Womex 2000 - Világzenei forgatag a Terhes Osztrigában

Éjfekete afrikai srác villogtatja a foga fehérjét, színes gyöngyei ritmusra csörögnek, miközben erősen gesztikulálva próbálja megértetni magát a valószínűtlenül holdvilágképű távol-keleti lemezkereskedővel. Mögöttük a pultnál jókedvű fiatalok - enyhe orosz akcentussal - angolul igyekeznek rábeszélni brazil tárgyalópartnerüket, hogy vegyenek tőlük eredeti kubai, török, maláj, esetleg mexikói népzenét. Zenei újságíró Magyarországról? - bök oldalba egy lángoló hajú és tekintetű ír úr, és dél-afrikai urbánus meg falusi fekete zenékkel zsúfolt CD-ket nyom a kezembe, majd felhívja a figyelmemet a kanadai standnál fellelhető indián előadókra. De én nem az utóbbiakra vágyom, nem azokra a kirakat-bennszülöttekre, sokkal inkább például Esma Redzepovára, a termetes, szinte mesebeli makedón cigányasszonyra vagy Jimmy Boschra, a New Jerseyben született Puerto Rico-i salsa harsonásra - hamarosan az is kiderül, miért.

alt

E kulturális-zenei kavalkád helyszíne Berlin, közelebbről a Haus der Kulturen der Welt, azaz a Világ Kultúráinak Háza. Könnyed séta távolságban a Brandenburgi kaputól, az egykori Kelet és Nyugat találkozópontjától, a Tiergarten ölelésében. Az amerikaiak építették még az ötvenes években, látszik is rajta, pedig azóta többször hozzányúltak már. A helyiek csak Terhes Osztrigának becézik, és esetünkben ez a kagylóépület igaz és hamis gyöngyöket egyaránt rejteget.

Az itt zajló WOMEX 2000 az úgynevezett világzene (world music) legnagyobb zenei vására, találkozója, ismerkedési és üzletkötő helye. A statisztikai adatok a műfaj ismertségéhez, illetve elismertségéhez képest szédítőek: az idei seregszemlén a világ 65 országából csaknem másfél ezer delegált nyüzsgött itt négy napon át, köztük állítólag 150 újságíró. A három színpadon 35 zenekar és szólista mutatkozott be, a 103 standon 170 kiadó, terjesztő, ügynökség képviseltette magát, a szakmai érdeklődők emellett 34 előadást hallgathattak meg. Olyan eseménye ez tehát ennek a műfajnak, mint a MIDEM a popnak, ugyanolyan színes és szagos, pörgő és önpörgő forgatag, melytől hosszabb idő után megfájdul az ember feje.

Nem túl szerencsés ez a világzene elnevezés, de hát annak idején is a kényszer szülte, célja nem volt más, mint eladhatóbbá tenni egyes zeneipari árukat. A nyolcvanas évek közepére számos olyan előadó - például Ofra Haza, Salif Keita, Mory Kante - tűnt fel a nemzetközi lemez- és koncertbizniszben, akiket az akkor létező műfaji (kereskedelmi) kategóriába nem lehetett bepasszírozni. A zenéjükre nem mondhatták rá sem azt, hogy pop, se azt, hogy rock, az "international folk music" címke pedig akkor is, ma is egészen mást takar, ráadásul az így kategorizált lemezek sosem voltak túl kelendőek. Ezért 1987-ben egy londoni kocsmában az ilyen jellegű zenéket kiadó és/vagy forgalmazó cégek vezetői leültek és hosszas agyalás után megalkották az új lemezipari kategóriát, a world musicot. Azóta is az ott söröző személyek, Ian Anderson, Ben Mandelson, Nick Gold és Joe Boyd a legfontosabb kiadói figurák ezen a színtéren.

A világzenéhez tehát a kezdetek óta semmiféle esztétikai vagy filozófiai tartalom nem tapad, az ultragagyi és a művészi produkciók itt éppúgy megférnek egymás mellett, mint a popbizniszben. A WOMEX 2000-en is bőven jelenlévő híg szónikus löttyöt tehát nem lehet senkin sem számon kérni, a kanadaiak hirtelen felfedezett "aboriginaljai" például pontosan ugyanazt a célt szolgálják, mint a sydney-i olimpia idején mutogatott ausztrál bennszülöttek: color lokál, jól mutatnak, valamint nyugtatgatja a saját lelkiismeretüket. Akkora zenei lufival persze azért ritkán találkozik az ember, mint amit most Berlinben a kanadaiak eleresztettek, ráadásul a Canada Counsil for the Arts vastagon megtámogatta ezt a bemutatkozást. Ott volt például Mishi Donovan, ez a chippewa cree indián énekes, dalszerző és színész. Journey Home (Hazautazás) című lemezének borítója még rejt magában némi izgalmat, a maszk mögé fülelve azonban ez sem más, mint langymeleg internacionális kereskedelmi popzene. Miss Donovan csak CD-n volt jelen, öt bennszülött kanadai azonban a helyszínen élőben is fellépett, avítt és unalmas produkcióikról jobb, ha többet nem beszélek.

alt

A cigányok királynője - újabb bombasztikusnak ígérkező produkció, szintén élőben, ezúttal Makedóniából, ráadásul, ahogy indult a műsoruk, abban is volt jó adag hatásvadász szándék. Ahogy a meglett korú és termetes, de igéző cigányasszony, Esma betáncolt a színre, ahogy rázta molett testét és csettintgetett hozzá, azt hittem, íme, újabb színes-szagos díszlet, jobb esetben hús-vér illusztráció. De amikor megszólalt, na, akkor rendesen megdőlt a közönség, és onnan kezdve minden a helyére került. Jó értelemben vett show-műsor pörgött a színpadon, a két fúvós-két tangóharmonika-bőgő-dob felállású zenekar rendesen nyomta a talpalávalót, Esma meg csak vibrált, bűvölt, keringett, kacérkodott és csavargatott bennünket az ujjai között. A felhevült publikum nem is akarta elengedni őket, ráadást ráadás követett, többen közben a színpadon, illetve a színpad előtt vad táncba kezdtek.

A kanadaiak és Esma, talán ez volt a két véglet az idei WOMEX-en, és talán ugyanez jellemzi ma az egész világzenét. Azt a műfajt, amibe aztán tényleg minden belefér, aminek legalább valami halvány, etnikus, folkos beütése, mellékíze van. A XIX. és XX. századi lokális klasszikusokat játszó Istanbul Oriental Ensemble és a beszédes nevű izraeli-ghánai Ex-Centric Sound System éppúgy, mint a kameruni tucatpoppal kereskedő Faadah Kawtal, az ír kocsmazenei hagyományokat ápoló Lúnasa vagy a nálunk is járt, ezúttal modern hangzásvilágba ágyazott tuvai (kopasz) énekesnő, Sainkho - csak hogy példaként kizárólag a Berlinben fellépőkre szorítkozzunk. 

A négy nap alatt rajtuk kívül persze láthattunk igazi matyó hímzéses afrikaiakat, gulyáspartiról szalasztott meszticeket és fröccsöntött ázsiaiakat, a fotósok hálásan és előszeretettel fényképezték őket, azonban szerencsére Berlinben ennél lényegesebb események is történtek. Ott sétált például velem szembe Bob Cohen, ez az élettel teli New York-i klezmer muzsikus, aki a kilencvenes évek elején Magyarországra jött, hogy ősei zenéjének még fellelhető nyomait kutassa. A még megmaradt zsidó zenészeket, illetve az ezt a típusú zenét is játszó cigány muzsikusokat kereste fel nálunk, illetve Erdélyben és Moldvában, hogy társaival a holokauszt miatt feledésbe merült jiddis zenei hagyományba ismét életet leheljen. Nem nosztalgikus felidézést akart, hanem eleven tradíciót. Zenekara, az 1994-ben alapított Di Naye Kapelye talán a legjobb, a legautentikusabb és a legenergikusabb klezmer csapat a világon, eddig mindössze egyetlen lemezük jelent meg, az is két éve Németországban.

Bob Berlinben amolyan vendég volt, akárcsak a fontosabb kiadói és koncertügynökségek embereinek zöme. A hatéves múltra visszatekintő vásáron az igazán patinás nevek standot már ritkán bérelnek. Meghagyják ezt a világzene vérkeringésébe később bekerülteknek, akik évek múlva nyilván ugyanígy átadják a helyüket a náluk is újabbaknak. Ez egyfelől jó, mert benne van a folyamatos megújulás lehetősége, másfelől zavaróan hathat, ha sosem a teljes képet látjuk. Márpedig itt Berlinben az igazán nívósabb világzenei kiadók termékeinek számottevő része csak szórólap és katalógus formájában volt jelen, nem szólva a zenekaroktól. Az itteni bemutatók alapvetően promociós jellegűek, nem annyira ízlés, mint pénztárca függvénye, a három színpadon most színpadra lépett 35 előadó nagyobbik része nyugodtan feledhető.

Hogy a világzene kategóriája mennyi széles és szerteágazó, jól érzékelteti a helyszínen is kapható Rough Guide két- kötetes world music kiadványa. Kétszer nyolcszáz oldalas mű, csaknem kétezer előadót zsúfoltak bele, valamint a legjobb és elérhető CD-k vaskos listáját. Eredetileg 1994-ben jelent meg, az idei a második, jelentősen kibővített kiadás, hogy hat év múlva lesz-e újabb, majd elválik. Emellett Simon Broughton tollából 100 Essential CDs (A 100 legfontosabb CD) címmel külön lemezkalauzt is piacra dobtak, minket, magyarokat igazán büszkeséggel tölthet el, hogy a borítóján egyetlen európai művész látható: Sebestyén Márta. A legjobb százba tőlünk egyedül a Muzsikásnak a Hannibal Records-nál megjelent 1997-es Morning Star című lemezét válogatták be, melyet mi - kicsit más dalsorrendben, kicsit átkeverve - Hazafelé címmel ismerhetünk.

Magyarul világzenei könyv eddig még nem született, se magyar szerző tollából, se más nyelvből lefordítva. Jövő tavasszal a hírek szerint ezt a hiányosságunkat is megszüntetjük, Marton László Távolodó, a Magyar Narancs zenei oldalainak szerkesztője és a Radio Bridge Hídavatás című világzenei műsorának mindenese - e cikk megírásában a legfőbb segítőm - ugyanis gőzerővel írja új könyvét, melyet 2001 áprilisában az Etnofon jelentett meg. Világzeném, ez a munkacíme, és Marton azt a tíz évet igyekszik felvázolni benne, amit ennek a műfajnak a bűvöletében töltött el. Bevallottan szubjektív tudósítások sora lesz, kontinensről kontinensre járva, irányzatokban gondolkodva, első kézből szerzett információkra alapozva. A könyv értelemszerűen önálló fejezetben foglalkozik a magyarországi fejleményekkel, a legfőbb előadókkal és áramlatokkal.

Marton szakértőként és újságíróként kétségkívül a legfontosabb figura a hazai világzenei színtéren. Egy ideje ráadásul bekapcsolódott a koncertszervezésbe, többek között neki köszönhető, hogy Európa jelenleg leglátogatottabb ifjúsági rendezvényén, a Szigeten idén végre külön világzenei nagyszínpad lett, így lehetett ott mondjuk Natacha Atlas, Salif Keita, a Värttinää vagy a Triakel. Hogy a költségvetésből e célra elkülönített hetvenezer dollár poprock berkekben mire elég, érzékeltetőnek néhány adat: Lou Reed a hírek szerint 60 ezer, az Oasis pedig 130 ezer dollár ellenében volt hajlandó idén a Szigetre eljönni.

Az ígéretek szerint jövőre ismét lesz világzenei nagyszínpad, pontos költségvetése még nincs, ami biztos, ez a keret az ideinél tágabb lesz. A lehetséges fellépők között van a mezítlábas díva, Cesaria Evora, az arab világsztár Khaled, Baaba Maal, a norvégiai lapp énekesnő, Mari Boine és a Ry Cooder által felfedezett kubai Buena Vista Social Club valamelyik neves művésze.

A magyar zeneipari részvétel az idei WOMEX-en egyébként minden korábbinál erősebb volt. No persze nem a multik részéről, ők sokszor még anyavállalataik ilyen jellegű kiadványait sem hozzák be az országba. Helyettük ott volt a Fonó és a Periferic Records, az IndieGo, valamint a Kaláka Alapítvány, igaz, önálló standon csak a Fonó állított ki. A magyar folkmozgalom gyökerével, történetével külön előadás foglalkozott: Lökös Csaba, a több hazai folkfesztivál programjáért és magyar művészek külföldi menedzseléséért felelős Concert & Media vezetője vázolta röviden a táncház mozgalom kezdetét és elágazásait, illetve az elmúlt 10-15 évben belendült cigány, klezmer és délszláv vonalat.

Kortárs, nagyon-nagyon kelet-európai zene - konferálták be a berlini vásár egyetlen magyar érdekeltségű csapatát, Lantos Zoltán és két bolgár muzsikus trióját. Rendkívül friss formációról van szó, épphogy csak próbáltak előtte, az összjáték nekem mégis ígéretes. Vad, páratlan balkáni ritmusok, hozzá Lantos effektekkel agyonbolondított hegedűjátéka és Teodoszij Szpasszov kordában nehezen tartható kavalfutamai - csak remélhetjük, hogy mindez hamarosan valódi produkcióvá érik.

Mint ahogy abban is csak reménykedhetünk, hogy legalább egy neves világzenei cég veszi a fáradságot és utána néz, ki honnan jött. A német Jaro például Black Slavics (Fekete Szlávok) címmel tavaly összehozott egy zenei fikciót, az afrikai és a szláv kultúra egyfajta szintézisét. Fekete énekesek eredeti nyelven, a saját adaptálásukban adnak elő közép-és kelet-európai szláv népdalokat, legalábbis úgy gondolják. A korongon a hetedik dal címe ugyanis Serelem (sic!), még azt is megemlítik, hogy magyar dal a szerelemről és a szenvedésről. Maguk tényleg nem szlávok? - néz rám csodálkozva a kiadó alkalmazottja, majd nyájasan fogadja a következő vendéget.

--------

WOMEX-sztori

A World Music Expo tulajdonképpen a Berlin Independence Days (BID) világzenei szekciójából nőtte ki magát a kilencvenes évek elején. Akbar Borkowsky benne az egyik kulcsfigura, aki nem hagyta, hogy a BID hanyatlása, illetve 1993-as kifulladása ezt a részleget is maga alá temette, ezért 1994-ben megszervezte a világzene első vásárját, a WOMEX-et.

Az eredeti elképzelés szerint az aktuális seregszemlét évenként más városban tartják meg, az 1996-os koppenhágai fiaskót követően - a helyi szervezők három héttel a rendezvény előtt lemondták azt - viszont a WOMEX mögött álló Európai Világzenei Fesztiválok Fórumán belül az ellentétek egyre jobban felerősödtek. Brüsszel (1995), Marseille (1997) és Stockholm (1998) után tavaly ismét visszatértek Berlinbe, abba a városba, ahol a világ 180 országából összesen félmillió bevándorló él. Felejtsük el ezt a vándorlást, túl sok benne a kockázat, jobb, ha mindig ugyanott, ugyanazon a biztos helyen rendezik meg - mondta a Borkowsky-csapat. Nem sokkal később a fórumból kiváltak azok az emberek, akik épp a WOMEX vásári jellegét nehezményezték, különösen hogy az sokkal inkább az üzleti szempontokra összpontosít, nem a spirituális, szakmai jellegre. Idén novemberben Zaragozában Strickly Mundial néven új rendezvényt szerveztek, hogy ez egynyári lesz vagy évelő, még nem tudni. Az idei WOMEX-en ez a szakadás azonban egyáltalán nem látszott meg, valamilyen formában mindenki ott volt, aki ebben a műfajban számít.

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016