Kovács Ferenc több szempontból széles skálán mozog: a trombitán, hegedűn és szárnykürtön egyaránt kiváló muzsikus három évtizedes pályája során a ragtime-tól a free jazzig, a magyar népzenétől a klezmerig, a balkán folktól a kortárs improvizációig sokféle stílusban kipróbálta magát. Ráadásul a zene mellett a japán harcművészet (mindenekelőtt a kendo), a fafaragás, a borkultúra és a gasztronómia megszállottja. Mészáros Márta nemrég bemutatott Utolsó jelentés Annáról című filmjében is az ő zenéje szól.
 

•  Apai nagyapád híres citerás volt, Kiskunfélegyházán még szobra is áll (Citerázó paraszt), anyai nagyapád saját vonósbandát vezetett az Alföldön, te viszont már Budapesten születtél, képzőművész családban. E rokoni behatások mennyire határozták meg zenei fejlődésed?

Áttételesen mindenképp, de számomra meghatározóbb volt, amit a kántorképzőt is végzett, zongorázó szobrász édesapámtól kaptam: gyerekkoromban ő ismertetett meg az ötvenes-hatvanas évek fordulóján tiltottnak számított jazzel és az akkoriban még kevesek által elfogadott bartóki univerzummal. Főiskolai művészbarátja, Segesdi György révén sikerült szalagos magnóra másolnunk az amerikai tudományos akadémia által a világ legkülönbözőbb országaiban rögzített, lemezválogatásokon megjelentetett felvételeket is, közte fekete kongregációkat és az addig a külvilág számára elérhetetlen japán udvari zenéket. Rongyosra hallgattam ezeket a szalagokat. Az igazán forradalmi újításokat, Cecil Taylort, Archie Sheppet, John Coltrane-t viszont csak a hetvenes években ismertem meg.

• Már gyerekkorodban egyértelmű volt, hogy zenész leszel?

Szüleim nem feltétlen törekedtek zenészeket nevelni belőlünk, de fontosnak tartották, hogy tanuljunk zenélni. Az egyik nővérem csellózott, a másik brácsázott, én a zongorával kezdtem, a zeneiskolában Kodály legkedvesebb növendékéhez, Bors Irmához jártam, de a zongoratanárnőm túl szigorú oktatási módszerei miatt inkább átváltottam a hegedűre. Már gimnáziumba jártam, amikor barátommal - általunk rajzolt jeggyel - belógtunk az Erkel Színházba, s amikor meghallottam Dizzie Gillespie-t, tudtam, az én hangszerem csak a trombita lehet. Igazából még a kellő izmokat sem volt időm rendesen kifejleszteni, mikor a Zeneakadémia tanárképzőjén találtam magam, ahol minden létező szakot felvettem (az énektől az angolig). Fontosnak tartottam, hogy minden elérhető tudást megszerezzek.

• A következő években, évtizedben számos, egymással nem könnyen összeegyeztethető sávon mozogtál: a 180-as Csoport tagjaként kortárs avantgárd darabokat, a Szabados György vezette MAKUZ-ban radikális, improvizatív zenét játszottál, miközben 1980-ban alapítója voltál a Budapest Ragtime Bandnek, jóval később pedig a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandnek. Ennyire nehezen találtad az utad?

Akkoriban minden érdekelt, mindenben ki szerettem volna próbálni magam. Balogh Kálmánnal az egyik zeneakadémiai gólyabálon még széki táncházat is tartottunk: ő brácsázott, én hegedültem. De baráti szálakon keresztül fújtam akkoriban rockzenekarban is, pedig az sosem állt közel hozzám. Szimfonikus zenekarok első trombitása voltam, de azt sem éreztem a magaménak. A Budapest Ragtime Band kicsit klasszikus volt, kicsit jazz, egyben jó móka és sokat lehetett vele utazni. De leginkább a szabad-improvizációs műhelymunkák voltak rám nevelő hatással, mindenekelőtt a 180-as Csoport repetitiv bemutatói (Steve Reich, Terry Riley) és a Szabados György mellett eltöltött évtizedek. Nem beszélve Dresch Mihály Quartetjéről, amelynek 1991-től tizenöt éven át tagja voltam.

• A családi örökség részét (is) képező autentikus népzene miért nem vált sosem dominánssá?

Bár a hegedűjátékomban és a kompozícióimban kétségkívül benne van a népzenei gyökér, mindent a szabad zene felől közelítek. A népzenét mesterségnek, hivatásnak tartom. Én viszont inkább kalandoztam. S csak évtizedekkel később határoztam el, hogy végre tényleg a magam zenéjét játszom.

• Azt a fajta a „kortárs parasztzenét”, amit az ezredforduló óta a Magonyban próbálsz megvalósítani?

Lényegében igen. Mire 2001-ben az első Magony-lemez megjelent, már mindent megéltem. Játszottam palotában és a poros utcákon, minisztereknek és bűnözőknek egyaránt. A párizsi jazzfesztiválon egy tálból cseresznyéztem Pharoah Sanders-szel. Lemezeket készíthettem korábbi bálványaimmal, Roscoe Mitchellel és Archie Sheppel, de olyan sztárokkal is, mint Steve Hackett, Joel Rubin vagy Hamid Drake. Tibet fővárosában, Lhasában a Dresch Quartettel először játszottunk jazzt. Az Ürümcsi Operaházban hatalmas sikert arattunk A Helység Kalapácsa utcaszínházi változatával. A Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band és a világzenés Djabe tagjaként bejártam szinte az egész világot. Amikor tíz éve találkoztam Kovács Gerzson Péterrel, a Tranz Danz táncegyüttes vezetőjével, az ő koreográfiáira kezdtem el hol szólóban, hol másokkal saját kompozíciókat előadni. Mondhatni, belevágtam a borzongatóba. Ekkorra alakult ki a saját nyers, parasztos, rusztikus stílusom, hangszeres és zenei-felfogásom. E saját repertoárhoz kerestem társakat, így jött létre a Magony, illetve annak különböző mutációi.

• A zene mellett a sport is meghatározó szerepet játszik az életedben. Sok mindenbe belekóstoltál, birkóztál, úsztál, kajakoztál, kézilabdáztál, fociztál, asztalitenisztél, aztán a hetvenes évek végétől a különböző japán harcművészetek felé fordultál, jött a judo, a jiu-jitsu, az aikido, a karate, végül a kendónál kötöttél ki. Az utóbbiakban mi vonzott?

Egyfelől a frissességük, újszerűségük, másrészt kellő önfegyelemre neveltek, harmadrészt olyan állóképességet adtak, aminek nagy hasznát vettem a koncertéletben. Megtanított arra, hogy merni kell veszteni energiát, bármit csinálok, mindent bele kell adni, mert csak úgy jön létre bennünk az a vákuum, ami újra pozitív energiákat termel. Hogy csak úgy kaphatok válaszokat az élet fontos kérdéseire, ha tényleg felteszem azokat. Amióta megismerkedtem Abe Tetsushi mesterrel, a kendo és a budo filozófia egyetemi oktatójával, azóta gyakorlom a szamurájok kardvívásának mai, sportosított változatát, mely teljes része lett az életemnek. A magyar férficsapat tagjaként és egyéniben is számos nemzetközi sikert értem el, később saját klubot alapítottam és vezetem azt a mai napig. A gyakorlati és elméleti tanulási folyamatok rendszerét, melyet ennek köszönhetően ismertem meg, az életem minden területén eredményesen alkalmazhatom.

• Például a fafaragásban?

Akár abban, akár a halászatban, akár a borászatban, akár a gasztronómiában, akár a gyereknevelésben. A fához, az anyaghoz való vonzódásom amúgy szintén régi, hisz a hatvanas-hetvenes években igazi alkotói környezetben nőttem fel, a szüleimmel a Máglya közi művészház közel negyven szobrász, festőművész, grafikus és keramikus közt laktam. Aztán sokáig semmi. Apám húsz évvel ezelőtti halála után azonban jött a fordulat: rendbe kellett tennem a hordókat, s emiatt szétnéztem, milyen szerszámai maradtak a műhelyben. Először javítgattam a bútorokat, aztán faragtam egy sótartót, később a hosszabb turnékra magammal vittem a régi szerszámokat, vésőket, jöttek a tálak, aztán nekiálltam bútorokat készíteni, előbb magunknak, később már a barátaimnak is. A szobrokig még nem jutottam. Ma számomra még a hasznosság, a használhatóság a fontos. Egyelőre.