Az Éden visszahódítására tesz újbóli kísérletet a Vágtázó Halottkémek. Örökké aktuális téma és örökké hiú álom, de amíg inspirál, energiával tölthet el. Középpontban ezúttal is a kozmikus erő, a világösztön, Grandpierre Attila életművének talán legfontosabb eleme, amely szerinte minden emberben jelen van, és amelyen a természetes kozmikus emberi lét alapul. Az eltévelyedett nyugati civilizáció és a hozzá kapcsolódó társadalmi tudat teljesen háttérbe szorította ezt a világösztönt, hogy egy természetidegen elveket is tartalmazó normarendszert kényszerítsen az emberekre. Az elszakadás, a manipuláció következményeként gyakran érezzük úgy, hogy nem azt csináljuk, amit valójában szeretnénk, és hogy nagyságrendekkel a képességeink alatt teljesítünk. A VHK a kapcsolat újrateremtésén fáradozik, ehhez a legrövidebb út megérzésük szerint a zenén és a "magasra vivő megtáltosodáson" keresztül vezet.

Fotó: Sopronyi Gyula

• Az Éden visszahódítása II. lett a címe a VHK új albumának, melyet hivatalosan szeptember 26-án az Almássy téri Szabadidőközpontban mutattok be, de amelyről augusztus 7-én a Szigeten már hallhattunk részleteket. Mennyiben folytatása ez az első felvonásnak?

Amikor tavaly elkészítettük az első részt, hat éve nem voltunk már stúdiófelvételt, az eltelt idő és a hirtelen felindulás két nagylemezre való anyagot vetett ki belőlünk. Amikor annak idején az albumra kiválasztottuk a számokat, nehéz volt dönteni, bármelyik felfért volna még pluszban. Egy lemez időtartalma azonban véges, ezért úgy gondoltuk, a többi rákerül a következőre. Az élet viszont közbeszólt, csak négy dalt vettünk újra a lemaradt tizenhétből. A többi vadonatúj.

• Előző albumotokból ebben a stílusban rekordmennyiségnek számító hatezer példány ment el. A Vágtázó Halottkémek - huszonhárom éves fennállása alatt először - a slágerlistára is feljutott, a MAHASZ-listán egészen a 14. helyig kúszott fel. Csak nem befutottatok?

Mindig is Magyarország egyik legsajátosabb és legsikeresebb együttese voltunk. A siker pedig néha kiszámíthatatlan. 1978-ban például egy házi próbán felvettük az Üres a kozmosz című számunkat. Nagyon tetszett mindenkinek, néhány embernek át is játszottuk kazettára. De amikor koncerten próbáltuk eljátszani, nem sikerült, ezért inkább úgy döntöttünk: a továbbiakban nem játsszuk. 1986-ban aztán az egyik zenei lapban felmérést készítettek arról, hogy kinek melyik szám tetszett a magyar könnyűzene elmúlt harminc évéből. Számunkra meglepő módon mi éppen ezzel a számmal kerültünk be a lista 55. helyére, Kovács Kati, Zorán, az Omega és a Piramis társaságába. Az Üres a kozmoszt az Éden visszahódítása I-hez szintén felvettük, de nem voltunk megelégedve vele, most újra rögzítettük, és megint csak lemaradt. Talán a következőre felfér.

• Annak, hogy előző lemezetek a MAHASZ listán a 14. helyig jutott előre, több oka is lehet. Legfőképp talán az, hogy ez a sámánisztikus punkzene a korábban megszokottnál rendezettebb, strukturáltabb lett. A szabad folyamatzenében helyenként kifejezetten konvencionális rocksémák jelennek meg. Hogyan lehet adott külső körülmények között, kvázi rendelésre spontán zenét játszani?

Ami zenénk rendezettségének növekedését illeti, a kezdet kezdetén, mondjuk egy 1978-as házibulin ugyanaz a kettősség volt ránk jellemző, mint ma: voltak félig megírtnak tekinthető zenék, és voltak spontán módon születők. Igaz, hogy az Éden visszahódítása I-en valahogy a megírt dalok kerültek az előtérbe, életszerűen előadva, de ilyen felvételek a korábbi stúdiólemezen is hallhatóak. Bár az együttesek többsége az évek múlásával elveszti a kapcsolatot belső töltésével, mi nem változtunk, ma is ugyanazt a töltést érezzük, mint az induláskor. Hat év után vonultunk akkor stúdióba, érthető, hogy sok minden kikívánkozott belőlünk. Mi is észrevettük, hogy a spontaneitás az előző lemezt talán kevésbé jellemzi, ezért az Éden visszahódítása II.-n az "elevenszülés" most sokkal hangsúlyosabb lett. Úgy gondolom, a stúdiólemezek közül ez lett a legvéhákásabb. Ez az, amelyikben a bennünket jellemző ösztönösség és elemi erő a leginkább benne van.

• Zenétek elvben a konvencionális koncertstruktúrába nehezen illik bele. Ott sok szempontból megszorítások, tér- és időbeli határok vannak. Ezt a transzállapotot felidézni, átélni, ráadásul azonos intenzitással, nem lehet. Ma is igaz a régi tétel, hogy a VHK a próbákon az igazi?

Voltak is, vannak is ilyen vélemények. Majdnem minden próbát rögzítek, több száz kazetta van tele, időnként válogatásokat készítek belőlük, hogy a többiek is hallhassák az izgalmas pillanatokat. Sokszor nem teljesen tudatos állapotban zenélünk, nem törődünk vele, hogy mi jön ki, mit mondok, mit üvöltözök, és visszahallgatva ezek érdekesek lehetnek. A koncertezés más - de a spontán zenélés ott is előjön. Az emberben folyamatos az élni akarás, azé a zenéé is, amely bennünk él, az is élni akar, és ez valamikor követeli magának a megvalósulást. Vegyünk egy írót példának, aki meg akarja írni a könyvét. Leül, kialakít egy munkamódszert, reggeli után, ha törik, ha szakad, nekiáll dolgozni és a felesége addig nem engedi ki a szobából, amíg tíz gépelt oldalnyi szöveget  ki nem ad. Belekényszerül tehát egy konvencionális helyzetbe. Hogy mindezt hogyan lehet összeegyeztetni az alkotói szabadsággal? Hogyan működhet ilyenkor az írói invenció? Hát úgy, hogy az író vágyik rá, mert azért született, hogy írjon, tehát ha egy mód van rá, az írás, az alkotás működik. Kellő koncentrációval fel lehet idézni. Az ihlet nem olyan, hogy a lehető legváratlanabb helyzetben jelentkezik, és mire az ember reagálhatna, gyorsan el is tűnik. A valós alapok ugyanis nem tűnnek el. Amikor felmegyünk a színpadra, mi örülünk neki, hogy felmehetünk. Nem arra gondolunk, hogy el kell kezdeni játszani, hanem arra, hogy végre felmehetünk játszani. A koncert tehát nem annyira kötelező feladat, mint inkább várva-várt lehetőség.

• De azért, gondolom, nem ugyanazzal a megközelítéssel játszotok egy klubban mint negyvenezer ember előtt.

Ez igaz. A nagyobb nagyságrendű bulikon általában kevesebbet improvizálunk, az igazán szabad zenéléshez mégiscsak jobb egy bensőségesebb közeg. Negyvenezer ember egészen más megközelítést igényel, inkább arra kíváncsiak, hogy mit tud a VHK. Ők bulizni akarnak, ezért energikus, sodró lendületű zenét játszunk, főként olyat, amelyet ismernek. A próba a másik véglet, ott teljesen szabadok vagyunk. Viszont nincs meg az erős késztetés arra, hogy valami feltétlen elemi erejű történjen, illetve ez csak belőlünk fakad.

• A filozófia vélhetően az új lemezen is gyakorlatilag ugyanaz.

Igen, az Éden visszahódítása lényegében a Vágtázó Halottkémek másik megközelítése, megfogalmazása. A halottkémek azért vágtáznak, hogy az emberek végre felébredjenek a tetszhalott állapotból, és kiteljesítsék az életüket, az Édent pedig csak úgy lehet elérni, ha sok ember ráébred erre és cselekszik is. Ez szintén hosszú távú programcím, akárcsak az együttes neve.

• Szerinted van tudatos és van kozmikus énünk, és a kettő mostanában szembefordult egymással. Hogy lehet visszatérni az édeni állapotokhoz?

Azt gondolom, hogy a természet szerint érzéseink, sejtéseink és gondolataink eleve összetartoznak, a kozmikus én és a tudatos én egylényegű. Csak a modern társadalom igyekszik szembeállítani őket egymással, sajnos egyre sikeresebben. A belső világ azonban ma is feltárható. A biokibernetikában ismert tények: az emberi szervezetet a külső érzékszerveken keresztül másodpercenként több mint egymilliárd bitnyi információ éri. Azt is kimutatták, hogy ebből az ember ténylegesen másodpercenként maximum száz bit mennyiséget tud hasznosítani. Azaz csak nagyon elenyésző részét. Tudatos énünk tehát egy porszem a sivatagban, szebben fogalmazva tudatunk a mélytudatunk lángoló fókusza. De ahhoz, hogy tudatunk normálisan tudjon működni, kell, hogy ez az információ értelemszerűen válogatódjon ki. Ez azt jelenti, hogy nem csak a tudatunk folytat értelmes tevékenységes, hanem magát a kiválogatást is egy értelmes tényező szervezi meg. De nem csak a külvilágból érhet bennünket információ, hanem belső világunkból is, ellenkező esetben robotok, fényképezőgépek, vagy egyéb információ-feldolgozó készülékek lennénk. Becslés szerint génjeinkből, azaz egyéni tulajdonságainkból, genetikus adottságaikból szintén több milliónyi bit információt kapunk. Az életünk során átélt élmények pedig jelentősen befolyásolhatják az információk feldolgozását.

A belső világ szintjei tehát a tudatos én, a mélytudat, a genetikus tudat, mindezen kívül képesek vagyunk arra is, hogy teremtő felismeréseket tegyünk. A lehetőség szintjén bármelyik információt meg tudjuk szerezni, és ez az információ-óceán végtelen. Ezt a létszintet hívom kozmikus tudatnak vagy kozmikus énnek. És azt gondolom, hogy valójában az anyagi világegyetem ebből a belső kozmikus világfolyamatból jött létre, fejlődött ki, működésének lett a következménye. De nem csak a belső világunk nem tudatos tényezői rendelkeznek szervező erővel, hanem a külső világegyetem is, a földet, a napot szintén szervező tényező működteti, és világegyetem lényegét is ez a szervező erő adja. Ez az, amit a kvantum-mechanikai és tudatkutatásokkal vizsgálni lehet. Ahhoz, hogy a saját életemben helyesen döntsek, ahhoz tájékozódnom kell ezekben az átfogó kérdésekben is. A világegyetemet kutatja egy élettelen központú csillagászat, az embert kutatja egy élettelen központú pszichológia, és meg azt gondolom, hogy szükség lenne egy olyan tudományra, ami az embert, mint tudattal rendelkező élőlényt vizsgálja, a világegyetemet pedig mint élő rendszert. A külső világegyetem sem atomok halmaza, és az ember és a világegyetem között nagyon sok olyan lényeges kapcsolat áll fenn, amit érdemes vizsgálni. Ezzel a tudomány még nem foglalkozott.

• Szerinted miért nem?

Azért, mert az emberiség több száz évvel ezelőtt valójában eldöntötte, hogy egy materialista alapon álló világnézet lesz az irányadó a tudományos tevékenységben. Ez a döntés szerintem hibás volt. Mint említettem, a világ nem pusztán anyagcsomók halmaza, mint ahogy az ember sem csak pusztán atomok bizonyos egyvelege. A lényeget éppen az adja, hogy milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal, az atomjaink milyen módon szerveződtek. A szerveződés tehát az, ami a lényegünket adja, és ez értelmi szerveződés. Annak idején, amikor az emberiség az élettelen világrendszer mellett döntött, nem vizsgálta meg előzetesen, hogy a világegyetem valóban élettelen-e. Egyszerűen csak azért döntött így, mert a newtoni mechanikus világrendszer és fizika sikereket ért el. Ezekre a sikerekre alapozva, a gyakorlati élet követelményeihez kapcsolódva az emberiség szép lassan belesétált a zsákutcába. Egy új világrendszert konstruált, és ez szerintem - materialista alapon - logikai hiba. Ezt a logikai hibát lehetne most kijavítani, egy átfogóbb világszemlélet kialakításával, amely életközpontú, emberközpontú.

• A kozmikus én és a tudatos én, ebből a gondolatmenetből következtetve, vélhetően gyakorta konfrontálódnak.

Nem hogy konfrontálódnak, de a kettő ma már teljesen szembekerült egymással. Gordon W. Allport amerikai pszichológus magyarul is megjelent A személyiség fejlődése című könyvében azt írja: a nyugati civilizációban az ember énje, mint egy hüvelykujj áll ki belső világából, szinte merőlegesen arra. A belső világunk belső szerveződési törvényével tehát homlokegyenest ellenkező irányba áll a nyugati világ által létrehozott tudatos én. És kérdés, ennek van-e értelme, ezt akarja-e az emberiség? Az emberekre hatnak a gondolatok, de fontosabb, hogy mit érez, hogyan viszonyul saját érzéseihez. És melyek azok a kulcsfontosságú élmények, amelyek meghatározzák a látását. Ahhoz, hogy ez a belső látás kitisztuljon és meglássa a természetes élmények fontosságát és szerepét, ahhoz meg kell tisztulni az összes művi salaktól, műanyag buroktól, amit a társadalom ügyesen, millió oldalról ráköpdös az emberre. Ez a belső világ elsősorban az érzésekkel tartja a kapcsolatot, és amikor az érzések formát öntenek, az egyfajta zeneiséget jelent, így a zene közvetlen kapcsolatban van a belső világóceán hullámzásával és alakulásával.

• De mi lenne, ha mindenki a kozmikus ösztöneire kezdene hallgatni, éber tudata helyett? Nem lenne-e esetleg káosz?
  

Erre nyilván semmi garancia. A fennálló rendszer, bármilyen rossz is, mindig élvezi a nem vállalkozó szellemű emberek törvényszeretetét. Ugyanakkor mindig vannak, akiknek fontos, hogy ezt a törést helyrehozzák. Káosz ma is van épp elég, és nem biztos, hogy minden változás csak tovább növelné azt. Ha az ember olyan állapotba szeretne visszalépni, ahol nagyobb az összhang, ha ezt helyesen látja meg, nem úgy mint a kommunizmus, amely pozitív képet próbált adni, aztán létrehozott egy sokkal embertelenebb állapotot, ha ez valójában helytálló alapokon áll, akkor nyílván közelebb fog kerülni az Édenhez, az összhanghoz, távolabb a káosztól.

• És van még mód visszatérni? Nem vagyunk kényszerpályán? A kérdés továbbra is nyitott vagy már eldöntetett?

A kérdés a mai napra eldöntetett. És valószínűleg a holnapi napra is. Sőt, attól tartok, a jövő héten sem várhatók mélyreható változások. De hogy a jövő hónapban és a jövő évben nem lesznek, az egyáltalán nem biztos. Attól függ, ki milyen következtetésekre jut, és ezek milyen cselekedetekre sarkallják őt. Az ember gerincét véleményem szerint még nem törte meg végleg a társadalom, egyelőre nem iktatták ki - valamiféle titkos határozattal - a szabad, önálló méltóságú lények közül, hogy ettől kezdve senkinek semmilyen reális esélye ne legyen arra, hogy emberi lényként viselkedjen. Valójában azt gondolom, a végső mozgatórugók a mi kezünkben vannak, s bár egyre nagyobb erők állnak az establishment rendelkezésére és kezd szorulni a hurok az emberiség nyakán, de azért még nem kötötték fel. Amíg élünk, van remény, hogy még tehetünk néhány dolgot. Aztán még néhány újabbat. Ki tudja, a végén még sikerül.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Grandpierre Attila - Az elveszett kozmikus világrend >> - interjú, 2004. július

Grandpierre Attila - A nap élő természete >> - interjú, 2002. augusztus

Éden, hódítás, vágta >> - cikk, 1998. szeptember

Grandpierre Attila - A kérdés a mai napra eldöntetett >> - interjú, 1998. szeptember

Megújuló Halottkép-galopp >> - cikk, 1997. április