Wahorn András - Ha ma meghalok, nincs probléma

Az egykori Bizottság-tag, avantgárd zenész és festőművész igazából kétszer telepedett ki Amerikába. Először 1992-ben, egyedül, New Yorkba, tovább élve a bohém művészek életét. Alkalmi munkákból meg itthonról hozott képeinek eladásából tartotta fenn magát, aktuális műveiből néha kiállított, nagyritkán hazajárt, majd gyorsan visszautazott. Másodszor 1995-ben telepedett ki, családdal, Los Angelesbe, és már nem élte tovább a bohém művészek életét. Beállt az egyik leghíresebb tengerentúli rajzfilmstúdióba, napi nyolc órában háttereket rajzolgat. És azóta nem is jár haza. Egészen mostanáig. Négyévi távollét után a Pepsi Szigeten lépett először színpadra, oldalán a hollywoodi táncosnővel, Rachel Lesnerrel, szeptember 3-ától pedig kéthetes országjáró turnéra indultak. Wahorn András eközben a szentendrei művésztelepen ismét fest, Fábry Sándorral pedig új könyv kiadásán töri a fejét.

alt

  • Az elmúlt két év alatt összesen három képet festettél, most, hogy hazajöttél, mindjárt nekiestél a vászonnak. Ennyire hiányzott?

Nem, Bognár Attila barátom nyit Budapesten új galériát, ő kérte, készítsek tíz képet. Nem is ezért jöttem haza, hanem hogy új produkciómat bemutassam a magyar közönségnek. Partnerem, Rachel Lesner hollywoodi táncosnő a táncolást gyógyító tevékenységként fogja fel, így az alapvetően drámai hangvételű zenémet sikeresen feloldja a színpadon. Mint férfi és nő, kétségkívül ő a ballaszt, gyönyörűen kiegyenlíti az én küzdelmes zenémet. Ehhez jön a koncerteken egy valós idejű komputeres háttérvetítés, részben a képeimből, részben videóimprovizációkból. A zene nem playback, hanem ott, a helyszínen állítom elő, igaz, előre elkészített részekből. Erre az alapra szaxofonozom. A budapesti fellépések után jön az országos turné, Szarvas, Eger, Paks, Debrecen, Veszprém, Szentendre, valószínűleg Szeged is.

  • Ezek szerint inkább zenéléssel töltötted az elmúlt éveket?

Igen, kiadtam három lemezt, a Whole-t, a Madame Crane & Wahornt és a most bemutatandó The Dancer Of The Kinget. Hogy ez végül milyen műfaj, jazz, tánczene vagy micsoda, nem tudom, de nem is érdekes. Gyökeresen újat nem nyújtok - tegnap a barátaimmal felraktunk egy 1986-os Bizottság-felvételt, és kiderült, nem sokan változtam. Pedig már azt hittem. Nagyon szeretem ezt a zenekart. Igazából sosem éreztem magam ilyen biztosnak a zenélésben. A Bizottságot is szerettem, erős volt, de sosem egészen az enyém. Nyilván azért is volt jó. Most viszont érzem, tényleg azt csinálok, amit akarok, és nagyon hiszek benne.

  • Amikor 1991-ben először kimentél Amerikába, tíz évet adtál magadnak, hogy ott is elérd azt az ismertséget, amit idehaza. Belevetetted magad az ottani művészvilágba, ki-kiállítgattál, amióta azonban átköltöztél a nyugati partra, erősen visszafogtad magad. A tíz év pedig lassan lejár.

E cél már nem igazán fontos számomra. Az utóbbi években más kalandokon mentem át, egyre inkább befelé figyelek, és ennek semmi köze a népszerűség eléréséhez. Ami elől egyébként elmenekültem itthonról. Ha Amerikában is elértem volna, vélhetően ugyanolyan értéktelenné válna, mint idehaza. Sokkal izgalmasabb ma számomra az, ami a Los Angeles-i magányban kialakult: az önmegismerés és a befelé figyelés. Abbahagytam az ivást, a cigarettázást, minden káros szenvedélyt, ehelyett igazi szellemi kalandokban van részem. Ez kihat a fellépéseimre, mostanában kezdtem el úgy élvezni egy koncertet, hogy nem érdekelt, hányan voltak rajta. Abszolút magamnak tudtam zenélni. És ez teljesen boldoggá tesz.

  • Furcsa ez számomra, mert ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek elején a Bizottság-koncerteken nyitányként mindig azt üvöltöztétek: "nem érdekel minket, hogy a zenénk tetszik-e a nektek vagy sem, azt játszunk, amit akarunk!"

Persze, hogy ezt üvöltöztük, de ahogy elnézem magam a régi felvételeken, a koncerteken mindig zavarban voltam. Ma nem zavar a közönség, és ez nagyon jó. Valójában teljesen mindegy, hogy festek-e vagy zenélek, vagy csak üldögélek és nézelődöm. A népszerűségnél vonzóbb számomra kimenni a sivatagba, leülni és ott maradni. Vagy a tengerparton lefeküdni. Amerikában egyébként a természet is más. Nálunk anyatermészet van, lágy, sima és barátságos, ott az egész sokkal megrázóbb, jobban felolvad az ember benne.

  • Az sem zavar, hogy a te tehetségeddel Amerikában jelenleg csak alkalmazott rajzoló vagy egy filmstúdióban? Hogy reggelente beautózol a munkahelyedre és napi nyolc órán át egy helyben dolgozol, olyat, ami igazán nem is érdekel?

Annak idején, amikor nem volt kedvem alkotni, beültem a kocsmába és ittam. Most, amikor nem dolgozom, mindig van kedvem festeni vagy zenélni. Nem is vállalok olyan munkát, ami egész ember kíván. Olyan állásom van, ami nem köt le, a háttérrajzolást könnyedén elvégzem. Van fix fizetésem, a családommal jól megélek belőle, van pénzem a saját dolgaimra, a komputeremet mindig szinten tudom tartani, megvenni hozzá a legújabb programokat és jól érzem magam. Ebédszünetben kimegyek a Csendes-óceán partjára és napozgatok. Lehet, hogy nincs csak két hét szabadságom egy évben, de minden nap egy órát ott fekszem a tengerparton. Hétvégeken meg úszkálok a medencémben vagy ülök a pálmafa alatt. Más élet ez és megéri.

  • De hát igazából erre vágytál?

Átértékelődtek a dolgok. A hétköznapi munkámban igazából ott sem vagyok. Nem zavar. Igazából még a vállalat igazgatója sem dönthet akárhogy, mert egy amerikai filmcég nem azt csinálja, amit ő akar, hanem amit a megrendelő kér. És a megrendelő sem azt csinálja, amit ő akar, hanem amit a közönség vagy a szponzor igényel. Tehát még a milliomos igazgató is rabszolgája az elvárásoknak. A művészetben azt szeretem, hogy hiába vannak elvárások, figyelmen kívül hagyhatom. Akkor nem azon gondolkodom, hogy mit hogyan lehetne jobban eladni. Ezért persze nem is nagyon veszik meg. De nem ez a lényeg. Nálam születési rendellenesség, hogy nem szeretek olyat csinálni, amit muszáj. Nem akarok karriert befutni. Már befutottam a magamét. Készen vagyok. Ha most ebben a pillanatban meghalok, nincs probléma. Készen van 1800 festményem, tízezer rajzom, nyolc CD-m, mindent megcsináltam. Ahogy elnézem a tizenöt-húsz évvel ezelőtti képeimet, azok ugyanolyan jók, mint a mostaniak. Már csak megpróbálom még így is, fejjel lefelé, nagyobban, videóban, komputerben, szaxofonon, tangóharmonikán, de ezek már csak variációk.

  • Még ma is naponta rajzolgatsz a jegyzetfüzetedbe?

Igen, ezért sem zavar, hogy az elmúlt két évben csak három képet festettem, mert közben készítettem ötezer rajzot. A zenélésre meg mindig találok magamnak időt. Vannak hónapok, amikor hajnalban, munka előtt rendszeresen dolgozom valamin, naponta pár órát alszom, aztán hetekig nem csinálok semmit. Annak idején a katonaságot is azért tudtam végigélni, mert ott volt a zsebemben a notesz, és ha tudtam, rajzolgattam. Ha csak egyetlen rajzot készítek egy nap, már úgy érzem, az hasznos volt. De lehet, hogy hülyeség az egész. Amerikában a képzőművészetnek egyébként sincs értéke. Érdekes, hogy a Van Gogh-kiállítás idején sokan New York-ban és Los Angelesben az utcán aludtak, csak hogy reggel bejuthassanak és megnézhessék Van Gogh napraforgóit. De ott sem egy köteg virágot akartak látni egy köcsögben, hanem arra a darab bemázolt vászonra voltak kíváncsiak, ami 30 millió dollárt ér. Amúgy a képzőművészetre nagy ívben tesznek. Ennek ellenére imádok festeni, még hiszem, hogy amit csinálok, az jó. Csak abban nem vagyok biztos, hogy másoknak is fontos kell, hogy legyen.

  • Régóta tervezel egykori társaddal fe Lugossy Lászlóval egy különös lemezt. Hogyan álltok vele?

Lehet, hogy már megvan, de nekem még mindig nem tetszik. Még próbálok benne variálni. Háromféle anyagból gyúrom össze, egyrészt Laca felvette magnóra az énekét és elküldte nekem, másrészt telefonon énekelt nekem, harmadrészt, amikor legutóbb itthon jártam pár napra elhoztam magammal egy jó magnót és arra is ráénekelt. Ehhez rajzoltam meg én a hátteret. Szeretnék ezen kívül egy szóló zongora-CD-t is kiadni, valamint fiatal magyar zenészekkel egy nagy jamsession-lemezt készíteni. Készül az új Fábry-Wahorn-kötet is, mely vélhetően felülmúlja majd az öt évvel ezelőtti Tigriskönyvünket. Változott a metódus is, a Tigriskönyv esetében Fábry Sanyi írt az én rajzaimhoz, festményeimhez szöveget, most viszont én készítek rajzokat az ő gondolataihoz.

  • Hat hetet töltesz összesen itthon, ez alatt festesz, koncertezel, Fábryval újabb kötet - elég sűrű program.

De legalább van értelme maradni. Az idő idehaza egyébként is más, mint Amerikában. Tudományosan még nem olvastam róla, de felfedeztem valamit: a nyugati parton Amerikában egész másként telik az idő, mint Magyarországon vagy Szibériában. Hogy az emberek mások, az is attól függ, hol élnek. A második generáció után mindenki érdekes módon amerikai lesz, pedig a világ különböző részeiről érkeznek. A szokásaik, a kultúrájuk valahogy elmúlik, átalakul. Amerikában például nem lehet annyit inni, mint Magyarországon. Nem azért, mert elítélik, hanem egyszerűen nem szokás. A rajzfilmstúdióban dolgozó oroszok kijövetelük után még minden délben mentek a vécébe vodkázni, ma egy házibulin egy pohár bor mellett szórakoznak egész este. A föld különböző részein ugyanaz az ember elkezd különféleképpen viselkedni.

  • Egyik napról a másikra hagytál fel a szenvedélyekkel?

Igen. Addig mindennap ittam alkoholt, a Cadillacemben külön kis helye volt az italnak, munka után hazafelé menet a hatalmas dugóban szépen elviszkizgettem, mire haza értem, jól éreztem magam. Másfél évvel ezelőtt egyszer megállítottak a rendőrök, megbilincseltek és az éjszakát a fogdán töltöttem. Azóta nem iszom. Ha az ember leszokik az ivásról, akkor meg kell ismernie saját magát, mert akkor már csak saját maga tudja boldoggá tenni saját magát. Nincsenek segédeszközök. Annak idején úgy gondoltam, miért ne kaphatnék meg mindent az élettől, amit csak lehet. Most viszont úgy érzem, igazából akkor tompítottam el magam. Sokkal érzékenyebbé váltam. Magyarországon az élethez hozzá tartozik az ital, a cigaretta, a szórakozás. Ha visszajönnék, lehet, hogy visszaszoknék. Lehet, hogy nincs itt akkora tét, nyomás, szorongás az emberben, ami Amerikában. Ott, ha semmi nincs, akkor nagyon nincs semmi. Ha meg minden van, akkor nagyon van. Itt mintha sosem tőlünk függenének a dolgok. Ott minden percben tesznek érte valamit. Ahelyett, hogy leülnének cigizni meg piázni, ahelyett azon jár az agyuk, hogy mit kellene másként, jobban csinálni. Nem tudom, melyik a jobb. Esetleg az, ami Indiában van, ahol a szar hátán szar, mindenki befelé él, kívül meg minden pusztulás?

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Wahorn András: Felkészültem az önvédelemre >> - interjú, 2008. október

Privát Bizottság-sztori >> - cikk, 2008. február

Wahorn András: Ha meghalok, nincs probléma >> - interjú, 1999. október

Wahorn András: Művészet ott születik, ahol falba ütközöl >> - interjú, 1998. május

Wahorn András: A kultúrában nincsenek szintek >> - interjú, 1994. december

Wahorn András: Gondoltam, elmegyek Amerikába >> - interjú, 1993. február

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016