Közel ezerkétszáz dalt írtak, több mint hétezer koncertet adtak, másfélmillió kilométert utaztak. Felléptek kórházban, óvodában, gyári ebédlőben, kilátóban, nővérszálláson, templomban, sétahajón, határállomáson, állatkertben, úszómedencében, hőerőműben, a Magyar Tudományos Akadémián és vidéki kocsmában egyaránt. Gyerekműsoraik, megzenésített verseik messze földön híresek, nem csak a Kárpát-medencében, de Európa-szerte. Az idén lesznek harminc évesek, ünnepi koncertjüket november 23-án tartják a Zeneakadémián. A jubileum kapcsán a zenekar vezetőjét, Gryllus Dánielt faggattam.

Fotó: Szabó Barnabás

• Emlékszel még az Andrássy úti Ádám sörözőre, ahol 1969 őszén Mikó Istvánnal megalapítottad a Kaláka együttest?

Bármily furcsa, életemben jó, ha kétszer jártam ott. Igazából semmi sem köt oda bennünket, nem volt a törzshelyünk, azt hiszem, Mikó Pista ajánlotta, találkozzunk ott, mivel épp a környéken volt dolga mindkettőnknek. Igaz, néha viccesen azt szoktuk mondani: hogyha a miénk olyan világ lenne, akkor már több alkalommal avathattak volna egy szerény táblát ennek a sörözőnek a falán. De hát a miénk nem olyan világ.

• Nyilván nem a véletlen műve, hogy a zenekar tagjai, azok is, akik csak évekkel később csatlakoztak, mind ugyanabba az általános iskolába jártak.

Valóban, Mikó Pista és Radványi Balázs egy évvel alattam járt a Lorántffy-ba, Vili kettővel, Becze Gabi néggyel, Huzella Péter pedig elsőben osztálytársam volt. A Lorántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, az Budapesten ott elsőként alkalmazott Kodály-féle nevelési koncepció valamennyiünk zenei ízlését és szellemi horizontját alapjaiban határozta meg. A tananyagnak a kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nem csak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is. A Kaláka csíráját egyébként a Móricz Gimnáziumban Mikó Pista szerveződő együttese jelentette, még akkor is, ha az a formáció sosem lépett fel. Ezt követően történt az Ádám sörözőben az a nevezetes megbeszélés kettőn között, alakult meg a Kaláka. A Bem rakparti művelődési házban a Tolcsvay-klubban abban az időben minden héten fiatal zenekarok mutatkozhattak be, mi is ott léptünk először színpadra 1969 decemberében. Debütálásunkról egyébként - nem kis meglepetésünkre - a Népszabadság is beszámolt.

• Ha jól tudom, részben a Kodály-módszernek köszönhetitek, hogy most októberben másodszor turnézhattatok Japánban.

Igen, négy évvel ezelőtt a japán meghívónk éppen egy Kodály-módszert tanító kórusvezető asszony volt, többször járt itt Magyarországon, sokat faggatott bennünket a gyermekkori hatásokról, a nevelésről, az iskolánkról. Sajnos fél évvel az első turnénk után agyvérzést kapott, sokáig kómában volt, most hagyta el először a kórházat, tolószéken hozták el a mostani koncertünkre. A mostani szervezőnk legalább ilyen lelkes, jövőre újra megyünk. Harminchárom koncertet adtunk, iskolában, óvodában, egyetemen, színházteremben, Rotary Clubban, árvaházban, tornacsarnokban és faluházban.

• Hogy él meg ez a zene külföldön, ott, ahol nem értik a magyar nyelvet?

Sokan vélik úgy, hogy a mi zenénk nagyon nyelvhez kötött, ezek a külföldi turnék viszont éppen azt mutatják, hogy azért a költészet zenében tolmácsolva is hatni tud. Egy osztrák kritikus írta egyszer: a Kaláka koncertjén az volt a benyomása, mint a templomban, amikor a latin nyelvű misét hallja. Nagyjából tudja, miről van szó, de a szavaknak akkor is megvan az erejük, ha nem érti mindig őket.

• A Kaláka név kinek az ötlete volt?

Ez Mikó Pista apai öröksége. Édesapja a második világháború előtt cserkész volt, társaival gyűjtötte a népköltészetet Szabolcs-Szatmár megyében, összeszedtek egy könyvtárra valót és létrehozták a Kaláka-könyvtárat. Esetünkben a név abszolút találónak bizonyult, ez volt a munkamódszerünk. Bár a verseket egyénileg válogattuk, a hangszerelést mindig közösen végeztük. Komolyabb vitákra nem emlékszem, általában elfogadtuk egymás ötleteit.

• Az elmúlt harminc évben volt mozgás a zenekar háza táján. A kezdeti együttesből már csak ketten maradtatok, ráadásul Vilmos öcséd közel egy évtizedig más utakon járt.

Az az érzésem, mintha Vili igazán sosem hagyta ott a zenekart, csak egyes időszakokban nem lépett fel velünk. Deklaráltan sosem lépett ki, az élet egy időre egyszerűen másfelé sodort bennünket. Nyolc-tíz újra szorosabb az együttműködés. Az átmeneti különválásból, illetve egyéni próbálkozásokból úgy érzem, mind a ketten megerősödve kerültünk ki. Négy éve lett állandó törzsvendég, ezt a jelzőt ő találta ki, mi meg elfogadtuk. Az együttes nevét, szerintem, az viszi tovább, aki éppen muzsikál benne. Így, utólag lehet, hogy felértékelődnek a változások, de mindez az életben simán és rendben zajlott le. Ahogy múltak az évek, mi muzsikáltunk, s még ha nem is ugyanazokból a zenészekből állt az együttes, a szellemiség végig ugyanaz maradt. Tudom, mondják, olyan ez, mint a nagyapám baltája, csak háromszor cseréltem fejet, és kétszer nyelet. De ez azért mindig is a Kaláka volt. Ez a hét ember, aki a Zeneakadémián együtt lesz, ez teljesen hasonló szellemiséget képviselt a harminc év alatt. Egyénileg persze nem vagyunk egyformák, de az összhatás egységes.

• Milyen a próbák hangulata?

Mintha mi sem történt volna. Néha kifejezetten mulatságos. Újra próbáljuk Burns Vidám koldusok című kantátáját, amit 1971-ben mutattuk be először, aztán, amikor Mikó Pista elment a főiskolára, lekerült a műsorról. Harminc év után újítottuk fel, és bizony egy kicsit hozzáöregedtünk a szerephez, hisz ez a mű rokkant katonák és lepusztult vénemberek gyűjteménye. Mikó Pista a korábbi, ötévenkénti jubileumokon mindig fellépett velünk, próba nélkül eljátszottuk az Adjon az istent vagy a Betlehemi királyokat. Ez a mostani koncert viszont különbözik minden korábbi hasonló rendezvényünktől. Nem korszakokra osztjuk fel a programot, hanem repertoárt állítunk össze, amely átfogja ezt a három évtizedet, tekintet nélkül arra, hogy ki mikor milyen felállásban mit játszott. Amit lehet, hetesben játszunk, függetlenül attól, hogy mikor írtuk. A Matáv támogatásának köszönhetően a zeneakadémiai koncertet országos turné előzte meg, ahol a szintén jubiláló, huszonöt éves Szélkiáltó együttessel közösen léptünk fel. A turné utolsó állomásán, Sopronban pedig mind a hét Kalála-tag ott volt.

• Terveztek esetleg közös lemezt is?

Igen, ez egyfajta rekordkísérlet is lesz, most csütörtökön Sopronban befejeződött az országos turné, tegnap felvettük az egészet koncertjelleggel, a hétvégén keverik az anyagot, hétfőn gyártják, kedden este pedig terveink szerint a Zeneakadémián már kapni is lehet. A nagy érdeklődésre való tekintettel éjjel fél 11-kor még egy koncertet adunk a nagyteremben.

• A Kaláka harminc éve gyakorlatilag ugyanazt csinálja, sarkosan fogalmazva egyik lemeze olyan mint a másik, nincsenek korszakai, színei, fordulópontjai.
  

A hozzáállásunk a világhoz, a költészethez, a repertoárunkhoz igazából sosem szorult felülvizsgálatra. Adtunk felnőtt- és gyerekkoncerteket, istentiszteletbe ágyazott templomi hangversenyeket, tartottunk irodalmi esteket, nevünkhöz több fesztivál is kötődik, versennyel, táncházzal. Mindenbe belekóstoltunk egy kicsit, és mindent igyekeztünk a magunk képére formálni. Harminc éve ugyanazt csináljuk, ugyanazzal a lelkülettel és hozzáállással. Talán ezért sem beszélhetünk különböző korszakokról a Kaláka életében, az évszámoknak esetünkben nincs akkora jelentőségük, bennem is összemosódik az egész történet. A az első és az utolsó lemezünk szellemiségében abszolút közel van egymáshoz, ami talán kicsit más, az az egyetlen költő - Jeszenyin, Villon - verseire épülő albumaink. Szinte minden, amibe belekezdtünk, ott van a tarsolyban, ezért sincs nálunk igazán lemezbemutató koncert. A repertoárból idővel az életkor, a hangszerpark vagy az érdeklődés változása miatt kikerül ugyan egy-egy darab, de ez természetes. Minden, ami a Kaláka zenéjébe beleépült, az stilizációs folyamaton megy keresztül, asszociatív módon épült bele, a mi stílusunkon, a mi zenei világunkon belül maradt. Nekünk igazából nincs is stílusunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy arculatunk, hangzásvilágunk, hozzáállásunk van. Az egész folyamszerű, nincsenek nagy kilengések, nincsenek kék és rózsaszín korszakok, de azért vannak mellékfolyók, amelyek hozzák a friss vizet, színházi kanyarok, magyar népmesei és rajzfilmzenei kalandok, indiai, jiddis, latin-amerikai és egyéb népzenei behatások.

• Ez a fajta kiszámíthatóságot anno a Magyar Hanglemezgyár egykori atyaistene, Erdős Péter is a szemetek vetette, mondván: ha az elvtársak meglátnak titeket a tévében, akkor azt mondják, rendben és kikapcsolják. Ha viszont Nagy Feró tűnik ott fel, akkor azt mondják, na ezt a bitangot én is megnézem magamnak.

Ez valóban jól érzékelteti, hogy akkoriban hogyan működtek a dolgok idehaza. Az első nyolc évünkben, ami minden zenekar életében messze a legprogresszívabb és legizgalmasabb korszak, nem adhattunk ki lemezt. Még szó sem volt akkoriban világzenéről, de mi már talán valami hasonlóval próbálkoztunk, különböző népzenei elemeket igyekeztünk ötvözni egymással. Az első nagylemezünk 1977-ben jelenhetett meg, felvettük hozzá a dalokat, és három József Attila-verset - Tudod, hogy nincs bocsánat, Azt mondják, Reménytelenül - azonnal letiltottak róla. A hivatalos indoklás szerint azért, mert a Balázs hangja nagyon hasonlított Aradszky Lászlóéra. Még a Betlehemi királyokba is belekötöttek, csak úgy engedték, hogy készítettünk belőle egy gyorsabb verziót. De ezek a packázások igazából a lényeget nem érintették, ezek helyett a versek helyett nekünk száz másik volt a tarsolyban. A nagy szerencsénk az volt, hogy Tóth Attila - a nevét imába kell foglalnunk - a nyolcvanas évek elején megalapította a Hungaroton II. irodalmi szerkesztőséget, a nagy mamuton belül egy kis céget, ahová valóban jó volt bejárni. És ahol aztán sorban jelenhettek meg a lemezeink. A Hungaroton katalógusában egyébként a mai napig nincsenek benne az albumaink.

• Nyilván ezért érezted úgy, hogy 1990-ben a saját kezedbe kell venni a Kaláka kiadványainak gondozását.

Pontosan. Személyiségemből adódóan semmit sem tudok kidobni, így minden kiadványunkat repertoáron tartok. A Kaláka-lemezek, CD-k, kazetták eddig körülbelül 300 ezer példányban fogytak el, ez a mi műfajunkon belül elég szép siker. Ebben persze benne van, hogy a Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című lemezünk 70 ezer példányban ment el. 1989-ben hoztam létre a Gryllus Kft.-t, vettem kezembe a lemezeink kiadását és terjesztését. Emellett mindent csinálok: zenélek, kereskedem, szállítok, semmi gondot nem okoz egyikből a másikba átváltani. Az utóbbi években, úgy tűnik, javult Magyarországon a munkáink terjesztése. Sosem fogják persze a kiadványainkat úgy venni, mint a divatcikkeket, de lassan, folyamatosan fogynak.

• Tolnai Ottó mondta, igazi vándormuzsikusok vagytok. Volt olyan év, hogy négyszáz alkalommal léptetek fel. Hogyan lehetett ennyi koncertet bírni szusszal?

Abban az időben azért fiatalabbak voltunk, de ma is közel kétszáz koncertet adunk egy évben. Arról nem is beszélve, hogy az alacsonyan megszabott gázsik időszakában egyetemi és gimnáziumi klubokban, művelődési házak egyfolytában volt lehetőség muzsikálni. Fellépéseink főként vidéken vannak, és sokat utazunk külföldre is. Az elmúlt harminc évben a legkülönbözőbb helyszíneken koncerteztünk már, a megszokottakon kívül felléptünk többek között kórházban, óvodában, gyári ebédlőben, kilátóban, nővérszálláson, templomban, sétahajón, határállomáson, állatkertben, úszómedencében, hőerőműben, a tudományos akadémián és kocsmában is. Ha külföldön játszunk, tudjuk, hogy rajtunk keresztül kicsit a magyar költészet is megmérettetik. Ha találunk műfordítást, akkor azt, ha nem, a versek tartalmát mondjuk el, mielőtt elénekeljük. A legszebb feladatok egyike és egyben a legnagyobb élmény számunkra is, ha határainkon túli magyar közönség előtt játszhatunk.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kaláka: Kaláka >> - 303 magyar lemez, 2008

Gryllus Dániel: Kimuzsikálni a versből a dallamot >> - interjú, 2009. március

A ronggyá ázás szolid bája (20 éves a Kaláka Folkfesztivál) >> - cikk, 1999. július

Gryllus Dániel - Századvégi vándormuzsikusok >> - interjú, 1999. november

Kétezerötszáz folkzarándok (Kaláka Folkfesztivál) >> - cikk, 1992. július