Szörényi, Bródy, Boldizsár - Nem akartunk igazságot osztani

Másfél évtizede, 1983. augusztus 20-án a városligeti Királydombon mutatták be először az István, a király című első magyar rockoperát. A műről sokat sokszor sokfélét mondtak, különféle címkékkel látták el, de az tény, hogy a darab lemezen, filmben, könyvben és a helyszínen egyaránt hatalmas sikert aratott. A három szerzővel, Szörényi Leventével, Bródy Jánossal és Boldizsár Miklóssal nem csak a múltról beszélgettem.

Szörényi Levente: 1971-ben ültünk le így, hármasban Miklós Fehérvári úti lakásában, akkoriban robbant be a Jézus Krisztus Szupersztár, s becsvággyal vegyes érzésekkel arról beszéltünk, hogy talán nekünk is érdemes lenne valami hasonlóban gondolkodni. A beatnek, a rocknak és a szimfonikus zenének különös elegye volt ez a mű, és megerősített bennünket abban, hogy a beat, a rockzene valószínűleg többre képes az egyszerű és népszerű háromperces rock and roll daloknál. Akkor még nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy mindez hogyan valósítható meg, de a Szupersztár sikere megmutatta, hogy a rockzene önmagában is drámahordozó erő és színpadképes. És abban mindannyian egyetértettünk, ha lesz ilyen darabunk, az tematikájában a magyar történelemmel foglalkozik majd.

Bródy János: Kiderült, hogy a rockzene a maga sajátos eszközeivel képes megközelíteni az emberiség legmagasztosabb és legszentebb történeteit is, és ez lehetőséget adott, hogy a számunkra fontos és alapvető gondolatokat, történeteket megpróbáljuk a rockzenében megfogalmazni.

SzL: Amikor az István, a király megalkotására készülődtünk, tudtuk, hogy zenéje az általunk az Illésben kipróbált népzenei alapokon nyugvó sajátos ötvözet lehet, semmi más. Azért nem mondom, hogy kizárólag a magyar népzenén, mert első dalainkban sem csak arra építettünk. Jómagam - hisz a magyaron kívül szerb és sváb vér is folyik az ereimben - a délszláv zenét éppúgy szeretem, mint a románt, a szlovákot vagy a tilinkós, tangóharmonikás sváb muzsikát. E sok hatás aztán kikristályosodik az emberben, így amikor nekiláttunk megírni a darabot, pontosan tudtuk, mit kell képviselnünk.

Boldizsár Miklós: A hetvenes évek elején az Ezredforduló című drámám szinopszisa gyakorlatilag megvolt. A téma, mondhatnám, magától adódott, ha magyar történelmi alakot akarunk megformálni, igazából két ember jöhetett szóba: Attila és István. A dramaturgiai helyzetet nagyban könnyítette, hogy erről a két történelmi személyiségről legalább valamit tudtak az emberek, a viszonylag közismert helyzetekre könnyebben építhettünk. Végül is István mellett döntöttünk, Koppánnyal való konfliktusába minden belefér: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt. A mű érdekében persze stilizálni is kellett, az opera műfaja, úgy érzem, nehezen visel el nagyon bonyolult konfliktusokat.

BJ: Akkoriban jelent meg Györffy György professzor könyve, István király és műve címmel, és ennek a műnek több feltevését, gondolatát és elképzelését megjelentettük a darabban. Kerestük a megvalósítás lehető legtökéletesebb, dramaturgiailag és történelmileg egyaránt hiteles módját. Éreztük, hogy ez a konfliktus nagyon sokat jelent, olyan alaphelyzet, ami a magyar történelemben kisebb módosulásokkal újra meg újra megismétlődött, de szerettünk volna történelmileg is hiteles darabot írni.

  • A műben több elem mégiscsak az írói fantázia szüleménye...

BJ: Igen, ezekre dramaturgiai megfontolásokból volt szükség. Rékáról, Koppány lányáról például nem tudjuk, hogy élt-e valaha, mi azonban úgy gondoltuk - bár nem mertük kibontani, csak jelezni a darabban -, hogy Koppány lánya és István király között esetleg létrejöhető érzelmi kapcsolat megoldása lehetett volna a helyzetnek. Mindannyiunknak voltak olyan gondolatai, művészi meglátásai, fantáziaképei, melyek - ha a többiek helyeslésével találkozott - bekerültek a darabba.

BM: A táltos jóslatát - mi lett volna ha Koppány győz - írtam meg drámámban először. Ő is kitalált szereplő, bár egészen biztos, hog volt Koppány mellett egy táltos.

SzL: Komoly fejtörést okozott például, hogy ki vigye el a balhét. Mármint Koppány felnégyelését Emlékszem, a Marx téren a taxiból kiszállva határoztuk el Tinivel, hogy a legjobb, ha az egész balhét Sarolt nyakába varrjuk. 

  • Az István, a király 1983-ban, azt hiszem, politikai szempontból mindenképp zavaróan hatott. Egyrészről az akkori politikai közegben meglehetősen merész kijelentések hangzottak el benne, másrészről mégiscsak a budapesti pártközpont által engedélyezett, manipulációra elvben alkalmas műről volt szó. Elég végigolvasni a korabeli sajtóvisszhangot, az érzések érzékelhetően ambivalensek.

BM: Ezekbe a cikkekbe mindenki beleírta a saját bűntudatát is. A hivatásos kritikusok tanácstalanok voltak: vagy megértették a darabot és féltek, vagy nem értették és azért féltek.

SZL: Az engedély kijárása egyébként Koltay Gábor érdeme, neki voltak megfelelő kapcsolatai hozzá, abban az időben közel állt a budapesti pártbizottsághoz, később a tagja is lett.

BJ: Nemrég találkoztam egy egyszerű magyar polgárral, aki elmondta, hogy ott volta 1983. augusztus 20-án a Király-dombon, és neki az a bemutató olyan élmény volt, hogy szerinte azzal kezdődött az egész rendszerváltás. Én meg csak néztem.

SzL: Nem szeretem ezt a vélekedést, az meg kifejezetten ördögi, hogy egyesek éppen az István, a királyra hivatkozva tolják fel magukat, mint a rendszerváltás letéteményese. Ez egyszerűen nem igaz. Nézzünk bele a tükörbe: melyikünk merné nyugodt szívvel mondani, hogy rendszerváltó figura volt?

BM: Aki 1983-ban arra gondolt, hogy itt hat év múlva rendszerváltás lesz, ahhoz orvost kellett volna hívni. Mi igyekeztünk egy jó és tisztességes, a saját művészi képességeinket maximálisan hordozó darabot írni, nem gondoltuk, hogy ennek ekkor hatása lesz. És hogy ennyien hivatkoznak rá utólag. Megható, de nem igaz, habár ezer éve is rendszerváltás volt.

SzL: Nem akarok ünneprontó lenni, de hadd tegyem nyomatékosan hozzá: az a hiteles mű, amely keresve-kutatva próbál meg példát mutatni, illetve tükröt állítani a nemzetnek, amelyből ki-ki levonhatja a konzekvenciákat, és úgy épül, erősödik a nemzettudata. Rendkívül káros tendenciának tartom, ha bármilyen alkotás a nemzeti önbecsülés hiányában szenvedő tömegek számára pusztán azért eladható, mert nemzeti színű mázzal van bevonva. A nemzetellenességnek ez a legveszélyesebb fajtája, mert azt a kevés értéket is hitelteleníti, ami benne van.

BJ: Levetkőzve a szerénységet, azért jó érzés, hogy mi, akik a hatvanas években beatzenészként indultunk, végül is olyan darabot hoztunk létre, amelyet gyakran együtt említenek a nagy magyar nemzeti darabokkal, a Bánk Bánnal és az Ember tragédiájával.

  • Miért vártatok tíz évet a megvalósításra? A politikai körülmények nem engedték, vagy egyszerűen nem éreztétek magatok elég felkészültnek rá?

SzL: A politikai és művészi lehetőségek akkoriban együtt változtak. Hiába készültünk volna el korábban a darabbal, ebben a formában vélhetően nem vihettük volna előbb színre. Hogy nem készült el korábban, igazából az én saram. Miklósnak már a hetvenes években kész volt a drámája, Tini meg arra várt, hogy írjam a zenét. Én féltem tehát az egésztől a legjobban, állandóan foglalkoztatott, de folyamatosan toltam magam előtt, úgy éreztem, nem vagyok még eléggé felkészült rá. Az első nagy lépés a Kőműves Kelemen volt, szegény megboldogult Ivánka Csaba hozta az ötletet: Sarkadi Imre töredékes drámáját felújítják a Pesti Színházban, írjunk hozzá zenéket. Felismertük, hogy így megoszlik a művészi felelősség, a prózai darabhoz két-három perces számok kellettek, mégis ez a mű komoly lépés volt egy egész estét betöltő darab megálmodása felé. Ki tudtuk próbálni, hogyan működik a zenénk bizonyos drámai csúcspontokon. A darabot aztán több száz alkalommal adták elő, és a siker hatására álltunk neki az István, a királynak. Eleinte csak filmben gondolkodtunk, emlékszem, Nemeskürty tanár úr - aki akkor a Budapest Stúdió igazgatója volt - állt az ablak előtt, nézett ki az ablakon, majd amikor elmondtuk a magunkét, csak annyit mondott: Szent István dalra fakad? Ez akkorra képtelenség, hogy csak zseniális lehet. Azaz, hogy ezt csak nagyon jól szabad megcsinálni - fordítottuk le az intést a magunk számára.

  • A műben azért több ellentmondás is feszül, István és Koppány alakja például nem volt igazán egy súlycsoportban. István karakterét még az is gyengítette, hogy a hangját a filmben mástól is kölcsönözte.

SzL: Ebben semmi szándékosság nem volt, sőt, nekem ez nagyon komoly konfliktust okozott a zeneszerzés során. Hinnem kellett és hittem abban a zenében, amit Istvánnak írtam és abban is, amit Koppánynak írtam. Az, hogy a mozgóképi megjelenítéshez Varga Miklós még túl fiatal volt, ezért a választás Pelsőczy Lászlóra esett, a véletlen műve.

  • Az 1992-es sevillai bemutató után azonban a szöveget egyébként nem értő spanyol közönség mégiscsak azt skandálta, hogy Viva muerto!, azaz Éljen a halott!

BJ: Koppány figurája kétségkívül rokonszenvet idéz elő a nézők egy részéből, Spanyolországban különösen, ahol a polgárháború emlékét éppen akkor próbálták megbékéléssé oldani. De visszatérve: a darab megírásakor igazán nem volt elképzelésünk arról, hogy mindez hogyan jelenik majd meg a színpadon. Leventével úgy döntöttünk, azt csináljuk, amihez értünk: lemezt. A mű szerkezete is nagyon erősen mutatja, hogy mi bizony dupla lemezben gondolkodtunk, amelynek négy oldala van. A darab alapvetően a stúdióban készült el, a felvételekre azokat hívtuk el, akik szerintünk az adott szerepet hangjukkal, művészi előadásmódjukkal hitelesíteni tudták.

SzL: Rendkívül büszke vagyok arra, hogy az ősbemutató hangja, amit lemezre vettünk, többségében a mai napig a legjobb szereposztás. De visszatérve egy kicsit a politikai környezetre: arra emlékszem, ahogy a Köztársaság téren a forgatókönyv felett beszélgettünk, de hogy a háttérben mi zajlott, inkább csak sejtem. A pártbizottság változást akaró része támogatni valónak vélt gondolatokat talált a műben. Igaz, már a Városligetben kiderült, hogy a színpad és a politika, bármennyire is összefüggnek néha, nem ugyanúgy működnek. A Városligetben személyesen mondta nekem az egyik feltörekvő politikus, hogy jó-jó, örül a sikernek, de mitől lett Koppány erősebb mint István? Mondtam, nyílván azért, mert Vikidál Gyula baromi jól énekelt. Nem sokkal utána pedig a Köztársaság térről kihírlett, hogy ők úgy gondolták: István az ő figurájuk, a Koppány pedig egy Nagy Imre-féle elbukott figura, aki adott történelmi helyzetben rosszul döntött. E várakozásuk majdnem visszájára fordult, mert a közönség mégiscsak megértette a konfliktus lényegét.

BJ: A magyar társadalom a történelemmel mindig ambivalens módon viselkedik, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete. Illetve párhuzamosan egymás mellett élnek különféle történelmi szemléletek. Az István, a királynak, mint történelmi műnek talán az az érdeme, hogy nem igazságot akar osztani, hanem felmutatja ezeket a történelmi ellentmondásokat, konfliktusokat, és alkalmat ad azonosulásra a különböző történelmi szemléletet vallóknak egyaránt. És azt hiszem, hogy ha van mondanivalója, akkor az az, hogy bizonyos ismétlődő konfliktushelyzeteket jobb lenne elkerülni.

  • Tény, az István, a király lemezen, filmben, könyvben és a helyszínen egyaránt hatalmas sikert aratott. Az elmúlt tizenöt évben a művet számtalan profi és amatőr társulat előadta, Sokan vélték úgy, hogy mindig csak húzzák az újabb bőrt. Szerintetek valóban hoztak ezek a bemutatók valami pluszt?

SzL: Nem minden esetben. De ne felejtsük el, 1984 augusztusáig a szegedi Dóm téren kizárólag klasszikus műveket, néptáncot és operettet adtak elő. Bármilyen furcsán hangzik ma, akkor komoly áttörésnek számított, hogy az István, a királyt bemutathattuk ott. Sajnos ehhez képest majdnem sírógörcsöt kaptam a megvalósítástól. Gyalázatos előadás volt, szerencsére a közönség elfogultsága megmentett minket a katasztrofális bukástól. Indirekt módon azonban a szegedi előadás hozta ki belőlünk, hogy ebben a darabban több van. A Királydombon 1983 augusztusában egyfajta misztériumjáték jött össze, egy furcsa happening: a nagylemez anyagát elindították magnóról, közben történtek ilyen-olyan dolgok. Az előadás nagymértékben Novák Ferenc koreográfiájának és Götz Béla díszleteinek volt köszönhető. Aztán, amikor valóságos színpadi körülmények közé került a darab, ez a lendület már nem volt elég. Kiderült, meg is kell rendezni ahhoz, hogy igazi színházi előadás legyen belőle. Bementünk az aktuális kulturális vezetőkhöz, kértük, engedélyezzék, hogy a darabot bemutathassuk a Nemzetiben. És ott, főként Kerényi Imre rendezésének köszönhetően szerencsére az derült ki, ahogy az István, a király nem csak lemez, hanem színdarab is.

  • A darab hatásmechanizmusa kiszámíthatatlan: Sevillában a spanyolok anélkül is megértették a  lényegét, hogy a szöveget értették volna. De azért emlegethetnék negatív példákat is. Például kétszer próbáltátok meg kivinni a darabot Erdélybe, mégsem sikerült. Úgy, hogy egyszer sem a románok tettek keresztbe.

SzL: Igen, ez nekünk is fáj. 1991-ben az akkori állami vezetés nem tartotta politikailag szerencsésnek a darab erdélyi bemutatóját. A csíksomlyói előadást pedig az erdélyi egyházi körök akadályozták meg. Most azonban szerencsére, úgy látszik, a nagyváradiak önerőből, saját színészeikkel megcsinálják. De az említett példák is csak azt mutatják, hogy az idők folyamán az István, a király politikai értelemben is önjáróvá vált. Mindenki azt gondolt bele, amit akart. Még félni is lehet tőle.

  • Nemrég bejelentettétek, Veled Uram! címmel készültök a folytatásra, melyet a tervek szerint 2000. augusztus 20-án mutattok be. Szükség van erre?

SzL: Az István, a királyra sem kérdezte akkor senki, hogy kell-e. Mi mindenesetre készülünk, szeretnénk méltó darabot írni, úgy érezzük, elég kiaknázni való lehetőség van abban a történelmi korszakban is, amikor az idős István arra kényszerül, hogy a hatalmat átadja valakinek. Igen ám, de kinek? Hisz megjelent a magyar történelem első "vadkanja" és leteperte Imre herceget, az egyetlen örököst. A magyar történelemben ettől kezdve örök dilemmává válik az előcsörtető vadkan történelemformáló szerepe.

BJ: Nyilván az az időszak, amit az István, a király bemutatója óta megéltünk, vissza fog tükröződni az új darabban És ezúton üzenjük a politikusoknak: ne nagyon járkáljanak vadászni.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október

Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus

István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008

Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus

Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április

Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június

István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus

Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus

Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember

Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március

Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus

A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április

Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március

Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július

Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március

Szörényi Levente: Csak azt látom, hogy folyik a festék >> - interjú, 1992. december

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016