Fonó25 - A preferenciánk a referenciánk

Horváth László menedzser, producer, a Fonó igazgatója - Fotó: Barcsik Géza

A vajdasági Kishegyesről indult, ahol a nyolcvanas években a magyarok érzelmi világát a nóta határozta meg (na, meg a lakodalmas rock). Aztán a szabadkai diákévek alatt a helyi rockkocsmákban Lajkó Félix muzsikája teljesen magával sodorta. Otthagyta az egyetemet, azóta is Félix menedzsere, eredetileg az ő lemezeinek kiadására hozta létre az X-Produkciót. Első fonós igazgatósága alatt szó szerint felrázta az intézményt (többek között ekkor jött először Magyarországra Boban Marković), de akkori öntörvényűbb, radikálisabb énje még soknak bizonyult. Koncertszervezőként és menedzserként további tíz éven keresztül küzdött a piacon és lepett meg bennünket jobbnál jobb produkciókkal, mire 2009 őszén ismét a Fonó vezetője lett. Azóta is tartó második igazgatósága hozta el a Budai Zeneház újabb virágkorát.

Azt tudjuk, hogy édesapád az Újvidéki Rádió zenei szerkesztője volt. De amúgy mit érdemes tudni a Horváth családról?

Kishegyes a családi fészek, édesanyám pedagógus, édesapám zenetanár volt, egy időben a helyi asszonykórust is vezette, majd az Újvidéki Rádióhoz került zenei szerkesztőnek. A ma már legendás M Stúdióban készültek az ország talán legjobb akusztikai felvételei, saját tamburás, népi és cigányzenekarral. A hetvenes-nyolcvanas évek Jugoszláviájában a nóta definiálta a vajdasági magyarok érzelmi világát, a nóta kultusz azóta is megmaradt, sokkal jobban, mint Magyarországon. A lakodalmas rock-hullámot pedig apám egyik kollégája, Kovács Károly robbantotta ki. Részéről talán blöff volt az egész, de nagyon betalált, ez a sokat szidott stílus a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Magyarországon is rettenetesen hódított. Kovács a Jugoton lemezkiadó díjátadóin évekig besöpört mindent, több százezres eladásokat produkáltak lakodalmas lemezekkel – a többiek meg megszeppenve néztek, többek között Goran Bregović is... Kovács azután odavetette a Bjelo Dugme vezetőjének, hogy mindig kell egy sztori a muzsikához, ezért hozta létre aztán Bregović a maga temetési zenekarát. Hogy ez mennyire igaz, nem tudom, de tény, hogy a legenda része.

Ebbe a nóta kultuszba születtél tehát bele?

Lényegében igen. Gyerekkori, nem túl izgalmas zenei élményem még, hogy az iskolánkban a 100 Folk Celsius játszott, a topolyai sportcsarnokban pedig a Hungária lépett felé. Aztán az öcsémmel (Szerbhorváth György író, újságíró – a szerk.) apánk vinyl gyűjteményére is rászagoltunk, találtunk benne Muzsikás-, Kaláka-, Horváth Pista- és Téka-albumokat. Egy évig hegedülni tanultam, de hamar kiderült a zenéhez nem úgy lesz közöm. Ekkoriban zajlott amúgy a szerb esztrádzene nagy felfutása, Šaban Bajramović, Miroslav Ilić, Lepa Brena népszerűségének nagy időszaka. Majd Goran Bregović társaival elkészítette a Bjelo Dugme utolsó, már folkalapú albumát, a Ćiribiribelát, amit mi is cafatosra hallgattunk. Azon hallható a Đurđevdan azóta is sokat játszott feldolgozása, és onnantól ő is teljesen a népzene felé fordult.

Nálad mikor jött a kattanás?

Szabadkára jártam egyetemre, amikor az egyik ottani rockklubban meghallottam Lajkó Félixet játszani. Vele amúgy először még tinédzserkoromban találkoztam, amikor az apám vezette kishegyesi asszonykórust helyi citerások kísérték, többek között Félix, aki már akkor is szaggatta a húrokat. Aztán Szabadkán újra összefutottunk, a lokális pubokban helyi figurák zúztak, Félix néha hozta a hegedűt, és beszállt közéjük, máskor csak nekünk játszott. Miatta keveredtem el a győri Mediawave fesztiválra, hogy első legendás magyarországi koncertjét meghallgassam, aztán a szegedi zsinagógában játszott zenekarával, a Kurináékkal, ahol tényleg elsodort négyszáz embert. Na, attól kezdve radikálisan megváltozott, hogy mit hallgatok. Félix később nálunk szilveszterezett, aztán ott ragadt négy napra, innen eredeztethető a szorosabb kapcsolat. Hogy melyik évben történt ez, nem tudom, de az biztos, hogy már művész volt, mert végig nyakkendőben feszített.

Arra nyilván emlékszel, hogy melyik évtől szervezted neki a koncerteket.

1995-ben már bizonyosan így volt. A soproni Németh László Népfőiskola kísérleti éve megnyitotta a világot nékem. Zöld gondolatok, dániai ökopéldák, Berecz András tanított népi kultúrát, Molnár V. József néprajzot, illetve a gyerekrajzok üzenetét, Szokolay Sándor zeneelméletet. Csak úgy bombáztak bennünket a gondolatokkal. Hogy találd meg a saját utadat. Ezért is hagytam ott az egyetemet. Ha nem teszem, egy lokálpatrióta vízépítő mérnök lett volna belőlem, ehelyett jöttek a civil gondolatok, a táborok, az egyesületek, a koncertek. 1997-ben Félixszel megalapítottam az X-Produkciót, hogy egyrészt visszaszerezzük a korábbi lemezeinek jogait, másrészt az újabbakat magunk adjuk ki. A Lajkó Félix és Zenekara album szabadkai felvételeit már én szerveztem. Épp minap jártam abban a pékségben, ahová a stúdióból hajnalban enni jártunk. A burek íze megmaradt, minden más elszállt.

Mikortól érezted úgy, hogy a pályád egyenesbe jött?

Talán az első Boban Marković-koncertek után. Ekkor jöttem rá, hogy ha valakinek van szervezőkészsége, azt bármilyen területen tudja hasznosítani. Már kamaszkoromban Kishegyesen focibajnokságot szerveztem az általános iskolában. Azóta sem volt ott ilyen. Ezt a képességemet konvertáltam át a koncertszervezésre, amit a gyakorlatban tanultam meg. Hogy mikor mi a jobb, eladni egy produkciót, vagy kibérelni a helyet, és saját kockázatra megcsinálni. Kiderült, a Zeneakadémiát és sok szép termet is ki lehet bérelni. Meg hogy pályázati lehetőségek is vannak. Megtanultam kezelni Félix és Boban extravagáns személyiségét, hogy miközben az egyik kezemmel adok, a másikkal időnként varázsolok, mert ha csak állandóan adnék, a művész tényleg elszállna. És hát időnként elég kemény, milliós nagyságrendű buktákat is túl kell és túl lehet élni.

A Fonóba mikor jutottál el először?

Az is egy Félix-koncert kapcsán történt, 1996-ban lehetett, itt találkoztunk. Mondta, hogy nyílt egy hely, még friss, és van gázsi. Nem volt emlékezetes koncert, legalábbis az akkori egyetemi színpados fellépésekhez mérhetően. 1997-től már a lemezeivel házaltam, pár hónap alatt megismertem szinte minden budapesti boltvezetőt. A koncertek reklámozásánál pedig ment a vadplakátolás. Három brigád végezte – ha betartottad a szabályokat, működött minden. Amikor 1999 őszén ide kerültem a Fonóba, akkor is kitetettünk háromezer utcai plakátot, és azonnal robbant a hely.

Kiket hoztál az első igazgatóságod alatt?

Az időlegesen működő Hangárba már ezerfős bulikat is lehetett szervezni. Ez persze óhatatlanul hozta magával a nemkívánatos problémákat. Az akkoriban itt működő Korai Öröm klubban például a füvezés sosem számított tabunak. Meg hát ne felejtsük el, hogy amikor 1999-ben zajlott a NATO szerbiai bombázása, mi tudatosan hoztuk ide a szerb művészeket. Így például a szintén balkáni zenét játszó, akkor induló Besh o droMmal fellépő mellett Bobant, vagy a hátborzongató koncertet adó Rambo Amadeust. Utóbbin igazi forradalmi hangulat volt, 444 fizető nézővel. A kilencvenes évek végén rengeteg vajdasági – magyar és szerb egyaránt – élt menekültként Budapesten, rájuk is számítottunk. A lebombázott újvidéki hidak kapcsán akciót, kiállítást szerveztünk. Meg is talált bennünket hamar a szerb állambiztonság…

2000 őszén miért távoztál?

Talán túl radikálisnak és kísérletezőnek számítottam, meg a Fonó égisze alatt máshová is szerveztem bulikat, ezért a tulajok elküldtek. Nekem később is az volt a legfőbb bajom a Fonóval, hogy alapvetően a másod- és harmadosztályú előadókkal kötött szövetséget, és nem a legjobbakban gondolkodott. Az elmúlt évek fejleményei viszont épp azt mutatták, hogy ha a legerősebb folkos és jazzista előadókkal hozol létre egy istállót, azzal igenis lehet a piacon működni, könyökölni. Ma már nem mi keressük a művészeket, hanem fordítva.

Kilenc év után tértél vissza a Fonó élére. Mi történt közben?

Bobant menedzseltem, 2001-ben Kishegyesen elindítottam a Dombos Festet, ekkor szerveztem a Muzsikás első turnéit, a Zeneakadémiára pedig olyan külföldi produkciókat hoztam el, mint a Taraf de Haïdouks vagy a Huun-Huur-Tu. Megtanultam a piac farkastörvényeit, megtanultam jól pályázni az NKA-nál. És megfogadtam Csányi Sándor OTP-vezér legendás mondását, amiben addig nem hittem: „ha nagy dolgokra vágysz, csapatban kell gondolkodni.”

Sikerült?

A Fonóban vagy a Dombos Festen igen, de magasabb szakmai szinten sajnos nem. Nagy szívfájdalmam, hogy ebben a szcénában nem lehet átfogó szövetséget létrehozni. Álmomban nem gondoltam volta, hogy ez a kulturális harc egy roncsderbihez lesz hasonlatos, ahol sérültekből egyre több vam, így vélhetően győztes sem hirdethető. Az én kultúra felfogásom területe a virágos, erdőszéli rér (meg a löszfal vonulata), ahol szabadon, koboldokkal és angyalokkal, a háttérben tüllben táncoló művésznőkkel teljesül be a csoda. A küldetéstudatunk hiába vág össze a kormány törekvéseivel, ez tervezhetőségben és a közmédiában nem mutatkozik meg. Azt sem tudni, hogy a zenei mozgásokért felelősek milyen zenei alapú Magyarországot képzelnek el. Nem titok, hogy mi nem retro hangulatút…

A hétvégén épp odahaza jártam Délvidéken, és az újvidéki tévében vasárnap este a Buena Vista koncertfilmet adták feliratozva. Óriási élményt jelentett. Magyarországon ilyesmi ma elképzelhetetlen. Szerintem a zenei rádiók terén is sokkal kompaktabb a délszláv zenei világ, mert tudják, hogy honnan jöttek, mi az ex-jugoszláv érzés, és mit kell behozni netán a nagyvilágból. Meg hogy mire kíváncsiak az emberek. A nálunk oly népszerű kereskedelmi rádiók milyen nemzetképet vizionálnak? 2020-ban a színtérnek szerintem ezek a nagy kihívásai – és úgy látom, ezt egyre többen felismerik – nem pedig az, hogy a Fonóban lesz-e táncház vagy sem. (Amúgy lesz.)

Az elmúlt tíz évben számos lemezetek vezette az európai világzenei listákat, miközben egyre több vidéki klubban, fesztiválon vagytok jelen programokkal. Kimondhatjuk, hogy a Fonó ma már amolyan brand?

Abszolút. És nagyon úgy tűnik, hogy erre a kultúrára vidéken is van igény. Nagy kérdés persze, hogy ezt mennyire lehet innen Budapestről koordinálni, és mikor jön el a pillanat, amikor mondjuk Kolozsvár főtérén is megnyílik egy Fonó, amelyet napi szinten eltart ez a zene. Nagy álom, hogy a belvárosban olyan negyven-ötvenfős folkkocsmák jöjjenek létre, ahol csak fonós zene szól. Neti kocsmája, Kis Csipás sarki betérője, a Szászcsávási mulató, satöbbi. Amúgy nálunk is kizárólag fonós zene szól.

Gazdaságilag mennyire stabil ma a Fonó?

Hogy mit hoz a 2020-as év mindenestül, még nem tudom, de a második igazgatóságom alatt sikerült ebből a szempontból is stabilizálni a házat. Azóta az alapítónak nemhogy újabb összegeket nem kellett beletolni, hanem a korábbi tagi hiteleket is visszafizettük. Ez is azt mutatja, hogy a bevételekkel (belépőjegy, CD-kiadás, terembérlet, szolgáltatás) és az elérhető kormányzati és pályázati lehetőségekkel fenn lehet tartani ezt a helyet. Ilyenkor jön jól az a tíz év, amit a piacon töltöttem. 2018-ban közel egymilliárd volt a Fonó költségvetése. A kerület közművelődésre, rendezvényekre, fesztiválokra 15–20 millió forintot adott, az NKA 40–50 millióval támogatott, TAO-támogatásból 300 millió folyt be. Azaz a költségvetés közel fele üzleti alapon állt össze. Ahogy szoktam mondani, a preferenciánk a referenciánk. Addig jó, amíg a referenciánkban nincs kakukktojás. Egy-egy kiadvánnyal vagy művésszel ugyan elmentünk a falig – úgy gondoltuk, ennyit lehet tágítani a horizontot –, de szerintem nem volt vállalhatatlan produkciónk. Számomra furcsa felismerés, hogy minden zene megtalálja a maga közönségét. Bátran hagyatkozom most már a kollégákra, hogy ajánljanak ismeretlen neveket, mert mindig kiderül, van rá érdeklődés.

Hol látod ma a Fonó helyét a hazai palettán?

Fontos, hogy szerintem a helyén van. Az, hogy a tulajdonos Lujónak időnként vannak dilemmái, nem azt jelenti, hogy a Fonónak is lennének. Időközben jött egy újabb generáció, Paár Julcsi vagy a Bahorka gyerekprodukcióira rendre 400 fizető néző kíváncsi, a világzene is behozza a maga közönségét, tehát nincs mellényúlás. Tény, nagy kísérletek sincsenek, bár utóbbiból Lujó kétségkívül többet szeretne.

Évek óta tervezitek a felújítást. Miért késik?

Politika. Meg helyi szabályozás. Elméletileg igen, gyakorlatilag nem biztos, vagy csak kicsiben tesszük. Idén a belső udvart, meg a klímát is megoldjuk, hogy lakodalmak, kisebb céges rendezvények megtartására is alkalmas legyen. Meg hát a lakók, valljuk be, picit ránőttek a Fonóra. Megterheljük e pici utca forgalmát. Miközben mégiscsak a Fonó eszménye volt az első, itt az utcában meg különben is, ami lehetővé tette például a Hagyományok Háza vagy mint látjuk a Magyar Zeneház megalapítását is.  Ha piciben tud működni, akkor nagyban is. Ha Budapesten életképes, akkor nézzük meg esetleg más városokban is. Itt járunk most.

 * * *

Kapcsolódó anyagok:
Fonó25 – Nosztalgiázások a hőskorról – 2020. július 08 >>
Fonó25 – A néptáncolástól a WOMEX-ig (Liber Endre) – 2020. augusztus 24. >>
Fonó25  Kilépés a táncházas közegből (Fehér Zsombor) – 2020. november 26. >>
Fonó25 – A Kárpát-medence népi műveltségéből kiindulva (Kiss Ferenc) – 2020. november 30. >>
Fonó25 – Az örökös tiszteletbeli művészeti vezető (Krulik Zoltán) – 2020. december 07. >>
Fonó25  Megtalálni a közös hangot (Sipos Mihály) – 2020. december 11. >>
Fonó25 – Az ősi megszólalást visszahozni (Porteleki László) – 2020. december 12. >>
Fonó25 – Gazdagabban távozni (Lukács József tulajdonos) – 2020. december 13. >>
Fonó25 – Kilépés a komfortzónából (Herczku Ágnes) – 2020. december 17. >>
Fonó25 - A Kárpát-medence, a Balkán és a jazz energiái (Borbély Mihály) - 2020. december 18. >>
Fonó25 - Felelősen továbbadni az értékeset (Kubinyi Julianna) - 2020. december 20. >>
Fonó25 - „Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi haszna?" (Berecz András) - 2020. december 22. >>
Fonó25 - Folyamatosan tanítunk és tanulunk (Zsidei János Zsono) - 2020. december 22. >>
Fonó25 - A néptánc a mi anyanyelvünk, bármit kifejezhetünk rajta (Fitos Dezső) - 2020. december 27. >>
Fonó25 - Hamisítatlan magyar jazz (Dresch Mihály) - 2020. december 29. >>
Fonó25 - Élő és újraélhető népművészet (Kelemen László) - 2020. december 30. >>
Fonó25 - Végképp összenőtt, ami összetartozott (Éri Péter) - 2021. január 08. >>
Fonó25 - Kifejezetten élvezem a kalandozást (Bognár Szilvia) - 2021. január 10. >>

Fonó25 - Tökéletes szimbiózisban (Lukács Miklós) - 2021. január 14. >>
Fonó25 - Rokonságok és közelítések (Agócs Gergely) - 2021. január 17. >>
Fonó25 - Az autentikustól a popzenéig (Csík János) - 2021. január 21. >>
Fonó25 - Az idő úgyis lepergeti a sallangot (Csoóri Sándor Sündi) - 2021. január 25. >>
Fonó25 - Erős kereteken belüli kalandozások (Paár Julianna) - 2021. január 29. >>
Fonó25 - A preferenciánk a referenciánk (Horváth László) - 2021. február 02. >>

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016