Palotai Zsolt - vagy ahogy a többség ismeri: DJ Palotai - a hazai undeground tánczenei kultúra doyenje, minden idők legnagyobb hazai szelektora, a drum and bass és a breakbeat egyik magyarországi meghonosítója. Közel az ötvenhez is abszolút naprakész, partijai és Tilos Rádió-beli műsorai változatlanul igazodási pontok.
Apám után nekem labdarúgóként nem sok esélyem maradt. Közel húsz évig mégis versenyszerűen sportoltam. Viszont az aktív sport nagyon komoly alapot adott ahhoz, hogy bírjam az éjszakai életet. 1990-ben, a Tilos az Á első évében szinte minden nap dolgoztam. Ma, amikor hetente négyszer játszom, és kérdik, hogy bírom, mindig ezt hozom fel példaként. Miközben látom, hogy a mai huszonéves dj-t heti három bulitól kész vannak. Nemrég mondta egy gazdasági guru: az a fiatal, aki nem sportol rendszeresen, ma bukásra van ítélve az életben. A kitartást, az alázatot és az elhivatottságot ugyanis a leginkább onnan lehet magunkba szívni.
Öt évet jártam a Testnevelési Főiskolára, de egy komoly sérülés miatt nem tudtam befejezni. A gyógypedagógiai főiskolára is jártam pár évet, de azt is félbehagytam. A szüleim szerintem már gyerekkoromban tudták, hogy zenével fogok foglalkozni: vélhetően ezért is írattak be a győri Bartók Béla Zenei Általános Iskolába. Amúgy épp mostanság beszéltem beszélgettem apámmal arról, hogy meddig lehet ezt még csinálni.
Apám az aktív sportot, a játékvezetést, később az ellenőri munkát is akkor hagyta abba, amikor a csúcson volt. A színpadon, a lemezjátszó mögött azonban nincs korhatár. Láttam már nagyon fiatal hatvanéveseket és nagyon öreg húszéveseket. Nemrég találkoztam egy külföldi barátommal, beszélgetés közben odajött hozzánk egy fiatal dj, s mondta neki, képzeld, Zsolt idősebb apámnál. Mire a barátom csak annyit válaszolt: igen, de lehet, hogy fiatalabb, mint te.
A nyitottsága, az újszerűsége, a folytonos megújulási képessége. Meg hogy jött a rendszerváltás. Addig vártam, hogy teljen az idő. A régi rendszerben mást nem tehettünk. 1989 szilveszterén viszont megnyitottuk a Tilos az Á-t, s ott végre a magunk zenéjét játszhattuk. Csináltunk magunknak meg a barátainknak egy helyen, hogy legyen hova esténként elmenni.
Győrben mindenki az osztrák adókon nőtt fel. Így még a budapestieknél is tájékozottabbak voltunk. Persze a hetvenes években Led Zeppelint, Deep Purple-t, Jimi Hendrixet, meg mindenféle rockzenét hallgattunk, egyik megszállott barátom, Rütyi révén viszont megismertem Bob Marleyt, a reggae-t, a dubot. Meg hát ott voltak Hartyándi Jenőék, akik hozták az avantgárd jazzt. Aminek a folytatása Pesten a Közgáz jazzklub, Dresch Mihállyal, Grencsó Istvánnal, Szabados Györggyel. Meg persze a népzene. Éri Pityu a Muzsikásból két utcával arrébb lakott, sokat utaztunk együtt a buszon, összebarátkoztunk, még gyűjteni is eljártam velük a Mezőségbe. Nyolcvanas évek eleji kalandozásaim során Gyimesbe is elkerültem, Zerkuláékhoz. Ott sokkal archaikusabb és durvább a zene. Az ottani lakodalmak a legzúzósabb drum&bass partival is felérnek. Attól kezdve havonta jártunk oda, közben meg vittük a barátainknak a gyógyszert, a könyvet, mindent.
Adta magát. A társaság motorja Németh Vladimír „Vova” volt, rokona, Bora az egyetlen, aki korábban dolgozott vendéglátásban, és nekem volt messze a legnagyobb zenegyűjteményem. Apám rendszeresen hozta a lemezeket külföldről, főiskolás koromban a képzős barátaim pedig ismerték a hatvanas-hetvenes évek legkülönlegesebb zenéit - White Noise, Ramases, Nick Drake, John Martyn - is. Meg sok reggae, latin és afrikai lemezem volt. Csupa olyan album, ami másoknak nem. Már a Tilos az Á-ban is az motivált, ami a pályám során később: megmutatni, hogy más is van.
Mondhatjuk. Ugyanazok a holland barátaim segítettek benne, akik a lemezújdonságok beszerzésében. Náluk a foglalt házaknak, illegális rádióadóknak komoly hagyománya volt. Ők intézték az adót, tőlük tanultuk a konspirációt, mindent. Amúgy akkora volt a lemezgyűjteményem, hogy akik később bekerültek a Tilos az Á-ba, illetve a Tilos Rádióba, azok is abból játszottak. Ez ma már elképzelhetetlen.
Dehogynem. Akkor lett végre, úgy 1993 körül, amikor már túl sok ember fordult meg a rádióban, s már nem lehetett követni, ki kicsoda. Meg amikor az első lemezek kezdtek eltünedezni.
A Tilost mindenki ugródeszkának tekintette. De ezzel szerintem nincs baj. Ha belegondolok, hogy az elmúlt tizenhét év alatt hányszor hallgattattak el minket, csoda, hogy még létezünk. Amikor a Tilosról kérdeznek, mindig azt válaszolom: nem az a legfontosabb, hogy milyen, hanem az, hogy van. Itt tényleg korlátlan a szabadság, itt tényleg mindenki azt csinál, amit akar. Aztán továbbáll.
Nekem ez az életem. Fiatal koromban olvastunk és filmeket néztünk. Onnan tájékozódtunk. Ma a zene a legfontosabb. Abból lehet a legpontosabban megérteni a kort. A legnagyobb veszély, hogy sokan az egójukat viszik a színpadra. Főleg a produceri szemlélettel. Azért megy mindenki bulira, hogy azt az adott embert hallgassa, hogy ő mit csinál. Kevesen veszik észre, hogy a zene sokkal lényegesebb. Nekem viszont mindig fontosabb volt, hogy adott helyen, adott időben mi történik, mint hogy éppen mit gondolok. Utóbbit úgyis „elmondhatom” a rádióban. De persze más ez a kor. Abból a világból, ahonnan én jövök, két dolog nem volt fontos: a pénz és az ego. Ma meg minden erről szól.
------------------------------------
Kapcsolódó anyagok:
A zeneszelektor (Palotai Zsolt portré) >> - cikk, 2010. március
Palotai Zsolt - Sokszínűség, sok szeméttel >> - interjú, 2003. szeptember
Palotai Zsolt - Egymásba érő zenék >> - interjú, 2000. november