Fotó: Maczkó Erzsébet

Szomjas György (1940–2021) a magyar populáris kultúra talán legfontosabb vizuális dokumentátora volt. Ahogy mondani szokta, számára 1956 két szempontból is meghatározó élményt jelentett: egyrészt gimnazistaként átélte a forradalmat, másrészt bejött az életébe a rock and roll. Olyannyira, hogy ismerősi körében éveken át ő volt a rongylábkirály. Aztán tősgyökeres urbánus fiatalként 1972 karácsonyán Sebő Ferencékkel együtt ő is megszédült Széken, Kali néni táncházában, majd egy akkoriban készült, de dobozban maradt 15 perces idegenforgalmi propagandafilmben összehozta a folkot a progresszív dzsesszrockkal: miközben modern kori betyárok a Hortobágyon piros Citroënnel száguldozó lányokkal ismerkedtek, a Halmos–Sebő-duó népies témáira improvizált hosszasan a Syrius zenekar.

Szomjas György 2021. április 7-én bekövetkező halála előtti hetekben – hét menetben – a diktafonomba mesélte az életét. Az alábbi életútinterjút a közösen tervezett memoárkötet popkulturális vonatkozású passzusai alapján készítettem.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd

A beszélgetés helye és időpontjai: Budapest, XI. kerület, 2021. február 24. és március 12. között

Szerkesztett, tömörített, kiegészített, lábjegyzetelt változat.

Csilla könyve címmel 2018-ban jelentetted meg apai nagyanyád emlékiratait, melynek bevezetőjében részletesen bemutatod a Szomjas-család több száz évre visszamenő történetét. Kiknek a személyét érzed benne a leghangsúlyosabbaknak?

Miként a könyv előszavában hosszasan kifejtettem, a Szomjas-családban három fő vonulatot lehet megkülönböztetni. Egyrészt Csilla felmenőit, az erdélyi ágat. Nagyanyám eredeti neve Czirjék Csilla volt, a család később változtatta meg a nevét Czerjékre. A primor székely származású (sokszor nyakas székelynek nevezte magát) Sepsizoltánról érkezett a család Szatmár megyébe. A Czirjék családfa egészen az Árpád-korig vezethető vissza nemesi-értelmiségi felmenőkkel. Czirjék Mihály az egyik nagybácsi, Bessenyei György szűk köréhez tartozott, királyi testőr-író volt. 1785-ben jelent meg fordításkötete, az Érzékeny levelek, melyben franciából fordította le magyarra – többek között – Héloïse és Abélard verses történetét. Nagyanyám bálozó lányként került fel Budapestre, később feleségként élt a fővárosban és a nagygéci birtokon. Ez az erdélyi ág azonban az én életemre elenyésző hatást gyakorolt, hisz Csilla nagyanyámat alig ismertem.

Annál meghatározóbbak a Szomjas-ősök, akik apám összefoglalója szerint a 17. század végén, Buda felszabadítása után érkeztek Bajorországból Óbudára. A család neve eredetileg Turst volt, később Durstra változtatták. A Szomjas nevet Leopold Durst kezdte használni, aki elköltözött Óbudáról és Szolnokon telepedett le, ahol gazdag nagykereskedő lett. Hivatalosan 1864-ben magyarosított Szomjasra, de a család már korábban is használta ezt a vezetéknevet: magyar hazafiúi érzelmeket tápláltak.

Leopold fia, Szomjas József, a dédapám 18 évesen jurátusként kapcsolódott be az 1848-as eseményekbe. Damjanich zászlója alá esküdött, és végigharcolta a szabadságharcot, főhadnagy, majd százados lett. Barátja, Matolay Etele akkori kormánybiztos, későbbi országgyűlési képviselő 1883-ban megjelent híres memoárjában több esetben is említi. Dédapám nagy pillanata a szőregi csatához köthető. 1849. augusztus 5-én a Zrínyi zászlóalj már hátrálni kezdett, amikor „Szomjas József százados a zászlóaljsegéd lovára ült, és a zászlót kezébe vevén ’Utánam, aki magyar!’ kiáltással buzdítá előre zászlóalját, de  egy golyótól találva lezuhant a lóról” (szerencsére csak comblövést kapott). Később földbirtokosként élt Tiszaeszláron és Tiszaendréden, s több ciklusban volt országgyűlési képviselő. Fia, Lajos nagyapám, a Földművelésügyi Minisztériumban mindent elért, amit a szakmájában lehetett, megbízható tisztviselő volt. 1919-ben a kommunisták menesztették, az élete is veszélyben forgott, de később a Bethlen-kormányban államtitkár lett, az 1920-as években ment nyugdíjba, mint Titkos Tanácsos.

Az ő felesége Csilla, akivel az ötvenes években mindenüket elvesztették, először a birtokukat, majd a házukat is. 1953-ban, amikor a kitelepítetteket felszabadították, nagyanyám visszaköltözött Nagygécbe, a cselédházban kapott egy szobakonyhás lakrészt. Három-négy évig élt ott, miközben szenvedett attól, hogy a szülőházából kocsma lett, az egész falu odajárt, ő pedig félig vakon tengődött a 400 Ft-os nyugdíjából, a volt cselédek segítségével, valamint abból, amit apám küldött neki. Nagyanyám jó egészségi állapotban volt, de a látását fokozatosan elvesztette, ezért apám egy öregek otthonában szerzett neki szobát, hátralévő életét ott töltötte.

A harmadik meghatározó vonulat, gondolom, édesanyád, Astuto Beatrice oldaláról érkezett, aki Rómában nevelkedett. Ezek szerint ő olasz?

Csak félig olasz származású. Ráadásul az ő ágán további német felmenőim vannak: anyám egyik dédapja Feichtinger Sándor neves prímási főorvos és botanikus (tizenöt éve az ő kéziratban fennmaradt életrajzát is sikerült megjelentetnem), a másik Reitter Ferenc, aki egyik vezetője volt a főváros tizenkilencedik század végi rendezésének. Nevéhez fűződik Budapest csatornázási rendszerének kiépítése, a dunai rakpart építése, a pesti Duna-szakasz szabályozása, az Andrássy út és a Nagykörút terve. Aztán nagyanyám, Feichtinger Angéla összeismerkedett egy olasz admirális Budapesten, a Ganz-MÁVAG-ban dolgozó elektromérnök fiával, Giorgio-val, akihez 1907-ben férjhez ment. Anyám 1909-ben született, a család az első világháború alatt költözött Rómába, ott járt iskolába, a húga, Flaminia nagynéni ott is született. Amikor azonban Giorgio nagyapám az első világháború alatt meghalt, anyámék visszaköltöztek Budapestre.

 Te már – egyedüli gyerekként – a második világháború alatt születtél. Hol lakott akkor a család?

A Falk Miksa utca 15-ben, a családé volt az egész bérház, nagyapámék is ott éltek az első emeleten. Apám három diplomás emberként bejáratos volt a pesti belvárosi értelmiségi társaságokba, az egyik legjobb barátja Ottlik Cipi volt, aki világhírű angol nyelvű bridzskönyvébe az alábbi dedikációt írta neki: „Gyurikám, olyan jól megtanultam tőled bridzsezni, hogy még ezt a könyvet is meg tudtam írni”. Aztán Budapest ostroma alatt egy közeli lőszerraktár felrobbanása miatt a ház egy része leomlott (egyik korai emlékképem, hogy jövünk fel a kazánházból, és az ágyamban mindenfelé téglák hevernek), az épület lakhatatlanná vált, úgyhogy a család átköltözött a Bajcsy-Zsilinszky út 15-be, ahol a nagymamám lakott. Szerintem Budapest legszebb lakása volt ez, a hatodik emeleten négy szoba, hall és cselédszoba, ahonnan – miként viccesen mondani szoktuk – ágyból nézhettük a tűzijátékot. Ez a lakás lett aztán a család összetartó pontja: a vasárnapi ebédeken hatan ültük körbe az asztalt, Angéla nagyanyám, Flaminia nagynéném, a férje, Beniczky György és mi. Ez a hihetetlenül stabil közösség lett az alapja annak, hogy a család sikeresen túlélte a legszörnyűbb évtizedeket is.

Miként mondogatni szoktad, 1956 két szempontból is meghatározó lett az életedben: egyfelől tinédzserként testközelből élted át a forradalmat, másrészt bejött az életedbe a rock and roll. Ez utóbbi pontosan mit jelentett számodra?

A 2007-es játékfilmemben, a Nap Utcai Fiúk-ban sok mindent elmesélek arról, hogy alig tizenhat évesen miként kapott el a forradalom és a rock and roll élménye. Akkoriban a Rókus kápolnával szemben, a Rákóczi út másik oldalán egy kisiparos készített röntgenfényképre vágott felvételeket (az illető nem azonos a legendás Czeglédivel), ezekre nyomtuk a házibulikon. Én az úgynevezett leányfalusi brancshoz tartoztam, ahol, emlékszem, már attól elájultunk, amikor Györffy Miklós édesapja – aki szemészprofesszori szaktekintélyként folyamatosan járta a világot – 1954-ben egy dedikált Louis Armstrong képeslapot hozott haza Párizsból. Az egyik moszkvai konferenciáról pedig egy hatalmas orsós magnóval tért  vissza, mely olyan súlyos volt, hogy Miklós csak Pista bácsi gumikerekű talicskájával tudta eltolni a két kilométert lévő következő házibuli helyszínére. Miközben az egyik, 1956-ban disszidált, de néhány hónap múlva hazatért osztálytársunk évekig abból élt, hogy a magával hozott negyven lemezt különböző lemezesteken forgatta. A fő számot nem is az jelentette, hogy lejátszotta a slágereket (azok nagy részét ismertük a rádióból), hanem amikor felmutatta azok borítóit, amit a társaságban korábban senki sem látott.

Táncoltál is a rock and rollra?

Mi az hogy! Az Eötvös Gimnáziumban – ahová jártam – már az ötvenes évek legvégén a nyomta az Illés együttes, amelyben az alattam lévő osztályba járó Illés Lajos öccse, Károly fújta a szaxofont, még nagyhasú bőgővel játszották Elvis Presley, Little Richard és Chuck Berry dalait a különböző sulibulikon, ahol azokban a súlyosan depresszív időkben erre az energikus és hangos zenére kamaszok százai tudtak felszabadtan táncolni. Mi meg jól tudtunk táncolni. Különösen én számítottam menő táncosnak. Akkoriban még a páros tánc dívott, a jól táncoló lányok körül mindig sokan nyüzsögtek, és ha valaki ügyetlenül, gyengén lépett, már húsz másodperc után lekérték a lányt. Én viszont jól táncoltam, úgyhogy nekem hagyták. Nemcsak az Eötvös vagy Jóskás bulikon taroltam, hanem később olyan rázós helyeken is respektet tudtam kivívni, mint a Keleti pályaudvar várójában, amikor ott a Liversing lépett fel.

Érettségi után miért az építészet felé fordultál?

Tudni kell, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a felvételi rendszerben nagyon keményen ment a káderezés. Egykori piarista diákként (merthogy az iskolát még náluk kezdtem a Mikszáth téren) esélyem sem volt a műszaki pályát kívül mást választani. Így a BME-re felvételiztem, ahol elsőre elutasítottak, úgyhogy nem volt mese, melósként kellett elhelyezkednem a szakmában. Bonyolult családi kapcsolatokon keresztül jutottam el a 2. számú Épületelemgyárba (ma a Tesco áll a helyén a Filatori gátnál). Nyáron még pia, csajok, buli, rock and roll, szeptembertől pedig három cigány srác mellett lapátoltam a sódert. Mikor megtudták, hogy van érettségim, kineveztek brigádvezetőnek, és adtak alám három maltertündért (akkoriban az építőiparban még rengeteg nő dolgozott). Miután a vállalat párttitkára nem járult hozzá, hogy a BME építészkarán előkészítő tanfolyamra járjak („Szomjas elvtárs, maga jó helyen van itt, nem kell egyetemre mennie”), otthagytam őket, és apám segítségével eljutottam a Jászberényi úti Orion-gyár szerszámkészítő üzemébe.

Tavasszal megint eljött a felvételi ideje, megint nem sikerült. Nyilván azért, mert továbbra sem volt jó a családi hátterem. Viszont olvastam az újságban, hogy a miskolci nehézipari egyetemen van pótfelvételi. Elmentem, felvettek. A kollégiumban kriminális körülmények között laktam, de kibírtam. És akkor már tudtam, mi a járás. BME, Központi épület, II. emelet 68., építészkar, dékáni hivatal. Bementem, mondtam, Miskolcra járok, de félévkor szeretnék átjönni. Mire közölték, ennek semmi akadálya. Ez egy ilyen világ volt.

Mégsem építész lett belőled, hanem filmrendező. Hol történt az átkattanás?

Mindig is filmrendező szerettem volna lenni, csak ez abban a világban nem volt könnyen kivitelezhető. A Váci utcai Muskátli presszóban mindenesetre Jankovics Marcellal, Dárday Istvánnal, Szalai Györgyivel, Pintér Georggal és másokkal arról álmodoztam, hogy majd alkalomadtán a – filmfőiskolán akkoriban három évente induló – rendezői szakra felvételizek. 1964-ben aztán az ezerkétszáz jelentkezőből engem is beválogattak abba a húsz fős, Herskó János vezette osztályba, amelyben többek között Maár Gyula, Grunwalsky Ferenc, Ember Judit, Böszörményi Géza és Ragályi Elemér is járt.

Ez a pályamódosítás mennyire lazította meg a kapcsolatodat a rock and roll-lal?

Azt követően, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jártam, valóban sokat lazult ezt a szál. Korábban különböző klubokban serénykedtem, építész hallgató koromban – bár nem voltam kollégista – kulturális szervezőként a Bercsényi utcai klubban tevékenykedtem, ahol az akkor még Szörényi testvérek nélküli, de már népszerű beategyüttes rendszeresen fellépett. Mi több, szemtanúja lehettem, amikor Szörényi Levente először csatlakozott hozzájuk vendégként a színpadon. De azért a vizsgafilmemet az akkor még az ős-Wastaps együttes élén fellépő Baksa-Soós Jancsiról készítettem.

Miként találtál rá?

Mindig is figyeltem az ifjúsági zenében felbukkanó új hangokat. Jancsi pedig már akkor is jelenség volt. Az Iparterv kultúrosa, Sziráki Bandi ambicionálta, hogy jó viszonyban legyen az akkoriban menő, de indexen levő művészekkel (Keserü Ilona, Hencze Tamás), úgyhogy ugyanabban a térben szervezett nekik kiállítást, ahol Baksa-Soós Jancsiék is felléptek (persze néhány hónapos különbséggel). Ez az az időszak, amikor a Balázs Béla Stúdióban filmtechnikai szempontból a legnagyobb kihívást az jelentette számunkra, hogy a dokumentumfilmeket miként tudnánk szinkronhanggal forgatni. Írtam egy hosszas tanulmányt a Filmkultúra-ban arról, hogy a magyar filmgyártásnak mekkora szüksége lenne a 16 milliméteres hangos technikára, különösen a dokumentumfilmek területén, hisz Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a leghaladóbb tendenciájú műveket már így forgatták. Magyarországon ugyan történt néhány elszigetelt kísérlet az effajta technika alkalmazására – lásd például az 1969-es Extázis 7-10-ig című filmet –, de ez egyáltalán nem vált általánossá. Pedig egyfelől csökkentette volna a gyártási költségeket, másrészt korszerűbb forgatási lehetőséget biztosított volna, hisz kézi hangos kamerával a legnehezebb körülmények között is lehetett volna párhuzamosan rögzíteni a képet és a hangot. A BBS-ben annak a technikai lehetőségét kerestük, hogy embereket, élőben tudjunk lefényképezni. Többek között azért is, hogy celluloidon meg tudjuk ragadni az akkori beategyüttesek hangulatát. Ahogy ugyanis Baksa-Soós János a zenére a lábait mozgatta, az a fajta mozgáskultúra a szocialista Magyarországon maga volt a forradalom. De azt képben-hangban rögzíteni külön feladatot jelentett.

Hogy érzed, a vizsgafilmedben, Három király mi vagyunk-ban ezt mennyire sikerült megvalósítani?

Szerintem a kor technikai lehetőségeihez képest jól. Baksa-Soós azonban a filmnek csak az egyik hőse. A másik Éva, aki láthatóan nem találta a helyét (többek között „lágyító kemence kezelői” oklevelet is szerzett), és épp a sztriptíztáncosnői állással kacérkodott. A harmadik pedig Irma, a szabolcsi cigánylány, aki egy budapesti munkásszálláson nyilatkozta öntudatosan, hogy „beaténekes szeretnék lenni. Szakmát nem akarok tanulni, annak úgy sincs értelme”. Mire levittem őt a Kőbányai Ifjúsági Házba, ahol akkoriban minden csütörtök és vasárnap az Olympia játszott. A billentyűs Winkelmayer József és az énekes Horváth Charlie próbálta tanítani a lányt, de annak hiába voltak meg a hangi adottságai, a beatzene lüktetését egyszerűen nem érezte.

Akkoriban odahaza mit hallgattál? Milyen koncertekre jártál?

Amire csak lehetett. Igyekeztem követni az eseményeket. Baksának meg kifejezetten súgtam. A Három király mi vagyunk-ban többek között József Attila egyik versét, a Betlehemi királyok-at adja elő (ennek egyik sora adta a film címét), mely vélhetően az első alkalom volt, amikor Magyarországon egy klasszikus lírai alkotás beatzenei környezetben jelent meg. Ezt követően további vers-tippeket adtam Baksának, melyek közül a Tiszta szívvel és A hetedik nemcsak a Kex előadásában vált emblematikussá, hanem később a Hobo Blues Band koncertrepertoárjában is rendszeresen szerepelt.

Régebben mesélted, hogy a hetvenes évek legelején egy idegenforgalmi propagandafilmben összehoztad a Syriust és Sebőéket. Milyen eredők mentén jött létre ez a produkció?

A MAFILM kettes telepén – a mostani népligeti buszpályaudvar helyén – működő dokumentumstúdió akkori vezetője, György István keresett meg, hogy az Express Utazási Iroda megbízására készítsek egy idegenforgalmi propagandafilmet, ami kedvet csinál a külföldi fiataloknak, hogy Magyarországra jöjjenek nyaralni. Elég komoly költségvetést adtak, több mint egy hetet tudtunk forgatni, több helyszínen, így Visegrádon, a Balatonon és a Hortobágyon is. A kezdő képen egy piros nyitott „bádog” Citroënnel autózó két fiatal külföldi lány találkozik két magyar lovas sráccal a Hortobágyon, akik aztán végigvezetik őket Magyarországon. A filmet Koltay Lajos fényképezte, és benne előbb Sebő Feriék játszottak népzenét, majd annak motívumaira improvizált a Syrius. Mikor leadtam az alkotást, György Pista megölelt, hogy az ő stúdiójában ilyen szép filmet még nem csináltak. Majd az Express nem vette át. Először azt kérték, hogy egy snittet vágjak ki belőle – a tihanyi bekötőútnál a fiú megöleli a lányt, a hátáról nyit a kamera, és láthatóvá válik a trikóján lévő hatalmas felirat: „property of the state prison” –, amit persze megtettem, de a film mégis dobozba került. És hosszú időn át ott is maradt.

A hetvenes évek elején ezért is váltottál át a rockról a népzenére?

Mondjuk, hogy már inkább abban éreztem az erőt. Sebőékre amúgy már akkor felfigyeltem, amikor még énekelt verseket adtak elő, aztán mikor áttértek a népzenére, rendszeresen eljártam a fellépéseikre, mert nekem ugyanaz az erő szólt ott, mint korábban a beatkoncerteken. Ráadásul ez a sajátunk volt. 1972 nyarán már az első erdélyi útjukra elkísértem őket, Kallós Zoli bácsi vitt bennünket körbe Kalotaszegen és a Mezőségben. Amikor Széken betértünk a táncházba, az pontosan úgy nézett ki, mint Korniss Péter fotóin. Majd’ hanyatt estünk. Attól kezdve mindenfelé elkísértem Feriéket, többek között a hortobágyi Hídi-vásárra, ahol minden év augusztusában összegyűltek a pásztorok, a csikósok és a juhászok.

Onnan vetted a betyárfilmjeidhez a szereplőket?

Részben igen. A hetvenes évek első felében a BBS-ben a tények forradalmiságával ugyanis elmentünk a falig. Onnan tényleg nem volt tovább. Legalábbis számomra, mert én nem engedhettem meg magamnak, hogy bármelyik filmemet betiltsák. Egyszerűen leírtam volna magam a szakmában. Úgyhogy azt mondtam, oké, akkor most rúgjuk keresztül a labdát a pályán, és csináljunk egy kalandfilmet. Keressük meg a hazai gyökereit ennek a műfajnak és arra építsünk fel az egészet. Így jutottam el a betyártörténetekig, majd onnan a Talpuk alatt fütyül a szél-ig. Sebő Ferit kértem fel zeneszerzőnek, aki kitalálta, hogy annak főcímdala a Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz című archaikus pásztornóta legyen. Felmentünk az elképzelésünkkel Martin Györgyhöz a lakására, aki mondta, remek ötlet. Azzal levett egy könyvet a polcról, felütötte és ott volt, nem hazudok, 76 strófa ehhez. Úgyhogy kiválasztottam a 12-est, a 28-ast és a 42-est belőle, hogy nekünk ezek kellenek. Mindez jól érzékelteti a mozgalom mögötti tudományos hátteret, amire az egészet rá lehetett húzni. Sebőék voltak azok a kulcsemberek, akik megtalálták ennek a módját. Segített ebben, hogy egyszerre voltak zenészek és építészek. Egyrészt érezték a szívükben a zenét, másrészt értették, hogyan kell azt felépíteni.

Mennyire volt evidens, hogy a Talpuk alatt fütyül a szél főszereplőjének egy külföldi színészt válasszál?

Akkoriban benne volt a levegőben, hogy szomszéd országokból hozunk színészeket. A magyar színészek stílusa, attitűdje nagyon színháziasak volt (ma is az, szerintem). Djokóra A hajduk című film forgatásán bukkantam rá, ott az egyik karakteres figura volt a sok közül, nálam ő lett a főszereplő. Menet közben viszont rájöttem, hogy miközben ő játssza a gonoszt, egy aranyos, jószívű ember. Úgyhogy a Rosszemberek-ben ő lett a csendbiztos. Cserhalmi György meg szerintem azóta orrol rám, hogy kihagytam. Nyilván kézenfekvő választás lett volna. De én nem szeretem bevállalni azt, ami evidens.

A forgatásra mennyire emlékszel?

A leginkább az maradt meg bennem, hogy amikor Djokót akasztják, mínusz 20 fokot mutatott a hőmérő. Nagyon kemény a puszta télen. Hosszas keresgélés után Nagyiván határában találtuk meg azt a pontot, ahol a panoráma nagy részében csak a puszta látszik, miközben az országút – ahonnan a teherautók meg tudják közelíteni a helyszínt – alig ötven méterre van. Mint egykori építésznövendék, néprajzi anyagok alapján magam terveztem a csárdát. Mikor elkészültünk, meglátogatott bennünket a debreceni egyetem professzora, Gunda Béla, akinek annyira tetszett, amit látott, hogy felajánlotta, elintézi a nemzeti parknál, hogy forgatás után is maradhasson az épület. Mondtam, ez sajnos nem fog összejönni. A film végén ugyanis a csárdának le kell égnie.

De ezzel még nincs vége a történetnek. Míg a muszterra vártunk (akkoriban 2-3 nap alatt hívta elő a labor a leforgatott anyagot), annyira fáztunk, hogy inkább feljöttünk Budapestre. Egy helyi embert bíztunk meg a díszlet őrzésével, aki szegény szintén annyira fázott, hogy befűtött – mire leégett a csárda. A falubeliek végül társadalmi munkába építették vissza. Úgyhogy amit látsz a filmben leégni, az csak a kamera felé eső fele a csárdának. Az csak azért készült, hogy leégjen. Mert anélkül, ugye, nem betyárfilm a betyárfilm.

Hogyan jutunk el innen a Kopaszkutyáig?

A Talpuk alatt fütyül a szél a mozikban nagy sikert aratott, de úgy éreztem, túl jólfésültre sikeredett, nem igazán vagyunk szinkronban az akkori, sokkalta keményebb világgal. Elemér nagyszerű operatőr, de rájöttem, másfelé kell mozdulni, úgyhogy a következő betyárfilmben, az 1978-as Rosszemberek-ben ismét a rockerfazon Halász Misivel forgattam. Elhatároztam, hogy gonoszabbra veszem a történetet, és a Rosszemberek valóban minden szempontból keményebb film lett. A mozikban változatlanul sikert aratott, miközben a kritikusok megint nem tudtak mit kezdeni vele. Ezt követően a szakmában úgy könyveltek el, mint aki népszerű kalandfilmeket rendez, aminek nagyon örültem, hisz a népszerű magyar film mindig is hiánycikknek számított. És innen már csak egy lépés volt, hogy az akkori betyárokról készítsek filmet.

Így született meg a Kopaszkutya?

Igen. Emlékszem, mekkora szám volt, amikor 1978-ban Hobo saját zenekart alapított. Baksa anno megengedte neki, hogy a Bem rakparton a Kex koncerteken időnként elhörögjön egy-egy számot, meg később a P.Mobillal is fellépett párszor, de senki nem gondolta volna, hogy belőle énekes, főleg hogy sztár lesz. A legelső időkben a MOM kerek csarnokában játszottak, és kézenfekvőnek tűnt, hogy velük készítsek filmet. Meg Schuster Lórival. Módszeresen jártam a koncertjeikre, jegyzetelgettem a poénokat, amiket aztán a filmben felhasználtam.

Amikor beadtad a forgatókönyvet, senki sem problémázott rajta?

Képzeld, nem. Nyilván azt gondolták, biztos ennek is sikere lesz, hadd csinálja. Az elvtársaknak fogalmuk se volt, hogy ez a film igazából miről szól. Csak akkor döbbentek rá, amikor a Tabán oldalában meglátták a húszezer gyereket. Pedig ugyanott május elsején a Mini és az LGT bulijaira rendszeresen kétszer annyian gyűltek össze. De az elvtársak ezeket a koncerteket nem látták, hisz a Magyar Televízió nem adta őket, ők meg nem jártak ilyen helyekre. Két nappal az – amúgy csak szájhagyomány útján terjedő – koncert előtt a rendőrség behívatta a gyártásvezetőmet, Fogarasi Istvánt, hogy erről szó sem lehet. Mire Fogi onnan fölhívta a KISZ KB-t. És miután nem sokkal korábban épp egy ilyen utolsó pillanatos lemondás miatt kezdtek el őrjöngeni az összegyűlt fiatalok, inkább engedélyezték a tabáni koncertet. Ami aztán rendben lement.

Utólag mennyire kellett megvágnod az anyagot?

Nem annyira az egyes jelenetekkel, hanem a film egészével volt a hatalomnak baja. Jellegzetes epizód volt persze, amikor bejöttek a szovjet tisztek az öltözőbe, és autogramot kértek a srácoktól (a jelenetet újrajátszottuk a 2011-es Kopaszkutya kettő-ben), amiből később balhé lett. Illetve nem lett balhé, mert bele sem kerülhetett. Sajnos én is tudtam, hogy ez egy védhetetlen jelenet. Mást viszont nem kellett kivágni. Pont az volt a lényeg, hogy igazából ők sem tudták, mi a baj vele. Erdősék pedig csak későn szereztek tudomást róla, mert ez a film más csatornán futott.

De a Kopaszkutya dalait tartalmazó nagylemez megjelenését azért sikeresen megakadályozták, nem? 

Az már az ő területük volt. A minisztériumba a tárgyalásokra amúgy nem is Erdős, hanem Bors Jenő járt be, és elszántan próbálta megfúrni a filmet. Magam nem lehettem jelen, csak Köllő Miklós stúdióvezető, akit hideg zuhanyként ért a támadás, mert azt gondolta, a sikeres betyárfilmek után megint itt van egy fiataloknak szóló népszerű film. A tárgyalásokon viszont elhangzott – ezt is Köllő közvetítette –, hogy a fiatalok „fel fogják szakítani a széksorokat a moziban”. Próbáltam volna mondani, hogy ez élőben sokkal keményebb, ütősebb, mint az, ami a mozivásznon látható lenne, de idáig el sem jutottam. Még szerencse, hogy egyes lelkes szolnoki szervezők előzetesen bemutatták a filmet a helyi mustrán, ahol persze nem történt atrocitás, ott sem szakították fel a fiatalok a széksorokat, úgyhogy erre már tudtunk hivatkozni. Majd nem sokkal később maga Aczél György hívott fel, hogy „Szomjas elvtárs (sosem voltam párttag), a kollégáim úgy tájékoztattak (sosem árulta el, hogy ő látta-e vagy sem), hogy bemutathatjuk ezt a filmet”. Nem is lett belőle semmi baj.

Hobo a későbbi nyilatkozataiban viszont sokszor igyekezett magát elhatárolni a Kopaszkutyá-tól, mondván, a pályáján sokáig gondot jelentett, hogy a filmben ráosztott szereppel azonosították. Te miként élted ezt meg?

Némi malíciával azt szoktam erre mondani, hogy Hobo utólag jött rá, hogy nem ő volt a főszereplő. Lényegében megcsinálta azt, amire kértem, de ez valóban nem az ő útja volt. A Kopaszkutyát Schuster Lóri, Deék Bill Gyula, Póka Egon, Hobo és én tettük össze, mindenki hozzátette a magáét, mindenkinek megvolt benne a maga szerepe. Bill ott lakott (Kőbányai út 48.), Egon pedig nem messze onnan az úgynevezett városi házak egyikében – amelyeket a negyvenes évek végén Erdélyből átmenekült családoknak építettek –, így ismerték egymást és a miliőt, plusz megtalálták azt a bizonyos lego-pincét, amiben forgattunk. Sorolhatnám. Szóval Hobo csak az egyik komponens volt a film összerakásában.

Ugorjunk picit előre az időbe, 2011-re, amikor is elhatároztad, hogy harminc év után megnézed, hová jutottak a Kopaszkutya szereplői. A Kopaszkutya kettő-ből viszont Hobóék nyomására kihagytad Schuster Lórántot. Muszáj volt így bevállalnod?

Nem akarok a részletekbe belemenni, de 2010-ben szakmai szempontból abszolút a perifériára kerültem. A Kopaszkutya kettő esetében valóban két komoly hibát is elkövettem. Egyrészt hogy ezt a címet adtuk neki, mert hiába próbáltuk jelezni, hogy voltaképpen egy dokumentumfilmról van szó, a nagyközönség számára ez mégsem lett evidens. Ennél azonban sokkal súlyosabb gond – amit nagyon sajnálok –, hogy Lóri kimaradt. Egyetlen más filmemmel kapcsolatban sem kényszerültem még rá, hogy olyan kompromisszumot kelljen kötnöm, amit nagyon nem jó szívvel vállaltam. Amikor Hobóék bejelentették, hogy Lóri nem lehet benne a filmben, azt kellett volna mondanom, hogy bocs srácok, akkor nincs ez a film. Ráadásul ezt nem az elején közölte Hobo és Bill, hanem csak azután, hogy velük felvettük már az első beszélgetést. Később ezt a döntésüket kamera előtt is megmagyarázzák, de a végén kérték, hogy ezt a részt vágjam ki a filmből. Én meg kivágtam. Akkoriban anyagilag is meg voltam szorulva, meg úgy éreztem, hogy egy magánbefektetővel (a teqballos Huszár Viktorral) szemben ezt nem tehetem meg.

1981-ben, a Kopaszkutya után amúgy miért nem folytattad a rockvonalat?

A film után megrendült a pozícióm, ezért inkább más témákat kerestem. Így született meg a nyolcvanas években a Könnyű testi sértés, a Falfúró vagy a Mr. Universe, miközben nyakig benne voltam filmszakmai ügyekben. Sokadmagammal azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk a magyar filmgyártásnak az a fajta decentralizált struktúráját, amelyre hivatkozva később mondhattam, hogy nálunk a rendszerváltozás már a nyolcvanas évek elején megtörtént. Miközben a politikai változásokkal egy időben újra a táncházmozgalom felé fordultam, mert Halmos Bélával beszélgetve rá kellett döbbennünk, hogy egy korai tévéfilmet leszámítva még nem készült olyan film, amely a maga valóságában mutatta be az egész mozgalmat. Így született meg a Mulatság, amelyet a Téka-táborban forgattunk. Ahogy mondani szoktam, négy napig még a cipőmet sem vetettem le. Úgy zuhantunk be minden éjjel ruhástól a sátorba. Egyik nap Sára Ferenc kitalálta, hogy legyen hajnalköszöntés. Fél ötkor Feri, Dresch Mihály és még valaki furulyával elkezdték a muzsikát, ahogy lassan jártak körbe a táboron belül, az emberek úgy ébredtek fel és csatlakoztak. A végén már kétszáz méteres sorban kígyóztak, le a halastó partjára, ahol Feri és Misi is belegyalogoltak a vízbe, megmártóztak, majd vitték vissza a tömeget a táborba. A végén pedig bevonultak egy nagy csűrbe, és kezdetét vette az igazi buli. Na, arra aztán mindenki felébredt.

A Mulatság óta a magyar népzene legfontosabb filmes dokumentátorává váltál, hisz 1990 és 2005 között Halmos Bélával és Rosta Katalinnal közösen készítettétek az MTV és a Duna TV táncházas műsorait (Népzenei Magazin, Táncház). A rendszerváltozás után mennyi volt evidens ezek elindulása?

A választások után Sebő Feri megrendelő szerkesztőként odakerült a Magyar Televízióhoz, lényegében ő járta ki ezt a népzenei műsort. De ő a születésnél segített, bele sosem szólt. Kati pedig a gyártásvezetői feladatokat látta el, mi Bélával adtuk a tartalmat. Magamat mindig is botfülűnek tartottam, sosem szóltam bele zenei dolgokba, úgyhogy evidens volt a leosztás. Béla zenei rendezőként remekül kézben tartott mindent. Nekem ahhoz van érzékem, hogy észrevegyem, ki a hamis. Nem zenei értelemben. Hanem hogy ki az, akivel érdemes dolgozni. Zenei vonatkozásban azonban mindent ráhagytam Bélára. Így olajozottan zajlott a munka. A vágásnál ugyanígy működött: Béla megmondta, melyik a jó nóta. Én meg, hogy mikor elég belőle

Amikor pedig 1992-ben Kőhalmi Ferenc rakta össze az új televíziós adót, kérdezte, mi legyen a népzenei műsor. Én meg mondtam neki, hogy az, amikor a Muzsikás együttes zsidó népzenét játszik. Így született meg a Szól a kakas már című film, amely a Duna Televízió első napján került adásba. És onnantól kezdve ott is zöld utat kaptunk.

E népzenei magazinműsorok mellett ez a csapat nagyszabású dokumentumfilm-sorozatba is belekezdett. Benne a magyar népzene- és néptánckutatásra, illetve a táncházmozgalomra a legnagyobb hatást gyakorló falusi muzsikusokat, énekeseket és zenekarokat igyekeztek minél sokrétűbben bemutatni. Indításként azt a két prímást, akiket Martin György lakásában Halmos Béla először hallott hangfelvételről: Zerkula Jánost Gyimesközéplokról és Maneszes Mártont Magyarszovátról. Aztán sorban a többieket, a lészpedi Jánó Annától a kalotaszegi Fodor Sándor „Netiig”. Ezek a portréfilmek 2013-ban Új régi hang címmel egy tizenkét DVD-s sorozatban is megjelentek. Mennyire sikerült ezekre külön költségvetést szereznetek?

Nem emlékszem már, hogy pontosan mi volt ezek produkciós háttere, hol a Goess Film pályázott a Filmalapítványnál, hol mi, ezeket nyilván kombináltuk, de folyamatosan ügyeskednünk kellett. Nem kaptunk nagy pénzeket, ám egy-egy külföldi forgatást mindig sikerült kigazdálkodni. A Mulatság és a Szól a kakas már adott volt, készítettünk filmet az amerikai magyar népzenei táborokban is, de a legfontosabb, hogy sorra vettük a táncházmozgalom nagy öregjeit. Zerkula különösen aranyos ember volt, Béla húzott egy nótát, ő meg kijött a ház elé és táncolt rá. Mikor az aktuális Filmszemlén bemutattuk a filmet, az olasz újságíró barátom, Sandro Zambetti odajött, hogy hát egy szót sem értett belőle (a dokumentumfilmeket nem feliratozták), de a legjobb női alakítás díját ő Reginának adná, mert az ő arcán végig lehetett olvasni a teljes történetet.

Halmos Bélával hasonló sorozatot álmodtatok meg a táncházmozgalom emblematikus figuráiról is. Az élet azonban közbeszólt, és sajnálatosan úgy hozta, hogy e széria első darabja épp a 2013-ban elhunyt Halmos Béláról készült portréfilmed és e széria összeállítása lényegében rád maradt. Milyen szempontok szerint szelektáltál?

Ez egy vállaltan szubjektív válogatás. Béla portréja lett az első, aztán a két Sebő-film (ami voltaképpen egy, de forgatunk egy harmadikat is, ahol Feri bemutatja a Várat), Kallós Zoli bácsi, Kobzos Kiss Tamás, Jánosi András, Juhász Zoltán, Michel Montanaro, a Vujicsics együttes, a táncos Szabó Szilárdék portréja, és szeretném tizediknek Dresch Misit. Elsőre nemet mondott, de azért remélhetőleg, rá tudom beszélni.

Közben 2002-ben Vagabond címmel újabb játékfilmet készítettél, mondhatni, áttételesen a táncházmozgalomról, miközben a táncházasok mégsem rajongtak érte. Miként élted meg ezt a nem túl szerencsés helyzetet?

A kétezres évek első fele számomra jó periódusnak számított. Ahogy viccesen szoktam mondogatni: nem én osztottam a pénzt, de másokkal együtt én választottam ki azokat, akik kiosztották. Szerintem döntően jó embereket sikerült választanunk a különböző kollégiumokba, és a kétezres évek elején felmerült, hogy kellene egy újabb filmet készíteni a táncházmozgalomról. Elismerem, talán nem a legszerencsésebb a címe, de az alapsztori ül: a táncházba járók közül mindenki megtalálhatja a maga gyökereit. Összetrombitáltam a régi csapatot, Zsuráékkal kitaláltuk a helyszíneket, a táncházi világból remek bandát szedtünk össze, barátian, jó légkörben, klasszul zajlott a meló. Úgy tűnt, minden rendben van, de a bemutató után abszolút kettős pályára állt a film. Egyfelől Zsuráék – és velük a táncházasok zöme – úgy gondolták, hogy ez a kriminális keretbe ültetett történet nem az ő filmjük, a Vagabond szerintük a táncházi értékek devalválása, másfelől a film a különböző külföldi filmfesztiválokon sikert sikerre halmozott. Több mint harminc fesztiválra jutott ki, a szervezők vitték mint a cukrot, mert hát zenés film, eredeti, és a fiatalokról szól. Az meg, hogy a táncházas világ hogy látta, megmondom őszintén, egy ponton túl már egyáltalán nem érdekelt.

Eddigi utolsó filmed a Betyárjáték, amelynek alapja egy általad rendezett színházi előadás. Éveken át telt házzal ment a Nemzeti Színházban. Egyáltalán, hogy kerültél Te oda?

Halmos Bélán keresztül ismertem meg a PG Csoportot, melynek dalaira Alföldi rock címmel Debrecenben színdarabot rendezett Vidnyászky Attila,.Jantyik Csaba, a zenekar vezetője pedig engem kért meg, hogy az egyik előadást vegyem fel filmre. Mondtam Vidnyászkynak, hogy „csináljunk ezt úgy, hogy én nem szólok a színészekhez, te meg nem szólsz az operatőrökhöz.” Így is történt. Nem sokkal később Vidnyászky – akinek akkoriban még nem volt annyira erős a helyzete a kultúrán belül – felajánlotta, hogy csináljak valamit a Nemzetiben. Még sosem rendeztem színházi darabot, de érdekelt a feladat. Kitaláltuk a Betyárjáték-ot, Ferenczi Gyuriék adódtak, ahogy az általuk játszott dalok is (ezeket tőlem függetlenül Gyuri már játszotta a Rackajammel), én csak egyetlen új dalt kértem, amelyik úgy kezdődik: „Tüzesen süt le a nyári nap sugára. Az ég tetejéről a juhászbojtárra.” Mert hát a gyerekből mégiscsak úgy lesz betyár, hogy a juhok elkóborolnak. Úgyhogy a zenekar játszott középen, mögötte/fölötte a vászon, amit szemből vetítőként használtuk (jeleneteket a korábbi filmjeimből), hátulról meg árnyjátékként vetültek rá a táncosok. Plusz volt narráció, hogy a veretes szövegek is meg tudjanak szólalni.

A közönség nagyon szerette a darabot. Korábban mindig is igyekeztem magam távol tartani a színháztól, mert számomra az egy feudális intézmény. De itt jó volt, hogy összehoztuk a társaságot. Jöttek a táncosok az ország minden sarkából, nagyon élvezték, amikor havonta újra találkoztak. A darabot meg sokfelé meghívták fesztiválokra, fantasztikus szabadtéri előadások születtek belőle. Az egésznek volt egy nagyon laza, de lendületes világa. Három évig ment teltházzal a színházban, akkor tudtunk belőle moziváltozatot is készíteni, melyet 2019 decemberében mutattunk be.

A Betyárjáték-ban egyfelől összegezted a pályád legfontosabb momentumait, másrészt a meglévő dalokból, szövegekből új mitológiát igyekszel felépíteni. Így, a nyolcvanon túl mennyire tudsz megmaradni nyitottnak és kísérletező kedvűnek?

A szüleimtől két fontos dolgot örököltem: a nyitottságot és a toleranciát. Ahogy az én élettörténetem is azt példázza, hogy egy hagyományos értékeket képviselő polgári család leszármazottjaiként miként jutottam el oda, ahová. A piaristáktól az 1956-os forradalmi eseményeken át a Kopaszkutyá-ig, a betyárfilmektől a népzenei magazinokig. Az, hogy a filmfőiskolán, a Balázs Béla Stúdióban, a Filmszövetségben, meg a különböző játékfilmjeimben amúgy mi mindent valósítottam/valósítottunk meg, persze érdekes lehet, de szerintem ez az ív a lényeg.

(Az interjú a Hangfoglaló Program Könnyűzenei Örökség Alprogramjának keretén belül készült.)

* * *

Kapcsolódó anyagok:

>> Életút-interjúk #1 - Victor Máté - A beszélgetés időpontja: 2015. március 5. >>

>> Életút-interjúk #2 - Csányi Attila - A beszélgetés időpontjai: 2015. április 7. és 8. >>

>> Életút-interjúk #3 - Bolba Lajos - A beszélgetés időpontja: 2015. április 8. >>

>> Életút-interjúk #4 - Módos Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. március 12) >>

>> Életút-interjúk #5 - Nemes Nagy Péter - A beszélgetés időpontja: 2015. május 19. >>

>> Életút-interjúk #6 – Hegedűs László - A beszélgetés időponttjai: 2015. december 4., 8. és 17. >>

>> Életút-interjúk #7 – Csepregi Éva - A beszélgetés időpontja: 2016. május 31. >>

>> Életút-interjúk #8 – Urbán Tamás - A beszélgetés időpontja: 2015. december 1. >>

>> Életút-interjúk #9 – Göczey Zsuzsa - A beszélgetés időpontja: 2016. január 14. >>

>> Életút-interjúk #10 – Szörényi Szabolcs - A beszélgetés időpontja: 2016. szeptember 27. >>

>> Életút-interjúk #11 – Ráduly Mihály - A beszélgetés időpontja: 2017. április 4. >>

>> Életút-interjúk #12 – Sebő Ferenc - A beszélgetés időpontja: 2016. október 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #13 – Panyiga - A beszélgetés időpontja: 2018. május 16. és 29. >>

>> Életút-interjúk #14 – Eredics Gábor - A beszélgetés időpontja: 2018. május 12., 19. és 26. >>

>> Életút-interjúk #15 – Lantos Iván - A beszélgetés időpontja: 2019. május 15. >>

>> Életút-interjúk #16 – Dresch Mihály - A beszélgetés időpontja: 2019. június 28. >>

>> Életút-interjúk #17 – Kása Béla - A beszélgetések időpontja: 2019. december 6., 10.,,17,  >>

>> Életút-interjúk #18 – Lois Viktor - A beszélgetések időpontjai: 2020. augusztus 4. és 7. >>

>> Életút-interjúk #19 – Gryllus Dániel - A beszélgetések időpontja: 2020. október 15. >>

>> Életút-interjúk #20 - Berán István - A beszélgetés időpontja: 2021. június 22. >>