Életút-interjúk #20 - Berán István

Készült: 2021. július 23. péntek, 07:47 | Jávorszky Béla Szilárd – jbsz.hu

A Méta együttes a rendszerváltozás környékén - jobbról a második Berán István

Népzenészként a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években olyan zenekarokban fújta (klarinét, tárogató, furulya, duda), mint a Mákvirág, a Kalamajka, a Kamarás és a Méta, illetve olyan helyeken tanított, mint az óbudai és a budafoki zeneiskola, az elmúlt harminc évben pedig a Táncház Egyesület vezetőjeként szakmai-szervezeti oldalról segíti a táncházas közösséget. Berán István (1954) az Országos Táncháztalálkozó főszervezője, a folkMAGazin tördelő-szerkesztője, nevéhez fűződik többek között a Táncházak Éjszakája (korábban Szezonnyitó Táncházi Mulatság) és az Új élő népzene CD-sorozat beindítása, miközben a napi munkájának évtizedek óta szerves része a táncházas internetes portfólió rendszergazdai feladatainak ellátása is. Nem utolsósorban oroszlánrészt vállalt abban a széleskörű szakmai és társadalmi összefogásban, amelynek eredményeként a táncház módszer 2011 óta az UNESCO „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterében szerepel.

Berán István – életútinterjú
Készítette: Jávorszky Béla Szilárd
A beszélgetés helye és időpontja: Budapest, XI. kerület, 2021. június 22.
Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

Az origó 1954 augusztusa, ekkor születtél Budapesten. A felmenőid között akadtak olyan rokonok, akik a népzene szeretetét behozták az életedbe, vagy ez sokkal később jött?

Jóval később jött, bár a zenéhez viszonylag hamar eljutottam. A családban tudtommal senki sem foglalkozott zenével. A felmenőim között őrségi cselédek, német kalaposmesterek és krakkói eredetű ortodox zsidók egyaránt megtalálhatók. Apám nagyapja meg Morvaországból érkezett – maga a név szlávul bárányt jelent –, de voltaképpen véletlen, hogy bányamesterként éppen Pilisvörösváron alapított családot. Akkoriban minden családban sok gyerek volt, így a rokonaim a világ minden tájára eljutottak. A második világháború alatt későbbi anyukámat és a nővérét kis híján Los Angelesbe küldték rokonokhoz, már elbúcsúztak Budapesttől, aztán valamiért kútba esett a kivándorlás. Tehát az, hogy én éppen Budapesten születtem, mondhatnám, véletlenszerű. Ilyen értelemben se származási, se felekezeti identitásom nincsen.

A szüleid mivel foglalkoztak?

Ők a „fényes szelek” nemzedékéhez tartoznak, anyukám első generációs értelmiségi (történész lett), apám tisztviselőként dolgozott. Négyen voltunk testvérek, én a harmadik vagyok a sorban, a nővérem négy évvel, a bátyám két évvel volt idősebb nálam, a húgom meg négy évvel fiatalabb. Mikor az általános iskolát kezdtem, a család a Szabadság-hegyen lakott, amit ugyan faluközösségnek nem neveznék, de akkoriban eléggé falusias környezetnek számított. Disznóólak, vadított kutyák, baromfiudvarok, miközben lovas kocsival hozták a jeget és vitték a szemetet. Ritkábban is volt beépítve, úgyhogy nekünk – főleg a bátyámmal – hatalmas szabadságot adott, ahogy a kerteken keresztül eltűnhettünk és élhettük szabadon az életünk.

A zene mikor jött be az életedbe?

Hétéves sem voltam, amikor a Mártonhegyi úti zeneiskola kihelyezett tagozatába toboroztak hegedűs növendékeket. A szülőknek kiadták, hogy a Triál hangszer- és játékboltban vegyenek hegedűt, „tokkal-vonóval”. Máig előttem van, amikor a sokadik hegedűtanárom a kezébe vette a hegedűmet, és megkérdezte: „na, de hol van ebből a lélek?”. Képzelheted, milyen pudvás hangja lehetett annak a ládagyári hangszernek. Mindenesetre önszántamból jelentkeztem, ösztönösen vonzott a zene. Majd amikor a család 1965-ben átköltözött a XI. kerületbe, átiratkoztam a helyi zeneiskolába. Még évekig tartott, de nem lett belőle sikersztori.

Miért? Nem lelted elég örömöd benne?

Nem annyira. Összesen 6-7 évig hegedültem, aztán kiskamaszként betört a sport az életembe. Fenn a hegyen a síelés ment, akkor télen még volt hó, meg faros Ikarusszal jártunk a Kékesre, később sok mindennel próbálkoztam, például az asztalitenisszel, de hamar rájöttem, hogy az egyéni sportok nem nekem valók. Azóta is csapatjátékos vagyok, bármit csinálok. Végül a kézilabdánál kötöttem ki, kiderült, nagyon megy. Akkoriban még szabadtéren űztük, a hozzám hasonló technikás játékosoknak jobban feküdt a szélesebb pálya. Végül ifjúsági válogatottságig, és NB II felnőttig eljutottam. De aztán elment tőle a kedvem, mert egyrészt túlestem egy porcműtéten, másrészt beterelték az egészet a termekbe.

Odahaza mi szólt? A rádió?

Apámnak ugyan voltak hanglemezei (például Paul Robesonra emlékszem), de gyakorlatilag nem hallgattunk semmit. A szüleimnek gyerekkorukban megmondták, hogy nincs hallásuk, ők pedig ezt tudomásul vették. Egyedül a nővérem tanult hegedülni, de aztán a képzőművészet irányába fordult. Viszont ő hozta haza az első Spencer Davis Group kislemezt, amit aztán rongyosra hallgattunk odahaza. A zeneiskolában ugyan vittek koncertre vagy kaptam bérletet, de ezek egyike sem kötött le. Sőt, ezeket az alkalmakat sokszor igazi csapásként éltem meg. Viszont 1970 környékén két gimis osztálytársnőm révén elkerültem egy, a Fővárosi Művelődési Házban működő amatőr kórushoz, ahol mélyreható zenei élmények értek. Volt hallásom, ismertem a kottát, a basszusszólamban meg mindig hiány volt fiúkból, úgyhogy hamar beilleszkedtem, és éveken át énekeltem ott.

Mégis, honnan jött a fúvóshangszerek szeretete?

Kamaszként igazából az improvizatív zene, a jazz érdekelt. Tizenhét lehettem, amikor magamtól elmentem Dizzy Gillespie koncertjére az Erkel Színházba, amitől teljesen „kész” lettem. Bár ő trombitált, akkoriban elhatároztam, hogy megpróbálkozom a szaxofonnal, úgyhogy egyik barátommal – aki dobolni szeretett – beiratkoztunk a Vasutasok Szakszervezete zenesulijába. Nagyapám nyugdíjára alapozva vettem egy csehszlovák gyártmányú Amati tenorszaxofont (emlékszem, háromezer forintba került, amit sok hónapon át „köhögtem ki” részletekben), de a tanárom őszintén elmondta, ez a hely nem nekem való, ott vendéglátózásra készülnek a fiatalok, én inkább klasszikus klarinétot tanuljak. És ha utána még mindig érdekel a szaxofonozás, sokkalta könnyebb lesz. A kerületi zeneiskolában tizenhét évesen már eléggé túlkorosnak számítottam, de a tanár mondta, ha szerzek hangszert, felvesz. Talán a szaxofont is eladtam miatta, de a lényeg, hogy 7-8 évig klarinétoztam, ezalatt relatíve sok mindent megtanultam, de a növendékhangversenyen túl nem jutottam. Huszonévesként az egyik egyetemi csoporttársnőm elhívott az ELTE Szimfonikus Zenekarába, de nem ment eléggé a blattolás. Meg a zenei érdeklődésem is egyre inkább a népzene felé húzott.

Időközben leérettségiztél, 1974-ben fényképész szakmunkás képesítést szereztél, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kémia-áruismeret szakos középiskolai tanári oklevelet vehettél át. Ezek alapján nekem nem úgy tűnik, hogy zenei pályára készültél…

A Ratkó-korszak gyermekeként mindenhol többszörös túljelentkezésbe ütköztem. Anyám ösztökélésére a Kaffka Margit Gimnáziumban dupla természettudományos szakon érettségiztem – érdekes volt, teljesítettem, de sosem tekintettem rá lehetséges hivatásként. Ráadásul a gimiben a hullámzó, erősen közepes teljesítményemmel olyan kevés pontot gyűjtöttem, hogy esélyem nem volt, hogy érettségi után bárhová felvegyenek. A fotózás meg régóta érdekelt. Utólag azt mondom, igazából kitoltam a tanulást, hisz az hamar kiderült, hogy mosolyalbumokba, vállalati tablókra nincs kedvem dolgozni. De remek jó társaság jött össze, a szakmát sikerült kitanulni, és ezt például ma jól tudom hasznosítani a folkMAGazin szerkesztésénél.

Mégis, a népzene miként csapott meg?

Mint mindenki másét, az én pályámat is meghatározták azok a személyiségek, akikkel útközben találkoztam. A fényképész iskolában egy osztályba jártam Mész Bandival és Xantus Janival, de mindenekelőtt Éri Pityuval. Egyszálbélű, hórihorgas, zárkózott srác volt, de mikor látta, hogy érdekel a zene, elhívott egy Sebő -koncertre. Úgyhogy 1973-ban az FMH-ba, majd a Kassák Klubba sokat jártam általa. Meg később már magamtól a Közgáz Kinizsi klubjába Jánosira, és a Vujicsicsra. Miközben a jazz iránti érdeklődésem egyáltalán nem hunyt ki, többek között rendszeresen jártam Interbrassra a Marcibányi Téri Művelődési Házba.

Éri Pityuval sokat utaztunk, sokat buliztunk, és olyannyira jóban lettünk, hogy feljártam hozzájuk a legendás Tanács körúti lakásba. Nevelőapja, Tinka bácsi – aki számomra akkor csak egy szülő volt – az egyik alkalommal kezembe nyomott egy kazettát. Ez az amúgy elefántcsonttoronyba zárkózó tudósokra egyáltalán nem jellemző. Ő még arra is odafigyelt, hogy erre a kazettára olyan népzenéket válogasson rá, amelyekben van klarinét: székelyföldi muzsikát és eleki (békési) román népzenét éppúgy, mint klarinét–dob, illetve zurna–dob összeállítású dobrudzsai török népzenét. Különösen a páratlan ritmusok ragadtak teljesen magukkal.

Emlékszel az első népzenei fellépésedre?

Hogyne. Éri Pityu szólt, hogy a Párhuzam-csoport Corvin téri előadásában eleki román tánc is szerepel, Borbély Misi nem ér rá, ugorjak be helyette. A Sebő klub kiadványában (Síppal dobbal) ugyan találtam kottaleírásokat, de azokkal nem sokra mentem, mert a ritmus „ki volt egyenesítve”. Inkább a felvételeket hallgattam. A visszajelzések alapján nulla színpadi gyakorlattal is megálltam a helyem. Később pedig jelentkeztem egy „folkegyüttes fúvóst keres” újsághirdetésre. A megadott telefonszámot Szíjjártó Csaba, a Mákvirág együttes vezetője vette fel, aki helyből vérig sértődött, amikor kiderült, hogy nem is hallottam a zenekaráról. Játszogattunk, de nem voltunk egymásnak szimpatikusak, úgyhogy részemről az alkalmat el is felejtettem. Aztán 3-4 hónappal később Csaba felhívott, hogy mégiscsak jöjjek. Így kerültem 1977-ben a Mákvirág együttesbe, nagyjából akkor, amikor a tizennyolc éves Fábián Évike, akit a Röpülj, páva! televíziós műsorban fedezett fel Csaba televíziós szerkesztőként, és csábított fel Budapestre a Szekszárdhoz közeli Györéből.

Ebből a formációból lett idővel a Kalamajka?

Voltaképpen igen. Mikor beléptem, már erős feszültségek dolgoztak a zenekarban, majd egyszer csak Csaba bejelentette, hogy kilép. Pedig hát nem ő lépett ki, hanem lényegében kirúgott mindenkit, hisz a nevet ő vitte tovább, és akkoriban az ORI-engedélyek a vezetőhöz kötődtek. Úgyhogy ott álltunk, Petrovits Tamás, Nagymarosy András „Ánti”, Dövényi Péter „Döfke”, Évike és én. Egy évig egy amatőr hegedűssel dolgoztunk, vele már Kalamajka néven tettük le az ORI-vizsgát. Aztán a vízöntős Hasur Jani kommendálására csatlakozott hozzánk Sipos Janó.

Az fel sem merült, hogy újra elővedd a hegedűt és te legyél a prímás?

Az nem, de másfelé azért kerestem a helyem. Akkoriban a táncházas zenészek a klarinétra mint a véres rongyra néztek (hisz a revival zenekarok elsődleges szempontja az volt, hogy különbözzenek a vendéglátós cigányzenekaroktól), így érdekelt a pásztorfurulyázás és belekezdtem a dudajátékba is. A népzenei újhullámban mindkét hangszer még eléggé gyerekcipőben járt.

Csoóri Sándor azért már szárnyalt a dudán…

Ő azon kevesek egyike, akik erősítik a szabályt. Sanyihoz fogható tehetséget azóta se sokat láttam a zenében. Eszméletlenül jól tanít, a hegedülésben is hihetetlen, miket fedezett fel, a dudának pedig igazi fazont adott. Ráadásul nagyon segítőkész. Később zeneiskolai kollégája is lettem. Mikor a nyolcvanas évek elején Adorján Pityu külföldre utazott az Ökrös zenekarral, megkért, hogy helyettesítsem a zeneiskolában. Aminek az lett a következménye, hogy mikor visszajött, jelezte, a mérnöki munkája mellett a tanítás neki amúgy sem fér bele az életébe, úgyhogy maradjak és vegyem át tőle. A zeneiskolában meg örültek, hogy van tanári diplomám (még ha nem is zenei). Így kezdtem el tanítani a III. kerületi zeneiskolában, amelyből később az Óbudai Népzenei Iskola nőtt ki.

Mennyire sikerült a duda terén fejlődnötök?

Bár akkoriban már többen intenzíven dudáltunk, dudakészítők még nem voltak. Még ha rá is lehetett venni egy-egy faesztergályost, hogy dupla furatú sípszárat készítsen. Utólag úgy gondolom, szerencsések voltunk, hogy magunknak kellett megtanulni a sípkészítést. Más kérdés, hogy a családom ezt miként bírta ki. Csoóri Sanyi klassz dolgokat talált ki, többek között rézcsőből maratott fúvókákat, mivel a természetes nád bemetszése eléggé esetleges volt, úgyhogy abból nem nagyon lehetett standardet kialakítani. A pásztorfurulyát Juhász Zoli vitte, akivel kapcsolatban mindig eszembe jut, hogy amikor megjegyeztem, mennyire hamis ez a hangszer, ő csak annyit válaszolt: „hamis, hamis, de majd megszereted!”. Amúgy meg kiderült, hogy azért lehet rajta intonálni… Közben én meg lassanként ráálltam az elsősorban a dél-alföldi zenében népszerű „csöcsös” Esz-klarinétra. Ez voltaképpen egy parasztklarinét, amelyből egy kis csöcs türemkedik ki, hogy az ember a jobb kis ujjával könnyebben elérje. Persze ez is kellően hamiskás hangszer, akárcsak a tárogató. Ezek mellett pedig intenzíven kontrázni is tanultam. A hegedülés során szerzett tapasztalataimat jól tudtam használni, bár a fülem alapvetően nem a harmóniákra volt ráállva. Ám ma már azt vallom, hogy a zenét a maga komplexitásában kell értelmezni és érteni.

Mennyire voltak tananyagok?

Semennyire. Ahhoz pedig, hogy a duda- vagy furulyatanulás valamennyire hasonlítson az intézményes oktatáshoz, idővel muszáj volt összeállítanunk alsófokú tanmeneteket. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a népzenélés csak akkor válhat tömegessé, ha bekerül az intézményes oktatásba. Sebő Feri ezzel egy darabig nem értett egyet, ő inkább skandináv mintára a népfőiskolai modellt gondolta üdvözítőnek, ami tanfolyamokban, nyári táborokban argumentálódott. De ha nincs didaktika, tanrend, tanmenet lefektetve, akkor az oktatás nem tud annyira hatékony lenni. Ezt az azóta eltelt események is bebizonyították. Sorra nőttek fel az újabb és újabb generációk, amelyek már sok mindent készen kaptak, és engem mindig csodálatos érzéssel töltött el, hogy a fiatalok egyből mennyivel magasabb szintről indulhatnak. Szerintem egy igazi tanár célja, hogy a növendéke képes legyen őt meghaladni. Bennem legalábbis mindig ez munkált. Büszke vagyok rá, hogy például Kerényi Robi, Ladányi Feri , Csávás Attila, vagy Pertis Szabolcs népzenésszé válásában nekem is lehetett némi szerepem.

A megosztási szándék amúgy mindannyiótokra jellemző volt?

Szerintem igen. Ne tudd meg, mennyi ideig kísérleteztünk azzal, hogy a dudafej hátsó nyílásánál ne legyen turbulencia, ami fals hangokat okozhat! Amikor valamelyikünk jó eredményre jutott, mindig megosztotta a többiekkel. Borbély Misi profi klarinétosként rengeteget segített a fúvóka beállításában, hogy milyen szorítót használjak, meg milyen nádat. Bátran kérdezhettünk egymástól. Kicsit olyan volt ez, mint ma a nyílt forráskódú szoftverek. Sokan kísérletezgettünk a különféle „bizonytalan” népi hangszerek fejlesztésével, és könnyebb volt együtt haladni, ha jól működött a megosztás.

A táncházas zenészek zöméhez hasonlóan te is jártál gyűjteni?

Először Szíjjártóval voltam Erdélyben. Demény Piroska kolozsvári rádiós elvitt minket egy háromnapos lagzira Székre, nagy élmény volt. (Ezt a „kölcsönt” ’91-ben, a széki kultúrban tartott dupla Méta-koncerttel sikerült „viszonozni”.) Marosvásárhelyen Szabó Csaba zeneszerző a többszólamú szászcsávási dalárdáról mutatott felvételt, Panek Katival meg az utcán futottunk össze, ő éppen „gyakorlóruhában” a heti egynapos katonai szolgálatát töltötte… 1979-ben Petrovits Tamással az őrkői cigányok körében gyűjtöttünk, de valójában Moldvába igyekeztünk, mivel Nagymarosy Ánti korábban a kezembe adott egy erdélyi újsághírt, miszerint „nincs igaza Sárosi Bálintnak, mert igenis van magyar duda Moldvában!”. Ennyi nekem elég volt... Domokos Pál Péteren keresztül jutottunk el Halász Péterhez, aki neveket, címeket adott, így – amennyire két torzonborz, szakállas, láthatóan nem odavaló fiatalember észrevétlen maradhatott –végigjártuk a vidéket. Sikerült az újsághírben megemlített idős dudás bácsit megtalálni Nagypatakon. Meszelt fal, döngölt padló, a vaságya alatt faláda, abban a duda. Töredékeket, de még játszott. Egy évre rá újra felkerestem, akkorra már nagyon legyengült, nem tudott fújni. Később Sipos Janóval és a Tékásokkal a Mezőségen és Székelyföldön gyűjtöttünk, általában Kallós Zoli bácsi információi alapján. Itthon Szatmárban, meg a Csongrád környéki tanyavilágban szintén sokszor megfordultam. Kedves Bokros-tanyai klarinétos adatközlőnk, Kovács Márton elégedetlen volt a gyűjtésünk során játszottakkal, ezért később szerzett egy magnót és fölgyűjtötte saját magát, majd a jól sikerült felvételt kazettán elküldte „Ágoston elvtársnak”, vagyis Bartha Z. Ágoston tekerős barátomnak.

Ezek a gyűjtések erősen hatottak rám. Nem gondolnám, hogy komoly fehér foltokat tüntettem el, meg jelentős tudományos újdonságokkal rukkoltam elő – ez nem is volt célom –, inkább az emberi kapcsolatokat, a zenéhez való viszonyulást kerestem. Meg hát remek időtöltésnek is számított: Neti Sanyi bácsival vagy Árus Ferivel csak úgy órákat eltölteni semmihez sem mérhető kaland volt. (És most szándékosan olyan kalotaszegi példákat mondok, amelyek nincsenek benne a zenei gyakorlatomban.) Ezek a találkozások alapvetően meghatározták a beállítottságomat és ambícióimat.

Egzisztenciálisan eltartott a Kalamajka?

Népzenéből akkoriban kevesen éltek meg. A Kalamajkában a többieknek lazább munkahelyük volt, én viszont általános iskolában kémiát és matekot tanítottam, sőt a kevés férfitanár egyikeként osztályfőnökséget is a nyakamba sóztak. Ezt a folytonos szereplésekkel, utazásokkal egyre nehezebben lehetett összeegyeztetni. Éjjel hazaájultam a szoba-konyhába, ahol két gyerek és a feleségem várt, nekem meg akkor kellett volna felkészülnöm másnapra. Reggeltől meg indult a verkli. Úgyhogy kapóra jött, amikor Bajnok Jóska megkeresett, hogy álljak be a Bihari táncegyüttes zenei kíséretére megalakuló Kamarás együttesbe. Addigra már bőven volt ebben gyakorlatom, a Kalamajkával például rendszeresen kísértük a Kertész táncegyüttest, a Molnár utcában pedig 1979 körül mi vettük át a szombati táncházat a Muzsikástól. Végül 1982 végén hagytam abba az általános iskolai tanítást, és folytattam félállásban az III. kerületben a népzenetanítást, a másik félállást pedig a Bihariban teljesítettem.

Még ez előtt a váltás előtt próbáltam megúszni a katonaságot, de végül muszáj volt bevonulnom, szerencsére egy óbudai laktanyába, ahol az Aquincum amatőr művészegyüttes működött. Ott kerültem közeli barátságba Havasréti Palival és Porossal, egy szobában is laktunk. Életre szóló barátság lett belőle. A klasszikus Téka-felállás közel állt hozzám, később sokszor hívtak vendégként muzsikálni, átéltem az összes zűrjüket, és hát nehéz volt állást foglalni, mert nekem mindannyian kedvesek voltak. Később Gyuri a húgomat vette feleségül. Tehát összetett kapcsolat a miénk, számomra a mai napig meghatározó személyiségek. A velük való barátság és szakmai kapcsolat is arra sarkallt, hogy ne legyek hajlandó beletespedni abba, amit voltaképpen a Kamarás képviselt: tudunk, amit tudunk, csináljuk, érezzük jól magunkat, bulizzunk, és kész. Ennél többre vágytam.

Ezért igazoltál át az akkoriban a fővárosban még alig ismert, pécsi kötődésű Métába?

Mindig is erős volt az önreflexióm, és addig is könnyedén elengedtem bármit. Még akkor is, ha amúgy sok időt töltöttem valahol, és oda is tettem magam benne (amúgy mindig odatettem magam). A Méta is egy kísérlet volt, hisz többszörös hendikeppel indult. Mindenekelőtt azért, mert Salamon Bea, ugye, női prímás, és az ő táncházas elfogadottsága csak addig tartott, amíg aranyos vidéki tehetségnek tekintették. Amint Bea lehetséges konkurenciaként felkerült a „nagyfaluba”, mindjárt megváltozott a megítélése. „Majd akkor lesz belőled prímás, ha együtt tudunk huggyozni”, jelentette ki az egyik prominens táncházas muzsikus (szándékosan nem mondom, kicsoda), és ebben a mentalitásban nyilván benne van a falusi cigányzenészek hagyománya, ahol talán az irodalomból ismert Czinka Panna az egyetlen kivétel, aki erősíti a szabályt. (Azóta persze ez sokat oldódott, hál’ istennek ma már sok a revival női prímás.)

Úgy tudom, a Métában már menedzseri funkciókat is elláttál.

Bizonyos keretek között igen, mivel a Méta eleinte nem jelentett egyikünknek sem biztos egzisztenciát. Klassz és eredményes éveket töltöttem ott, számos nagylemezt jelentettünk meg, sokfelé jártunk a nagyvilágban, rengeteg színházi és táncegyüttes-kísérési felkérést kaptunk, jól működött a táncházunk (Józsefvárosi Klub), a gyűjtések is folytatódtak, meg hát a tanítás is. Sikerült apránként elérnem, hogy a zenekar minden tagja ugyanabban a zeneiskolában tanítson (a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában), így nagyjából össze tudtuk hangolni az időnket, együtt tudtunk mozogni, létezni. Fontosnak tartottam, hogy ne legyenek külön utak, mert ez a szervezhetőség alapfeltétele. És ebbe az is beletartozott, hogy amikor engem meghívtak óraadó tanárnak a nyíregyházi főiskola ének-zene–népzene szakára, és megtudtam, hogy ezzel párhuzamosan levelező szakon népzenei diplomát lehet szerezni (addig valahogy nem jutott el hozzánk ez az információ), csak úgy vállaltam a tanítást, hogy mind a négyen beiratkozhassunk a levelezőre. Hiszen a következő levelezős évfolyamot csak négy évvel később indították. Így mi is az első fuvallatban szerezhettünk végre népzenetanári végzettséget.

Mennyire fogadta el a táncházas közönség a Méta kísérleteit?

Picit tágabb perspektívából válaszolnék erre. Annak idején a kollégák nehezen vették tudomásul, hogy igazából mi népzenészek is a popzene mintájára készítünk lemezeket, és hogy a befogadó közegben is nagyon erős az átfedés. Tehát hogy nekünk is 3–5 perces „számokban” kell gondolkodnunk, hogy sűrítenünk kell, hogy szükség van a ritmus- és hangnemváltásokra. A Métával mi is kísérletezgettünk, ezekből a HeavyMéta projekt volt a legizgalmasabb. Ebben olyan kiváló blues-zenészekkel dolgoztunk, mint a gitáros Sipeki Zoli, az énekes Takáts Tamás, a herflis Ferenczi Gyuri, a dobos Mezőfi István „Fifi”, majd Molnár Gábor „Lóhalál”.

Az autentikus beállítottságúak közül sokan még a Muzsikás számait is nehezen viselték. Mondván, az nem úgy van, nem azokon a hangszereken, meg hát különböző tájegységekről származó dalszövegeket és zenéket „kotyvasztanak” össze. Nekem meg mindig is roppantul tetszett ez a vonal. Ez a kísérletezés amúgy a tékásokat is jellemezte, főleg, míg Nagy Zoli benne volt, aki picit szélesebb látókörű a többieknél. Igazi „slágereket” alkottak. És tök mindegy, hogy ezeket a zenészek vagy a közönségük mennyire tartották autentikusnak. Mára szerintem elég nyilvánvaló, hogy eredeti tánczenei folyamatokkal nem igazán lehet megfogni a közönséget, hiszen rengeteg – akár tudományos szintű – publikáció, hangzó és mozgóképes dokumentum érhető el azoknak, akik erre kíváncsiak. Azt hiszem, a közönség már régóta inkább arra vevő, hogy egy előadó mindezeket a saját személyiségén átszűrve, miként közvetíti az érzéseit, élményeit, van-e aktuális mondanivalója.

Amikor 1990-ben felszakadtak a határok, attól kezdve az már nem működött, hogy „elmegyek Erdélybe, hatalmas energiákkal összegyűjtöm, megtanulom ezt a zenét, és aztán elhozom és megmutatom nektek”. Mert a rendszerváltozás után a különböző táborokban és táncházakban egymás kezébe adták a kilincset az akkor még nagy számban élő, és erejük teljében lévő adatközlők. És aki addig ebben utazott, az óhatatlanul háttérbe szorult.
Ma már vannak olyan formációk, akik egészen máshogy értelmezik a hagyományokat, mint a korábbi generációk. Például itt van az Aurevoir. Tudják és használják a népzenét arra, hogy általa saját arculatot, saját közönséget hozzanak létre és tápláljanak. Nemrég a Budapest Parkban a Parno Graszt után léptek fel, és hát hatalmas sikert arattak, pedig a nézőtér finoman szólva sem táncházasokkal volt tele.

1990-ben a Balogh Kálmánnal megerősített Méta megnyerte a Magyar Televízió első (és azóta is utolsó) népzenei együttesek versenyét. Mennyire lökte meg a siker a zenekar szekerét?

Semennyire. Ennek a versenynek amúgy Panyiga volt a szerkesztője és kitalálója, és abból a szempontból is újszerű volt (és később ez a metódus elterjedt), hogy a döntéseknél nem a leghangosabb zsűritag dominált, hanem a nagy létszámú és széles merítésű zsűri (színészet, tévé, rádió, tudomány) a produkció után egyből szavazott. És hát olyan személyiségek vezették a műsort, mint Kudlik Júlia vagy Antal Imre . De mondom, a karrierünk szélesebb értelemben ettől egyáltalán nem indult be, a rendszerváltozás svungja úgy elvitte ezt a sikert, mint a sicc. A néptáncos közegben azért egyre népszerűbbek lettünk és a színházak is kézről-kézre adtak bennünket, ami minden bizonnyal a sokoldalúságunknak, nyitottságunknak és mozgékonyságunknak volt köszönhető.

A rendszerváltozás a te életedben is nagy váltást hozott, mindenekelőtt azért, mert a zenészi léteddel párhuzamosan szervezeti oldalról is nekiláttál a táncházas közösség összefogásának és képviseletének. Korábban mennyire feszítettek vezetői ambíciók?

Akkoriban az egyetlen kampánytevékenységet Agócs Gergővel „követtem el”, amiről fotó is fönnmaradt: egy felvidéki falu közepén, szovjet rendszámú ZIL-lel a háttérben, két tárogatóval búcsúztatjuk „Aljosáékat”. Szóval, nem voltak ilyen irányú vágyaim, és bármilyen közhelyesen is hangzik, az élet hozta úgy, hogy egyesületi vezető lettem, aminek persze semmi köze hál’istennek a politikához. Az 1989-es Táncháztalálkozó épp húsvétra esett, az akkori szervezők átmeneti délutáni megoldásként két színpadot állítottak fel egymásnak háttal a Budapest Sportcsarnok küzdőterén, meg pluszban még egy harmadikat is, és ezeken egyszerre szólt a tánckísérő zene. Szakmailag annyira méltatlan és vállalhatatlan volt, ahogy a különböző gyökerű és hangnemű zenék így összezengjenek egymással, és érzelmileg a Táncháztalálkozó annyira fontos volt sokunknak, hogy e sokk hatására összefogott a szakma egy része. A Józsefvárosi Klubban gyűltünk egybe, és megalakítottuk a táncházi szakmai érdekvédelmi szervezetet, amelyet ugyan sosem jegyeztek be, de azzal a céllal írtuk alá az alapító okiratot, hogy a továbbiakban a szakmai rendezvények – beleértve a Táncháztalálkozót – normális keretek között működjenek.

Közben Halmos Bélának úgy hozta az élet, hogy a Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében nem hosszabbították meg a szerződését, így szabad kapacitásai maradtak. Ahogy korábban említettem, mindig a személyiségekkel való találkozás vitt tovább a pályámon, és hát Béla kétségtelenül az egyik ilyen. Mindenkivel végtelenül követlenül viselkedett, mindig nyitott volt, mindig mindenki érdekelte. Táncházas körökben lényegében mindenkivel jóban volt. Az ő személyisége, tekintélye kellett ahhoz, hogy az újabb összejövetelen – amely a Molnár utcában történt – már mindenki komolyan vegye a kezdeményezést, és ott ténylegesen létrejöjjön a Táncházi Kamara.

Miért ezen a néven?

Azért, mert akkoriban alapították meg a Színész Kamarát, melynek születésénél a táncházas körökben jól ismert jogász, Réti Laci ügyködött, és ő azt javasolta, hogy ez a minta az akkori rendelkezések alapján lényegében nekünk is megfelelő. Ez 1990 kora tavaszán, még az első szabad országgyűlési választások előtt történt. A Táncházi Kamara ügyvezető testületébe engem is beválasztottak. A Táncháztalálkozó mögül épp akkor vonult ki az állam, de az ekkor már széles körű, plurális, rendkívül magas színvonalú Tavaszi Fesztivál mögéje állt, és az annak művészeti tanácsában részt vevő Novák Tata azonnal „lecsapott” ránk. Megkereste Zsurát (aki amúgy nem volt a Táncházi Kamara tagja), és engem, hogy „hát akkor vegyetek részt a Táncháztalálkozó megszervezésében, ne csak a szátok járjon!”.

Miért téged keresett meg?

Fene tudja, biztos megvoltak a maga szempontjai, hiszen anno az ő keze alatt muzsikáltam a Bihariban. Mindenesetre Klenjánszky meghívott bennünket is a művészeti tanácsba, úgyhogy az 1991-es Táncháztalálkozó szervezésében már részt vettem. Viszont a Táncházi Kamarában a gyerekbetegségeket mi sem úsztuk meg. Rövid idő alatt kívülről tekintve úgy látszott, egy triumvirátus – Béla, Rosta Kati és én – irányítja azt. Ezt erősítette, hogy Kati lakása volt a központ, ott tartottuk az összejöveteleket, ott voltak az iratok. Folyamatosan visszahallottam, hogy egy klikk magához ragadta a hatalmat, és ők – vagyis mi hárman – kezelik a pénzt és a lehetőségeket. Hogy a Táncházi Kamara lényegében nem más, mint egy újabb ORI. Kati nem számított szakembernek, sokkal kevesebb kollégával volt kapcsolata, nem érezte a közösségi nyomást, Béla meg inkább reprezentált, én viszont ebben a közegben éltem. Elég nehezen viseltem, hogy voltaképpen a nevemben is nem teljesen korrekt eljárások történtek. A többiek az ügyvezetőségben viszont vagy elfoglaltak voltak, vagy idegenkedtek ettől a munkától, így szép lassan kikoptak az operatív dolgok mögül. Sokat vitatkoztam, veszekedtem, ordibáltam Bélával és Katival, mindig mindent megígértek, aztán nem történt semmi.

Végül miként sikerült a feszültségeket feloldanotok?

Úgy, hogy egyenként megkerestem a hozzám közelebb álló vezetőségi tagokat, György Karcsit, Púdert és Kiss Ferit, és határozottan kértem őket, hogy ne hagyjanak magamra. Megértették, összejött egy ügyvezetőségi ülés, ahol elvettünk Katitól jogokat. Mire ő besértődött, és otthagyott bennünket. Mindezt ráadásul nem teljesen korrekt módon tette, merthogy egyrészt a pályázatok rajta keresztül zajlottak, másrészt a könyvelőt csak ő ismerte (mi nem is találkoztunk vele). Nem sokra rá pedig Béla is lemondott (de ő sosem lépett ki, és később is lehetett rá számítani). Szerencsére Újfalusi Gábor, az Almássy Téri Szabadidő Központ akkori vezetője mellénk állt, és munkatársai segítségévél sikerült mindent a helyére tenni. De azért elég kínos helyzetet okozott, amikor jött egy felszólítás, hogy ezzel és ezzel a pályázattal el kellene számolnunk, nekem meg be kellett mennem a minisztériumba megtudni, hogy mégis mi volt az.

Mondhatni, hogy innentől egyszemélyben vitted az ügyeket?

Igen, de ez csak a képviseletet jelenti, nem egyszemélyi döntéseket. Nagyon nem akartam elnök lenni, ezért kerestünk magunknak egyet. Sebő Feri konkrétan kinevetett, mikor egy küldöttséggel elmentünk hozzá, de hát ő annak ellenére, hogy vitathatatlanul a táncházmozgalom egyik alapító atyja, a közösségi gondolkodást sosem vitte túlzásba. Rengeteg dologban lehet rá ma is számítani, de mindig is nagyobb távlatokban, léptékekben gondolkodott. Úgyhogy Sebő után megkerestük Timár Sándor „Mestit” , és neki is azt ajánlottuk, amit Ferinek: elnökként mindenben részt vehet, de semmilyen operatív kötelezettsége nincs. Mesti örömmel elvállalta, de valóban csak reprezentált, a napi ügyekbe nem folyt bele. Úgyhogy ez a felállás maradt fent a mai napig. Mivel pedig idővel a törvényi rendelkezések kötelezővé tették a névváltást (a kamara fogalma más értelmet nyert), 1998 óta Táncház Egyesület néven működünk.

A Táncház Egyesület nevéhez fűződik az 1994-ben elindított Új élő népzene sorozat. Miért éreztétek szükségét annak, hogy az 1983 óta megjelenő Táncháztalálkozó széria mellett egy másik népzenei antológiával rukkoljatok elő?

Az esetleges elégedetlenkedőknek mindig azt mondtam: a Táncház Egyesület nem egy black box, ahol az egyik oldalon beadod az igényeidet (bármily jogosak is azok), a végén meg várod, hogy kipottyanjon a megoldás. Itt minden ügyet menedzselni kell. Nyitottak vagyunk, de vannak korlátaink és kötelezettségeink. Ha ezeket elfogadod, akkor gyere, és csináld! Így született meg az Új élő népzene sorozatunk is – Havasréti Palcsi volt az egyik ilyen elégedetlenkedő, mondtam neki, kapd derékon a feladatot, és hajrá! Végül egy húsz darabot megélt nagyszerű sorozat született.

Hatott ez az addig monopolhelyzetben lévő Táncháztalálkozó című szériára?

Abszolút. Az Új élő népzene sorozatot deklaráltan konkurenciának szántuk, főleg mert nem értettünk egyet a Táncháztalálkozó-lemezek zsűrizési szisztémájával. Ott a zsűritagok között szétosztották a pályázati anyagokat, tehát nem mindenki hallgatott meg mindent, hanem a siker azon múlt, hogy kihez került az anyagod. Emiatt egyrészt komoly egyenetlenségek keletkeztek (az adott zsűritag nyilván azt juttatta be, amit ő preferált), másrészt nem rajzolódtak ki a divatok, trendek, vagy épp nagyon különbözött az eredmény azoktól. Emiatt rengetegen elégedetlenkedtek. Nálunk meg a kisebb létszámú zsűri minden tagja mindent meghallgatott, majd a kiválasztott felvételekből Palcsi évről évre épkézláb lemezt szerkesztett, a zenekarok meg szuper technikai körülmények között (a Főnix Stúdióban) játszhatták fel a számaikat. És azt kell mondjam, az Új élő népzene nagyon erősen hatott a Táncháztalálkozó szériára is. Felvették a kesztyűt, és mire a CD elértéktelenedése miatt mi abbahagytuk a magunkét, az időközben Táncház – népzene címre átkeresztelt antológia nyugodt szívvel vállalható, színvonalas sorozat lett. És az a mai napig. Árendás Peti szerkeszti, és van, hogy épp a Táncháztalálkozón mutatják be a Hagyományok Háza aktuális kiadványát.

A Táncház Egyesület másik fontos missziója az 1994-ben elindított folkMAGazin, amely a mai napig a táncházas közösség egyetlen állandó periodikája. 1998-ban milyen eredők mentén vetted át ennek tördelő-szerkesztési feladatait?

1992-től a népzenész szakma krémje havonta egy hétvégét együtt töltött a nyíregyházi főiskolán. Az intercity vonat büfékocsijában született meg a gondolat, hogy jó lenne a táncházas közösségnek saját újságot indítani, mintegy a hajdani, szamizdat jellegű Téka-újság folytatásaként, bár egészen más alapokra helyezve. Majd amikor megláttam a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány egyik, épp ebben a témában kiírt pályázati felhívását, beadtam egy anyagot, és azon 111 ezer forintot nyertünk el. Megkerestem a társszervezeteinket, hogy némi pénzzel szálljanak be ők is, illetve kvázi rovatokat vállaljanak be. Mindenki igent mondott. Az első években Nagy Zoli végezte a munka oroszlánrészét, Kása Buci volt a képszerkesztő, szegény Bankó Andris írt bele rendszeresen. Évente három, majd négy lapszám jelent meg, de sajnos olyan ember tördelte, akinek egyrészt semmilyen érzelmi kötődése nem volt a táncházas világhoz, másrészt a fotóanyaggal sem sokat törődött. Végül 1998 elején szálltam be tördelő-szerkesztőként. Nagyjából ekkoriban hagytam abba az aktív zenélést, így maradt időm, kapacitásom. Meg hát számomra izgalmas munkalehetőség is volt ez.

A folkMAGazin alapvetően befogadó, önálló szerkesztősége lényegében sosem volt. Nem is törekedtetek rá?

Az élet egyszerűen úgy hozta, hogy mindig lett elég anyag, az aktuális felelős szerkesztő – Bankó Andris után K. Tóth László, majd most már jó ideje Grozdits Károly „Hahó” – pedig rendre készített egy-két interjút. Nyilván több saját tartalomra is lenne igény, de azt beláttuk, hogy a lapot csak ilyen takaréklángon tudjuk biztonságosan üzemeltetni, amihez létrehoztuk az önálló jogi személyiségű Táncház Alapítványt. És hát ott vannak előttünk a példák, hogy miként szűntek meg jelentős szakmai lapok amiatt, mert ráálltak a klasszikus lapkészítés költségigényes pályájára. Az anyagbőségre jellemző, hogy az átlagos 48 oldalhoz képest a legutóbbi lapszámunk 56 oldalon jelent meg, úgy, hogy sok írást félre kellett tolni a következőhöz. Miközben ma már évente hatszor jelenünk meg, illetve túl vagyunk a tizennyolcadik tematikus különszámon. Sokat segítenek az állandó rovatok – Ételek – Hagyományok (Juhász Kati), Magtár (Széki Soós János), Tallózó (Panyiga), Bukovinai életképek, A történelem országútján (mindkettő Kóka Rózsika sorozata) –, és hát időről időre hosszabb tanulmányokat is közlünk, akár több részletben. Az meg az én dolgom, hogy mennyiségben és minőségben ezeket illusztrációkkal annyira feldúsítsam, hogy a magazinjelleg megmaradjon. Megtisztelő, hogy olyan nagyszerű fotográfusok, mint Korniss Péter, Kunkovács László vagy Kása Béla szívesen publikálnak nálunk, de grafikát is gyakran közlünk, például Gyulai Líviusztól, Jankovics Marcelltől vagy Juhos Kiss Sándortól.

Mint említettem, 1998 táján hagytam abba a mindennapi zenélést, utána még jó ideig a Tekerőzenekarral léptem fel, utoljára viszont Molnár Zoli kiállításmegnyitóján muzsikáltam – ennek már legalább tíz éve. Nekem elég, hogy a Táncház Egyesület révén a közegben benne maradtam, így igazából nem is nagyon hiányzik a zenélés. Sokat járok klasszikus koncertekre, nyilván Gábor fiam miatt, aki a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar koncertmestere. Ő tehát nem népzenei pályát választott, de azért sok szállal kötődik hozzá. Vera lányom pedig – aki egykor néptáncolt és énekelt – 2007 óta családjával a Távol-Keleten él zenetanárként. Ő is klasszikus zenei tanulmányokat végzett, de a nemzetközi zeneoktatásban a klasszikus, a pop, a jazz és a világzene egyenrangú irányzatokként vannak jelen.

Végezetül egy röviden nehezen megválaszolható kérdés, de muszáj feltennem: az elmúlt közel ötven év alatt a táncházélet rengeteget változott. Miként látod ma a helyét, szerepét, jelentőségét akár a hazai, akár a külföldi kulturális életben?

A hagyományos falusi táncház és a városi revival táncház között alapvető különbség, hogy míg régen a faluközösség a magáénak tartotta a táncházat, így felelősséget vállalt érte, és fent is tartotta, addig a városi táncházak – amelyek igazából a táncházklubokban testesültek meg – alapvetően zenekarok köré szerveződtek. Vagy maga a zenekar keresett alkalmas helyet arra, hogy táncházat nyisson, vagy az akkoriban még létező egyetemi, főiskolai, művházi közeg keresett magának élőzenés produkciókat. Ezáltal a táncosok részéről ez a felelősségérzet kevésbé valósult meg.

A táncházklubok virágzásával párhuzamosan viszont maga a néptáncélet is megváltozott. Az együttesekben a táncosok kezdetben zongorakíséretre tanultak be koreográfiákat. Hogy annak mennyi köze volt a folklórhoz, az mindenekelőtt a koreográfus tudásától, lehetőségétől, az elérhető tudományos anyagoktól függött. Kötetlen táncfolyamatok így eleinte szinte kizárólag a táncházklubokban kerültek elő, és azok robbanásszerű felfutását éppen az okozta, hogy egyre újabb és újabb tájegységek, kisebb és kisebb szeletek bukkantak fel a repertoárban. Ami a szakmai közegnek érdekes, a nagyközönség számára viszont egyre megközelíthetetlenebbé tette azt. Tehát nem a stilizális, hanem a specializálódás irányába haladtak a folyamatok.

Nem hatott ez negatívan a táncházklubos közegre?

Dehogynem. Főleg, miután a Balettintézetből már táncházas gondolkodású koreográfusok, táncosok kerültek ki, és általuk a táncházas módszer szétterjedt a táncegyüttesekbe. A táncházklubok számára így maradt az első befogadólépcső szerepe, és ahogy valaki kicsit jobban táncol, rögtön felszippantják az egyre nagyobb számban alakuló új táncegyüttesek, ahol egyre komolyabb szakmai munkát végeznek. A táncegyüttesi próbák abban az értelemben egyre inkább hasonlítanak a falusi táncházakhoz, hogy egyrészt adott időszakban viszonylag kevés táncfajtára koncentrálnak, másrészt stílusgyakorlat címén az együttesi tagok kötetlenül is megtanulnak táncolni. Így aztán a színpadi koreografálás már nem lépések sorozatában, hanem térformákban, drámai szerepek kiosztásában manifesztálódik.

Mennyire működő forma ma még a táncházklub?

Kétségtelen, hogy a nagy táncházklubok kora lejárt, még ha persze a körtáncokra alapuló moldvai vagy balkáni táncházak népszerűsége nagyjából meg is maradt. Szintén nagyon élnek a tánctanfolyamok, ahová azok járnak, akik nem akarnak színpadra menni, de mélyebben érdekli őket egy adott tájegység anyaga, és szeretnék azt hiteles személyiségektől alaposan megtanulni. Azt gondolom, hogy a táncházi zenélés egy zenekarnak olyan szintű összeszokást hoz, és olyan gyakorlási lehetőséget ad, ami másképp nem reprodukálható, és az egyes tájegységi zenék alapos megtanulásához is nagyban hozzájárul. Ma ezt egy zenekar leginkább a vendéglátóhelyeken működő folk-kocsmákban teheti meg, tánctanítás és egyéb közművelődési akció nélkül. Anno klassz dolog volt, amikor adatközlőket lehetett bemutatni, amikor néprajzosok, képzőművészek, filmesek, koreográfusok, történészek tartottak előadásokat a nagy létszámú közönséget vonzó táncházklubokban – amit magam is nagyon imádtam –, de hát közben átalakult az életünk, és ehhez alkalmazkodnunk kell. Talán kevésbé látványosan, de kisebb közösségekben ma is népszerű a táncházklub. Az NKA-beli Halmos Béla Kollégium egyik kurátoraként, vagy a Csoóri Sándor Program szakértői csapatának tagjaként tudom, hogy ha van pályázati forrás, akkor a Kárpát-medencei magyarság és a hazai nemzetiségek körében évente 3-400, főként helyi érdekeltségű táncházas pályázatot is benyújtanak. És amikor egy-egy nagyobb rendezvényen, Táncháztalálkozón, folk- vagy folklórfesztiválon százak, ezrek képesek táncházban táncolni, akkor szerintem nincs baj. Úgyhogy maga a táncház módszer, amely kimagasló nemzetközi ismertséggel és elismertséggel is bír, sosem volt még virágzóbb, mint napjainkban.

(Az interjú a Hangfoglaló Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

* * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>