Fonó25 - Az idő úgyis lepergeti a sallangot

Csoóri Sándor Sündi népzenész, zeneszerző - Fotó: Barcsik Géza

Mondhatni, beleszületett a népi hagyományokba: édesapja ifjabb Csoóri Sándor népzenész (Muzsikás, Ifjú Muzsikás), édesanyja Szemerei Erika néptáncos, nagyapja Csoóri Sándor író-költő, nagyanyja Marosi Julianna népdalénekes. Csoóri Sándor Sündi (1984) pedig nemcsak élt ezzel a lehetőséggel, hanem ki is teljesítette: a Buda Folk Band egykori és az Ötödik Évszak jelenlegi társvezetője ma már meghatározó táncszínházi előadások egyre keresettebb zeneszerzője. Számos szállal kötődik a Fonóhoz, többek között itt jelentek meg pályafutása eddigi legfontosabb lemezei.

Gyerekként mennyire voltál tudatában a családi háttér erejében?

Nekem természetes közegnek számított, ahogyan élünk, csak kamaszkoromban kezdtem tudatosan érzékelni a családi tradíciókat. Édesanyám éli az énekeket, népzenész apámmal a viszonyunk inkább szakmai jellegű volt – a szüleim hamar elváltak, így nem vele nőttem fel –, tőle tanultam zenélni, meg hát később is lenyűgözött a zenéhez való hozzáállása, az állandó útkeresése. Elsősorban a szellemisége van rám nagy hatással. Nevelőapám, a képzőművész Kardos Péter szintén erőst hatást gyakorolt rám, korábban ráadásul vendégként dobolt a Tékában és a Szigonnyal, illetve különböző bábelőadásokhoz írt zenéket Győrben, és összefogta az akkori úgynevezett csepűrágókat. A nevelőapai ágon a Dés-családdal is rokonságban állok, onnan erős jazz- és zeneszerzés-hatás ért, de ezen az ágon sinológus is akad, ahogy a felmenőik között ott található Bolgár József festőművész és Bilicsi Tivadar színész.

Akikhez azonban nagyon szoros és mély kapcsolat fűzött, azok a Csoóri nagyszüleim. Nagyapám rendszeresen keresett, hetente többször találkoztunk, vele sokkalta erősebb volt a kapcsolatom, mint az én gyerekeimnek a nagyszüleivel. A népi kultúrához való hozzáállásunkat pedig apám is, én is a leginkább nagyanyámnak köszönhetem. Hozzá kötődnek azok az emlékek, amikor a moldvai énekes, Jánó Anna néni nálunk aludt, és esténként mesét olvasott nekem, pedig analfabéta volt. Akkor bukott le, amikor a könyvben jött egy kép, és kiderült, hogy fordítva tartja. Azaz órákon át az általa kitalált balladákat „olvasta”. Emlékszem, Kallós Zoli bácsi fordult meg náluk rendszeresen, meg Csorba János és Etus néni – ma is beleborzongok, ha eszembe jut a hangjuk. Az Apostol utcai nagyszülői házban nagymamám sokat énekelt, szóltak a Bartók- és Kallós-gyűjtések, és a kilencvenes évek közepéig ott próbált a Muzsikás. Szóval mindkét oldalról kaptam útravalót bőven, ami később leülepedett, és mostanában tudatosul bennem.

Apáddal meddig éltetek együtt?

Ötéves koromban váltak el a szüleim. Vannak emlékeim, de ezek inkább csak képek. Amúgy eléggé kiterjedt a rokonság: van egy édeshúgom, ???, anyám második házasságából egy másik húgom, Lídia, míg apám és Hermann Mária kapcsolatából egy harmadik húgom, Panni, illetve apám és Márczi Anna kapcsolatából egy öcsém, Bendegúz. Mindannyian testvéreknek tartjuk egymást.

A hangszert mi alapján választottad? Amit apád a kezedbe adott?

Gyerekként ebbe nyilván kevés beleszólásom volt. Eleinte csellóztam, mert azt a hangszert meg tudtam fogni, aztán apám javasolta, hogy legyek brácsás, merthogy neki – akkoriban tanult hegedülni – kontrásra lenne szüksége, és milyen klassz lenne, ha le tudnám kísérni. Úgyhogy brácsázni tanítgatott. Bár balkezes vagyok, jobbal húztam meg a hangszert, akkoriban lényegében mindegy volt, azóta pedig praktikusabb így, hisz egy jobbkezes kontrát könnyebb pótolni. Elég megkérdezni Kunos Tamást vagy Árendás Pétert, hogy milyen praktikák vannak arra az esetre, amikor a táncházi muzsikálás közben elpattan egy húr, és nincs senki, aki a környezetéből hirtelen a kezébe nyomna egy balkezes hangszert.

Később is apád tanított?

Nagyjából igen. A mai napig is tanulok tőle. Az Óbudai Népzenei Iskolába jártam hozzá, és amikor a nagy erdélyi mesterek – Fodor Sándor Neti, Kodoba Marci és Béla, Zerkula János – átjöttek Magyarországra, elhívta őket a suliba, úgyhogy zenélgettünk velük, gyűjtöttek tőlük, és élveztük a pillanatot. Emlékszem, hogy alkalmanként barátom, Soós Andrisék házában aludtak, tanítgattak minket, pedig sokat még nem tudtunk. Nem is értem, miként volt türelmük hozzánk. Az Óbudai Népzenei Iskolában akkoriban volt egy erős tanári gárda. Sok, ma is a népzenével foglalkozó ember fordult meg ott, sok tehetséges népzenész palánta itt cseperedett. A ma már világsztár karmester, Madaras Gergő is ide járt hegedülni. Neti Sanyi bácsi nagy kedvence volt. Mi pedig megmaradtunk népzenésznek.

Az Ifjú Muzsikás 1997-es alapításakor tizenhárom éves voltál, és nagyjából a húszas éveid elejéig zenéltél benne. Miként emlékszel az ott eltöltött évtizedre?

Apám nagyon vágyott hegedülni, a Muzsikásban, úgy tudom, ezt nem engedték neki, úgyhogy amikor 1996-ban kivált, befűzte a lányokat, Hermann Marit és Márczi Anna „Tücsit”, valamint bevette Soós Andrist és engem. Az Ifjú Muzsikás nevet nagyapám adta, Tücsi talán húsz lehetett, mi meg Andrissal tizenkét-tizenhárom évesek. Autentikus erdélyi népzenét játszottunk, széki, mezőségi és kalotaszegi zene túlsúllyal. Az indulás évében házi felvételekből kiadtuk a Fehér és fekete kazettát, ezt hallotta meg Lujó, a Fonó tulajdonosa. Különösen a Lent a Tiszán című dal tetszett neki, mondta, adjuk ki rendesen. Így született meg egy évvel később az Egy című CD-nk a Fonó gondozásában.

A Zeneházzal akkor találkoztál először?

Igen, kamaszként azt sem tudtam, hogy létezik ilyen hely, hisz a Nyugati pályaudvar környékén nőttem fel. A bemutató koncertet is a Fonóban tartottuk, és elég kellemetlenre sikerült. Na, nem a koncert, hanem ami előtte és utána történt. Akkoriban a tinédzserek körében nagyon dívott a falfirka, mi pedig Andrissal a koncertre menet poénból filccel rajzolgattunk a Fonó melletti épület falára, amit rögzített a biztonsági kamera. A biztonsági őrök végignézték a koncertet, majd jelezték, hogy ott azzal a két gyerekkel gondjaik vannak. Senki nem hitte el. Roppant kellemetlen helyzet volt. Ráadásul apámnak annyira össze volt gyűrődve a személyije, hogy végül Kelemen Laci adta oda a sajátját, hogy felvehessék a jegyzőkönyvet.

Gondolom, ez a gyerekes csíny azért nem árnyékolta be kapcsolatodat a Fonóval.

Szerencsére nem. Később sokat jártam oda közönségként is: élénken emlékszem a MAKUZ-koncertekre, a Kassák Karácsonyokra, meg hogy a Dresch Quartet gyerekként is mennyire megérintett. Ezért is óriási megtiszteltetés számomra, hogy ma Misivel egy zenekarban játszhatom. A free jazz szintén vonzott, éreztem benne a minőséget, a szellemet. És ez a válogatott zenei kínálat megszűrte az odajáró embereket is, a Fonós koncerteket mindig körüllengte egyfajta értelmiségi attitűd.

Ahogy számodra 2007-ben véget ért az Ifjú Muzsikás, úgy indult el a Buda Folk Band, amelyben együtt játszottál Éri Marcival. Sokan egyfajta szimbólumként élték ezt meg: míg az apák útja a Muzsikásban szétvált, a fiúk együtt maradtak.

Éri Marcival sok gyerekkori élmény köt össze, mindketten brácsáztunk, és mindkettőnkben egyfajta törést okozott apám kiválása a Muzsikásból. A Buda Folk Band indulásakor mi is úgy gondoltuk, hogy ha apáink tudtak együtt muzsikálni, akkor is mi tudunk. És tudtunk is. Sőt, Marci időközben a fiam keresztapja lett. Szóval az első években jól megértettük egymást, hasított a zenekar. Egy idő után azonban egyre inkább kezdtek előjönni a nézetkülönbségek.

Mi változott meg?

Az emberi tényező. Én úgy éltem meg, hogy míg kezdetben remekül kiegészítettük egymást, később félreértések, bántódások és elfojtások lettek. Nem tudtunk egyetérteni, elfogadni, észrevenni és igazán örülni a dolgoknak. Meg persze volt sok téma a népzenéről, meg a „világi népzenéről”. Számomra a népzene táncházi műfaj. Működőképes a Zeneakadémia színpadán is, de abban a pillanatban, hogy odavisszük, már nem ugyanaz. Elég megnézni, mennyire zavarban érzik magukat ott a mesterek. Emlékszem, amikor először hallottam a palatkaikat a Fonóban, borzasztóan feszengtek a színpadon. Nem értették, hogy az emberek miért nem táncolnak. Idegesek lettek, hogy bizonyára nem muzsikálnak jól. Kodoba Béla kivette a brácsás kezéből a hangszert, megmutatta, miként kell rajta játszani, majd visszaadta. Mindezt a koncert kellős közepén. Utána persze tapsolt a közönség, ők meg lejöttek a színpadról, és oltári nagy bulit csaptak, mert akkor már végre táncoltak a zenéjükre az emberek.

A Buda Folk szekerét a szülők mennyire lökték meg?

Mindent a magunk erejéből értünk el. Amikor a Muzsikásnál Marci szóba hozta, hogy vigyenek turnéra magukkal, nemet mondtak. Apám sosem volt az a menedzser típus. Végül Horváth Laci volt az, aki összetette a Muzsikást a Buda Folkkal, de ott már nagyon meg akartuk mutatni, és olyan tempót diktáltunk, mintha le akartuk volna muzsikálni az öregeket. Mindenesetre úgy gondolom, hogy amilyen hatással voltak rájuk az erdélyi mesterek, olyan hatással kellene nekik is lenniük a mai fiatalokra. A feldolgozásaik ma is megállják a helyüket, de az felelősség, hogy a fiatalságnak milyen zenei szintet mutatnak. Nekünk lényegében ugyanazok a példaképeink, akik nekik: Fodor Sándor Neti, Zerkula János, Kodobáék. Miközben a rock műfajában ma is vannak megkérdőjelezhetetlen ikonok – például Tátrai Tibor –, a népzenei revival egykori hősei ma még nem tudnak hasonló példaképek lenni. Ezért azt látom, hogy a jelenleg a népzenei tanszékre járók jobb híján a cigányzene felé kapaszkodnak. Mert ott vannak valódi ikonok, például Lakatos Miki bácsi, aki ma is úgy hegedül, hogy csak ámulok.

A Buda Folk indításakor ti amúgy mire törekedtetek?

Csak muzsikálni szerettünk volna. Igazából apáink zenéjén ihletett zenét játszottuk, ahogy mondani szokták: szájról szájra, apáról fiúra. Aztán idővel saját feldolgozásokat készítettünk. A népzene puritán köznyelvi megfogalmazását vettük alapul, ugyanúgy nyúltunk hozzá, ahogy a nép átírta és beemelte a maga kultúrájába Petőfi Sándor vagy Vörösmarty Mihály verseit. A napokban akadtam rá a neten egy 1906-ban gyűjtött népdalra, gyanús volt a szövege, és a Google kidobta az eredeti Vörösmarty- költeményt. Persze csiszoltak rajta, kicseréltek benne szavakat, sokkal egyszerűbb, közérhetőbb, személyesebb lett. Feldolgozásaimban én is hasonlóképpen teszek: szabadon váltogatom a szöveget, a hangnemet, a ritmikát, ha erre késztetést érzek. A legtöbb népi dallam – kisebb variációkkal – ugyanis sokfelé létezik, miért ne lehetne belőle saját változatot készíteni? Persze mi is tettünk alá szvinget vagy bluest, ezen mindenki átesik a pályáján – azért jó az a lüktetés! –, de hát annak idején a polkák és a csárdások különböző ritmusa is ugyanígy jött létre, idővel mégis szépen beépültek a táncrendbe. Ez természetes jelenség. Nem kell ezen csodálkozni, és nem is kell védeni a népzenét, mert az ettől még erős marad, az idő úgyis lepergeti a sallangot.

Az utóbbi években egyre gyakrabban kérnek fel koreográfiához, táncszínházi darabhoz zeneszerzőnek. Mennyire tolódik el a hangsúly a muzsikálás kárára?

Egyre inkább. Ezeket a munkákat nagyon élvezem, olyan művészekkel dolgozhatom együtt, mint Novák Tata, Diószegi László, Juhász Zsolt, Fitos Dezsőék vagy Appelshoffer János. Néptáncos körökben fontos díjakat nyertem (Szolnok, Zalaegerszeg), Novák Péterrel Szingapúrban voltunk egy kifejezetten oda készült darabbal. De szeretek Nemes Szilvivel és a fiatalabb vagányokkal (Berecz István, ifj. Zsuráfszky Zoltán, Darados Péter, Fundák-Kaszai Lili) is alkalomadtán dolgozni. Most épp Appelshoffer darabjában (Novák Péter rendezésében) játszom együtt az Ötödik Évszakkal és Dresch Misivel. Érdekel a színház, érdekel a bábszínház, érdekel a zeneszerzés, érdekel a népzene. De egyik sem kizárólagosan. Egyszerűen jól érzem magam abban, amit művészetnek vagy kultúrának hívunk.

 * * *

Kapcsolódó anyagok:
Fonó25 – Nosztalgiázások a hőskorról – 2020. július 08 >>
Fonó25 – A néptáncolástól a WOMEX-ig (Liber Endre) – 2020. augusztus 24. >>
Fonó25  Kilépés a táncházas közegből (Fehér Zsombor) – 2020. november 26. >>
Fonó25 – A Kárpát-medence népi műveltségéből kiindulva (Kiss Ferenc) – 2020. november 30. >>
Fonó25 – Az örökös tiszteletbeli művészeti vezető (Krulik Zoltán) – 2020. december 07. >>
Fonó25  Megtalálni a közös hangot (Sipos Mihály) – 2020. december 11. >>
Fonó25 – Az ősi megszólalást visszahozni (Porteleki László) – 2020. december 12. >>
Fonó25 – Gazdagabban távozni (Lukács József tulajdonos) – 2020. december 13. >>
Fonó25 – Kilépés a komfortzónából (Herczku Ágnes) – 2020. december 17. >>
Fonó25 - A Kárpát-medence, a Balkán és a jazz energiái (Borbély Mihály) - 2020. december 18. >>
Fonó25 - Felelősen továbbadni az értékeset (Kubinyi Julianna) - 2020. december 20. >>
Fonó25 - „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?" (Berecz András) - 2020. december 22. >>
Fonó25 - Folyamatosan tanítunk és tanulunk (Zsidei János Zsono) - 2020. december 22. >>
Fonó25 - A néptánc a mi anyanyelvünk, bármit kifejezhetünk rajta (Fitos Dezső) - 2020. december 27. >>
Fonó25 - Hamisítatlan magyar jazz (Dresch Mihály) - 2020. december 29. >>
Fonó25 - Élő és újraélhető népművészet (Kelemen László) - 2020. december 30. >>
Fonó25 - Végképp összenőtt, ami összetartozott (Éri Péter) - 2021. január 08. >>
Fonó25 - Kifejezetten élvezem a kalandozást (Bognár Szilvia) - 2021. január 10. >>

Fonó25 - Tökéletes szimbiózisban (Lukács Miklós) - 2021. január 14. >>
Fonó25 - Rokonságok és közelítések (Agócs Gergely) - 2021. január 17. >>
Fonó25 - Az autentikustól a popzenéig (Csík János) - 2021. január 21. >>
Fonó25 - Az idő úgyis lepergeti a sallangot (Csoóri Sándor Sündi) - 2021. január 25. >>
Fonó25 - Erős kereteken belüli kalandozások (Paár Julianna) - 2021. január 29. >>
Fonó25 - A preferenciánk a referenciánk (Horváth László) - 2021. február 02. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016