Eredics Gábor (1955) elsősorban a Vujicsics együttes vezetőjeként – basszprímtamburásaként és harmonikásaként – ismert, de emellett 1982 és 2006 között a Magyar Művelődési Intézet tudományos munkatársaként dolgozott, 1998 és 2012 között az általa alapított Kalász Művészeti Iskola igazgatója volt, és fontos szerepet játszott abban, hogy 2007-ben a Zeneakadémián megalakulhatott a Népzene Tanszék (ahol jelenleg is tanít). 2016 óta pedig az MTVA-n belül működő Dankó Rádió csatornaigazgatója.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd
A beszélgetések időpontja: 2018. május 3., Budapest és 2018. május 5., Szentendre
Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

Mit kell tudni az Eredicsekről?

Vas megyéből származnak, a Szombathely melletti Ölbő a családi fészek, vélhetően horvát eredetű név, de régen elmagyarosodott família. Az apai nagyapám, Eredics Gyula és testvére, Kálmán még tudomásunk szerint Ölbőn nevelkedett, Gyula bácsi kertész lett, Kálmán bácsi mozdonyvezető, az államvasutaknál dolgozott, állítólag magas rangú fuvarjai is voltak. Nemrég jártam Ölbőn, lefotóztam a temetőben a fejfáját, és közben rengeteg Eredics-sírral találkoztam. Feleségem, Melinda apai ágon Vas megyéből (Vasszécseny, Tanakajd) származik, és ők is ismertek Eredicseket.

Hogyan került a család Pomázra?

Nagyapám idővel a Dreher-család főkertésze lett, és a vezérigazgatónak két komoly elvárása volt vele szemben: egyrészt nyáridőben a kőbányai gyárudvaron mindig legyen kedve a munkásoknak sétálni (magyarán legyen szép a kert), másrészt minden nap legyen az asztalán friss vágott virág. A mi égövünkön ez csak üvegházi neveléssel lehetséges. Úgyhogy nagyapám ebben is profi lett, és amikor egy osztrák vállalkozó Karl Hernfeld magvakat nemesített Pomáz felvégen, odahívta a németül jól beszélő nagyapámat. Később a családi kertben is volt üvegház és melegágy, emlékszem gyerekkoromból, hogy rendszeresen érkeztek gyönyörű nyugati kertészeti katalógusok, pedig ez akkoriban különleges dolognak számított.

Zene? Éneklés? Mulatozás?

A karakán, jó fej, de nagy tekintélyű nagypapával kapcsolatban hangzó élményeim nincsenek. Jól rajzolt, remek fotókat készített, sokat mesélt, és végtelen türelem jellemezte. Imádott méhészkedni, én meg azt nézni, ahogy a természethez viszonyult. Ahol a méhcsípés az élet velejárója, hisz ők társaink az életben. Ez a hozzáállás amúgy az édesapámat is jellemezte, és belőle és az ő testvéréből, Tibor nagybátyámból szintén kertész lett.

Az anyai ágról mit lehet tudni?

Erről az oldalról templomépítő és papi család sarja vagyok. Szépapám, Dimitrije Milosevics szerb pópa volt Csobánkán, ott élt egész életében. Mikor meghalt, a nekrológjában azt írták róla, hogy „ékesítette őt a szerénység babérkoszorúja” . Merthogy rendre felajánlottak neki magasabb rangú plébániákat, de sosem vállalta, hogy elhagyja első szolgálati helyét, Csobánkát. A visszaemlékezések szerint a maga korában a Budai Szerb Eparchiátus egyik legműveltebb, több nyelven beszélő papja volt, teológiát és filozófiát végzett Komáromban, illetve Nagyszombaton. Lánya, Milosevits Júlianna volt a nagyanyám, aki már vegyes házasságban született, mivel Dimitrie legidősebb fia, Gábor az ortodox pappá szentelés előtt elvett egy katolikus lányt. Dimitrije széppapának ezért vérző szívvel, de ki kellett őt tagadnia. Úgy tudom, hogy a szerbek a szakállát is levágták, mivel ez akkoriban hatalmas skandallum volt. (Mai napság persze akadt arra példa, hogy szerb papnak magyar felesége legyen.) Júlia nagymama még tudott szerbül, de őt egy osztrák építész fia, Krachler Károly vette feleségül, úgyhogy az utódok már nem beszélték a nyelvet. Csobánkán éltek, anyukánk, Krachler Zsófia – mint a család legkisebb gyereke – már ide érkezett. Fontos még Csobánkával kapcsolatban, hogy az a margitligeti kastély, ami most Böjte atya zarándokháza, a Krachler ősök közül János dédapám munkája 1901-ből, és eredetileg Prohászka Ottokár Árvaháznak épült.

Ezek szerint Ti már magyarnak születtetek?

A három bátyámmal, Józsival (1947), Tiborral (1950) és Kálmánnal (1952) hithű magyar katolikus családban nőttünk fel. Apám egyházi kórusba járt, gyerekkorában klarinétozott és mandolinozott, a mama lánykorában hegedült és szépen énekelt. Mindig volt operabérletük, amit nem szerettem, mert olyankor későn értek haza. De az Operaház büféjéből mindig hoztak keserű csokit. Amikor pedig Pomázon egy fővárosi zeneoktatói munkaközösség keretei között elindult a zeneoktatás, szüleink mind a négyünket beírattak zongorázni.

A polgári nevelés részeként?

Vélhetően igen. Nyilván az is benne volt, hogy apám a Tegzes György  karnagy vezette pomázi Szent Cecília Kórusban énekelt, és annak kottatárosa is volt. Az ötvenes években volt idő, hogy ruhástul aludt a konyhában, hogy ha az ÁVH jönne érte, lehetőleg ne verjék fel az összes gyereket. Szerencsére nem jöttek érte. De akkoriban és később is eléggé nyílt oppozíciónak számított, hogy mindhárom bátyám a szentendrei Ferences Gimnázium diákja lett. Én azért nem jártam oda, mert egyrészt – Tibor és Kámán bátyáim kapcsán – belekeveredtünk egy vörös zászlóval kapcsolatos diákcsínybe, másrészt kémikus szerettem volna lenni, úgyhogy az óbudai, akkor éppen Martos Flóráról elvezett gimnáziumba kerültem. Teljesen biztos voltam abban, hogy kémikus leszek. Rátonyiné, a szeretett földrajztanárnő mindenesetre „érdekesnek” nevezte a választásomat, mert számára inkább humán beállítottságúnak tűntem. Hosszú távon neki lett igaza. Ezzel együtt jó választás volt az óbudai gimnázium, mert kivételes tanáraim voltak, például Ritoók Zsigmond tanított latint és a történelmet.

A kertészvonalat továbbvitte valaki a családban?

Józsi bátyám szeretett kertészkedni, jól is rajzol, de rossz évjáratban érettségizett, az ötvenes évek közepén a ferenceseknél végzettek előtt csak a műszaki pálya állt. A KISZ-beszélgetésen azonban mindig elcsúszott a felvételiken. Végül aranyozó restaurátor lett, de azért ma is szeret kertészkedni és végzettsége is van róla, tudatosan döntött a kertészeti tanulmányok mellett, hogy ezt a tradíciót is továbbvigye valaki a családból.

A zeneiskolában milyen hangszert választottál?

Mindhárom bátyám zongorázott, úgyhogy adódott, hogy én is. Schmidt Jánosné, Irénke néni – régi pomázi zenészcsalád sarja – tanított bennünket. Amikor kiderült, hogy mégsem kémikus leszek, hanem zenész, jöhetett a szolfézs. Addig nem erőltették. Ma sajnos ez fordítva van (előbb a szolfézs, aztán a hangszer), ami nem szerencsés, mert emiatt sokan kimaradnak a zeneiskolákból. A vizsgáinkon rendszeresen megjelent Komjáthy Aladárné, Manyi néni, a munkaközösség vezetője, aki emlékeim szerint szinte megszólalásig emlékeztetett Fischer Annie-ra. Manyi néni nagyszerű zongorapedagógus volt, a Könnyű szonatinák gyűjteményt például ő állította össze.
Hozzá fűződő gimnazista emlékem, amikor Bartók-versenyt rendeztek Cegléden. Ügyes zongoristának számítottam, és Manyi néni úgy gondolta, engem indít. Pedig akkoriban mindent szerettem játszani, csak Bachot és Bartókot nem. Nyilván azt gyakorolni kellett, több munkát igényelt. De kinézett nekem egy jó darabot, a Szonatinát, és maga tanította meg nekem. Emiatt bejártam hozzá Pestre, valahol a Visegrádi utca környékén lakott, és amikor egyszer korábban érkeztem, egy fiatal srác zongorázott virtuózan. Kérdeztem, milyen darab volt ez, mire Manyi néni legyintett, hogy „Weber Rondo brillante-je, de ez neked még nehéz mű. A fiúcska nevét megjegyezheted: Schiff Andrisnak hívják.”  Szóval ilyen zongoratanártól tanulhattam.

Közben 1970-ben Pomázon létrejött egy fúvószenekar, amit Papp Tibor vezetett, aki oboista létére a szentendrei iskolában az összes fúvós hangszert tanította. A repertoáron a népzenei feldolgozások mellett klasszikus zenei átiratok is szerepeltek. Tibor bácsi a hangszereléseknél mindig figyelembe vette a képességeinket. Mindig olyan szólamot adott, amit az adott gyerek kapaszkodva, de el tudott játszani. Kellett dolgozni, de a feladat nem volt lehetetlen, és hát a sikerélmény is megvolt. Tibor bácsi volt az, aki biztatott minket, Kálmánt, Borbély Misit és engem, hogy „ügyes, tehetséges gyerekek vagytok, zenésznek kell lennetek.” Jó korban szólított meg. Úgyhogy átértékeltem a pályámra vonatkozó elképzelésemet, és érettségi után a konziba felvételiztem.

A Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában viszont orgonaszakra jártál. Miért? A zongorára nem vettek fel?

Dehogy! Föl sem merült, hogy zongorára felvételizzek. Csak arról van szó, hogy akkor az orgona érdekelt. Apám révén a Szent Cecília Kórusban az úgynevezett egyház-zenei áhítatok alatt közelről nézhettem a hangszert, majd mint minden kezdő orgonista, én is a d-moll toccata és fúgát  szerettem volna megtanulni. Megvettem a kottáját, a kántor segített a pedál- és ujjrend kialakításában, és odaengedett a hangszerhez. Máig emlékszem arra az élményre, ahogy először megszólalt az orgona a kezeim alatt. Így utólag úgy tűnik, a fúvós hangzás vonzott engem, de a zongorista előéletem miatt a klaviatúrát ismertem. Ahol pedig e kettő összetalálkozott, az az orgona.

Úgyhogy a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában orgona-zeneszerzés tanszakon folytattam. 1973 és 1977 között jártam oda, ahol olyan remek tanárok tanítottak, mint Virágh Endre, Sipos Éva, Lehotka Gábor, Kertész Lajos és Kocsár Miklós. Az akkori konzis rendszerben rengeteg növendék-hangversenyt tartottak, egy félévben hármat-négyet, akár ötöt is. Szép, de munkás időszak volt ez, hisz a Virágh tanár úr által megkövetelt színvonal eléréséhez átlagban napi hét-nyolc órát kellett gyakorolni. Nem mellesleg Bach művészete – amitől korábban óckodtam – igen-igen közel került hozzám.

Hogyan jutunk el innen a népzenéhez?

Már a konziba jártam, amikor a fúvószenekar egyik próbájára beállított Nyári Iván és a papája, hogy zenészeket kérjenek „kölcsön” a nemzetiségi táncegyüttes zenekarába. Iván szerb identitású fiú volt, ügyesen harmonikázott, de mivel a fúvószenekarban nekem is ez volt a hangszerem, az első alkalommal nem mentem velük. Kálmán bátyám azonban elszegődött hozzájuk bőgősnek – igaz, hogy addig harsonázott, de neki minden hangszerre ráállt a keze. Aztán a következő próbára kiderült, hogy két harmonika is remekül elfér egymás mellett, úgyhogy onnantól velük játszottam. Végül is öten mentünk át a fúvószenekarból. Szépen megtanultuk a repertoár-darabokat, a táncosok számára szükséges szerb, horvát, sváb, román, magyar és szlovák dallamokat.

Honnan? Kottából?

Nem, hallás után. Mint klasszikus zenén nevelkedett muzsikusoknak roppant izgalmasnak tűnt, hogy nem kottából játszunk. Ez egyfelől szabadságot jelentett, másfelől meg kötöttséget is, hisz a zenét kanyaríthatom így is, úgy is, de amúgy már nem. Jó volt az is, hogy közvetlen zenei funkciót láthattunk el, hiszen táncoltak a zenénkre. Hallgattuk a rádióban a Mezők, falvak éneke című műsort, magnóra vettük, újra és újra visszajátszottuk. Próbáltunk hangszereket szerezni, emlékszem, az első tamburánkat az ecseri piacon vettük, gyenge zágrábi gyári darab volt. Meg az ismerőseinktől kértünk kölcsönbe brácsot, de hamar vissza kellett adnunk, mert családi ereklyének számított. A dallamok egyszerűek, de tempósak voltak, jól meg lehetett pörgetni őket. Szép lassan pedig kiderült, hogy az, hogy ilyen jellegű zenét játszunk, nem is olyan furcsa számunkra, hisz a szép-, és a dédszülők is biztos ilyenekre táncoltak.

Mikorról beszélhetünk arról, hogy létrejött a később Vujicsics Tihamér nevét felvevő együttes?

1974 húsvétját szoktuk születésnapként megnevezni – ez abban az évben április közepére esett –, ekkor már egyértelműen együtt játszottunk a pomázi nemzetiségi táncegyüttes zenekarában. Emlékszem, Józsi bátyámmal nylonzsákból készítettünk dudát, két síppal, az egyik dudanótára ráhúztunk egy általunk fabrikált locsolóverset, azzal jártuk sorba a lányokat. Szóval innentől számoljuk a kezdetet. Ekkoriban Kálmán bőgőzött, Borbély Misi klarinétozott és a később hangszerjavítóvá vált Gallovits Attila – szintén klarinétos – tamburán próbálgatott játszani, Szendrődi Feri – aki korábban jazzgitározott – tamburázott, a fúvószenekarban tubázó Janka László hegedült, míg Nyári Iván és jómagam harmonikáztunk. Aztán Gallovits elmaradt, Janka Lacit Győri Károly váltotta fel, majd beszerveztük Brczán Miroszlávot, akiről tudtuk, hogy Szári Mihály növendékként ügyes zongorista. Szóval a zenekar korai, hétfős stabilizálódott felállása így nézett ki: Borbély, Brczán, Győri, Nyári, Szendrődi, Kálmán és én.

Ekkor még csak a táncegyüttest kísértétek?

Javarészt igen, de viszonylag hamar eljutottunk a saját zenekari számokig. A pomázi táncegyüttes műsoraiban akkoriban gyakori volt, hogy amíg a táncosok két rész között átöltöznek, addig a zenekar bement a színpadra, és húzta... az időt. Mindig kilógott a lóláb, hiszen ilyenkor a feladatunk az idő kitöltése volt. Ezt méltatlannak éreztünk, ezért arra gondoltunk, hogy ezeket a zenekari számokat jól megcsináljuk. Akkoriban már hallgattuk a belgrádi rádiót, ahol amúgy vegyes műsorok szóltak, de előfordult, hogy a sok művirág között remek eredeti dallamokra bukkantunk. Legalábbis úgy éreztük. Ez most népzene? Vagy valaki szerzeménye? Merthogy nálunk ennek nem volt szakirodalma, mint a magyarnak, ahol az iskolában megtanították nekünk, hogy melyik népdal új stílusú és melyik régi. Az Akácos út esetében, ugye, nem kell kinyomozni, hogy az népdal vagy nóta, mert azt mindenki tudja, hogy mi. Amikor először hallottam Csorba János bácsit a Mezők, falvak éneké-ben székit énekelni, ösztönösen ráéreztem, hogy ez az igazi. Emlékszem, lóhalálában átbicikliztem Misihez a falu másik végébe, remélve, hogy felvette, mert neki volt hozzá magnója. Ahogy Bársony Mihály bácsi tekerőjátéka is így lett meg. A szerbeknél viszont állandóan észnél kellett lennünk. Mindesetre igyekeztünk rendesen megcsinálni ezeket a zenekari számokat, nem nagyon „berheltünk” bele a zenébe, csak használtuk az ízlésünket. És amikor a baranyai turné során a felsőszentmártoni fellépésen úgy tűnt, hogy a zenekarnak nagyobb sikere van, mint a táncosoknak, akkor rájöttünk, hogy jó úton járunk. És egyre inkább a sajátunknak éreztük a zenét.

Neked amúgy van bármennyi délszláv identitásod?

Az identitásom mindig is magyar volt. De amikor ezeket a gyökereket láttuk, akkor tiszteltük őket. Nem azért játsszuk ezt a zenét, hogy megéljük a szerb identitásunkat, ugyanakkor örömmel felvállaljuk ezt a kötődést. Ráadásul annak a közönségnek, akiknek először játszottuk bálokon, ez fontos szolgálat volt. Nem kellett Tökölről vagy Baranyából zenekart hívniuk, hisz ott volt ez a fiatalokból álló helyi együttes. Amúgy ha a nemzetiségi táncegyüttesben szatmári anyag kellett, akkor azt kontrával kísértem, ha dél-alföldi, akkor tekerővel, a szlovák meg a sváb mehetett fúvósokkal, a szerbek és a horvátok pedig tamburával. Aztán rájöttünk, hogy ez így túl nagy falat, túl sok, nem lehet ennyi mindent jól csinálni, és akkor elkezdtünk külön koncertezni a szerb-horvát anyaggal.

Könnyen befogadtak a helyi szerbek?

könnyen. Egyedül politikai téren akadtak gondjaink, az akkori Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége fenntartással fogatta az együttest, mert ők magyarnak tartottak bennünket. De a helyi közösség hamar befogadott, és az öregek elégedetten bólogattak, hogy „igen, ezek a fiúk szépen játsszák ezeket a régi dallamokat”.

Hangszeres népzenét játszottatok? Nem énekeltetek?

Annyira nem. A koreográfiák zenéjét megtanultuk, de persze ha kellett, élvezettel énekeltük a nótákat is.

Melyikőtök énekelt?

Mindannyian. Eleinte megtanultuk őket fonetikusan. Persze tudtuk, miről szólnak, úgyhogy sok szó közben megragadt. Amikor a szerb közösségben mulattak, a zenészt nem kezelték külön, hozzánk is szerbül szóltak. Eleinte még visszakérdeztünk, de a sokadig alkalomnál már értettük. Egy idő után pedig már mondani is tudtuk. Ahogy ez abban a közegben természetes.

Nem okozott feszültséget a táncegyüttessel, hogy egy idő után a zenekari számok nagyobb tapsot kaptak, mint maga a tánc?

Dehogynem. Úgyhogy hamarosan önállósultunk, külön fellépéseket vállaltunk. Akkoriban már voltak táncházak Budapesten, Nyikos István vezetett egyet a Közgazdasági Egyetemen, ahol a Mákvirág húzta a széki zenét. Hogy mással is találkozzanak az érdeklődök, Pisti meghívott bennünket – még a táncegyüttessel együtt –, hogy mutassunk nekik Pest környéki szerb táncokat. A szünetben pedig eljátszottuk a saját műsorunkat. Nagy sikert arattunk, úgyhogy Pisti mondta, ha van kedvünk, menjünk a jövő héten is. Volt kedvünk, így mentünk. De mivel a táncegyüttessel a konfliktus addigra már túlontúl kiéleződött, a későbbi alkalomakkor már csak mi magunk, illetve a velünk és a táncházzal szimpatizáló táncosok egy része ment. Aztán lett belőle egy tízéves kapcsolat.

Az első szerb táncházakon milyen néven léptetek fel?

Ha jól emlékszem, Pomázi Ifjúsági Nemzetiségi Zenekarnak hívtak bennünket. Eleinte a Kinizsi utcai kollégiumban, majd a főépület aulájában játszottunk, utóbbinál már annyira sokan összegyűltek, hogy a kolo két körben ment. A zenekarok meg állandóan váltakoztak mellettünk. A Kinizsiben még a Mákvirág játszott, aztán a Vízöntő, a Jánosi, a Viola, majd a Muzsikás. Emellett jártuk az építőtáborokat is – elsősorban Kecskemét és Székesfehérvár környékén –, ahol vacsora után folyt a mulatság: Nyikos Pisti megtanulta a szerb táncokat, mi meg játszottuk a hozzávaló zenét.

Későbbi névadótokkal, Vujicsics Tihamérral találkoztatok személyesen?

Sajnos csak néhány alkalommal. Utoljára a budakalászi szerb búcsúban voltunk együtt, ahol – mert minket akkor a duda érdekelt – mindenféle hangszeren, hegedűn, harmonikán. furulyán mutatott dudautánzást. Ezt követően repült el Damaszkuszba, hogy a Rákóczi-induló motívumait kutassa. A repülőgépe azonban nem sokkal az érkezés előtt a tengerbe zuhant, később tudtuk meg, hogy valószínűleg lelőtték. Úgyhogy sajnos még azelőtt véget ért ez az együttműködés, hogy szárba szökkenhetett volna. A temetésen, ahol rengetegen voltak, Vargyas Lajos mondta a búcsúztatót.

Említetted, hogy akkoriban a dudazene érdekelt. Miért éppen az?

Abban az időben a Népművelési Intézetben meg lehetett vásárolni Sárosi Bálintnak a népi hangszerekről szóló könyvét (stencilezve), és abban volt egy mondat, ami valahogy így szólt: „a magyar néphagyományból gyakorlatilag kiveszettnek tekinthető a duda, néhány kiöregedett dudástól eltekintve”. Ez szíven ütött. Ha mi nem állunk neki. akkor ez a tudás elvész örökre? Szóval érdekelni kezdett a dudazene, ezért is kértem azt Tihamértól, hogy mutassa meg, milyen az. Akkoriban amúgy is foglalkoztattak a különböző hangzások. Kalandozásaink során eljutottunk Székre is, ahol Ádám Istvántól kásadarálóért cserébe szereztünk kontrát. Megfogott bennünket Bársony Mihály bácsi tekerőjátéka is, akinek csodáltuk a saját készítésű hangszerét. De az is megesett, hogy vettünk egy szitárt, mert valaki bevitt egyet a Kozmosz Ipari Szövetkezet hangszerboltjába. Aztán persze beláttuk, hogy mégsem lehet mindent egyszerre csinálni. Egyre inkább egyértelművé vált, hogy Pomázon nekünk nem székit kell játszanunk, hiszen itt van egy élő szerb hagyomány.

Az ország az 1977-es Ki mit tud?-on csodálkozhatott rátok. Oda miként jutottatok el?

Egy szentendrei népművelő, Kendeffy Judit szólt nekünk, hogy van ez a lehetőség. Akkor már Szentendrén próbáltunk, mert a pomázi művelődési házban a tanácselnök, vagy talán a párttitkár egyszer elzáratta a hangszereinket, így akarván érni, hogy május elsején ne a közgázos táncházasokkal lépjünk fel, hanem a helyi majálison. Ezt mi eléggé zokon vettük, és mivel Szentendrén akkoriban nyílt meg a nagy művelődési ház a PMKK Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár, megkérdeztük, hogy próbálhatnánk-e ott. Lehetett. (Amúgy sokszor gyakoroltunk odahaza is, főként Misiéknél Pomázon, Feriéknél Budakalászon, illetve később Kálmánéknál a Rómain, a Pók utcában, majd Szentendrén.) Szóval Kendeffy Judit jelezte, hogy lesz külön népzenei kategória, úgyhogy nem kell a bűvészekkel, a hastáncosokkal és az artistákkal együtt versenyeznünk (amit nagyon nem akartunk), úgyhogy beneveztünk. Az első fordulót a szentendrei pinceklubban tartották, ahol továbbjutottunk. Aztán a következő fordulókon is. Közben felmerült, hogy mégiscsak jó lenne egy normális zenekari név, úgyhogy 1976 őszén – több mint egy évvel Tihamér halála után – úgy döntöttünk, folytatván népzenei tevékenységét, felvesszük a nevét. Így legalább magyarázni sem kell, hogy milyen zenét játszunk.

A család simán hozzájárult?

Az özvegyétől, Rózsától és a testvérétől, Sztojántól egyaránt megkérdeztük, és mindketten boldogan járultak hozzá. Úgyhogy 1976 őszén a szombathelyi tanítóképző klubjában játszottunk először Vujicsics néven. Kálmán épp katona volt, úgyhogy Barnás Andris bőgőzött, aki most kolléga a Vujicsics zeneiskolában. Nehéz időszakunk volt ez amúgy, hisz olyan is előfordult, hogy egyszerre hárman voltunk katonák a zenekarból. Ha a jó oldalát nézzük, ami utólag valahogy könnyebb, mindez segítette a sokoldalúságunkat, hiszen gyakran kényszerültünk arra, hogy egymást helyettesítsük.

Mit szóltak a konziban a klasszikus zenei tanáraitok a Ki mit tud?-os szereplésekhez?

Hát volt nagy lebukás! Pénteken léptem fel a tévében az elődöntőben, másnap pedig a tanítványait keményen fogó Virágh tanár úr óráján kellett megjelennem. Tartottam tőle, miként fogad, de csak annyit jegyzett meg, hogy „láttalak tegnap a tévében, jók voltatok!” Az akkor főiskolás Győri Karcsit viszont letolta a hegedűtanára, mondván, ezzel a zenével tönkreteszi a kezét. A középdöntőben aztán a szegedi Opera Színpaddal kerültünk össze – addigra valahogy mégiscsak megszűnt a népzenei kategória –, és a zsűri szerint a maga műfajában a Vujicsics volt a meggyőzőbb. Már amikor erre készültünk, felmerült, hogy „na de mi lesz, ha továbbjutunk?”. A középdöntő és a döntő között ugyanis egyetlen hét állt rendelkezésre, hogy begyakoroljunk valami újat, és mikor erre ráeszméltünk, azonnal belekezdtünk a Kalino oro kidolgozásába. Ezt a számot azóta is gyakran előadunk, persze régóta más hangszerelésben. A döntőben aztán Csider István citerással kerültünk össze, és bár a Kalino oro még egyáltalán nem volt beérve, olyan hatásosra sikerült, hogy a kategóriánkban győztesként zártuk a versenyt.

A tévéfellépéseken miért nem játszott veletek Brczán?

Miroszláv épp a Ki mit tud?-os menetelés közben lett zenekari tag, ezért úgy döntött, hogy ezt a versengést ő teljes egészében kihagyja. Úgyhogy a döntőben két harmonika, klarinét, bőgő, tambura, hegedű felállásban szerepeltünk.

Mivel járt a győzelem?

Egy, a többi győztessel közös Varsó-Leningrád-Helsinki jutalomúttal. Emellett a Ki mit tud?-os győzelmünknek köszönhető, hogy Kazai Katival és a Viktória együttessel közösen kiküldtek bennünket a türkmenisztáni ashabadi zenei fesztiválra. Idehaza pedig rettenetesen megugrott az ismertségünk.

Pedig hát összesen háromszor szerepeltetek a tévében…

Ma, amikor annyiféle tévécsatorna van, már valóban nehezen elképzelhető, de akkor szinte mindenki a Ki mit tud?–ot nézte. Egy külvárosi hentesboltba nem lehetett úgy bemenni párizsit kérni, hogy ne gratuláltak volna. Nagyon felfokozott állapot ez, mindenki mosolyog rád és mindenki nagyon kedves, de a hirtelen jött népszerűséget persze nem volt könnyű feldolgozni. Közülünk Nyári Ivánnak ez nem is nagyon sikerült, egy idő után már a próbákra is hézagosan járt, úgyhogy végül meg kellett válnunk tőle.

Az énekesnők mikor jelentek meg a zenekar mellett?

Hamar világossá vált számunkra, hogy az énekhangunk nem fog gyakorta megszólalni a koncerteken. A délszláv hagyományokban viszont gyönyörűek a többszólamú énekek, úgyhogy elindult a keresés, főként a táncosok környékén. Így találtunk rá a Baranya Táncegyüttes két tagjára, Gyenis Katalinra (első feleségemre) és Radics Ljubicára (ő Borbély Misi felesége lett). Kipróbáltuk Horváthy Lenkét is, aki nagyszerű énekes volt, de a hangja nem passzolt a többiekhez. (Ő ma Mohácson a Schneider Lajos Népdaléneklési és Népzenei Tehetségkutató Versenyt viszi, és nagyon jóban vagyunk.) Majd nem sokkal később egy szerb bálon egy szépséges, erőteljes hangra kaptuk fel a fejüket, így fedeztük fel magunknak Greges Maricát, akinek csatlakozásával jött létre – a hattagú Vujicsics mellett – a háromszólamú női énekkar.

És Sebestyén Márta?

Őt egyszerűen kölcsönkértük Sebőtől. Emlékszem, Lendván játszottunk, még katona voltam, tehát 1977 vagy 1978 lehetett, és a rádióban élőben közvetítették a Sebő együttes bukaresti koncertjét, ahol Márti egy román népdalt is elénekelt. Mi meg a Népművelődési Intézet buszában zötykölődve szájtátva hallgattuk, hogy mennyire jól csinálja. Ha románul megy neki, akkor a horvát vagy szerb anyagokat is hamar megtanulja, gondoltuk. Úgyhogy Mártival lett teljes az a nagy négyes, amelyik aztán az 1981-es első nagylemezünkön olyan szépen énekelt. Ráadásul Mártival később családi kapcsolatba is kerültem, hisz ő lett a legidősebb lányom, Eszter keresztanyja.

A hetvenes évek második felében külföldre mennyire jutottatok el?

Nem nagyon. Elvben az Interkoncert vihetett volna, de őket nem érdekeltük, mert nem magyar zenét játszottunk – legalábbis ezt hallottuk vissza másoktól. Ez nekünk érthetően nagyon nem tetszett, úgyhogy 1980. december 21-én Szentendrén szerveztünk egy koncertet, ahová meghívtuk az Interkoncert összes menedzserét, és ahol bemutattunk nekik néhány jugoszláviai horvát és szerb anyagot, majd eljátszottuk a tényleges repertoárunkat. Mondván, ha valaki ez utóbbira vágyik, akkor azt se Zágrábból, se Belgrádból nem tudja beszerezni, csakis Budapestről, illetve Szentendréről. A koncert után elbeszélgettünk a menedzserekkel, és ezzel az Interkoncertnél megtört a jég. Amihez persze még az is kellett, hogy megismerkedjünk Michel Montanaroval,  aki szervezett nekünk egy provence-i utat. Ez volt az első külföldi turnénk, egy kölcsön Trabanttal vágtunk neki, és ahhoz kapcsolódva rögtön Valenciába és Brüsszelbe is eljutottunk.

Ekkor még Pécsett tanultál?

Voltaképpen igen, de mivel időközben megnősültem és jöttek a gyerekek, egy idő után az ének-népművelés szakon átmentem a nappaliról a levelező tagozatra. Közben bejártam a rádió pécsi stúdiójába, ahol a nemzetiségi műsor szerkesztője, Filakovics Brankó megengedte, hogy az archívumban kutakodjak.  És fantasztikus zenékre bukkantam. Brankóval amúgy még a hetvenes évek közepén ismerkedtem meg, amikor a pomázi táncegyüttessel Baranyában turnéztunk. Hagytunk nála egy magnószalagot, hogy vegyen rá mindenféle zenéket, amit a délszláv szövetségen keresztül fel is küldött Budapestre, de a szalag elkavarodott, és csak nagyon soká jutott el hozzánk. De megjött. Emlékszem, a pomázi művelődési ház igazgatójának a szobájában hallgattuk meg először, és ájuldoztunk, hogy mennyire fantasztikus zenék. Többek között ezeket a dallamokat hangszereltük át és mutattuk meg az Interkoncert szervezőinek azon a bizonyos 1980-as szentendrei koncerten.

1978-ban – erőteljes lobbitevékenységnek köszönhetően – a Hungaroton öt népzenei LP-t (Muzsikás, Vízöntő, Budai Ilona, Táncház I, Táncház II) jelentetett meg. Mint Ki mit tud?-győztes zenekar nektek nem dukált volna egy saját nagylemez?

Amikor kijött ez az öt LP, bementem Zelnikhez  a Népművelési Intézetbe, de ő azt mondta, hogy egy újabb lemezre most nincs lehetőség. Tudomásul vettük.

Megint az volt a probléma, hogy nem magyar népzenét játszotok?

Szerintem nem. Akkor csak arra az öt nagylemezre volt pénz, többre nem. Ilyen egyszerű. Pedig anyagunk volt bőven. A Ki mit tud?-nak köszönhetően rengeteget koncerteztünk, ráadásul az Országos Filharmóniától is megkaptuk a működési engedélyt, így olyan fellépési lehetőségekhez jutottunk, amelyek lehetővé tették, hogy a szélesebb közönség is megismerje a zenénket. Például ekkor hívott Timár  a Zeneakadémiára, hogy a Bartók együttes műsorában szerepeljünk. Ez az az időszak, amikor Nyári Iván már csak elvétve járt próbára, és érezve a filharmóniai munka felelősségét meg kellett válnunk tőle.

Nem is adtatok be anyagot a Hungarotonhoz?

Nem, vártunk türelmesen. Aztán amikor 1980 környékén a Keszthelyi Georgikon fesztiválon játszottunk egy öltözőbe kerültünk „Rimhányó” Romhányi Józsi bácsival,  felderült az acra. „Ó, maguk a Vujicsics együttes? Benne vagyok a sanzonbizottságban, onnan tudom, hogy magukat nagyon keresik egy lemeztervvel. Menjenek be mielőbb a Hungarotonhoz!” Nem nagyon hittem neki, hisz a Hungaroton akkoriban ugyanabban a Vörösmarty téri irodaépületben volt, csak egy emelettel feljebb, mint az Országos Filharmónia, ahol viszont minden adatunk le volt adva. Ha nagyon akartak, megtalálhattak volna. De azért csak bementem hozzájuk. És kiderült, hogy tényleg nagyon keresnek. Úgyhogy egy hét múlva bevittem nekik egy lemeztervet.

Kivel tárgyaltál náluk?

Először Beck László  fogadott, később Nádori Péterrel  dolgoztam, akivel aztán jó szakmai kapcsolatom alakult ki. A lemezfelvétel – melynek zenei rendezője Hézser Zoltán, a hangmérnöke Kovács György volt – remekül sikerült a MAFILM Lumumba (ma Róna) utcai kiváló akusztikájú zenetermében. Aztán Nádorinak elmeséltem, hogy milyen borítóról álmodunk, megmutattam neki a tervet, amit egy fotós és grafikus gyerekkori barátunk készített, ő pedig elfogadta. Így lett az első nagylemezünk kihajtható borítójú, hozzá kísérőfüzettel. Sokan kérdezgették akkoriban, hogy milyen kapcsolatok révén sikerült ezt elérnünk, pedig tényleg csak annyi történt, hogy Nádorinak megtetszett a terv. Ráadásul a jobb minőség érdekében elintézte, hogy Bécsben nyomtassák ki. Az album végül megkapta „Az év hanglemeze 1981” díjat, amit a Zeneakadémián vehettünk át.

Ekkor már dolgoztál a Népművelődési Intézetben?

Úgy emlékszem, igen. Amikor a főiskolán átmentem nappaliról levelezőre, a kmk-t  kivédendő szükségem volt állásra. Szendrődi Feri anyukája, Viola néni a szentendrei tanács oktatási osztályán dolgozott, ő szerzett nekem munkát a Pomázon frissiben létrejött társadalmi rendezvényszervező irodában. Kálmán bátyám ekkor nemes egyszerűséggel csak vörös papnak hívott, merthogy ez az intézmény intézte az esküvőket, a névadókat és a temetéseket. Másfél évet tölthettem ott, amikor a Népművelési Intézetben a táncosztályt vezető Héra Éva hallotta az egyik előadásomat a pécsi kolotáborban, és odahívott félállásba. Nagyon szép időszak volt ez, Vitányi Iván  főigazgatónak köszönhetően szabadon lehetett dolgozni, még Aczél György  karja sem ért el hozzánk. A sors fintora amúgy, hogy abban a szobában dolgoztam, ahol korábban már jártam: a Népművelési Intézetben Lénárd Lexi bácsi  volt a fúvószenei referens, és annak idején ő hívta el a mi pomázi fúvószenekarunkat egy celldömölki konferenciára. Különlegességünket az adta, hogy a hetvenfős bányászfúvósokkal szemben mi tizenöt fős kamarazenét játszottunk.

Mi volt az intézetben a feladatod?

Mindig más. Azzal kezdődött, hogy Simai Zsuzsa bevont a zsűrizésbe, bedobott a mélyvízbe, nagy tekintélyek közé kellett beülnöm és helyt állnom. Megtiszteltetés volt Pesovár Ernő, Petrovics Emil, Vargyas Lajos vagy Vásárhelyi László után megszólalnom. Sokat tanultam tőlük, hogy miként lehet zsűritagként pozitívan bírálni, úgy megfogalmazni a kritikádat egy produkcióról, hogy az ne bántó legyen, hanem inspiráló. Aztán viszonylag hamar előrukkoltam a Népzenei füzetek sorozat tervével, amelyben eléggé összedolgoztam Vavrinecz Andrással, de amelynek én voltam a gazdája, sorozatszerkesztője. Ebben a végül huszonnégy részes sorozatban kísérleti népihangszer-iskolák, példatárak és elméleti munkák is megjelentek. Aztán úgy alakult, hogy hozzám került a Táncháztalálkozó lemezsorozat, amit rendbe kellett tenni, mert nem volt teljesen felhőtlen a Népművelési Intézet és a Hungaroton kapcsolata. Ebben kapóra jött, hogy az első Vujicsics-album kapcsán jó viszonyt ápoltam Nádori Péterrel. Kitaláltunk egy jól működő pályázati lebonyolítási rendszert, ahol a folytonosan változó zsűriben egyrészt rádiósokat (Máder László, Dévai János, Alföldy-Boruss István), másrészt népzenekutatókat (Sárosi Bálint, Paksa Katalin, Olsvai Imre, Halmos István), harmadrészt fiatal muzsikusokat vontunk be. Amúgy a Nádorival való jó viszonyom egyik következménye Sebestyén Márti 1987-es szólólemeze is.

A Kalyi Jag első nagylemezén zenei rendezőként vettél részt. Ez is ennek a hungarotonos kapcsolatnak az eredménye?

Igen. Mikor a zenekar vezetői megkeresték a Hungarotont, Péter nálam érdeklődött, én meg azt javasoltam, hogy legyen egy tudományos és egy zenei segítője a produkciónak. Kovalcsik Katit és Halmos Bélát javasoltam, Béla viszont nem vállalta, így rám maradt a feladat. Jól sikerült, úgyhogy a későbbi lemezeikre is engem kértek fel. A Los Andinos albumainak szintén a kezdetek óta én vagyok a zenei rendezője, ahogy a Zengő együttessel vagy Kobzos Kiss Tamással is dolgoztam. Szép feladatok voltak ezek, szerettem őket.

A táncházmozgalomban elég sokáig egyedül képviseltétek a délszláv hagyományokat, nem?

Nem teljesen. A tököli Kolo együttes már szintén tartott táncházakat a hetvenes években – míg mi Nyikossal, ők Kricskóval  dolgoztak, aki eszméletlen hangulatot tudott teremteni. A Baranya táncegyüttes zenekara is tartott rendszeres táncházakat Pécsett Vidákovics Tónival. Aztán a nyolcvanas évek elejétől ott volt a Németh Gyuri vezette Falkafolk és a szintén pécsi Vizin zenekar.

1983-ban és 1984-ben kétszer fél éven át egy elegáns kuvaiti szállodában napi szinten zenéltetek. Sokan azt várták, hogy ennyi tömény együttlét a zenekar végét jelenti. Miként bírtátok egymást?

Ami Sebőéknek Japán,  az nekünk Kuvait. Úgy kerültünk a képbe, hogy Szendrődi Feri papája építési vállalkozó volt, és épp Budakalászon építkezett Alföldy Tádé kuvaiti magyar konzul. Feri anyukájának, Viola néninek eszébe jutott, hogy a frissen megjelent albumunk egy példányát ajándékozzuk Tádénak. Az ottani Sheratonban magyar zenészek szoktak vendéglátózni, úgyhogy Alföldy továbbította azt a kuvaiti Sheraton osztrák művészeti menedzserének. Majd egyszer csak szóltak az Interkoncerttől, hogy érkezett hozzájuk egy hosszabb időszakra vonatkozó felkérés. Nem akartunk ilyen hosszú időre elmenni, jól felsrófoltuk az árat, de így is elfogadták. Úgyhogy kiutaztunk egy fél évre, odakint pedig leszerződtünk egy újabb fél évre (a két út között hat hónapot idehaza töltöttünk).

Heti öt alkalommal kellett játszanotok?

Nem, heti hétszer. Azaz minden egyes nap. A várost amúgy sem lehetett elhagyni. Valamiért négyhónapos vízumot kaptunk, úgyhogy annak lejárta előtt a Sheraton busz kivitt bennünket egy délutánra Irakba. Legalább picit lazíthattunk. Akkoriban teljes szesztilalom volt Kuvaitban (állítólag korábban a Sheratonban útlevélre még árultak whiskeyt és sört), úgyhogy az iraki határt átlépve részlegesen bepótoltuk mindazt, ami kimaradt. Meglehetősen vidám hangulatban utaztunk visszafelé. Este héttől viszont már ismét zenélnünk kellett.

Hogyan nézett ki ez a gyakorlatban?

Másfél órás blokkokat nyomtunk, főleg tamburás és harmonikás szetteket, meg pici makedónt is, ami arabosnak hangzott, tehát szerették. A királyi udvarnál dolgozó egyik örmény belsőépítész szerette a hegedű hangját, úgyhogy amikor tudomást szerzett rólunk, hozta magával a magas rangú vendégeket. Többször odaszólítottak bennünket az asztalhoz. Ami arrafelé azért más jelent, mint idehaza. Magyarországon nincs különösebb presztízse a vendéglátós zenélésnek, ott viszont mi voltunk az európai művész urak. Privilégiumokat kaptunk, például az alkalmazottak közül egyedüliként használhattuk a vendégek számára fenntartott úszómedencét, illetve együtt ehettünk a felsőbb vezetőkkel. Szóval amikor a kuvaiti Sheraton szállóban odaintettek minket az asztalhoz és kértek egy dalt, az igazi megtiszteltetésnek számított.

A megszokott repertoárt játszottátok?

Alapvetően igen. Annyi engedményt tettünk, hogy megtanultuk az ott is népszerű Zorbát, két arab nótát, valamint alkalmanként tamburazenekari hangszerelésben előadtuk a Strangers in the Night-ot.  Előttünk egy cigányzenekar játszott a szállodában, ők bizonyára a tradicionális asztali zenélést művelték, de mi nem szoktattuk rá erre a vendégeket. Az elegáns Vadászteremben játszottunk, elég messze a vacsorázó emberektől, inkább a vendéglátózás halkabb, háttérbe húzódó változatát képviseltük.

A jugoszláv követség mit szólt hozzátok?

Örültek, hogy vagyunk. Miután felfedeztek a Sheratonban, meghívtak muzsikálni is bennünket egyik összejövetelükre. Egyébként pedig mi, mivel állandóan kézben voltak a hangszerek, a kétszer fél év alatt eléggé összecsiszolódtunk. Úgyhogy hazatérésünk után felvettük azt a rendkívül virtuóz második albumunkat, amit a brit Hannibal Records (később Ryko Disc) is átvett. A kuvaiti kaland nekem abban is sokat segített, hogy az út előtt szerzett komoly ujjsérülésem után a népi hangszereken vissza tudtam hozni a korábbi technikai szintet.

Mégis mi történt?

1982-ben egy székelyföldi családi kirándulás alkalmával az egyik ujjbegyemre rácsapódott a kocsiajtó és lekapta azt. Arrafelé ezt általában csonkítással szokták kezelni, a székelyudvarhelyi magyar orvos azonban – érzéstelenítés nélkül, mert ez nem állt rendelkezésre – visszavarrta. Éjszaka léptük át a határt, Szegeden azt tanácsolták, menjünk inkább Budapestre, ahol a Május 1. úti (ma Hermina út) rendelőben kiderült, hogy a visszavarrt ujjbegy nem kapta el a vérkeringést. Úgyhogy a Szövetség utcai plasztikai sebészeten az elhalt ujjbegyet eltávolították, majd speciális műtéti eljárással érző újbegyet alakítottak ki, és máshonnan vett bőrrel befedték a sebet. Emiatt viszont ez az ujjam roppant érzékeny lett, úgyhogy Kuvaitban mindenféle lehetetlen fogásokat, ujjrendeket találtam ki, csak hogy tehermentesítsem. Eleinte a harmonikánál és a basszprímtamburánál is kihagytam a rossz ujjam, de aztán folyamatos tornásztatással szép lassan visszaszoktattam a basszusgombok, illetve a húr érintéséhez. Ebben sokat segített, hogy fél éven át minden este játszanom kellett, amit egyfajta edzőtábornak fogtam fel. Úgyhogy mire visszatértünk Kuvaitból, sikerült a sérülés előtti technikai szintre visszajutnom. Ugyanez a tréning orgonán és zongorán sajnos elmaradt. A klasszikus zenében annyira a perfekcionizmusra neveltek bennünket, hogy a kilencven százalékos szintet is vállalhatatlannak minősítettem. Ma zongorán tudok annyit játszani, amennyi az oktatáshoz kell, de a régi színvonal visszahozásához egy meglehetősen hosszú és nyugalmas nyugdíjas időszak kellene.

Miért akartatok amúgy másodszorra is visszamenni Kuvaitba?

Túl azon, hogy anyagilag roppant előnyös ajánlatot kaptunk, úgy éreztük, zenekari szempontból szintén tudjuk kezelni a helyzetet. Más kérdés, hogy a második út végén úgy vágtuk a centit, akár a katonaságnál. Erre az útra Borbély Misi nem tudott velünk jönni, mert épp akkor hívták be katonának, úgyhogy őt Nikola Parov helyettesítette. Mindez nyilván kihatott a repertoárra, amelyben így több lett a balkáni anyag. (Ugyanebben az időszakban szintén Kuvaitban játszott a Charlie vezette Pannonia Express – ők nemzetközi standardeket adtak elő Zalatnay Cinivel.) Mikor 1985 januárjában hazajöttünk, minden megváltozott körülöttünk. Egyrészt a kuvaiti húsz fokból egy Jeunesses Musicales International turné keretében a fagyos és havas Európába csöppentünk – sokszor olyan hideg kápolnákban játszottunk, hogy a szentelt víz is befagyott –, másrészt miután fél éven át ki sem mozdultunk a helyünkről, ekkor minden nap máshol koncerteztünk. A nyolcvanas évek közepén nagyjából hasonlóan intenzív korszakot éltünk meg, mint jelenleg a Söndörgő. Annak ellenére, hogy évekkel korábban egy interfórumos jelenésünk nem jött össze.ú

Kifejtenéd ezt bővebben?

Meghívtak bennüket 1981-es Interfórum nemzetközi zenei fesztiválra, amelyet öt nyelven vezetett Antal Imre, és a legtöbb európai televízió élőben közvetítette. Nagyon készültünk rá, rengeteget gyakoroltunk, az énekeseknek teljesen új ruhatárat vettünk. De közben az akkor az MTV-ben szerkesztőként dolgozó Tökorrú  elintézte (talán Panyiga  is érintett volt), hogy az újvidéki tévével közösen készüljön rólunk egy portréfilm. Celluloidra, az első nagylemezünk hanganyagával, hatalmas statisztériával. Úgyhogy az Interfórumra onnan utaztunk fel, de közben lerobbant az autó. És mire befutottunk, a fontosabb nemzetközi menedzserek már szétszéledtek. Felmerült, hogy másnap játszanánk nekik, de nekünk – kemény belső viták után – sietni kellett vissza Újvidékre. Ahol közben – nem tudtunk róla – szabadnapot adtak a stábnak. Na, ekkor majdnem megzuhant a zenekar. A sors fintora, hogy ebből a filmből aztán soha egyetlen kockát sem láttunk.

Jut eszembe: közben megjártátok Ausztráliát is, nem?

Valamikor 1983 őszén az Interkoncert egyik szervezője, Vakulya Sándor kérte, ha ráérünk, hozzunk össze egy próbát, mert jönne egy ausztrál szervező meghallgatni bennünket. Összehoztuk a Vujicsics zeneiskolában. Tényleg jött a szervező, rezzenéstelen arccal végigülte a bemutatót, majd szó nélkül távozott. Aztán egy hét múlva várt az üzenet, hogy mehetünk. Nem egyből, hanem csak 1985 tavaszán, de Vakulya megnyugtatott, hogy ők ennyire előre dolgoznak. Így is történt. Ezen a másfél hónapos turnén a nyugati partvidék kivételével az egész országot bejártuk, ráadásul főként klasszikus zenét kedvelő közönségnek játszottunk. A legtöbb alkalommal egy félidőnyi magyar anyagot is. Ilyenkor Karcsi hegedült, a gyimesi zenében Kálmán ütőgardonozott (amit aztán otthagytunk a sydney-i magyar zenekarnak), de mentek a dél-alföldi zenék is, tekerő klarinét duóval. Ez utóbbi akkoriban idehaza még újdonságnak számított. Az ausztrál programba belefért, hogy az ottani Magyar Házban is fellépjünk. Miközben a szerb húsvétot egy kinti szerb kolostorban ünnepeltük – természetesen muzsikával.

Későbbi angliai kiadótokkal, Joe Boyd-dal  hogyan találkoztatok?

Amikor 1985 májusában visszaértünk Ausztráliából, újabb üzenet várt, ezúttal egy délszláv származású ausztrál, egészen pontosan tasmániai terjesztő, Stevan Markovic szeretne meghallgatni minket. A szentendrei Nosztalgia kávézóban neki is szerveztünk bemutatót, Márti is ott volt, meg talán még ketten a lányok közül. Azt hittük, hallott bennünket odakint, de kiderült, nem, csak az első nagylemezünket ismerte. Mondta, van egy Angliában élő amerikai barátja, Joe Boyd, szerinte őt érdekelné az anyag. Kérte, küldjük el neki kazettán az akkor már dobozban lévő második nagylemezünk anyagát, szívesen megmutatja neki. Így kerültünk kapcsolatba Joe Boyddal, a Hannibal Records vezetőjével, aki megvette Márti szólólemezének, a Muzsikásénak és a miénknek a licenszjogát a Hungarotontól.

A Vujicsics második nagylemezének angliai kiadása miért húzódott annyit?

Azért mert idehaza is húzódott. A grafikus és a fotós közötti koncepcionális vita miatt végül ténylegesen egy évvel később jelent meg, mint kellett volna. A Hungaroton és a Hannibal Records közötti megállapodás pedig vélhetően úgy szólt, hogy Joe az albumokat csak az itthoni megjelenést követően adhatja ki Angliában. Ez történt Márti és a Muzsikás nagylemeze esetében, és ez történt a mi esetünkben is, csak hát jóval később. Ami kétségkívül nem volt szerencsés, főleg azt követően, hogy a Ryko Disc felvásárolta a Hannibalt. 1989 nyarán ugyan mi is részt vettünk egy nagy sikerű angol-skót turnén, sok elegáns helyen felléptünk Mártival, de ezt végül nem követte olyan nagy kiközvetítési hullám, ami a Muzsikás esetében igen.

Szerinted miért nem?

Több oka lehetett. A legfőbb okát abban látom, hogy a második lemezünk egy évet késett. Joe közben nyilván rádöbbent, hogy Márti különleges énekhangja az, amire igazán brandet lehet alapozni, amiből következett, hogy akkor inkább legyen magyar az anyag, abból pedig az, hogy akkor a Muzsikással. Lehet, velünk Márti sokoldalúságát szerette volna bemutatni, ami így nem valósulhatott meg. Az is benne lehetett, hogy Márti a Muzsikásnál sokkal inkább volt szólista, mint nálunk. És lehet azért, mert akkoriban a zenekarnak sok nehézséget okozott Győri Karcsi alkoholbetegsége, aki ekkor Mártival élt együtt, úgyhogy Joe a problémáról közvetlen forrásból értesülhetett, és ez is visszatarthatta őt attól, hogy a Vujicsicsba komolyabban beinvesztáljon. De az is lehet, hogy az időközben bekövetkezett tulajdonosváltás miatt sok kérdésben már nem dönthetett egyénileg.

Michel Montanaro Keleti szél /Vents D'Est projektje ekkor már létezett?

Abban a formában, ahogy a nagyközönség ismeri, még nem, de ötlet szintjén igen. A nyolcvanas évek végén Michel rájött, hogy rengeteg magyar zenésszel áll kapcsolatban, ezért 1990 márciusában az Almássy téren egy nagyszabású koncertet tartott, ahol többek között Szabados György, Ökrös Csaba, Sebestyén Márta, Kobzos Kiss Tamás, a Téka és a Vujicsics is fellépett. Michel eredetileg amolyan búcsúnak szánta, de aztán végül projekt lett belőle, amit Szabados Gyuri azonos című szerzeménye nyomán Keleti szél–nek nevezett el. Michel később már egyre több külföldi zenészt vont be, de a stabil magot a Vujicsics, a Téka és később a Ghymes jelentette. Michel általában nagy szabadságot adott a zenészeknek. Megadott pár szólamot és akkordot, de a zenei struktúrát közösen alakítottuk ki. A szó legjobb értelemben véve világzene volt ez. Szép gondolati háttérrel: a különböző kultúrákból érkező zenészek szót értenek egymással. Ezt szerencsére tudtuk is képviselni.

A kilencvenes évek eleji délszláv háború idején váratlanul fontossá vált, hogy melyik zene horvát és melyik szerb. Hogyan éltétek meg ezt a hasadást?

Minden szempontból hatalmas tragédia volt ez a számunkra. Még olyan szempontból is, hogy számos tamburánk a horvátországi Erdut-ban készült, a mester, Herceg Branko a háború során aknára lépett, meghalt, így többé már nem lesznek ilyen hangszerek. Sokat játszottunk Németországban, és egyszer a német szervező azzal mondta le a koncertünket, hogy náluk sok a jugó vendégmunkás, nem tudja, közülük ki szerb és ki horvát, és fél, hogy kellemetlenség lesz. Másik eset, ami nem velünk történt meg, de tudunk róla: Pécsett csak azzal a feltétellel kapott hangszereket az egyik együttes, hogy azon kizárólag horvát zenét játszhat. Mi viszont igyekeztünk ennek elébe menni és deklaráltuk, hogy a mi repoertoárunkban változatlanul jelen lesznek továbbra is mind a szerb, mind a horvát népdalok. És egyébként is a szerb Vujicsics Tihamér volt a magyarországi horvát népzene legnagyobb hatású gyűjtője, közreadója.

El lehet amúgy különíteni, hogy mi a szerb és mi a horvát?

Általában igen, de van, ahol nem egyértelmű. Azzal mi legyen? Kidobjuk? A mohácsi repertoárunkban ott van például a Kukunješče. Ennek a román eredetű szerb táncnak van egy kitűnő mohácsi változata, ami sokác  és táncolnak is rá. Nem szerbesen, fél talpon rezegve, hanem igazi horvát drmeš rezgőkkel, dobbantásokkal. Egyszer volt egy roppant kellemetlen afférunk: a kőbányai önkormányzatnál dolgozó barátunk, a bunyevác  Filipovics Máté – amúgy remek harmonikás volt, Kricskovics számos koreográfiájához ő készítette a zenét – meghívott minket koncertezni. Alapvetően horvát zenét játszottunk, de elővettük a pécsudvardi hegedűs anyagot, abból is a Marice kolo-t. A magyarországi szerbek nem éneklik ezt a dallamot, nem is táncolnak rá, viszont amikor a szerb katonaság megszállta Baranyát, elterjedt a helyi horvátok között, akik nemcsak énekelnek rá, hanem a sajátjukként táncolják. Mikor ezen a koncerten ezt a dallamok hangszeres változatban előadtuk, a horvát konzul és udvartartása teátrálisan felállt és kivonult. Merthogy ő sértésnek vette. Pedig sajnos csak nem volt elég tájékozott az összehasonlító népzenetudomány terén.

A délszláv háború után Zágrábba vagy Belgrádba jutottatok el hamarabb?

Magyarországról nézve úgy tűnik, mintha a szerb vezetés lenne a keményebb, a kevésbé európai, közben ez így nem igaz. Belgrádba hamar eljutottunk, 2006 októberében a művészeti akadémián és a Kolaracon is felléptünk. Ráadásul a szervezők sem kérték, hogy kizárólag szerb zenét játsszunk. Horvát részről ez a kérés szinte mindig felmerült. És hát rettenetesen sokat kellett várnunk arra, hogy végre 2017. február 3-án Zágrábba is eljuthassunk. Persze ott is a Magyar Intézetbe. Miközben a repertoárunk nagyobbik része horvát. Ahogy Tihamér gyűjtésének nagyobbik része szintén horvát.

Zágrábban vegyes zenét játszottatok?

Igen, bár ezt nem hangsúlyoztam ki. Csak annyit mondtam, hogy Bartók 1912-es bánáti – főként a szülővárosa melletti Sárafalváról és Temesmonostorról való – gyűjtéséből játszunk. Előtte még bemutattuk a tárogatót (hangsúlyozva hungarikum jellegét) és a harmonikát, ami a horvátoknál indexen lévő hangszer. A furulya pedig abszolút persona non grata. Úgy látszik, a mai horvát politikusok, hangadók nem olvasnak Jerko Bezič-et, pedig ő egyértelműen leírta, hogy a furulyák a horvátoknál is népszerűek voltak. A koncerten sokan voltak horvátok, kiderült, a harmonika igenis tetszik nekik, az első apró cinkos mosoly után hatalmas tapsot kaptak a számok. Amikor pedig Sali  ugyancsak a Bartók-gyűjtésből furulyázott egy dallamot, szinte tüntetően állva tapsoltak. Lehetett érzékelni, hogy a horvátoknál a közembereknél minden rendben van.

Bartók először 1935-ben publikált füzetkéje (Szerb és bolgár parasztzene a Bánátból) nemrég reprint kiadásban elérhető. Ti honnan szereztetek róla tudomást?

Még a nyolcvanas évek legelején Sztojántól  kaptunk egy fénymásolatot, hogy vessünk rá egy pillantást. Teljesen odavoltunk tőle. Sztoján amúgy Denijs Dille  kapcsán tudott róla, aki itt lakott a szentendrei Bogdányi utcában, és a Documenta Bartokiana 1970-ben publikált negyedik kötetében jelentette meg ezt a részletes és letisztázott lejegyzést. 1999 óta leveleztem Bartók Béla örököseivel, Bartók Péterrel és ifj. Bartók Bélánéval, 2004-ben született belőle egy CD-ROM, 2017-ben pedig ez a reprint kiadás. Pedig az anyagot már régóta használjuk, már a második nagylemezünkön is játszunk belőle dallamokat, azóta pedig egyre többet. Bartók elsősorban tudományos kutatásra szánta az anyagot, és nyilván nem gondolta, hogy két generációval később egy zenekar ezt meg is akarja tanulni. Ő inkább csak megmutatta, hogy miként kell lejegyezni a hangszeres népzenét ahhoz, hogy azt össze lehessen hasonlítani más népek muzsikájával. Nagyon jók a lejegyzések, nagyon jó a zene. A mi repertoárunkból is sok szerepel belőle, a Söndörgőében szintén. Aztán Bartók – már az Egyesült Államokban – ismét kapcsolatba került a délszláv népzenével, 1941/42-ben ugyanis lejegyezte a Parry-gyűjteményt. E nagyszabású munka sajnos hat évvel Bartók halála után, 1951-ben jelent meg, de ez a 75 dallamos lejegyzés és a délszláv népzenéről hozzá írt tanulmánya rendkívüli jelentőségű.
Nemcsak azért, mert a huszadik század legnagyobb magyar zeneszerzője és népzenekutatója a szerb népzenei anyagra is figyelmet tudott fordítani, hanem azért, mert el is végezte ezt a döbbenetesen nagy munkát. Minden tudományos kutató példaképe kellene, hogy legyen. A politikusoknak meg főleg. Hogy egy annyira nehéz és zivataros történelmi időszakban, mint amilyen a huszadik század első harmada volt, a sajátja mellett a szlovák, a román és a délszláv népzenét is felgyűjtötte – sőt, arabot és törököt is –, és ezekről fontos tanulmányokat írt. Tudományosan bebizonyítja, hogy a Muraa-menti horvát anyag nagy része magyar átvétel. Ez persze – politikai alapon – egyes horvát értelmiségieknek nem tetszett, ezért a Bartók-mű tudományos körökben alig lett ismert. Amikor azonban a Szerb és bolgár parasztzene a Bánátból 2004-es CD-ROM kiadása eljutott Belgrádba, akkor gyökeresen megváltoztatta Bartóknak a délszláv zene kapcsán kifejtett tevékenysége ottani megítélését. Nemrég pedig megjelent a szerb és a magyar kutatók által jegyzett kétnyelvű közös kiadás, amelyből egyértelműen kiderül, hogy mennyire sokat számított ez a 2004-es kiadványunk abban, hogy Bartóknak a délszláv zene területén végzett kutatásainak jelentőségét elismerjék Szerbiában.

Ha röviden össze kellene foglalnod, mit tartanál az idén 44 éve működő Vujicsics együttes pályája legfontosabb küldetésének?

Mondhatjuk, hogy mindig is a bartóki hozzáállást igyekeztünk képviselni a délszláv zenei kultúra befogadása érdekében. A legtöbbet igazából a magyar közönségnek játszottunk. Szerettük volna, hogy ez a közeg még befogadóbb legyen. Oldani a történelmi sebek ejtette rossz előítéleteket. Megmutatni, hogy ezek szép zenék, jó táncok, jó dallamok. És hogy mennyi minden köti össze ezeket a népeket és kultúrákat. Szentendre szép példája az együttélésnek, hisz a szerbek 300 éve menekültként érkeztek ide, menedéket találtak, és mindez a befogadó nép hozzáállását minősíti. Mi voltaképpen azt képviseljük, amit a Bartók. Hogy – hangozzék bár pátoszosan – a népek testvérré váljanak, és közben magyarként ugyanezt a hazát vigyük előre. Ez persze nem a mi fejünkből pattant ki, ez jellemzi az egész táncházmozgalmat. Ahol a táncházakban egyaránt játszanak és táncolnak magyart, románt, szerbet, bolgárt, görögöt. Ha nincs táncházmozgalom, valószínűleg mi sem létezünk. Legalábbis nem ilyen formában.

Két terület van, ahol ezt a hagyományátadást hatásosan meg tudtuk jeleníteni. Egyfelől ott van a családon belüli átadás, amelyben boldogító eredményeink vannak, hisz Kálmán három fia és Tibor bátyám fia másfél évtizede Söndörgő néven viszi tovább az örökséget, 2014 óta Vince fiam a ViGaD együttes harmonikása, Julcsi lányom pedig kulturális antropológia szakon a diplomamunkáját a népzene szerepe a szerb identitás megőrzésében témakörben írta. Másfelől ott van az intézményesülés. Alapítottam, majd tizenöt évig vezettem egy zeneiskolát Budakalászon, ahol megvalósíthattam a klasszikus és népzene egymást gazdagító egységének oktatási gyakorlatát, valós körülmények között. Azt addigra már többen is láttuk, hogy országos népzeneiskolai hálózatot felépíteni nincs lehetőség, s bár itt-ott feltűnik a zeneiskolákban a népzene, azért többnyire alárendelt szerepben marad. Budakalászon viszont a népzene nem „szegény rokon”, elfogadták, mint a klasszikus zene partnerét. Ez is azt vetítette előre, bizonyította, hogy a Népzenei Tanszéket nem lehetett máshol megalapítani, csakis a Zeneakadémián. Az elmúlt évtized bizonyította, hogy helyes volt és jó időben történt az általam kezdeményezett tanszékalapítás, és a sikerre vivő stratégia kimunkálása, aminek mentén a Zeneakadémia be tudta fogadni a népzenét. És ahol méltó partnere lett a klasszikus zenének.

(Az interjú a Hangfoglaló Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

* * *

 

 * *

 

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #13 – Panyiga - A beszélgetés időpontja: 2018. május 16. és 29. >>

>> Életút-interjúk #14 – Eredics Gábor - A beszélgetés időpontja: 2018. május 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #15 – Lantos Iván - A beszélgetés időpontja: 2019. május 15. >>

>> Életút-interjúk #16 – Dresch Mihály - A beszélgetés időpontja: 2019. június 28. >>