Életút-interjúk #17

Életút-interjúk #17 - Kása Béla

Készült: 2020. szeptember 07. hétfő, 08:24 | Jávorszky Béla Szilárd – jbsz.hu

Kása Béla (1952) – Korniss Péter mellett – az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életmód legfontosabb vizuális megörökítője. Pécsett született, 1965-ben családjával Nyugat-Németországba költözött, ahol 1979-ben a kölni képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát művészi fotográfia szakon. Európa legnagyobb képes magazinjainak, a Sternnek és a GEO-nak dolgozott, készített fotósorozatokat többek között nagyszebeni és macedóniai cigányokról. 1973 nyarán jutott el először Erdélybe, ami fordulópontot hozott az életében. Azóta rendszeresen visszajár és dokumentál. 1983-ban visszaköltözött Magyarországra, hogy közelebb legyen a neki mindennél kedvesebb erdélyi muzsikusokhoz. Az utóbbi négy évtizedben a népi kultúra elkötelezett kutatója, megőrzője és továbbadója. Zenél, népzenét gyűjt és fényképez Erdélyben, Moldvában és Gyimesben, de számos alkalommal járt Indiában a félnomád életmódot folytató tevepásztor rabari törzseknél is. Képeiből többek között Amszterdamban, Bécsben, Berlinben, Brüsszelben, Kölnben, Krakkóban, Lhaszában, Montrealban, New Yorkban, Párizsban, Prágában, Torontóban,
Új-Delhiben és Washingtonban rendeztek kiállítást.

Kása Béla – életútinterjú

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd
A beszélgetés időpontjai: 2019. december 6, Gyúró
Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

Családoddal 1965-ben hagytátok el Magyarországot. Milyen emlékeid vannak az itthon töltött tizenhárom évről?

Édesanyám, Schiffer Judit Abaligeten született 1913-ban, és Pécsett végezte el a szabász-varrász iskolát. Ősei Elzászból vándoroltak Magyarországra, a nagymamával otthon németül beszéltek. Apai nagyapám bognárként uradalmakba dolgozott, és folyamatosan vándorolt, így édesapám, Kása Béla útközben, a Székesfehérvár melletti Sárkeresztúron született 1924-ben, majd a család az ormánsági Vajszlón telepedett le. Apám kéményseprő mesterként Komlón dolgozott, emlékszem, minden reggel koromfekete szarvasbőr zubbonyban, nadrágban és hófehér, vasalt szájkendőben, szerszámokkal a vállán indult el, és estéként tetőtől talpig kormosan érkezett haza. Papucsban járt, mert régen a szabadkéményekbe még fel kellett menniük a kéményseprőknek, és a papucsot ilyenkor csak lerúgták a lábukról, és mezítláb kitámasztva másztak felfelé. Este mindig siettem elé, megfoghattam a kisujját és együtt sétáltunk haza. Szüleim rég meghaltak, de négy évvel idősebb Zsuzsa nővérem a mai napig nagyon fontos szál az életemben, vigyáz rám, törődik velem, és napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

Az ötvenes évek végén miért költözött a család Budapestre?

Nyilván a megélhetés miatt. Apámat 1956-ban a forradalom után két társával koholt vádak alapján elítélték, két évig egy vértesi kőbányában dolgozott rabként. Anyám úgy döntött, hogy az apa nélkül maradt a családdal Budapesten próbál szerencsét. Előbb az Eötvös utcába, majd a Csanády utcába laktunk, és az Andrássy út 60-ba jártunk iskolába. Persze a pincébe nem mehettünk le. Apám szabadulása után egy darabig a Szikra nyomdában – ott készült a Népszabadság – kapott éjszakai állást, majd házmester lett, amihez szolgálati lakás is járt. A szüleim takarítottak, kaput nyitottak, havat lapátoltak, lifteztek.

A zene mikor jelent meg az életedben?

Apámnak hatalmas gramofon gyűjteménye volt, bár mindig a szekrénybe zárva tartotta. Akadt benne minden műfaj, klasszikus zene, opera, operett. Komlón a konyhában a barna, fából készült néprádiót csak be kellett dugni a konnektorba, és máris szólt a zene. Anyám meg közben énekelt. Meg táncolni szeretett. Szóval a szüleim zeneszerető emberek voltak, bár ők maguk nem zenéltek.

A beatzene szele megcsapott?

Hogyne. Akkoriban Fenyő Miklósék rendszeresen zenéltek a Szent István Parkban, ültek a padok támláin, gitároztak, énekeltek, mi meg ott ólálkodtunk körülöttük, és néztük, miként rongylábaznak, rokiznak rájuk a nagyobbak. Az első akkordokat Csomós Pityutól tanultam, meg a barátaimmal gitárokat készítettünk, fából kivágtuk a testét, szereztünk hozzá pickupokat. 1965 nyarán Vajszlón az erdészetben lovat vezettem és facsemetéket egyeltem, az ezért kapott 300 forintot az akkor már a Nyugat-Németországban élő nővérem egészítette ki 600-ra, így végre vehettem egy orosz dobgitárt. Mondhatni, ekkor kezdődött a zenei pályafutásom. De még nagyon fiatalok voltunk. Az első nóta az Égi lovas volt, amit Pityutól megtanultam gitáron. Hetedik évvégén osztálytáncot rendeztünk, azon zenéltünk. Dobot az egyik körúti hangszerkölcsönzőből szereztünk. Az alkalmi zenekarban Nádas György Rigó volt az énekes, ifj. Jancsó Miklós Kuksi dobolt, Papolczy Karesz és én gitároztunk. Ilyen fantasztikus dolgok után kellett csomagolni, és itthagyni a barátokat.

A hatvanas évek közepén egy politikai okok miatt elítélt ember családját miként engedték ki egy nyugati országba?

Anyai nagybátyám, aki a második világháborúban amerikai hadifogságba került, Ausztráliában kötött ki, majd a hatvanas évek elején NSZK-ban telepedett le. Ő tudatta anyámékkal a hírt, Kádárék szívesen megszabadulnak azoktól, akik menni akarnak. Így adták be a szüleim a kérelmet a kivándorlásra – arra hivatkozva, hogy anyai ágon németek vagyunk –, és mindenki csodálkozására a hatóságok kiengedtek bennünket. Nővérem amúgy már egy évvel korábban kiutazhatott a nagybátyjánkhoz. Így 1965 nyarán, miután vége lett a sulinak, egy bőröndre való cuccot vihettünk fejenként. A barátaim kikísértek a Keleti pályaudvarra. Szörnyű érzés volt itthagyni őket, nem vágytam az ismeretlenre. Végig zokogtam a határig, akkor döbbentem rá, hogy mindent itt kellett hagynom, ami akkor kezdődött és szép volt az életemben.

Pontosan hová érkeztél?

Először Nürnbergbe kerültünk lágerba, majd a család a francia határ közelében lévő Rastattba telepedett le. Megérkezésem után a többi kelet-európai, németül semmit sem tudó gyerekkel amolyan előkészítőbe tettek, egy olyan faluba vittek, ahol alapvetően árva gyerekek laktak. Cudar, hideg időben érkeztünk, zuhogott az eső, de kihajtottak bennünket krumplit szedni a sáros hegyoldalba. Esténként egy hosszú, fűtetlen hálóban aludtunk, olyan rövid volt a takaróm, hogy nem tudtam alatta kinyújtózkodni. Senkivel sem tudtam szót érteni, csak ültem ott, mint egy süket. Karácsonykor legalább hazaengedtek. Majd harmincadmagammal áthelyeztek egy erdő közepében lévő régi kúriaépületbe, ahol Dornbach Tibor tanár bácsi tanított minket. Ott már voltak magyarok rajtam kívül, meg addigra már valamennyire megtanultam németül. Aztán anyámék megtudták, hogy létezik egy magyar gimnázium Nyugat-Németországban, Kastlban, és beírattak oda. Magunk között csak Kasztlinak hívtuk.

Innen a hétvégeken legalább hazamehettél?

Á, dehogy. Csak a nyáron, a húsvéti szünetben és karácsonykor. Ebben a bencés kolostorban működő iskolában kemény kiképzést kaptunk, estéként nádpálcával vertek, ha rossz jegyet kaptunk. Naponta másfél órára hagyhattuk el a régi, dupla falú erődtemplomban kialakított internátust, ahol a lányokat teljesen elszigetelték tőlünk. Ha valami rosszat tettünk, „bevágtak leprába”, azaz a kimentő helyett mosogathattunk, vécét pucolhattunk. Sokszor jártam így. Korábban se angolt, se latint nem tanultam. Annyi tananyaggal terheltek meg bennünket, hogy még véletlenül se legyen időnk másra (csajokra, zenére) gondolni.

És a beat?

Kizárólag a hétvégén engedélyezték, hogy elővegyük a lemezjátszókat és a hangszereket. Különben csak csönd és stúdium. De azért megtaláltuk a módját a szórakozásnak. A basszusgitáros Maczki Laci megszerezte a különálló épületben lévő barkácsoló kulcsát, amit – miután már senki sem akart fúrni, faragni – berendeztünk zeneszobának. Lópokrócokkal szigeteltük, hogy semmi se hallatszon ki. Kicsi helyiség volt, de legalább tudtunk szabadon cigizni, zenélni, ellenni. Édesanyámtól kaptam az első elektromos gitáromat. A zenekar tagjai később szétszóródtak a nagyvilágban, de 2018 pünkösdjén még egyszer összegyűlt a régi csapat, a Frozen Mash Kastlban egyet zenélni. Az egykori kasztlisoknak minden pünkösdkor találkoznak, bár az iskolát azóta már eladták. Van, aki pap lett, van, aki orvos, van, aki vietnami veterán.

A fotózás mikor jött be az életedbe?

Még Kastlban. Egyik barátom az édesanyjától fényképezőgépet kapott szülinapjára, őt nem érdekelte, engem igen, úgyhogy három-négy csomag élelemért elcserélte velem. Aztán Maczki Laci a suli laborjában megmutatta, mit hogyan kell. Úgyhogy elindultam a fotózás felé, a többiek meg élvezték. Az iskolában én készítettem a legjobb képeket. Miután végeztem, a nővérem állást szerzett nekem az egyik karlsruhei fotósstúdióban, ahol fél évet dolgoztam asszisztensként. Kezdetben söprögettem, később a nagy Sinar gép kazettáiba síkfilmeket pakolgattam, alkalmanként 30-40 darabot. Idővel már azt is megengedték, hogy beállhassak a gép mögé, sőt, hogy megnyomhassam a távkioldót. Aztán Elke, egy korábbi modell, aki a stúdióban stylistként dolgozott – azaz a fotózásnál a modelleket ruhákkal látta el, illetve rájuk igazította –, és akivel jó barátságban voltunk, megkért, hogy készítsek róla egy sorozatot. Ellőttem egy tekercs filmet, előhívtuk, kinagyítottuk, és Elke Düsseldorfban megmutatta őket egy akkoriban nagyon menő fotósnak, akivel dolgozott, majd hívott, hogy csomagoljak, mert Ulrich Colling asszisztense lehetek.

Élvezted?

Azt nem mondanám, de rengeteget tanultam mellette. Ulrich Colling örökké mérges, ordibálós ember volt, minden reggel gyomorgörccsel szálltam be a liftbe és mentem fel a stúdióba. Viszont remekül fotózott, sokat utaztunk együtt, jártuk a világot. Mindenért én feleltem. Már motoros Hasselbladokkal dolgozott, iszonyú gyorsan „ledarált” 10-12 képet, úgyhogy már adhattam is a következő kazettát. Úgy kellett nyomni, mint a gép. Feliratozni, kivenni a régit, lenyálazni, újat adni. Tiszta őrület volt. Közben viszont látta az ember, hogy miről szól a fotózás. Az utolsó időkben pedig már sokszor egyedül dolgozhattam. Csokoládét, órát, sört, ételeket fotóztam, például a Toffifee csokoládét, amelynek vagy harminc évig az én fotóm szerepelt a dobozán, vagy a Warsteiner sört. Megtanultam a trükköket, hogy milyen világítás mellett lehet például igazán habossá tenni a sört. De egy idő után már nem izgatott a reklámfotózás. Úgyhogy 1973 nyarán felmondtam Collingnál, majd Deréky Géza barátommal autóstoppal eljutottunk Erdélybe. És onnantól gyökeresen megváltozott az életem.

Miért pont Erdélybe?

Gézával akkoriban két útirányba gondolkodtunk: egyrészt Finnország érdekelt minket, hogy milyen lehet az élet az északi rokonainknál, másrészt Erdély. Utóbbi előzménye, hogy Géza 1972 nyarán, amikor Münchenben a McDonald’snál dolgozott, egy plakát nyomán betévedt az állami Maros néptáncegyüttes produkciójára, nagyon tetszett neki, összebarátkozott két párral, akik meghívták őt Erdélybe. Amikor tehát 1973 nyarán elhatároztuk, hogy utazunk, kiálltunk egymással szemben az út két oldalára, és a sorsra bíztuk a választást. Délnek kaptunk először stoppot, így lett belőle Erdély.

Megtaláltátok a táncosokat?

Meg. Lőrinc Béláék Marosvásárhelyen egy kis blokkban laktak, emlékszem, az előszobában szövőszék állt, a plafonon faragott csillár, amit Béla maga készített, a falon szőnyegek, amiket felesége és korondi édesanyja, Lina néni szőtt. Barátsággal fogadtak, járhattuk a Maros együttessel a környező falvakat, ahol az előadásokon szinte szétrúgták a művházakat. Majd fellépés után hátul várt a „terülj, terülj asztalkám”. 1973-ban még jó világ volt Romániában. Legalábbis mi úgy éreztük. Aztán Béla a kis Renault-jával elvitt minket kirándulni, egészen Gyergyószentmiklósig csavarogtunk. Nem messze onnan már csángó embert fotózhattam – lóháton közeledett, és mikor visszaköszönt, alig értettük, mit mond. Szárhegyen meg az asszonyok még a patakban mostak. Körbejártuk a környéket, sokat fotóztam.

Ott találkoztál először ezzel a hagyományos paraszti kultúrával?

Testközelből igen. Kastl-ban ugyan néptáncoltunk, de az egyrészt magnóra ment, másrészt régi stilizált, Rábai Miklós-féle koreográfiákra táncoltunk. Aztán Az egyik iskolatársam, Müller Gyuri, érettségi után Kölnbe költözött, ahol megalapította a Bokréta együttest. Még szintén magnóra táncoltak, de Gyuri 1972-ben eljutott Magyarországra, ahol egy szegedi fesztiválon találkozott Sebő Ferivel és Halmos Bélával, akiktől szalagos magnóra felvett néhány remek nótát. Majd amikor egy évvel később Marosvásárhelyen Lőrinc Béla mesélte, hogy statisztaként szerepeltek egy Dózsa-filmben, ahol többek között összefutottak Csoóri Sándor fiával , aki hozzám hasonló hosszú hajú fiatalként még Budapesten is csizmában és nagy tarisznyával jár. És hogy Sanyi sokszor megfordul Széken, ahol még régi viseletben járnak az emberek, és szombat esténként táncházat tartanak. Mondom, ezt meg kell nézni. Hátha.

És megtaláltad, amit kerestél?

Nem volt ez konkrét cél, inkább csak ráérzés. Mindenesetre eléggé viszontagságos utazás után jutottunk el Székre. Lőrinc Béla – aki sosem járt még ott – azt mondta, Tordától délre keressük, persze nem találtuk, aztán vagy két napig nem kaptunk stoppot, de végül eljutottunk Szamosújvárra. Épp lezárták a sorompót, megállt mellettünk egy mentőautó, megkérdeztem a sofőrt, kiderült, épp Székre tartottak. Beszálltunk hátra, ülés nem volt, csak két ótvaros hordágy, úgyhogy Gézával lefeküdtünk azokra. Egy darabig még aszfaltút volt alattunk, aztán irtózatos zötykölődés kezdődött, a mentőautó csak egyesben tudott haladni, a padlón lévő, arasznyi nagyságú lyukon pedig dőlt befelé a por. A lemeszelt ablakokon keresztül semmit sem láttunk, és majd megfulladtunk, mire száz év múlva megérkeztünk. Kinyitották az ajtót, kikászálódtunk. A templom alatt álltunk meg, lentről épp 6-8 asszony jött felfelé, fekete ruhában, mezítláb, pálinkás üvegekkel. Úgy énekeltek, mintha siratnának valakit, de kiderült, egy állapotos nőt kísértek, érte jött a mentőautó. Mintha egy balladai jelenetbe csöppentünk volna.

Sanyit megtaláltátok?

Akkor még nem. A borbély mutatta meg, merre keressük, mások mondták, a hegytetőn lévő cigánysor felé találjuk. Bekopogtunk az előtte lévő utolsó házba, kiderült, épp náluk, János bácsiéknál lakik. De hogy most épp nincs itt, mert „elment taxival a mintegy száz kilométerre lévő Mérába”. Néztünk egymásra Gézával, hogy milyen gazdag srác lehet ez a Sanyi, ha ekkorra távra taxival jár. Aztán kiderült, arrafelé az autót hívták taxinak. János bácsi viszont beinvitált, pálinka, kenyér, szalonna, hosszas beszélgetés. Egyszer csak benézett egy vidám ember, mondta, menjünk át este, muzsikálnak egy jót nekünk. A háziaktól megtudtuk, hogy ő volt Ilka Gyuri. Mivel nem laktak messze, este átnéztünk hozzájuk, és olyan buli kerekedett, hogy Gézával csak ámultunk. Attól kezdve minden este előkerültek a hangszerek, Icsánék, Dobos Károlyék, mindenki összeverődött, és csodáltak bennünket (mi meg őket), hogy ez a zene minket, városi fiatalokat érdekel.

Csoóri Sanyi végül előkerült?

Szombatra igen, addig jól összebarátkoztunk a falubeliekkel. Gézával mindkettőnknek vállig ért a hajunk, a férfiak csipkelődve húzogatták, hogy „mi újság, kisasszony”. Én meg folyamatosan fotóztam a zenészeket. Aztán megjött Sanyi, különösebben nem csodálkozott rajtunk, azt sem vette zokon, hogy Géza, akinek elszakadt a farmernadrágja, az ő gyimesi tarisznyájából kölcsönvett tőle egy másikat. A lakodalomban Icsánék muzsikáltak, és emlékszem, az öreg velünk egykorú lánya, Bözsi – aki maga is csellózott – miniszoknyában ült fent a cigánypadon. Teljesen elvarázsolt a zene és a tánc.

A táncosokat nézted inkább vagy a zenészeket?

Persze, hogy a zenészeket – ott ülhettünk mellettük, figyeltük a játékukat. Sanyi akkoriban már nagyon jó szinten kontrázott, bizonyítva, hogy pesti fiatalként is meg lehet ezt a zenei hagyományt tanulni. Én addig csak gitároztam, vonós hangszerekkel korábban nem találkoztam, de egy fiatal srác, Tatár Márton „Pina”, fent a szilvafák alatt ülve mutogatta a brácsán az első hangokat, akkordokat. Nem tudta, melyiknek mi a neve, csak ment a füle után, én meg lefotóztam, hogy miket fog a hangszeren, Sanyi pedig később a képekre odaírta, hogy ez a D-dúr, ez meg a B-dúr. Mivel a brácsán nincsenek bundok, hosszú időbe telt, mire a hangszer tisztességesen megszólalt az ember kezében. Sanyi sokat segített, meg az is bátorított, hogy lám, ő is meg tudta tanulni. Lehet, hogy nekem is sikerülni fog.

A magyarországiakkal mikor ismerkedtél meg?

Mindjárt akkor. Sanyi megadta a címet, hogy Budapesten a Bartók együttes hol szokott próbálni, hazafelé tartva meg is kerestük őket, megismerkedtünk Timár Sándorral, Sipos Misivel, Virágvölgyi Mártival, és a férjével, Bélával (Sebőék épp ekkor voltak Japánban). Sanyi két kazettányi gyönyörű válogatást másolt át nekem, Zoli bácsi, Tinka és saját gyűjtéseit, különböző tájegységekről. Rongyosra hallgattuk ezeket a felvételeket, ekkor ismertem csak meg a palatkaiakat, Icsánékat Székről, Halmágyi Mihályékat és Zerkuláékat Gyimesből. Később pedig, ahogy mi is többet tudtunk, tanultunk, Kölnben megalapítottuk a Cinege együttest.

Időben hol járunk?

Talán 1976-ban. Ahogy csak tudtam, jártam vissza Budapestre, Székre és Erdély más falvaiba. Közben Müller Gyuri barátommal megtanultuk két szólamban énekelni a Hol jártál az éjjel cinegemadár kezdetű népdalt, botokkal meg ütöttük a ritmust. A produkció bekerült a Bokréta táncegyüttes műsorába. Nem sokra rá néztem meg Székely Orsolya Hajnalban indultunk című filmjét első FMH-s táncházakról, és abban Sebő Feri eljut Bársony Mihályhoz. Amikor megláttam a tekerőlantot, teljesen elájultam, mondom, nekem is ilyen hangszer kell. Csoóri Sanyi kiderítette, hogy Mihály bácsi a Tiszaújfalu melletti tanyavilágban él, stoppal leutaztam hozzá, rendeltem tőle egy tekerőt, ami hónapokkal később el is készült. Úgyhogy Kölnben a Bokréta együttes műsorában a táncok között tekerőn játszottam.

Ebből nőtt ki a Cinege?

Kis túlzással igen. A Bokrétában a tánc akkoriban még mindig magnóra ment. Gyuri felvetette, hogy legyen élő zene, tanuljuk meg mi is játszani. Az egyik bokrétás táncos mesélte, hogy a szomszédja egy félig magyar, félig száz bukaresti hegedűs lett. A legközelebbi próbára elhozta, és Herbert Schneider „Kaktusz” – aki korábban bukarestiként a nyarakat a nagyszülőknél töltötte Kőhalmon – ráharapott a széki zenére. Úgyhogy ő lett a prímás, én brácsáztam és tekerőztem, míg az egyik énekes, Láng Péter csellózott. Gyuri pedig hívta Timár Sándort és más kortárs koreográfusokat, majd a régi, államis táncos koreográfiákat lecserélte modernekre. Hárman kísértük azokat, így született meg a Cinege együttes.

Milyen gyakran lépteket fel?

Havonta egy-két-három alkalommal, döntően Kölnben és környékén, főleg német közönség előtt. Időnként lehetetlen helyekre, például bevásárlóközpontba hívtak, de kaptunk érte pénzt, amit csizmákra, ruhákra költhettünk. Hívtak fesztiválokra, így Magyarországra is. Kölnben és Berlinben rádiófelvételeket készítettünk. Idővel kibővült a trió, dudásként csatlakozott hozzánk egy régi kastlis barátom, az amúgy klasszikus klarinétos Attila, egy másik német fiú pedig megtanult kontrázni. Egyszer ültünk Lajosnál (amúgy Ludwignak hívták), Kaktuszra vártunk, kiderült, épp a hófehér Opeljére felfröccsent kátrányt takarítja. Később más indokokkal maradt távol, egy időben elég keményen alkoholizált is. Majd amikor a bőgős Münchenbe költözött, mondtam, hogyha nem csináljunk komolyan, akkor inkább abbahagyom.

Ez időben egybeesik azzal, amikor 1983-ban visszaköltöztél Magyarországra?

Nagyjából igen. Bár Kaktusz vezetésével talán még egy évig működött a zenekar. Mindenesetre csak az említett rádiófelvételek maradtak utánunk, hanghordozó nem. Viszont Kölnben éveken át rendszeres táncházat működtettünk. Sokat köszönhetünk a hozzánk látogató magyarországi zenekaroknak, a Muzsikásnak, a Tékának, Sebőéknek, akikért akár a négyszáz kilométerre lévő Hamburgig vagy akár Bécsbe is hajlandók voltunk elutazni, hogy megnézhessük őket, találkozhassunk és tanulhassunk tőlük. A Muzsikás a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején rendszeresen koncertezett Hollandiában, útközben megálltak Kölnben a sárga Wartburgjukkal. Olyan is volt, hogy Frankfurtban lerobbant az autójuk, kisbusszal siettem értük, aztán persze végig velük maradtam a turnén. Ezeken a koncerteken hónapokra elegendő élményeket kaptunk.

A Muzsikás volt az első zenekar, amelyet fotóztál?

A budapestiek közül igen. Már 1973-ban fotóztam őket, Sipos Misi akkoriban az Istenhegyi út tetején lakott, és az erdőben készítettem róluk diákat. A következő alkalommal a Halászbástyán csináltam róluk egy sorozatot, még szintén trióként. A Muzsikással kifejezetten baráti viszonyban álltam, egyszer Csoóri Sanyi még Afganisztánból is hozott egy nagy tevebőr fotóstáskát, azt használtam legalább húsz évig. Én meg cserébe egy görög szigetről dudabőröket. Akkoriban még ez hiánycikknek számított Magyarországon.

A Muzsikáson kívül mely zenekarokról vannak sorozataid?

Épp nemrég számoltam össze, hogy az elmúlt ötven évben összesen nyolcvan lemezborítóhoz – többek között Halmos Béla, Sebestyén Márti, Dresch Mihály, Ökrös együttes, Téka és a táncháztalálkozós albumokhoz – használták fel a fotóimat. Ezeket döntően Ménes Ági és később Szabó Laura grafikusok tervezték. Akkoriban kevés független fotós dolgozott, a népzene területén meg szinte egy sem. Én meg, miután közben zenéltem is, mindig kéznél voltam. Elsősorban beállított képeket készítettem, olyanokat, amit aztán lemezborítóra, plakátra, szórólapra használhattak.

A fotósok közül kik hatottak rád?

A kölni képzőművészeti fotó és filmszakán a professzorom az akkoriban Németországban neves fotósnak számító Arno Jansen volt. Eléggé szabadon hagyott dolgozni, de nem igazán mutatott utat. Lutz Hegenbarth „Sahne” (Tejszín) azonban ekkor adott a kezembe egy könyvet, benne az amerikai Irving Penn fotóival, aki az ötvenes-hatvanas években Peruban, Marokkóban és Spanyolországban különleges, finom figurákat fényképezett. Az ír, fél szemére vak Albert Watson képei szintén hatottak rám, akárcsak az amerikai Richard Awedon.

Meg hát ott van a morva fotóművész, Josef Koudelka, aki arról világhíres, hogy 1968-ban az oroszok prágai bevonulását fényképezte (képeit a neve feltüntetése nélkül publikálta a világsajtó), de korábban Gypsies címmel a cigányokról készített egy gyönyörű albumot. Amikor Koudelka Budapesten járt, az előadásán a diavetítők közelében ültem, és amikor elkezdődött, bejött, és egyből leült a vetítő mellé a földre – és a lábamra. Egy idő után kihúztam a lábfejem alóla, fölnézett rám és elmosolyodott. A végén megkérdeztem, szomjas-e. „Gyerünk, lépjün le gyorsan”, válaszolta. Megvacsoráztattam a Szent Jupátban, a sör után elvittem a Marczibányira egy Muzsikás táncházba. Szerette a népzenét, fiatalon maga is dudált. Legközelebb Párizsból felhívtam, elvitt a Magnumba – megmutatta a szobát, ahol a mennyezetig érő polcokon csak az ő negatívjait tárolták. Este eljött a koncertünkre (Igricek), összebarátkoztunk, időnként írt nekem képeslapokat. Amikor a Mai Manó házban nyílt kiállítása, egy baleset után épp a kórházban feküdtem félholtan, bejött meglátogatni, hozta a dedikált könyvét és vigasztalt.

Visszaugorva az időben: a hetvenes-nyolcvanas években az NSZK-ban többek között a nagynevű Stern és Geo magazinoknak dolgoztál. Miként kerültél oda?

A hetvenes évek közepén a kölni képzőművészeti főiskola fotószakjára jártam, és mivel nem adtak sok ösztöndíjat, dolgoznom kellett mellette. Hol a McDonald’sban sütöttem a húst, hol különböző fotóstúdiókban asszisztáltam. Sokáig voltam például a Zeit stúdió mindenese, ahol gyakorta fordultak meg amerikai fotósok, akik csodálatos, régi, 30x40-es kihúzós fagépekkel diára dolgoztak. Akkoriban a reklámban még rengeteg fényt használtak, sokszor napokba telt, míg egy-egy autót tökéletesre kisuvickoltunk és bevilágítottunk. Vaku helyett még műfényt, azaz hatalmas reflektorokat használtak. Ebben a stúdióban találkoztam Peter Keillal, aki főként autókat fényképezett, és egyszer elvitt magával Hamburgba asszisztálni. Tél volt, esett az eső és abban az utcában (Wartburg strasse) laktunk, ahol a Stern székháza is volt. Peter folyamatos bíztatására egy kis zöld bőröndnyi diával átsétáltam a szerkesztőségbe.

Milyen fotókat vittél magaddal?

Erdélyben készülteket. A portás leültetett, tíz percre rá egy harmincas srác jött le értem, bemutatkozott, hogy ő Wolfgang Behnken, felvitt a második emeletre, kérte, az egyik világítóasztalra tegyek ki néhány képek. Lupéval megnézte, hm, van még? Kiraktam a bőrönd felét. Mire kérte, hogy pakoljam ki az egészet. Majd közölte, hogy ezeket a fotókat mind megveszi, de szeretné megnézni a többit is. Mondom, azok Kölnben vannak. Mire rendelt nekem repülőjegyet, majd felküldött az emeletre, ahol egyből a markomba nyomtak 5000 márkát. Hatalmas pénz volt az akkor nekem. Majd néhány hónappal később az erdélyi származású német újságíróval, Victor Schullerrel lerepültünk Bukarestbe, béreltünk egy Daciát, és végigjártuk azokat a vidékeket, ahol ő gyerekeskedett. Egy hét múlva ő visszautazott, én maradtam még egy hónapig, és lényegében számolatlanul lőhettem a tekercseket. Végül egy 16 oldalas címlapsztori jelent meg belőle a Sternben.

És a Geo?

Annak szerkesztősége az utca másik oldalán volt, Wolfgang bíztatására oda is átmentem, ott is tetszettek az anyagaim. Úgyhogy egyből elküldtek Szkopjéba, ahol a hagyományos Mária-ünnepre rengeteg cigány gyűlt össze, fújták a hatalmas zurnákat, teljesen megőrültem. Remek anyag készült belőle, mire visszaküldtek a helyi cigánytelepre, Suto Orizariba, a filmekből jól ismert „Sutkába”. Mikor a taxisnak megmondtam az úticélt, csak a fejét rázta. A második, a harmadik, a negyedik is. Nagy nehezen találtam csak valakit, aki hajlandó volt kifuvarozni a tíz-tizenkét kilométerre a hegyekben lévő cigány településre. Mikor megérkeztünk (húsvét volt), az utcán patakokban folyt a vér – juhokat, birkákat vágtak éppen félmeztelen emberek. Félelmetes volt, gyorsan visszavitettem magam a városba. Aztán másnap újra kimentem, megkerestem az oda nősült ír Grathan Puxont, náluk laktam, fotóztam folyamatosan. Kiszálltak a rendőrök (még bőven Tito idejében járunk), bevittek, faggattak, aztán elengedtek. Grathan szerencsére még időben el tudta rejteni az anyagaimat, így a filmtekercsek megmaradtak, és nagy sikert arattak a Geo szerkesztőségében. Csakhogy a képek egészen másról szóltak, mint amit a tőlem függetlenül mozgó újságíró megírt. Úgyhogy nem is hozták le a cikket, de utána Nagyszebenbe küldtek, az ottani cigány közösséget dokumentálni. Időközben viszont hazaköltöztem Magyarországra, és a nagy távolság és az akkori nehézkes kommunikáció (Tordason az orvosi rendelő előtt kurblis telefon volt) amiatt elhalt ezek a magazinos kapcsolatok.

Gondolom, az ismerősök mind hülyének néztek, hogy míg a magyarországiak a vasfüggönyön túlra vágytak, te épp az ellenkező irányba mozogtál. Melyik évben is költöztél haza pontosan?

1983-at szoktam mondani, de ez voltaképpen egy évekig tartó folyamat volt. Eleinte egyetlen hónapra kaptam tartózkodási engedélyt, aztán háromra, de közben mindig ki kellett lépni az országból, úgyhogy ilyenkor meglátogattam Deréky Géza barátomat Bécsben. Aztán megnősültem, és végleg hazatelepedtem.

A lakodalmadról meglepő módon VHS-felvétel is fennmaradt, melyet Zelnik József, a Selyemgombolyító vezetője készített, és amelynek részletei – Hungarian Wedding 1983 néven – a YouTube-ra is felkerültek. Ez az esemény mindezen túl azért is nevezetes, mert a lakodalmat közösen tartottátok a szintén akkor házasodó Lányi Györgyékkel. Miként történt ez?

Feleségemmel, Erikával Kaposváron egy dudatáborban szerelmesedtünk egymásba, a lagzit nagymamájánál a Gyűszűs tanyán tartottuk, ahol mi is laktunk akkoriban, és amelyre a táncházas körökből szinte mindenkit meghívtunk. Így Lányi Gyurit is, aki a meghívásra csak annyit mondott: „ne hülyéskedj! a miénk is akkor lesz!” Gyuriék Budapesten esküdtek, mi ott az erdőben egy elhagyott régi kápolnában, majd Gyuriék is csatlakoztak hozzánk a násznépükkel, úgyhogy végül közel háromszázan mulattunk a tanyán. Rengeteg zenész jött, Ilka Gyuri bácsi, Lénuca néni Székről, Poros, Éri Pityu, Halmos Béláék, Pumáék, sokan. Eredetileg három naposra terveztük, de másnap délre a sok részeg kezelhetetlenné vált, úgyhogy Erika szülei elhajtották a násznépet. Ami azért komoly tüske maradt bennem. Hamarosan el is költöztünk onnan, ezt követően telepedtünk le 1984 januárjában – Éri Pityu javaslatára – Tordason.

A Cinege után hol folytattad?

A martonvásári Százszorszép együttesben hallották, hogy korábban zenéltem a Cinegében, átjött a táncegyüttest vezető Salamon Erzsébet fia, Feri (Salamon Soma édesapja), hogy csatlakozzam hozzájuk, a tánc alá élőben muzsikáljunk. Feri volt a prímás, Liber Bandi brácsázott, cimbalmozott, az öccse, Robi bőgőzött, én szintén brácsáztam, meg ha kellett, tekerőztem, később az énekes Gyenis Kati is bekerült a csapatba. Ez volt a Lókötő együttes, alapvetően a tánccsoportot kísérte, mellyel nyaranta legalább egy nagyobb utat tettünk meg (Görögország, Törökország, Olaszország, Anglia), de szerepeltünk az egyik táncháztalálkozós lemezen is. Plusz minden szombaton táncházat tartottunk Szentendrén, amit Kati szervezett.

És a fotózás?

Az ekkoriban eléggé háttérbe szorult. Odahaza igazi parasztgazdaságot vezettem, ló, szamár, kecske, juhok, nyulak, kaszálás, szénagyűjtés, az foglalt le, estéként pedig muzsikáltam. A Lókötők után jött az Ördöngős, amellyel magyar népzenét játszottunk, majd a Kabóca, amellyel főleg moldvait és gyimesit. Ezekkel a zenekarokkal is sokat utaztunk. Majd jött a nagy váltás, a középkori zenét képviselő Igricek (ebben doboltam, énekeltem, tekerőztem), amellyel 2004-ben és 2007-ben két CD-t is megjelentettünk. Kiállításmegnyitóimra is vittem őket. Illetve van egy, a Történelmi Lovas Egyesület által kiadott huszáros kazetta („Tavaszi hadjárat. Huszár és katona énekek.”, 1995), azon énekelek (olyan muzsikusok mellett, mint Poros, Gombai Tamás, Dresch Misi és Gyenis Kati). Még a borítóra is engem tettek, huszárruhában.

Az Igriceknek közel tíz éve vége. Azóta nem is nagyon zenélsz?

Sokáig valóban semmi (ebben persze szerepet játszott a betegségem is), de azért időnként elővettem a kontrát vagy a bőgőt. És Salamon Soma és Kiss Krisztián mellett a Tordas Trióba gardonoztam. Nincs állandó zenekarom, de ez nem is baj. Kell a szabadság. Ha hónapokra Indiába vágyom, akkor így mehetek. Az Igricekben ugyan volt helyettesem, de hosszabb távon azért keletkeztek súrlódások belőle. Viszont van egy csapat, a Kalász Máté vezette Budapest Palatka Band, amely nevének megfelelően kimondottan palatkai zenét játszik, korábban a Csocsó klubban lépett fel kéthetente, mostanában a Prágai Sörözőben, és alkalmanként beállhatok közéjük, szívesen fogadnak, kizenélhetem köztük magam. A palatkai zene amúgy is egyik szívem csücske.

A nyolcvanas-kilencvenes években a bőrözés is érdekelt. Honnan az ihlet?

Amikor hazatelepedtem Magyarországra, komolyan elhatároztam, hogy nagyot váltok, és szíjjártó leszek. Szerintem ez a vajszlói gyerekkori élményekkel, a lovak szeretetével áll ez összefüggésben. Megismerkedtem a Fiatal Művészek Stúdió tagjaival, a keramikus Kun Évával, a bőrmíves Lukovszky Ilonával és a fafaragó Törzsök Bélával. Kiderült Ilona könyvet is írt a bőrmívességről, gyönyörű kiadvány, ő maga rajzolta hozzá az illusztrációkat. Mesélte, hogy annál a Kathy László debreceni szíjjártó mesternél tanult, aki az angol királynőnek is gyönyörű, sallangos lószerszámokat készített. Úgyhogy a fejembe vettem, hogy kitanulom ezt a mesterséget. Sorra jártam az Alföldön a mestereket, de egyik sem vállalta tanításomat (mondván, ez a szakma meghalt). De közben adtak szerszámokat, árakat, félholdkéseket, tolókéseket, ami csak kellett. Néztem őket, hogyan kell befűzni a cérnát, hogy kell viaszolni. Ilon bíztatott, úgyhogy az ő könyve alapján magamtól megpróbáltam. Vágtam kecskét, próbálkoztam a tejsavas cserzéssel, timsóssal, mindennel. Jártam a vásárokra és a táncháztalálkozókra, vittem az általam készített bőrzacskókat, erszényeket, bicskatokokat, később tarisznyákat, cipőket, mindenfélét. Feleségem, Erika a kerámiai mellett sokáig segített benne.

Lószerszámot készítettél?

Hát azt pont nem, bár javítani javítottam, még a Gyűszűs tanyán. De jó darabig a bőrözésből éltem. Aztán valahogy elhalt? Legalább tíz éve nem készítettem új cuccot. Bár javítani azért javítottam ezt-azt, meg a szerszámaim is megvannak, meg nyári táborokban tanítok is bőrözést.

Térjünk vissza a fotós pályádra: évtizedek óta fényképezed az erdélyi zenészeket, ebből a sorozatból bő húsz éve egy könyv is született. Újabbat nem tervezel?

Rajtam nem múlna, anyagom van bőven. Többször pályáztunk rá, de sosem sikerült. Pedig ma is inspirál az a hihetetlen élmény, amit 1973 augusztusában az alatt a több mint egy hónap alatt Erdélyben, főleg Széken szereztem. Azok a zenék! És azok a hihetetlen hangszerek, amelyeket a nyugati világból jött emberek meg sem tudtak volna szólaltatni! Emlékszem, az első kontrámon – amit Icsán Pityuval cseréltem – még bélhúrok voltak. Csak a középső, a D-húr volt fém vagy damil. Icsán kérte, hozzak neki teniszütőhúrt, ugyanebben a vastagságban. Vittem neki vagy tíz métert tekercsben Németországból. Nagyon szegények voltak, a húr hiánycikknek számított, ők viszont szaggatták azokat veszettül. Gondolj bele, három embernek kellett muzsikálni százötvennek, erősítés nélkül. Aztán elkezdtem fényképezni őket. Végtelen melegség áradt belőlük. Miközben keményen dolgoztak, míg a többiek mulatnak. Senki sem fényképezte korábban őket. Úgyhogy nekiláttam végigjárni a falvakat. Amikor alkalom adódik, ma is fotózom őket. Legutóbb tavaly jutottam el Erdélybe, idén tavaszra is voltak ilyen tervek, de a koronavírus felülírta. Miközben itthon néha eszi a penész a diákat, negatívokat.

Hány erdélyi zenészről készítettél eddig portrét?

Fogalmam sincs. Százötvennél biztos többről. Volt, hogy a nevüket sem írtam fel, például amikor Biharban, Máramarosban vagy a feketetói vásáron tölcséres prímásokat fotóztam. Moldvában furulyásokat és kobzosokat, Székelyföldön cimbalmosokat és dudásokat. De Csoóri Sanyival az Alföldön felkutattunk tekerősöket, így jutottunk el például Pálinkó Jánoshoz. Rajtam kívül szerintem senki sem fotózta őket. Korniss Péter inkább a táncház egészét fogta meg, így fotóin a zenészek is láthatók. De olyanról, aki kifejezetten őket fotózta, másról nem tudok.

Adódtak veszélyes helyzetek?

Ha volt is, sosem az emberekkel, mindig a hatóságokkal voltak gondjaim. Például Mérában az első alkalommal, ahol az Árus család zenélt egy lakodalomban, a helyi milicista pedig rátette a nagy mancsát a gépemre és el akarta venni tőlem. Hogy ezt nem lehet, ez tilos. Mire Árus Béla odajött a zenekarból és valahogy leszerelte. Nem volt azonban ilyen szerencsém Dobrudzsában, ahol Lányi Gyurival és Kostyák Alpárral vándorcigányok után repesztettünk. Az egyik kocsmában láttunk egy rikító piros inges cigányembert, aki eligazított egy helyi cigánytelepre. Hatalmas sátrak, mint az indiánok, úgy néztek ki. Azóta sem láttam ilyen gyönyörűt. Barátkoztunk, fotóztam, a teli tekercset betettem a felső ingzsebembe, épp befűztem egy újat, amikor a cigányok elkezdtek nagyon furcsán viselkedni. Egy idő után annyira durvák lettek, meg kövekkel dobáltak, hogy látszott, ezek megvernek, ha nem iszkolunk. Mire kiértünk az autóhoz, szirénázva befutott egy rendőrautó, kiugrottak, elénk álltak, ordítoztak, papírokat kértek, bevittek az őrsre. A filmet is kivették a gépből. Szerencsére nem motoztak meg, így legalább néhány felvétel megmaradt. Kostyák Alpárt emiatt kirúgták az egyetemről, annyira rossz szemmel nézték a hatóságok, hogy egy magyarországival és egy nyugatival együtt cigányokat fotózott.

1997 és 2001 között a Fonó Budai Zeneházban végigfotóztad az Utolsó Óra programban részt vevő zenekarokat. Gondolom, ott sikerült pótolnod az addigi hiányokat.

A két év alatt negyvenöt zenekart fényképezhettem végig, és közte valóban sok olyan muzsikussal is találkozhattam, akihez korábban nem jutottam el. Főleg a peremterületekről, például Máramarosból. Érdekes, hogy épp a palatkaia Kodoba Bélát és Marcit nem hozták el (vélhetően tőlük rengeteg felvétel készült). Mikor 2019 őszén Kőszegen, a Jurasics Vár lovagtermében állították ki az erdélyi muzsikusokról készült képeimet, benéztek az épp a városban muzsikáló palatkaiak. Úgyhogy az öregek fiai, Florin és Remus odaálltak saját, gyermekkorukban készült kétméteres képük elé, és úgy fotóztatták magukat.

Más sorozatok?

Sokat fotóztam a hortobágyi pásztorokat, a dobrudzsai, erdélyi és moldvai vándorcigányokat, a kőrösrévi fazekasokat, az ír modern nomád szekereseket vagy egykor a nógrádi Terényben az embereket, házakat. Erdélyről szintén rengeteg anyagom van, 1973 óta rendszeresen kijárok, például sokszor megfordulok a feketeói vásáron. Ezekhez az utakhoz sok kedves emlék, sztori fűződik. Hogy egyet említsek: egyszer Gyimesből kellett visszautaznunk Marosvásárhelyre, mert Pumának és Zsurának muszáj volt vonattal visszautaznia Budapestre. Zuhogott a hó, egy esztenán laktunk, az autót lejjebb hagytuk, az öregek meg mondták, ha most azonnal nem indulunk, legközelebb csak márciusban fogunk. Úgyhogy sokadmagammal, Porosékkal bepréselődtünk a négyszemélyes Nivába, Pumának és Zsurának csak a hátsó lökhárítón maradt hely, így haladtunk a hóviharban. Árokba csúsztunk, egy traktor kihúzott, de közben késő éjszaka lett. Pumáék egyre nehezebben bírták hátul, ezért folyamatosan pálinkáztak, majd egy idő után torkuk szakadtából énekeltek. Falvakon haladtunk keresztül hajnalban, hófúvásban, és az emberek nem értették, hogy egy piros autóból bömböl az ének, a hátulján két, jéggé dermedt hóemberrel. De sikerült Marosvásárhelyen elérni a vonatot.

1998-ban jutották el először Indiába, azon belül is Gudzsarátban, ahová azóta rendszeresen visszajársz, legutóbb 2019 őszén voltál ott. Honnan ez a kapcsolat?

A Magyar Intézet akkori igazgatója, Betlenfalvy Géza szervezett nekem kiállítást Delhiben, Szabó Zoltán Szató fotógráfus ajánlatára, az irodájában megakadt a szemem egy régi fotós könyvön, melyet az indiai olasz nagykövet készített a rabarikról még a hatvanas években. Szép szál magas emberek, fehér ruhában, fehér turbánban, és nagyon mások, mint azon a vidéken általában az emberek. Megtudtam, hogy ez a törzs Gudzsarátban, Budzs (Bhuj) környékén él, közel a pakisztáni határhoz. A City Guest House-ban szálltam meg, a portás csodálkozott, hogy Magyarországról jövök, onnan még senki sem járt náluk. Kérdeztem a rabarikról, így jutottam el a textilgyűjtő Wazir úrhoz, akinek a fia, Szalim el is vitt hozzájuk. Nem győztem ámulni, alig egy hét alatt 32 tekercs filmet fényképeztem el, ami több mint 1100 fekete-fehér képkockát jelent. És annyira bejött az a vidék, hogy azóta is visszajárok oda. A legutóbbi volt a kilencedik alkalom.

Ugyanazokhoz?

Részben igen, de persze bővült a baráti kör. Egy idő után – a langa zenészek miatt – Radzsasztán is bejött a képbe. Őket amúgy nem Budzsban ismertem meg, hanem egy hollandiai cigány fesztiválon, ahol a Gudzsarátban készített fotóimat állítottam ki, és amikor ezek a zenészek – a 10-11 fős Musafir együttes tagjai – meglátták a képeket, sírva fakadtak. Hogy ők haza akarnak menni. A menedzserük viszont közölte, hogy még három hónap hátravan a világkörüli turnéból. Pár hónappal később megkerestek Budapesten, elvittem őket a Fonóba és a Marczibányi térre, hogy lássanak-hallhassanak magyar népzenét, majd a Mai Manó Ház Napfény műtermében egy egész napot eltöltöttünk a fényképezéssel. A menedzserük a csíkmásolatok alapján 300 képet rendelt, az egyik fotóm a következő album borítójára is kikerült. Azóta is tart a barátság a langákkal Radzsasztánban.

Mondhatjuk, hogy ugyanazt kerested Indiában, mint korábban Erdélyben?

Mindig is a hagyományos emberi közösségek érdekeltek. Erdélyben – nagy szívfájdalmamra – idővel kihaltak a zenészek, felbomlottak a közösségek. A kilencvenes évek végén viszont itt rácsodálkoztam, hogy jé, ezek ugyanazok a közösségek, csak pár ezer kilométerrel keletebbre. És ott még a zenészek abból élnek, hogy zenélnek. Mert itt még szükség van a zenéjükre. Általában négy-öt hangszeren is remekül játszanak, énekelnek, kartaloznak. Iskolába nem járnak, csak muzsikálnak (íratlan zenekultúra). Miként Barkat Khan barátom mesélte, elég, ha a nevét le tudja írni, úgy is elboldogul az életben.

Indiában sem keveredtél zűrös helyzetbe?

Sosem. Nyitottak, nem félnek semmitől. Érdeklődők, befogadók, mosolyognak. A kilenc út alatt (ami összesen több mint egy évet jelent) sosem fordult elő, hogy ne fényképezhettem volna őket. Egy isten háta mögötti, alig ötven fős gudzsarati faluba többször is eljutottam. Nincs út, körben sivatag, egyik bokornál jobbra, a másiknál balra, aztán egyszer csak megérkezel. Szép kerek házak, tüskés bozóttal körbe kerítve. Pásztorok, tehenek, bivalyok, kecskék. Náluk többször aludtam, kint a szabadban. Félnomád törzsek, a férfiak és a nők egy része folyamatosan úton van. Ahogy megjön a monszun, a sivatag kizöldül, lehet legeltetni. És ahogy vonul a monszun, ők is követik, néha többszáz kilométeren át, aztán megint visszatérnek a falujukba. Ma még van egy-két ilyen törzs, de egyre nehezebb velük összetalálkozni. Húsz éve még simán beleszaladtam háromszázas tevecsordákba.

Mi az, ami ezekre a helyekre újra és újra visszavisz?

Visszajáró típus vagyok. Főleg oda, ahol korábban jól éreztem magam, befogadtak, elfogadtak (ez utóbbi nagyon fontos), minden helyzetben engedtek fényképezni. Az érdekel, ahogy a kis kunyhóikban a mindennapjaikat hogyan élik meg. Hogyan esznek, alszanak, táncolnak, zenélnek. Európában ezt nem nagyon találtam. Gyerekkoromból ezek az ideák maradtak meg, a szabad élet illúziói. Ahogy nagyapámék ormánsági falujában, Vajszlón a falu végén a cigánysoron a házak előtt égett a tűz, legelésztek a lovak, lengedeztek a színes ruhák, a háttérben szólt az ének vagy a zene. És mindig jókedvűek voltak. Legalábbis így emlékszem.

(Az interjú a Hangfoglaló Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

* * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>