Ennek a lánynak gyöngyök peregnek a torkából, mondta állítólag az István, a király bemutatóján a kolléga, Koncz Zsuzsa. Úgy énekel, ahogy a tenger habja hullámzik, fogalmazta meg ugyanezt Gergely András bácsi, a példakép Türében. Ezt a hangot mindenki ismeri, eddig közel hetvenöt nagylemezen hallható, valamint egy Oscar-díjas filmben: ez a hang Sebestyén Mártáé.

Fotó: Teknős Miklós

• Emlékszel még az első fellépésedre?

Hogyne. 1974. március 31-én mutatkoztam be énekesként a Muzsikás együttessel az Egyetemi Színpadon. Arra voltam a legbüszkébb, hogy 48 kilóm ellenére a nagydarab ugra-bugráló Éri Pétert meg tudtam tartani. Éri virtuóz román legényest adott elő, ahol a nőnek tartani kell a fickándozó férfit - akárcsak az életben.

• És az első interjúdra, melyet tizenkét éves korában adtál az Ifjú Zenebarát című lapnak? Egy rádiós műveltségi vetélkedő megnyerése után kérdezgettek és válaszoltad öntudatosan: nem szereted, amikor az iskolában boncolgatják a népdalokat. Egy dal nem attól szép, hogy tudományosan elemzik - azt szívből kell énekelni. Nem tudja, hogy énekesnő lesz-e, de hogy egész életében énekelni fog, az hétszentség.

Így születtem: a madár repül, én énekelek. Édesanyám énektanár, kórusvezető, egykori tarhosi diák, gyerekkorom óta körülvett a kórus- és a klasszikus zene. Édesapám közgazdász-kutató, konferenciákra utazott, járta a világot, hozta a rengeteg népzenei lemezt. Az, hogy népdalénekes lettem, inkább sorsszerű, mint tudatos választás. Hetedikes koromban az iskolai népdalversenyen nyertem egy lemezt, rajta az akadémia archívumából válogatott népdalok szerepeltek. A szélesebb közönség ekkor hallhatta először, hogyan énekel Somogyban egy öregasszony, Moldvában egy férfi, Palócföldön egy karikázót lány. Szerencsére a rádiós zenei műveltségi versenyen lemezjátszót nyertem, így a Beatles és Illés-láz kellős közepén - ami azért engem is mélyen megérintett - ezt a lemezt hallgattam rongyosra. Olyan hatással voltak rám ezek az énekhangok és dallamok, hogy akarva-akaratlanul hangról hangra megtanultam. Az öregasszonyt "öregasszonyul", a kislányt "kislányul". Amikor Sebő Feri tizenöt és fél éves koromban a Kassák Klubban először hallott énekelni, ezekből a dalokból válogattam. Ő fedezte fel, hogy van érzékem a területi sajátosságok megfigyeléséhez, illetve visszaadásához.

• A népdalokat azért nem elég papagáj módjára visszaadni, a rögtönzésnek itt erős szerepe van.

Igen, de ahhoz, hogy valaki az adott terület díszítési jellegzetességeit tudja, zsinórban több tucat dalt kell lemásolnia. Az már a következő lépcső, hogy el kell tudni vonatkoztatni tőle. Hogy mégsem vagyok azonos Anna nénivel. Szeretném, ha az is hallatszana, hogy ez én vagyok, és az is, hogy ez egy kalotaszegi dal. Amit nem ugyanúgy kell elénekelni, mint egy dunántúlit. Aki nem ott született, annak ezeket a sajátosságokat igenis meg kell tanulnia. Aki viszont ott született, annak mindez természetes, a többi nyelvjárást viszont általában nem ismeri. Nekem lehetőség szerint az összeset tudni kell.

• Később honnan tanultál dalokat?

Halmos Béla a házunkba nősült, ő adta az első szalagot a Lajtha László-féle 1941-es széki gyűjtésről. Akkor kaptam meg a KISZ központi bizottságától a népművészet ifjú mestere címet, és a vele járó háromezer forintot. Nagy pénz volt az akkoriban, vettem belőle egy ZK-145-ös magnót, azon bömböltettem a széki dalokat. Nem tudtam betelni velük, azóta is itt pörögnek a fejemben. Aztán volt egy jópofa udvarlóm, aki fényképezgetett, rátette a magnóra a szárítógépet, mire az ízibe szétolvadt. Attól kezdve nyitott füllel és szívvel járkáltam, próbáltam mindent megjegyezni. Érdekes mód, azokra a dalokra ma is jobban emlékszem, mint amiket később magnóra rögzítettem. Ha nincs segédeszköz, az ember jobban kihasználja az adottságait, az emlékezőkészségét.

• Igaz, hogy azzal a csángó asszonnyal, akitől - hangszalagról - életed első népdalát megtanultad, csak huszonöt év után sikerült személyesen találkoznod?

1974 nyarán egyszer már találkoztunk Budapesten, de valóban huszonöt évnek kellett eltelnie, hogy elmehessek hozzá Moldvába. Amikor itt járt, eljött a koncertemre, mire a műsor közepén idegességemben az egyik dal felét egyszerűen elfelejtettem. Az a néni, akit istennőként tiszteltem, akinek a hangja engem azzá tett, ami vagyok, ott ül és figyeli az éneklésemet - ettől teljesen megkukultam és kirohantam a színpadról. Csak 1996 őszén jutottam ki hozzá először, Szomjas Györgyékkel, hogy dokumentumfilmet készítsünk róla. Álltam az ajtajában és ott vallottam be neki, hogy huszonöt éve várok erre a pillanatra. Fogta a kezem, az egész olyan volt, mint egy gyónás.

• Ha Moldvába nem is, Erdélybe azért rendszeresen lejártál gyűjteni...

1977 után igen, korábban egyszerűen nem kaptam útlevelet. A mai napig nem tudom, miért. 1974-ben kitüntetett a KISZ, majd két hét múlva ugyanaz a hatalom nem adott nekem útlevelet Bulgáriába, Burgasba, egy nemzetközi folkfesztiválra. Ahova Magyarországról csupa imádni való idős adatközlővel mehettem volna, Karsai Zsiga bácsival, meg hasonló emberekkel. Mit tudtam volna tanulni tőlük! A hivatal pedig mindenféle indoklás nélkül utasította el a kérvényem, mondván, kiutazásom közérdeket sért. Aztán, amikor lehetett, utaztam Erdélybe, de egyszer sem úgy mentem, hogy gyűjtök. Nem tudományos szempontok szerint jártam a vidéket, nem rendszereztem, nem elemeztem semmit. Minek? Ezek a dalok, dallamok mind megvannak az akadémián. Akkor azért írjam le, hogy megtanuljam? De hisz mire leírom, már majdnem megtanulom. Kis vezérhangokat persze lejegyeztem, fogódzónak, de az egész itt van a fejemben, beépült a csontomba, nincs az a csontritkulás, ami onnan kimossa. A gyűjtés pillanatait egyszerűen élem és élvezem. A "terepre" időnként feltétlen vissza kell menni, a népdal állandóan változik, az benne a fantasztikus, hogy kétszer egyformán még ugyanattól az embertől sem halljuk. A népzene eleven szövet, változik, akár négy év alatt. Sokkal többről van szó, mint hogy megtanulok egy dallamot. Azt a dallamot valaki énekli, valaki megosztja velem az életét, fontos dolgokat mond el, beavat. Ez a közvetlenség persze egy nagyvárosi közegben elképzelhetetlen.

• A nagyközönség 1983-ban az István, a király című rockopera kapcsán kapta fel a fejét, vajon ki lehet annak a gyönyörű hangnak a tulajdonosa. A Királydombon és a filmben miért nem te szerepeltél?

Erről inkább Koltay Gábort kellene megkérdezni. A szerzők váratlanul megkerestek, három nap állt rendelkezésre, hogy megtanuljam a számokat. Levente adott egy kazettát, egy szál gitárral a konyhában énekelte fel, a stúdióban pedig Bródyval végig ott álltak mellettem, a felvételek közben próbálták magyarázni a helyzetet. Hogy mi a történet, ki vagyok, mit csinálok, mikor énekeljek lágyabban, mikor szenvedélyesebben. Emlékszem, fel voltak "háborodva", hogy a szerepem elsőre felénekeltem. Leventének az énekesőkkel mások voltak a tapasztalatai. Mondta, Mártika, ezt így nem veszik komolyan, csak fogod magad és elénekled, tessék hisztériázni, szenvedni, izzadni, akkor az egy komoly munka. Az éneklésnek azonban szerintem örömforrásnak kellene lennie, és nem keserves, megszenvedett munkának.

• Igaz, hogy a bemutatóra nem is kaptál jegyet?

Igaz, a kórházból jöttem, a barátaim hívtak el, és szó szerint feldobó élményben volt részem: a táncosok a vállukra emeltek és dobáltak a levegőbe. Az embereknek pedig valóban felkeltette az érdeklődését, hogy kinek hangja ez. És ő hol van? És miért nem ő játszik a darabban? Így aztán sokkal érdekesebb lett a történet, mintha ott lettem volna.

• Nem volt túlságosan idegen számodra ez a rockzenei környezet?

Levente dallamai, Réka dalai a népzene világából táplálkoznak. Amit bele tudok illeszteni a magam világába, azzal nincs semmi gond, de biztos nem lennék jó színész, nem tudok szerepeket játszani. Ha egy dalt nem tudok megtölteni saját tapasztalattal vagy élménnyel, akkor azt a fene megette. Hiába magyarázzák nekem, hogy tudod, csak úgy, ahogy szoktad, tekergesd egy kicsit. Nem lehet bármit tekerni. Az Angol beteg esetében is - túl az évekkel korábban kiválasztott Szerelem, szerelem című dalon - a zeneszerző további felvételekre hívott meg Londonba, és azt találta ki, hogy énekeljem el az áradó, dagályos főcímdallamot, és akkor az olyan lesz, mint a Szerelem, szerelem. Mondtam, ezt nem, hagyjanak egyedül a stúdióban, ha látom a képeket, és ha azokról eszembe jut valami, akkor éneklek. Így született meg a másik dallam, a Lullaby for Catherine, arra a képsorra, amikor a nő meghal a barlangban. Ez a felvidéki dallam ugrott be nekem, ő és a producer meg egyszerre szisszentek fel, hogy ez az, ez mi. Mondtam, egy másik népdal, és arról szól, ami ott történik. Hát ennyit tudtam hozzátenni ehhez az Oscar-díjas filmzenéhez, amihez egyébként nem túl sok közöm van.

• Kellő távolságban az eseményektől, a Deep Forrest-kalandot nem bántad meg? Hisz ott is olyan zenei miliőhöz és színvonalhoz adtad a neved, amihez nem sok közöd van.

Nem. Visszatérő jelenség az életemben: mindig valamilyen pop- vagy rockzenei esemény, produkció az, ami igazán ismertté tesz engem, illetve azt, amit teszek. Nem én keresem az alkalmat, ezek a dolgok megtörténnek, ezek a produkciók megtalálnak engem. A Deep Forrest érdekes tapasztalat volt. Számomra egyrészt igazolás, hogy van értelme annak, amit csinálok. Két francia zenész, akinek az égadta világon semmi köze ehhez a kultúrához, de még a saját népzenéjét sem ismeri, beleszeretett egy erdélyi dalba. Őket egy melódia ragadta meg, egy dallam és egy hangszín, és ez történetesen az én hangom volt és ez a dal. Azt sem tudták, hol van Erdély, azt hitték, valahol Szlovákiában. Legalább valamit tanultak tőlem.

• István, a király, Deep Forrest, Angol beteg, a Muzsikással olyan helyeken léptél fel, mint a Queen Elisabeth Hall, a Royal Festival Hall, a Sydney Opera, a House of Blues, a Ronnie Scott's Club vagy a Barbican Hall. Tudom, tiltakozni fogsz, de mégiscsak sztár lettél. Ami egy, a habitusodtól abszolút távol álló, idegen szerep.
  

Nem hinném, hogy sztár lennék. Nem úgy nézek ki, nem úgy élek, nincs sztárruhatáram, nem keresek milliókat, még csak többszázezret sem. Örülök, hogy olyasmit tehetek, ami nekem a legnagyobb boldogságot szerzi, és ami feltehetőleg sok ezer embernek élményt jelent. A Deep Forrest amerikai promóciós turnéját valaki kitalálta, hogy istenverte drága hotelokban alszunk és limuzinokkal közlekedtünk, de vagyok annyira rugalmas, hogy ezt a helyzetet is elfogadom. Aztán hazajövök a kis lakásomba, elmosogatok, kimosom a koszos zoknikat, azaz élem tovább a magam életét. Számomra sztár az, akinek az úszómedencés villáját lefényképezik az Otthon magazinban. Vagy aki a legújabb álomautó előtt tetszeleg, mutatva, ez a legújabb büszkesége. Én a két szép fiamra vagyok a legbüszkébb.

• De azért tőled is gyakorta kérnek autogramot.

Jönnek, aztán néhányan megkérdik: hol tetszett tanulni énekelni? S mikor mondom, hogy ettől és attól a parasztembertől, lefagy a mosoly az arcukról. Ha nem a milánói Scalában, vagy valamely amerikai egyetemen tanultam meg a hangommal bánni, akkor az nem érdekes. Engem sosem látott énektanár. Felkértek a tanárképző főiskolán, adjak órákat, de hogy tudnék tanítani valamit, amikor sokszor magam sem tudom, hogy mit miért teszek. Élményt nem lehet tanítani, legfeljebb szerezni azzal, hogy énekelek. Mások meg csak azt látják, hogy igen, ha ez a nő a Deep Forrestba, az Angol Betegbe és a Friderikusz Show-ba is bekerült, akkor az már valaki. Nem önmagáért értékelik a tevékenységem, hanem valamihez kapcsolják. Időnként egyes szervezők a legképtelenebb ötletekkel álltak elő. Nemrég például felhívott egy úr, mondta, roppant elegáns fogadás lesz, a desszert magasságában (sic!) először Göncz Árpád beszél, majd nekem kellene énekelnem. Egy darabig hallgattam, majd mondtam: igeeen, és miközben a libamájat böfögik fel ezek a nagyon elegáns urak, akkor én leszek ugye az asztali zene. Ó, nem, válaszolta, ezek finom emberek, ezek miniszterek! Ééés??? Az nem mentség. És annyira zavarba jött ez a férfi, annyira nem értette, mit mondok, hogy azt hitte, keveslem a gázsit. Pedig csak arról van szó, hogy ahhoz szoktam, ahová megyek, ott a zenémre kíváncsiak, nem azért, hogy rám pillantsanak, mint egy pitykegombra, hogy na, lám, mi van nekünk.

• Gondolom, a reklámszakmából is többen kerestek már.

A Deep Forrest sikere után valóban érkeztek felkérések, de mondtam, köszönöm szépen, nem lesz korpás a hajam, se az egyik fele, se a másik, szépségem titka nem lesz az X szappan, és a Y kávét sem azért fogom inni, mert... Az hiszem, nekem nem az a dolgom, hogy a Coca-Colát reklámozzam. Ha már valamit, akkor a magyar bort. Mert a magyar bor igenis világszínvonalú szellemi és kulturális termék.

• A Rycodisc pár éve megvette a Hungarotontól a Muzsikás-lemezek licenszjogát, majd látván, hogy ez a tengerentúlon is fontos és eladható zene, öt évre szóló szerződést kötött a zenekarral és veled, öt-öt nagylemezre A Rycodisk amerikai cég, amerikai elvárásokkal, ízléssel, füllel, profizmussal. Az előző Muzsikás lemeznél is gond volt a nyersebb hangzással, mondván, túl nehéz az még az amerikaiknak. A félhangok, és az azok közt lévő hangokra ők esetleg azt mondják, hogy hamis.

Tudod, hogy a magyar zenei rendező is ezt mondja a rádióban? Akinek kutya kötelessége lenne tudni, hogy a Dunántúlon vagy a Felvidéken léteznek ezek a leírhatatlan magasságú hangok, attól van annak a zenének olyan különleges íze. És ő is lekopogott, hogy bizonyos pontokon következetesen aláintonálok. Te jó isten, ez az ember nem tudja, hogy ez direkt van? Nem kell tehát ehhez amerikainak lenni. Tény azonban, hogy előző lemezünkön néhány dalt újra kellett játszani, de nem arról van szó, hogy meg kellett alkudni, hogy ki kellett szolgálni a kiadó nyálas ízlését, inkább csak másként, más technikával közelítettük meg.

• Néhány hónappal ezelőtt, Tajvanban, a China Daily News székházában a rendezők arra kértek, hogy a koncerten lehetőség szerint eredeti népviseletben énekeljél. Hallom, nem szívesen viselted.

A népviselet akkor, amikor még a Bartók-együttesben táncoltam, teljesen természetes volt, énekesként viszont feszélyez. Gúzsba kötött népviseletes babának érzem magam. Inkább olyan ruhában szeretek fellépni, ami sejtet, olyan érzetet kelt, de nem igazán népviselet. Furcsa módon inkább a civil életben szeretek egy-egy szép felsőt vagy szoknyát felvenni, de sosem teljes ruhát. Gyerekkoromban a rajzaimon a királykisasszony mindig különleges népviseletet hordott. Aztán 1986-ban készítettem egy fotósorozatot Koprivsticában, az ötévenként megrendezett összbolgár folkfesztiválon. 16 ezer előadó, nyolc színpadon éjjel-nappal ment a tánc és a zene, mindez viseletben is hihetetlen gazdagságban megmutatkozott. Gyönyörűek voltak a ruhák, még az utolsó öregasszony is úgy nézett ki, mint egy királynő. A harmadik nap végén aztán a táncosok és a zenészek bemennek az erdőbe, mert hát ott ugye se öltöző, se vécé, csak a természet lágy öle, bemennek hát a gyönyörű ruhákban és kijönnek szánalmas egyen svájcisapkás, szürkegatyás, műanyag trikós proletárokként. Ez számomra maga volt a katasztrófa. Lehet, hogy én képzelem el túl romantikusan a dolgot, de sajnálom, ha a minőségit az abszolút igénytelen váltja fel.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Sebestyén Márta - A madár repül, én énekelek >> - interjú, 1998. október

A népzene elrendelés (Sebestyén Márta portré) >> - cikk, 2008. szeptember