Huszonöt éves idén a táncházmozgalom. Az évforduló tiszteletére Budapesten, az Almássy téri szabadidőközpontban nemzetközi konferenciát, dokumentumkiállítást és szezonnyitó táncházi mulatságot rendeztek. A mozgalom egyik karakteres reprezentánsa a magyarországi szerb és horvát zenei hagyomány értékeinek közvetítésére alakult Vujicsics Együttes. Vezetőjével, Eredics Gáborral beszélgettem.

Fotó: Hetényi Zoltán

• A népzene területén - éppen a tragikus délszláv eseményekre figyelemmel - lehet-e, szabad-e, érdemes-e különbséget tenni a két népcsoport hagyománya között?

A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című könyvében Vujicsics Tihamér különböző népzenei dialektusokat állít fel, és ebben megállapítja, hogy a Budapest környéki és a mohácsi szerbek, illetve a baranyai horvátok és a bácskai bunyevácok zenéje között nincsenek olyan nagymérvű különbségek, amelyek kétféle zenei kategória felállítását indokolnák. A jugoszláviai népzenei kutatás egy úgynevezett Pannon-zónáról beszél, ez a teljes határ menti, vegyes lakosságú terület. Azt mondhatnánk, tulajdonképpen a magyarországi délszláv zene előbb említett dialektusa és a Pannon-zóna alkot egy nagyobb zenei családot. A tamburazene központja ma kétségkívül Mohács és a Dráva mente. Újvidéktől délebbre már erősebbek a balkáni gyökerek.

• A háború után nyilván módosultak az álláspontok.

A politikusoké mindenképpen. Mi a koncertek végén mindig a török eredetű Rastanakot játszottuk, nem búcsúztatóként, inkább fohászként, az utóbbi másfél évben pedig hálaadásként, bár a béke még törékeny. Az új lemez címe egyben a hitvallásunk: Samo sviraj!, azaz Te csak zenélj! Nem szerencsés, ha a művészek úgy foglalnak állást a szerb és horvát kérdésben, ahogy azt a "politikai realitás" megköveteli tőlük. A politika azt akarja, hogy minden délszláv zenét játszó együttes döntse el: szerb vagy horvát zenét játszik-e.

• És az együttesek hajlandóak erre?

Volt, aki belekényszerült, volt, aki maga is így gondolta. Inkább elhagyják a repertoár problematikus felét, mert az egyik tábor például azt mondta: csak akkor adok hangszerekre pénzt, ha azon kizárólag az én népem zenéjét játszod. Nagy kísértés ez a mai világban, illetve a kiközösítéstől való félelem is közrejátszhat.

• A Vujicsics Együttest - a pomázi, kalászi, szentendrei kötődés és a névadó származása alapján - a többség szerb zenekarnak tartja. Ez tehát csak részben igaz?

Igen, repertoárunk nagyobb része jelenleg horvát. Nem azért, mert a dalokat etnikai alapon válogattuk, hanem mert a magyarországi horvát zene archaikusabb vonásokat is megőrzött, mint a főváros közeli szerb közösségeké. A nyelvterület szélének mindig van archaikus vonzalma, míg a magyarországi szerbek itt diaszpórában élnek, és főként a belgrádi rádión keresztül érintkeznek az anyaországgal. Minket a régiesebb horvát zene jobban érdekelt. Ma már egyébként van horvát származású is köztük, Horváth Zoli. Ez a zenei kultúra annyira összefüggő, egymásba érő, hogy a különböző eredetek szétválasztása sokszor megoldhatatlan. Egyébként Vujicsics Tihamér gyűjtéseinek nagyobbik része is horvát.

• Klasszikus zenei tanulmányokat folytató növendékekként annak idején miért kezdtetek el népzenével foglalkozni?

Mert Sebőékkel együtt mi is úgy éreztük, hogy a népzenei értékek igazából nincsenek a helyükre téve. Pomázon húsvétkor zenés locsolkodást rendeztünk, ahol egyik zeneileg kevésbé pallérozott barátunk rázta a lopótököt, a bátyámmal műtrágyás nejlonzacskóból magunk készítette "nádsípos" dudán játszottunk, a többiek meg fújták a furulyát vagy az okarinát. Nagy feltűnést keltettünk a faluban, és a siker elgondolkodtatott minket. Majd a kezembe került a Népművelési Intézet által kiadott, a magyar népi hangszereket bemutató füzet - Sárosi Bálint munkája -, melyből megtudhattuk, hogy a duda a magyar hagyományból gyakorlatilag kiveszettnek tekinthető hangszer. Ez a megállapítás mellbe vágott és világossá tette számomra: ha a mi generációnk nem dudál, akkor a későbbieknek már nem is lesz rá lehetőségük.

• Miért a szerb zene mellett döntöttetek? Hiszen az együttesben, ha jól tudom, akkoriban egyetlen "igazi" szerb játszott.

A mi rokonságunkban is vannak szerb ősök, úgy szoktuk mondani, öszvérek vagyunk, magyar identitással. A "szerb vér" azonban akkor még nem tudatosodott bennünk. Körülnéztünk a faluban, találtunk néhány citerát és tárogatót, s csak egy idő után derült ki, hogy a helyi hagyománynak az igazán szép és izgalmas, bennünket érdeklő része - az, amit Sebőék Tiszaalpáron vagy Széken találtak meg -, az Pomázon, Budakalászon, Csobánkán és Szentendrén a szerb tánc és zene. És csak ekkor tudatosodott bennünk, hogy tényleg, mi nem most látunk és hallunk először kólót, azaz körtáncot, nekünk nem furcsa, ha egy dal szerbül szólal meg. Közben alakult a faluban egy táncegyüttes, idővel mi lettünk a kísérő zenekara, és hamarosan körvonalazódott a mai Vujicsics Együttes, amelyet akkor még Nemzetiségi Ifjúsági Hangszeres Népzenei Együttesnek hívtunk.

• Annak idején több pomázi szerb esküvőn is játszottatok. Hogyan fogadták a játékotok az idősebb szerbek?

Azt mondhatom, nagy szeretettel. Nem fújoltak, hogy az úgymond magyar gyerekek játsszák az ő szerb zenéjüket, hanem boldogok voltak, hogy mi is megpróbáljuk életben tartani a helyi hagyományt. Semmiféle lejegyzett anyag nem állt a rendelkezésünkre, kizárólag az életből szereztük a tapasztalatokat. Például az, hogy Gyurci bácsi mikor szállt be a kólóba, jelezte számunkra, hogy mikor volt jó a tempó, mikor volt együtt a zenekar.

• Mi az oka annak, hogy a szerb esküvőkön már a templomudvarban elkezdődik a mulatság?

Ennek történelmi gyökerei vannak: a török hódoltság idején állítólag a templomudvar volt a közösségi élet egyetlen lehetséges színtere. A templomba hangszert egyébként sem lehet bevinni, benn csak az énekes vagy a kórus szólalhat meg. Ahogy azonban kilép az ifjú pár, a rizs- és pénzszórás mellett a tamburazenekar azonnal belecsap a húrokba és kezdetét veszi a kóló.

• A zenekar repertoárját milyen szempontok alapján alakították ki?

Kezdetben ösztönösen válogattunk, később a fő szempont az volt - miként az egész táncházmozgalomban -, hogy az adott dal minél régebbi, minél ősibb legyen. A népzenének akkoriban a régészeti értékét olykor többre értékeltük az esztétikainál. Az országhatárokon belüli zenékre akkoriban kevesebb gondot fordítottunk mi is.

• Igaz vagy csak legenda, hogy széki bálban is játszottatak?

Igaz, többször jártunk Széken, még kontrát és bőgőt is hoztunk onnan - kukoricadarálóért cserébe. Akkoriban a különböző zenekarok nemcsak egyféle zenére szakosodtak. Sebőék már a hetvenes évek elején elmentek Méhkerékre, a legismertebb hazai román faluba. Nem taktikai megfontolásokból tették, hanem kíváncsiak voltak mindenre, ami archaikus. Nem voltak szekértáborok. A közgazdasági egyetemen például évekig közös táncházat tartottunk a Mákvirág, a Vízöntő és a Muzsikás zenekarral. Ott a magyar és a délszláv zene felváltva szólt. Ma már elkülönülnek egymástól ezek a táncházak, pedig ez az összefonódás szerencsés volt. A kólóba szívesebben álltak be az emberek, majd azután belerázódtak a magyar táncokba is.

• Abban az időben minden valamirevaló hazai népzenei együttes több-kevesebb rendszerességgel ment gyűjtőutakra. Ti merre jártatok?

A pomázi táncegyüttessel eleinte Baranyában turnéztunk, és kiderült, hogy ezen a vidéken a tamburazenének nagy kultúrája van. Rájöttünk, hogy azért az archív hangzásért, amelyet a magyar népzenét játszó együttesek Gyimesben vagy Moldvában találnak meg, nekünk igazából nem kell különösebben messzire mennünk. Elég csak Baranyába.

• Nem is gyűjtöttetek Szerbiában?

Egyetlen alkalommal, a nyolcvanas évek legelején. Miroslavval együtt posztgraduális képzésen vettünk részt a belgrádi egyetemen, olyan neves személyiségeknél tanultunk, mint Dragoslav Devic vagy Radmila Petrovic. Közben pedig jártuk a hagyományőrző fesztiválokat.

• Probléma nélkül megtehettétek?

Alapvetően igen. A hatóságok csak néha zaklattak, akkor sem azért, mert magyarok voltunk, hanem mert magnót használtunk. Macedóniában az egyik gyűjtésünkön szabályosan elzavart a rendőr. A másik macedón faluban pedig etettek, itattak minket és közben dudán játszottak nekünk. Gyűjtéseink megtalálhatóak az akadémia archívumában, annál is inkább, mert a legfőbb technikai segítséget e gyűjtőúthoz Martin Györgytől kaptuk. A nyolcvanas évek második felétől azonban inkább arra törekedtünk, hogy a már meglévő gyűjtéseket, különösen Vujicsics Tihamér könyvben megjelent dallamgyűjteményének eredeti hanganyagait összeszedjük.

• Vujicsics Tihamérral szoros kapcsolatban álltatok?

Mondjuk inkább úgy, hogy rendszeresen találkoztunk és beszélgettünk. Fontos találkozások voltak ezek, elsősorban ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a hangszerkezelés és technika területén milyen további lehetőségek vannak. Utolsó találkozásunkon, a budakalászi búcsúban, éppen a dudazenéről beszélgettünk. Mondta, most indul Damaszkuszba, a Rákóczi-induló gyökereit kutatni, ha visszajön, folytatjuk. És néhány nappal később jött a hír, hogy lezuhant a repülőgép.

• 1977-ben megnyertétek a Ki mit tud?-ot, népszerűek lettetek, az egyetemi klubok gyakori vendégei. 1978-ban a Hungaroton kiadott egy ötkötetes táncházi sorozatot - nélkületek. A Vujicsics Együttes első lemezének megjelenésére miért kellett 1981-ig várni?

A Ki mit tud? után vártuk, történjen valami. Nem történt. Néhány évvel később egy keszthelyi gólyabál öltözőjében találkoztunk Romhányi Józseffel, a híres rímhányóval. Mondta, menjünk be a Hungarotonba, tárt karokkal várnak bennünket, lemezt szeretnének készíteni velünk. Nem rímbe szedve mondta ugyan, mégis elhittük, bementünk, és nem sokkal később megkezdhettük a felvételeket. Hogy a Hungaroton illetékesei miért nem kerestek minket, nem tudom, de egy emelettel lejjebb, az Országos Filharmonia titkárságán megtudhatták volna a címünket.

• Ez az album megkapta az év hanglemeze díjat, hangzása, szerkesztése, kivitelezése egyaránt újszerű volt, ismét úgy tűnt, fut a szekér. Ezek után hét évet kellett várni az újabb lemez megjelenésére. Miért?

Ennek több oka volt. Nehezen indultak meg az utazások, sejtjük az okát: a magyar kultúra képviseletében az illetékesek nem akartak egy délszláv zenét játszó együttest küldeni külföldre. Csak azt nem látták, hogy ez a fajta szerb és horvát tamburazene szinte egyedül Magyarországon létezik. A téveszmék eloszlatására szerveztünk Szentendrén egy koncertet, ahova meghívtuk a koncertszervezőket, és elmagyaráztuk, illetve elő is adtuk mindezt. Ettől kezdve beindultak a külföldi utak, kétszer fél évet Kuvaitban töltöttünk, és valahogy úgy alakult, hogy csak 1988-ban készült el az újabb lemez.

• Ezt az albumot a Hannibal Records és a Rykodisc is kiadta, így Nyugat-Európában is ismertté váltak. Újabb előrelépési lehetőség. Az újabb lemezre viszont minden eddiginél többet, kilenc esztendőt kellett várni.

Ez nem jelenti azt, hogy közben semmit sem csináltunk. Huszonhárom éve játszunk közel azonos felállásban, az adottságainkat és lehetőségeinket elfogadtuk. Nem erőszakolunk ki egymásból semmit. Két-három éve rögzítettünk már egy nagylemeznyi anyagot, de az különböző okok miatt nem jelent meg. Most részben ugyanazokat a dalokat, újra feljátszva, magánkiadásban sikerült kiadnunk. Nem tudom, hogy lustábbak vagyunk-e, mint a többi együttes, de biztos, hogy tovább érleljük az anyagokat. Ami kikívánkozik, kiadjuk, de nem akarunk sorozatgyártásra állni. Ha minden igaz, még ebben az évben felveszünk egy Dráva menti horvát lemezt, hosszabb, táncra is alkalmas darabokkal.

• A népzene alapvetően élő hagyomány, a mindennapok része, mindennapi funkciókkal, mindennapi helyszíneken. A színpadi produkciónak viszont megvannak a maga törvényei. Fel lehet oldani hitelesen ezt az ellentmondást?

Sok más zenekarral ezt próbáltuk mi is. És az élő zenei hagyomány az idők folyamán valódi koncertzenévé érett. Nem anyanyelvi környezetben segíteni kell a hallgatóságot abban, hogy ezt a zenét ne csak kuriózumként élvezze. Egy kólót nem lehet húsz percig játszani, mint a táncházban, hanem válogatni, zeneileg szerkeszteni kell. A dallamokat olyan sorrendbe fűzni, hogy az is ráérezzen, aki nem ismeri a hagyományokat.

• Hol az a határ, ahol ez a zene még autentikus marad?

Nehezen eldönthető kérdés. Valószínűleg ott, ahol nem próbálják meg felöltöztetni a hagyományt új ruhába. Vagy nem alakítják át úgy, hogy abban mindenki csak a feldolgozó arcvonásait fedezze fel.

• Nem kíván ez túl nagy alázatot?

Azt mondanám, alázatot kíván, de nem túl nagyot. De lehet-e zenét egyáltalán alázat nélkül játszani? Nyilván az sem jó, ha valaki háttérbe húzódik, esetleg ötlettelenségét próbálja meg az autentikus zene mögé rejteni. Ugyanakkor az autonóm feldolgozások éppúgy lehetnek szépek, mint a hagyományőrzők. Mi úgy gondoljuk, legyen karakterisztikus a hangzás, szóljon vagy jelenjen meg szépen, de a hagyományt ne lúgozza ki a zenei kísérlet, a mindent idézőjelbe tevés. És ha ezt az egyensúlyt sikerül megvalósítani, akkor élő is lesz az interpretáció, egyedi is, de mégsem terpeszkedő.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Söndörgő - Belenőttek a délszláv népzenébe >> - cikk, 2011. január

Eredics Gábor: Az identitás megőrzésének lehetősége >> - videóinterjú, 2010. december

Borbély Mihály: El kellett indulnom az öregedés felé vezető úton >> - videóinterjú, 2010. december

Eredics Áron (Söndörgő): Egyértelmű volt a követendő út >> - videóinterjú, 2010. december

Vujicsics együttes: Délszláv népzene (1981) >> - 303 magyar lemez, 2008.

Borbély Mihály: Ahogy öregszem, egyre tudatosabb >> - interjú, 2008. június

Vujicsics-teret avatnak Szentendrén >> - interjú, 2000. augusztus

Eredics Gábor - Öszvérek vagyunk, magyar identitással >> - interjú, 1997. szeptember