fókuszál. A támogatás esetében pedig elvárják: a pályázó fél az összköltségvetés legalább 75 százalékát más forrásból biztosítani tudja.

A művészek exportja-importja (lásd később) ma már gyakorlatilag teljesen kereskedelmi úton bonyolódik, a Wesselényi utcában nem is nagyon tudnak róla. A központi pénzek szétosztása régóta új koncepció szerint zajlik, a Nemzeti Kulturális Alap (1998 óta Alapprogram) az idén elvben mintegy 4 milliárd forintot oszthat szét pályázati rendszerben a kultúra különböző területén, ebből a komolyzenei élet is részesül. (Azért elvben, mert ma már Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter egyre nagyobb részről dönthet és dönt is egymaga.) De mint Devich János főosztályvezető hangsúlyozza, a művészeknek hozzá kell szoknia, hogy az állam ma már nem szolgálja ki őket, maguknak is tenni kell azért, hogy lehetőséghez jussanak. Egyre több művész, zenekar és társulat tanul bele az új pályázati és szponzorszerzési rendszerbe, vannak, ahol külön munkatársat tartanak erre a feladatra. A sokat vitatott utófinanszírozási rendszer pedig szükséges rossz, mutat rá a főosztályvezető, mivel egy belső tanulmány kimutatta, korábban a minisztérium által kiutalt pénzek 40 százaléka nem egészen ott és azért landolt, ahová és amiért indították.

A NKÖM által kiemelten dotált Nemzeti Filharmonikusok mellett szintén kiemelt nemzeti kulturális intézményünk, az évi 3, 2 milliárd forintból gazdálkodó Magyar Állami Operaház körül a szerkezeti és személyi megújulást szorgalmazó viták az utóbbi években elcsitultak. Szinetár Miklós főigazgató - kinek megbízatása május 31-én jár le - csendes reformjait a szakemberek a leginkább az intézmény feszültségektől mentes, normális működésében érzékelik. Tény: az Opera az elmúlt két évben nem termelt veszteséget, sőt, gyakorlatilag felszámolta korábbi hatalmas tartozásait. A már kiírt pályázaton nyertes új főigazgató tehát gazdaságilag tiszta lappal indulhat, kérdés persze, hogy legreprezentatívabb intézményünknek ennyi pénzből és így kell-e majd a továbbiakban is működnie.

A központosított állami struktúrák lebontása, az állami szubvenciók leépítése, a piaci viszonyok kialakítása egyébiránt ma a szakemberek többsége szerint gyorsabb ütemben történik, mint hogy ezeket a feladatokat, szerepeket és terheket az új típusú szervezetek, intézmények, vállalkozások átvállalni képesek lennének. Így viszont félő, hogy - mint a Magyar Zenei Tanács három évvel ezelőtti jelentése is rámutat - "az építendő kapitalizmus természetéből fakadó elüzletiesedés negatív hatásainak kiegyenlítésére nem lesznek még megfelelő eszközeink. Hogy zenei életünkben több helyen vákuum keletkezik és szerves folyamatok szakadnak meg."

A rendszerváltás után elsőként a zeneműkereskedelem privatizációja került sorra, gyakorlatilag a könyvkereskedelemmel egy időben.  Mivel a magánosítás során általában nem volt profilmegkötés, a könyvesboltok - és a vele kényszerű szimbiózisban élő zenemű részlegek - néhány hónap leforgása alatt más profilú üzletekké váltak. A négy fővárosi zeneműbolt viszont megmaradt, sőt, a szakma kellemes meglepetésére a forgalom sem csökkent drasztikusan, nem csak Budapesten, de a nagyobb vidéki városokba sem.

A zeneműkereskedelem privatizációjával párhuzamosan a kottakiadás terén korábban monopolhelyzetben lévő Editio Musica Budapestet (EMB) 1993-ben szintén eladta az állam. A magyar komolyzenei kottakiadás megközelítőleg kilencven százalékát még ma is ez a cég jegyzi, időközben azonban sok új vállalkozás tűnt fel a palettán, többek között az Akkord, a Rózsavölgyi és a Könemann Budapest. A példányszámok ezen a területen 20 darabtól 5 ezerig mozognak, az árak rendkívül változók, egy magyar iskolai kotta nyolcszáz-ezer, egy nyugati kiadvány gyakran több ezer forintba kerül.

A kottakereskedelemre az elmúlt öt évben a fénymásolás jelenti a legnagyobb veszélyt, gyakorlatilag ez okozta például a magyar kóruskották kiadásának halálát. A parlament által két éve elfogadott új szerzői jogi törvény többek között ezt a területet is érinti, kérdés persze, hogy mindennek a gyakorlatban van-e foganatja. (Eddig még senki ellen nem indítottak eljárás tiltott kottamásolásért.)

Az Editio Musica Budapest privatizálásának legnagyobb vesztesei több szempontból is a magyar zeneszerzők. Egyrészt az EMB eladásából származó, nyolc évvel ezelőtti 80 milliós bevételrészről az azóta ki tudja hányszor változó kulturális kormányzat mindegyike elismerte, hogy a zeneszerzőket illeti, de hol arra hivatkozik a hivatal, hogy nincs kinek utalni, hol arra, hogy éppen nincs mit. Ez az összeg még ma is rendre megjelenik a kulturális minisztérium költségvetési tervezetében, a végső változatban aztán mindig másik rublikába olvasztják. (Idén egyelőre még benne van.)

Ez azonban csak az egyik gond. Ennél talán súlyosabb az a hagyomány, hogy a kottakiadásban kortárs zeneszerző művének jogai hetven évig gyakorlatilag oda vannak láncolva a kiadóhoz. És mivel 1990 előtt egyedül az EMB adhatott ki kortárs kottát, az ott megjelent Kurtág-, Jeney-, Sáry-, Tihanyi-, Lendvay-, Madarász- vagy Dubrovay-művek kiadási jogai ma is az EMB-t illetik. Azét a kapitalista EMB-t, amely viszont, mivel nem rentábilis, a kortárs kották zömét nem tartja repertoáron. Ami viszont például azok újbóli bemutatását teszi meglehetősen problematikussá.

Ez utóbbi talán azért is lényeges, mivel a hangversenyélet a rendszerváltás óta soha nem tapasztalt pezsgésnek indult. Új helyszínek, új típusú rendezvények sora jelent meg, mindenféle központi iniciatívától és irányítástól függetlenül, gondoljunk csak a Művészetek Völgyére, a Zempléni Művészeti Napokra, a Fertődi Haydn Fesztiválra, Szolnok város zenei centrummá fejlesztésére, az Óbudai Társaskörre, a MATÁV Zeneházra, Budafok zenei életére vagy a Szent István Zeneiskolára épülő zuglói bázisra. Budapest komolyzenei koncertkínálata - legalábbis mennyiségben - bármely világvároséval felveszi a versenyt, a koncertszezon erősebb hónapjaiban 30-40 különböző szervezet akár 100 komolyzenei hangversenyt is rendez a fővárosban.

- Komolyzenei koncertszervezésből megélni ma Magyarországon mégsem lehet - állítja mindezek ellenére Strém Kálmán, akinek nevéhez és vállalkozásához a Clemens, a Deltaco, a Jakobi és a Maestro koncertrendező cégek mellett a legszínvonalasabb hangversenyek fűződnek. Mint mondja, az "állami szektor" - azaz a központi költségvetésből gazdálkodó intézmények - ma is kapnak valamennyi pénzt, a "maszekot" viszont változatlanul úgy tartják, "ütni kell". Holott az is pontosan ugyanazt a missziót teljesíti, mint a költségvetési szerv, csak lehet, hogy jobban.

Breuer János nemrég részletesen taglalta lapunkban: "aki ma hangversenyt rendez, annak a szaktudása és ügyszeretete az egyetlen tőkéje. Csak arra építhet, hogy elismerik a különböző pénzforrások szervezőkészségét, vállalt misszióját. A kalapozás évente elvégzendő penzum, miközben a rendezőnek több évre előre kell(ene) terveznie. A számítást keresztülhúzhatja a szponzor tervezettnél rosszabb gazdasági éve vagy egy új vezetés, amely megváltoztatja a korábbi prioritásokat."

Tegyük gyorsan hozzá: a magyarországi jegyárak ma körülbelül a nyolcadrészei a nyugatinak. Ez nagyjából megfelel az életszínvonalbeli különbségnek, de ennyiből állami vagy szponzori támogatás nélkül még nullszaldót is lehetetlen kihozni. Mondjuk a Zeneakadémián telt ház esetén a jegybevétel egy koncert költségvetésének maximum egyharmadát teszik ki, máshol alig az egynegyedét. Marad hát a kilincselés a hivatalnál (főváros, minisztérium, NKA) és a szponzoroknál, ráadásul az utóbbi körben szóba jöhető nagyvállalatok ilyen irányú késztetése ma már kifejezetten gyenge. Strém Kálmán szerint tovább nehezíti a helyzetet, hogy a potenciális szponzorok között fehér holló az, aki érdemben képes dönteni arról, hogy pontosan mit is támogat.

A művész és a közönség összehozásában azonban nem csak koncertszervezők, de impresszáriók is részt vesznek. A művészek közvetítésével korábban egyedüliként foglalkozó Interkoncert munkatársai az 1989-es társasági törvény megjelenése után saját cégeikbe vitték át tapasztalataikat, telefonkönyvüket, évtizedek alatt kialakult kapcsolatrendszerüket.

- Az Interkoncertben már a hetvenes évek végén megtanultuk, milyen fontos a felvevő piac és az "áru" ismerete. A megfelelő művészt külföldön csak a megfelelő partnernek ajánlhatom ki - emlékezik Gergely Mária, a kétszemélyes Gergely Arts vezetője, aki 1990-ben harminc éves múlttal vághatott neki a megváltozott életnek, és jelenleg ő szervezi többek között a Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Bartók Kvartett, a Budapesti Vonósok és a Magyar Rádió Gyermekkórusa külföldi vendégszerepléseit. Mint mondja, az egész világon megnehezedett a komolyzenei szervező tevékenység. A pénzügyi lehetőségeket erősen beszűkíti, hogy az emberek ma a világnagyságokért gyakorlatilag bármilyen jegyárat hajlandók megfizetni, a kevésbé ismert művészekre azonban annak töredékéért sem mennek el. A kamarazene, mint önálló műsor az utóbbi időben szinte megszűnt, a sikerhez általában jó nevű szólistára is szükség van.

Bár Magyarország mindig is inkább művészexportáló, mint -importáló országnak számított, a kilencvenes évek elején megpezsdült koncertélet kínálatbővülésével párhuzamosan látványosan "fogynak" az idelátogató külföldi vendégművészek. Amíg mondjuk a hatvanas-hetvenes években - hogy a második világháború előtti időkről ne is beszéljük - a kor összes meghatározó világsztárja fellépett Magyarországon, addig ma leginkább csak a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében látogat el hozzánk néhány nevesebb művész. Ebben nyilván szerepet játszik, hogy elmúlt a "vasfüggöny" egzotikus varázsa, a világnagyságok ma majdnem pontosan ugyanannyi gázsit kérnek egy budapesti fellépésért, mint mondjuk Párizsban, Berlinben vagy Londonban. Kivételt talán csak a kinn élő magyarok - például Schiff András, Pauk György, Frankl Péter - jelentenek, pedig Strém Kálmán elmondása szerint sokan Bécsből is rendszeresen eljárnak a Zeneakadémiára például Schiff András zongorajátékát meghallgatni.

Jó koncertekhez azonban jó helyszínek kellenek - a felpezsdült koncertélet változatlanul súlyos problémája, hogy kevés alkalmas koncertterem akad az országban. Budapesten például 90 éve építettek utoljára hangversenytermet, nevezetesen a Zeneakadémia nagytermét, mely kitűnő akusztikájú ugyan, de nagyobb szimfonikus zenekar nem fér el a színpadán. Kamarakoncertekhez az 1200 fős nézőtér pedig túl tágas. Mint a Magyar Zenei Tanács már korábban idézett tanulmánya is megállapítja: minden más budapesti helyszín csak kényszer szülte megoldás. A Kongresszusi Központ legyező formája szakemberek szerint kizárja a jó hangzást, a Vigadó "fénytelenül cseng", az Erkel Színház sem ideális, "hátul nyeli a hangot", egyébként is más célokat szolgál. Vidéken sem sokkal jobb a helyzet, néhány olyan várostól eltekintve, amelyek használatok kívüli zsinagógákkal rendelkeztek. Szekszárdon, Kaposvárott, Zalaegerszegen és Szombathelyen ezeket az épületeket alakították át koncerttermekké, így lett például Szombathely ma a zenei élet egyik fontos központja.

Az ország legnagyobb "koncertterme", a Magyar Rádió folyamatos átalakítása, "piacosítása" sem kedvez a komolyzenei életnek. Amióta a közszolgálati médiumoknál is a nézettségi, hallgatottsági mutatókon múlik minden, és ezt a műfajt is kitették a kiszámíthatatlan piaci viszonyoknak, egyedül a Bartók Rádió tartja magát. A Magyar Televízió alig közvetít komolyzenei eseményeket, ha igen, akkor azoknak szinte mindig van valamilyen politikai aktualitása. A Duna Televízió a "királyinál" eddig lényegesen érdeklődőbb volt (kérdés, az új vezetés ezt a vezetést menyire preferálja), ezt a televíziót viszont a lakosság alig ötöde tudja fogni. A kereskedelmi televíziókról és rádiókról meg ebből a szempontból jobb nem is beszélni. Az elektronikus média mellett az írott sajtó sem nagyon kényezteti el a művészeket, szakszerű kritika napi-, heti- vagy havilapokban elvétve, alkalomszerűen olvasható, szaklapot pedig csak szűk réteg járat.

Az egyetlen piaci szegmens, ahol a komolyzenével jelenleg a legtöbbet lehet keresni: talán a hanglemez- és kazettakiadás. A magyarországi hanghordozópiac a kilencvenes éveke eleje óta - kisebb-nagyobb hullámzások eltekintve - folyamatosan bővül, míg mondjuk 1992-ben 5,7 milliót, 2000-ben már 7, 3 millió hanghordozót értékesítettek, közel 9 milliárd forint értékben. A komolyzene részesedése mindebből körülbelül 10 százalék (lásd keretes írásunk), és ez nemzetközi összehasonlításban is komoly eredmény.

A legfontosabb kiadó ma ezen a területen a régi fényét lassan ismét visszanyerő, idén ötvenedik születésnapját ünneplő Hungaroton, mely az 1993-as mélypont utáni első évben 30 kiadvánnyal, tavaly pedig már több mint 90 kiadvánnyal jelentkezett. A Hungaroton egykori teljes ipari vertikumának elemei a gyártás kivételével jó ideje különböző nevű, de azonos tulajdonosi körbe tartozó cégek kezében van (magyarán mind a Fotex-birodalom része). Az eladásokban a csúcsot Hollós Máté igazgató - civilben zeneszerző - elmondása szerint az 1996-97-es esztendők hozták, a vásárlóréteg elszegényedése és a CD-írók rohamos terjedése azonban ezen a területen is érezteti hatását. Érdekes jelenség, hogy a komolyzenei lemezek eladásának súlypontja - hasonlóan a kommersz popzenéhez - az utóbbi időben a szakboltokból egyre inkább a bevásárlóközpontokba tevődött át.

A Hungaroton kiadáspolitikája ma egyszerre próbálja szolgálni a hazai és a nemzetközi igényeket. Részben a rendszerváltást megelőző negyven évben felhalmozódott, körülbelül 15 ezer címet felölelő archívumukból adnak ki piacilag érdekes felvételeket, akár úgynevezett budget-kiadásban (darabját 500 forintért), részben újonnan felvett hangzóanyagot. Nagyjából fele-fel arányban. Hollós jól tudja, abban a világban, ahol havonta több ezer kiadvány lát napvilágot, fel nem vett repertoárt találni igen nehéz. A barokk zenében még vannak ilyen fehér foltok, abban a zenei korszakban, ahol az első és a harmad vonal között lényegesen kisebb a különbség, mint mondjuk a romantika korának első és második vonala között. Valentini, Viviani, Tessarini, Abel kompozíciói kellemes, szép, jól megírt művek, ezek, illetve a 20. század eleje magyar szerzői, Dohnányi, Lajtha, Weiner darabjainak előadásával még van mit keresnünk a világpiacon. Legalábbis ezt állítja Hollós Máté, és az eladási statisztikák egyelőre őt igazolják.

Ennyi vázlatosan a jelen, a jövő pedig elsősorban az oktatásban dől el. Ahol - akárcsak a komolyzenei élet eddig taglalt területein - szintén eléggé ellentmondásos a helyzet. Egy biztos: az elmúlt tíz évben gyakorlatilag megnégyszereződött a zeneiskolák száma, amíg 1989-ben 70 ezer gyerek tanult hangszeres zenét, addig ma több mint százharmincezren. Nem csak számszerűen lettek többen, de többféle hangszeren is tanulnak, a korábbi zongoratanítási dominancia az ezredfordulóra elolvadni látszik.

- Nyolcszáz településen van jelenleg zenei vagy művészeti iskola, és ha az ebben rejlő lehetőséget a kultúrpolitika is felismeri, ekkor ez egészen új dimenziókat adhatna az ország kultúrájának - véli Nemes László, a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola címzetes igazgatója, egyben a Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének vezetője. Mint rámutat, néhány évtizeddel ezelőtt zömmel a városokhoz kötődtek a zeneiskolák, ma viszont hatvan százalékuk falvakban működik. Ez azért is fontos, mert meggyőződése szerint a zenei élet alapja a zeneiskola. Győr, Kecskemét, Szombathely, Budafok vagy Zugló példája jól mutatja, hogy ahol egy zeneiskola jól működik, ott előbb utóbb létrejön egy konzervatórium, abból kinő egy szimfonikus zenekar, azt követi a koncertterem, és mindezek kölcsönösen hatnak egymásra.

A páratlan és dinamikus diáklétszám bővülést azonban nem követte a tanárképzés bővülése, ezen a területen jelenleg nagy a pedagógushiány. Szakemberek szerint mai kibocsátó-képességével a tanárképzés 15-20 év alatt sem lesz képes az alapfokú zeneoktatás jelenlegi szükségletét utolérni.

Miközben bővül a diáklétszám, a költségvetési támogatás alig emelkedik, változatlan gond például, hogy az ezen a területen - különösen a felsőoktatásban - alapvetően egyéni foglalkozásra épülő képzést az oktatás jelenlegi szerkezete nehezen fogja fel, még nehezebben fogadja el. A művészeti képzés sokkal költségigényesebb, mint bármely más oktatási forma, az ország első számú művészképzőjében, az évente mintegy 1,5 milliárd forintból gazdálkodó Zeneakadémián például egy tanárra általában csak egy diák jut. A normatív finanszírozás rendszer szerint évente 951 ezer forintot kapnak minden egyes diák után, és hogy ez az összeg mennyire fedezi a hallgatók képzésének költségeit, érzékeltetésként egyetlen adat: a karmester-szakos növendékek államvizsgájára - a próbákkal együtt - egy budapesti szimfonikus zenekar baráti áron is legalább 900 ezer forintért jön el.

Böszörményi Jenő, a Zeneakadémia gazdasági igazgatója szomorúan teszi hozzá, hogy sok esetben kényszerülnek kompromisszumokra, kortárs - értsd jogdíjas - zeneszerző művét csak bizonyos hallgatók meghatározott alkalommal adhatnak elő, mivel az intézmény képtelen kifizetni azok jogdíjait. Komolyabb új hangszerek vásárlásra évek óta nem telik a Zeneakadémiának, holott például zongorából évente legalább nyolc újra lenne szükség, annyira lestrapálják azokat a hallgatók. Arról nem beszélve, hogy a jelenlegi öt épületük - a Zeneakadémia, a Régi Zeneakadémia, a Semmelweiss utcai Budapesti Tanárképző Intézet, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és gimnázium, valamint a Bartók Kollégium - fenntartására, műemlékvédelmi állagmegóvására sem jut a szűkös keretből.

Ezek ismeretében tehát kész csoda, hogy a Zeneakadémián a művészképzésünk még mindig a világszínvonalú és hogy az intézmény változatlanul ontja az elsőrangú zenészeket.

Hivatásos és nem hivatásos

A komolyzenei élet ellentmondásainak fejtegetése során még egy problémakört érdemes érinteni, legalább jelzésszerűen: a hivatásos előadóművészek és a műkedvelők közti hol jobb, hol rosszabb viszonyt, távolságot.

Ma Magyarországon regisztráltan 125 ezer ember énekel, mintegy 2500 nem hivatásos felnőtt és általános iskolai gyerekkarban, ifjúsági kórusban, pávakörökben. A zeneiskolákban becslések szerint közel ezer zenekar, hangszeres együttes működik. Szerepük legalább annyira fontos, mint a profi társulatoké: a zenei kultúra mindennapi ápolása. A zenélés, mint közösségi forma szocializáló jellege pedig meglehetősen régóta közismert.

- Gyagilev  a századforduló táján mondta: az a jó színházigazgató, aki a közönség befogadói igénye előtt egy lépéssel, ám saját igénye mögött két lépéssel jár - hangsúlyozza Baross Gábor, az ELTE Bartók Béla Énekkar alapító karvezetője, egyben a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének (régi nevén: KÓTA) elnöke. Belátták ezt a kortárs zeneszerzők is, s mára kialakult az az alkotói kör, amely ezekre az együttesekre ír új műveket.

Kitűnő muzsikusaink a nagy számok törvénye alapján mindig lesznek, mutat rá Baross, a kérdés az, lesz-e majd, aki meghallgatja őket. Kodály Zoltán több ízben rámutatott, hogy a zenéhez elsősorban aktív zenéléssel, elsősorban az énekléssel lehet eljutni. A tavaly december elején rendezett II. Kodály Magyar Kórusversenyre 50 énekkar kvalifikáltatta magát, ami azt mutatja, hogy "még van erőnk, csak az a kérdés, hogy meddig". A magyar nem hivatásos zenei élet még mindig igen magas színvonalon áll, köszönhető ez elsősorban a megszállott karvezetői és zenepedagógiai gárdának, állítja Baross Gábor.

A felnőttkori kórusokban az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökken az utánpótlás, akárcsak a nem hivatásos kamarazenekarokban. A közép és felsőfokú képzés változatlanul elsősorban "olimpikonok" képzésére összpontosít. Nemes László, a Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségének vezetője szerint ráadásul "zenei szakmunkásokat képzünk", a szellemi, intellektuális nevelés az elmúlt évtizedekben teljesen háttérbe szorult. Alig van olyan muzsikus személyiség, aki ki tudna állni beszélni a közönség elé, aki segíthetne a hozzá nem értőknek megtalálni a kapcsolatot a zenével.

Ahol feltétlen előbbre kell lépni, az az ifjúsági koncertek területe. Nem csak csökken a számuk, de sokszor nincs didaktika a műsorpolitikában. A gyerekeket sok esetben felkészületlenül érik a darabok, a programok összeállítói gyakorta nem veszik figyelembe a gyerekek befogadóképességét. Ezeket a koncerteket még ma is sokszor az adott művész repertoárja határozza meg, így a műsorból kudarcélmény lesz, a gyerek komolyzenével szembeni esetleges ellenállása csak tovább nő.

Ráadásul kevés az olyan hivatásos zenekar, amelyik felvállalja a fiatalabb korosztályok nevelését. A Dohnányi Szimfonikus Zenekar Vigadó-sorozata, a Fesztiválzenekar kakaókoncertjei, illetve a Rádiózenekar és a MÁV Szimfonikusok alkalmi műsorai fontosak, de nem elégségesek - mutat rá Nemes László.

Azért az sem szabad elhallgatni, hogy a hivatásos és nem hivatásos zenészek között vannak követendő együttműködések. Hogy csak egyetlen példát említsünk: immár sokadszorra, ebben az évben március 28-án az Óbuda Társaskörben a Liszt Ferenc Kamarazenekar nem hivatásos kamarazenekarokkal kurzust és fesztivált tart.

Komolyzenei hanglemezpiac

A Magyar Hanglemezkiadók Szövetsége (Mahasz) által december elejéig összesített adatok alapján 2000-ben hazánkban becslések szerint 7,3 millió hanghordozót értékesítettek közel 9 milliárd forint értékben. Ebből a komolyzenei kiadványok piaci részesedése várhatóan 9-10 százalék, ami világviszonylatban is jelentős eredménynek számít.

Év                                      1994    1995    1996    1997    1998    1999
Eladott darab(ezer)               373      710    1067     946       649     594
Piaci részesedés (%)              6,5      10,3    14,2    12,1        9,4      8,1

Forrás: MAHASZ