Kézdy Luca tíz éve bölcsészhallgatóként költözött Győrből Budapestre, kedd éjjel a Rómer házban pedig a Santa Diver frontembereként tért vissza. A kvartettnek néhány hónappal ezelőtt jelent meg a debütáló lemeze: a Sending Ovation bátor, ötletes, izzadtság és manírok nélküli, hol szaggató, hol símogató, hol szívszorító, hol izomlazító, kellő mélységben átélt zene.
Picit furcsa, de nagyon izgalmas. Múlt szombaton tartottuk a tízéves érettségi találkozónkat, több egykori osztálytársamat – akikkel azóta nem is találkoztam – elhívtam a koncertre, s érdekes volt megtapasztalni, ahogy összeérnek az idősíkok, az egymástól korábban eltávolodott világok. Ahogy a mostani fővárosi életem és az egykori győri létem, a jelenem és a múltam találkozott a Rómer ház pincéjében.
Édesanyám zongoratanár, így a zene gyerekkorom óta természetes nyelv, természetes közeg volt odahaza. Elég hamar kiderült, hogy van hozzá adottságom, innentől viszont elég nagy elváráscsomagnak kellett megfelelnem, vizsgáról vizsgára, koncertről koncertre bizonyítanom, hogy jó vagyok. Bár meg tudtam felelni ezeknek a „kihívásoknak”, közben nem igazán élveztem a muzsikálást, inkább feladatot jelentett, mint örömforrást. Ráadásul soha sem mehettem osztálykirándulásra, mert mindig akkor voltak a versenyek. Nagy harcok árán sikerült elérnem, hogy a konzi helyett a szabad szellemű Révai Gimnáziumba mehessek. A környezetem nehezen értette meg, hogy nem szeretnék az általuk természetesnek vett, szinte előre megírt történet szereplője lenni. A Révaiban azonban nem kellett sztereotípiáknak megfelelni, ott mindenkit abban támogattak, amiben tehetséges.
Tizenhárom éves koromig szinte kizárólag klasszikus zenén nőttem fel, egyedül Markó Iván balettóráin hallgattam Gershwint és ragtime-okat. Nem balettoztam, csak korrepetítor édesanyámat kísértem. Aztán 1994 nyarán meghallottam Al Jarreaut, és azonnal beleszerettem. Ő volt az, aki egyértelműen elindított a jazz irányába. Aztán jóval később, már egyetemistaként Antal Tiborhoz jártam jazzhegedűre, nála hallottam először Stéphane Grappellit, aki letaglózó hatással volt rám. Ugyancsak jókor találkoztam Lantos Zoltán zenéjével, pont meg volt rá érve a fülem, ő szintén meghatározó hatást gyakorolt rám.
A Santa Diver ötlete 2005 őszén fogalmazódott meg, lovászként dolgoztam három hónapig Köveskál fölött a Fekete-hegyen, csak koncertezni jártam fel Budapestre. A Festészet Napjára készültünk akkoriban egy táncelőadás zenéjével, Ignácz Ádámmal (zongora) és Szesztay Dáviddal, aki ebben a projektben basszusgitárosként vett részt. Dáviddal nagyon egymásra hangolódtunk, 2006 tavaszán elkezdtünk számokat írni, először csak duóban. Aztán Halmos Andris eljött a próbára egy jambével, nagyon tetszett neki és csatlakozott. A következő alkalommal már az első koncertünkön találkoztunk. Maga a név amúgy japán jelenség: karácsony táján náluk hatalmas akváriumokban egy búvármikulás úszkál. Feltűnik picit a fényképezőgépek előtt, majd eltűnik a ködben. Amikor Dáviddal először hallottunk felőle, mindketten tudtuk, hogy ez lesz a zenekar neve.
Már azelőtt, hogy 2008 augusztusában felvettük a lemezt, gondolkodtunk a bővítésen. Addigra annyiféle módon megforgattuk már ezt a három hangszert, s vágytunk valami új hangzásra. Ezért a stúdióba meghívtuk Szőnyi András billentyűst, és Koós-Hutás Áron trombitást. Aztán rájöttünk, két új tag túl nagy változást hozna a zenekarban, ezért maradtunk négyen. Bizonyos szempontól rendkívül súlytalanok vagyunk, nem is létezünk. Szerintem úgy jó csinálni bármit is, hogy ezzel tisztában vagyunk. És ennek ellenére, vagy emellett, tudunk valamit nagyon komolyan venni. Ami létrejön, tiszta játék, tudattalanul, saját törvényeit követve. Ez a játék számomra legintenzívebben a zenében valósul meg.
----------------------
Kapcsolódó anyagok:
>> Sequence: bátran kísérletező, mégis szerethető >> – kritika, 2016. augusztus
>> DAV - Köztes zene, fúvósokkal >> – cikk, 2010 március
>> Kézdy Luca - Hol szívszorító, hol izomlazító >> – interjú, 2009. május
>> Santa Diver és egyéb tripek >> – kritika, 2009, február